Perlekedők 28. és 29. fejezet

28.

Anna elszoruló torokkal nézte az adást. Miért is kellett minden mást félbehagyva leülnie ez elé a vacak láda elé? Tudta még a korábbi jegyzetei alapján, hogy Simon részt vesz a showban, és úgy döntött, megenged magának egy kis nyilvános leskelődést. Legalább a képernyőn keresztül hadd lássa, mert nagyon nehezen telt az idő nélküle. Annál is inkább, mert a telefonja jelezte, hogy a férfi is kereste napközben néhányszor, de sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas, hogy fogadja a hívását, később pedig a férfi készüléke volt kikapcsolva, nyilván már a műsor felvételén volt. Most a stáb magyar tagjaival üldögéltek a társalgóban és a kezdésre vártak. Közülük szinte mindenki tudta, hogy korábban Simon mellett volt asszisztens, és néhányan már kérdezgették, hogy a valóságban milyen pasi. Mit mondhatott volna? Hogy a föld nem hordott még a hátán ilyen kedves, vonzó férfit? Hát, ezt inkább nem kötötte az orrukra, így is hallott éppen elég idegborzoló, vágyakozó megjegyzést a hosszú ujjairól, a selymes pilláiról, mintha az illetőnek  közvetlen tapasztalatai lehettek volna. De neki voltak, ezért úgy érezte, jobb, ha ki sem nyitja a száját, mert akkor menthetetlenül elárulja magát és azt a csodát, ami köztük volt.

Silvio-n kívül nem nagyon tudta senki, hogy Simon itt járt, hiszen nem futottak össze velük az itt töltött ideje alatt. A háziasszonyuk sem foglalkozott vele, ki a váratlan vendég, így aztán csendben üldögélt az egyik fotelben, mintha nem is érdekelné különösebben a műsor, amelynek egyetlen másodpercét sem akarta elszalasztani. A fotó megjelenésekor azonban elakadt a lélegzete, és a körülötte ülőkből is egy emberként szakadt ki valamiféle elképedt sóhaj. Hirtelen vagy fél tucat kíváncsi szempár kereszttüzében találta magát, a többiek egyelőre rá sem nézve sugdolóztak. Az igazi pofon Simon késve érkező, bizonytalan válasza volt, amikor lényegében megtagadta a köztük lévő kapcsolatot. Ehhez képest a műsorvezető nyálas szövege és az undorító kis utalásai arra, hogy ő a sztárvendég ágyának szabadidős melegítője, már meg sem rázták. Csak az a Nem visszhangzott a fülében. Tehát ő nem a férfi barátnője? Oké, akkor legalább ezt is tudja. Csak egy könnyed numera távol az otthontól. Hülye liba vagy! – rótta meg magát. Melyik férfi ne vallana szerelmet, ha ez kell ahhoz, hogy hanyatt dőlj? És még talán komolyan is gondolta a férfi ott, abban a pillanatban, hiszen a szavai hazudhatnak, de a szeme, az érintései nem. De ha fel kell vállalni ország-világ előtt, akkor már más a helyzet. Az első döbbenet után felpattant és a szobájába szaladt, miközben tisztában volt vele, hogy a stábnak ritka csiklandós témát sikerült szolgáltatni ma estére. Még hallotta, ahogy Gábor, az egyik operatőr megjegyzi:

-Én is szívesen tologatnám azt a kerek popsit, de most már értem miért nem vevő a bókjaimra, nyilván nem vehetem fel a versenyt egy hollywoodi pénztárcával. – A megjegyzést követő röhögés a szobájáig elkísérte.

*

Simon folyamatosan hívta a lányt, de egyre reménytelenebbül hallgatta a Hívott fél nem kapcsolható szöveget. Biztos, hogy hallotta! És berágott! Kínozta a gondolat, pedig még eszébe sem jutott, hogy a válaszaival bármi olyat mondhatott volna, amivel megbánthatta, egyenlőre éppen elég volt a fotók okozta sokk és annak a hólyagnak a sejtetése, hogy Anna amolyan kis forgatási bula lenne, aki kísérgeti a sztárt, és ha úgy adódik, le is fekszik vele a kapcsolatok, netán gáláns ajándékok reményében. Úgy látszik, ezek a gusztustalan kis beszólások teljesen egyformák Európában vagy a tengerentúlon. De hát Annának tudnia kell, hogy tehetetlen volt, nem törhette be a pasi képét élő, egyenes adásban. De talán egyenesebbnek kellett volna lenni és kikérni a lány nevében a feltételezést is… bár, nyilván ezeket a tiltakozó szavakat a rendező még éppen időben lekeverte volna, hiszen a nézettségnek a sejtetések mindig is többet hoztak, mint az egyenes kijelentések.

Amikor beült a kocsiba, ami a forgatásra vitte volna vissza vidékre, hirtelen elhatározással előhajolt és a sofőr vállát megkocogtatva egyezkedni kezdett vele, minek eredményeképpen nem sokkal később már az autópályán száguldottak a Balaton felé. Holnap reggelig bőven vissza fog érni, Jeremy nem szólhat egy szót sem, de ha most nem tud Annával beszélni, lehet, hogy később már tényleg késő lenne.

*

Anna a szobába érve szinte letépte magáról a ruhát, mert úgy érezte, hogy a melegben testére tapadó anyag szinte fojtogatja. Törni-zúzni lett volna kedve, de egyelőre beérte annyival, hogy a Simon képével díszített pólót ingerülten a sarokba vágta, aztán fehérneműben levetette magát az ágyra és végre szabad folyást engedett a könnyeinek. Zokogott vigasztalhatatlanul és úgy érezte, a lelkét is kisírja egyetlen apró szócska miatt.  Annyira szerette ezt a szélhámost, hogy pillanatnyilag még fogalma sem volt róla, hogyan fogja túlélni a csalódást, amit azzal okozott, hogy élő adásban megtagadta a kapcsolatukat. A telefonján számtalan hívás érkezett tőle, de képtelen lett volna most a hangját hallgatni, a magyarázkodását, így inkább figyelmen kívül hagyta az idegesítő kis pittyegéseket. Szerette, és ez ellen nem tehetett semmit.  Nemcsak az észbontó külsőt, de az embert, akinek mutatta magát. Se az akarata, se az esze nem volt képes megtagadni az érzést. De szíve mélyén nem is akart tenni ellene, hiszen a szerelem nem olyan érzés, amelyen észérvekkel uralkodni tudna… nem, tisztán érezte, hogy ő van alárendelve ennek a fájdalmas érzésnek. Valahol nagyon mélyen biztos volt benne, hogy a férfi felbukkanása az életében valami jó, valami megváltoztathatatlan, valami egyszeri és megismételhetetlen, hiszen úgy egészítik ki egymást, mint egy kirakós játék elemei, és ahogyan még soha senki mással.

Alig ismerték még egymást, többnyire csak a kölcsönös fizikai vonzalmat érezték, azt a belső kényszert, hogy szinte egymásba olvadjanak. Még csak karcolgatták a felszínt, amely alatt mindkettőjük igazi énje lakozott, még bele sem gondoltak, mennyire máshonnan érkeztek, mennyire mások a gyökereik, milyen értékeket hoztak magukkal és mit várnak a jövőtől. Még bele sem gondoltak, mi minden áll előttük, hogy akár egy életre szóló kapcsolatot alakíthassanak ki. Most már értette miért. Itt csak ő álmodozott, a férfi pedig csak nem akarta elrontani a hangulatot. A teste még élénken emlékezett, hogy annak a kirándulásnak minden percében milyen szaporán vert a szíve. Hogy majd elolvadt, valahányszor hozzáért, átölelte, megcsókolta. Emlékezett a hangjára, ahogy a fülébe súgja, a szájába csókolja a szót: Szeretlek. Csodálatos érzés volt és egyben fájdalmas, mert furcsán sebezhetőnek érezte magát tőle. Még sosem érezte ezt egyetlen más férfi mellett sem. Bántani ők is tudták, de ott elég erősnek érezte magát egy visszavágásra, most tehetetlenül hagyta, hogy átgázoljon rajta a férfi, akiért mindent odadobott volna. Ha hívná, ő itt hagyna csapot-papot, követné; de úgy tűnik Simon nem gondolkodott még ennyire előre. Ő csak élvezte a pillanatot. Nem hibáztathatta érte, hiszen az első perctől csak ennyit kínált. Önmagát csapta be, amikor az együtt töltött idő bensőségessége után már mást látott bele ebbe az egészbe. De bármit is mondott a férfi ott a kamerák izzasztó fényében, ő nem tudta leállítani a vonzódását. Őrülten hiányzott, és nem tudott ez ellen tenni semmit. Hiába tagadta meg a férfi, ő nem tudta kiölni magából.  … Sejtette, hogy az idő egyszer majd elpusztítja ezt a szerelmet, de még nem volt annyi idejük, hogy ez ilyen hirtelen és váratlanul bekövetkezzen. Nem!

Különben is ostoba dolog, hogy egy férfi – egy mindennapi, egy tökéletesen hétköznapi fiatal srác – ilyen hatással legyen az emberre! Elég volt a képernyőn meglátnia és a világ máris örvényleni kezdett körülötte, a hangja hallatán legszívesebben elsírta volna magát, már akkor is, amikor még el sem jutott az agyáig az a szó, amit olyan szenvtelenül kiejtett. A szerelem csak meghülyíti az embert. Irracionálisan kezd gondolkodni, viselkedni, érezni és reagálni. A sokadik alkalomkor talán még nehezebb szembesülni a ténnyel, hogy nem szeretnek viszont, mert akkor már tudod, mit éreztél az első csalódáskor. Azt hitte, már túl van azon, amikor összetörhették a szívét, de most érezte igazán, mennyire fájdalmas. Egy ideje óvatos volt, a tudatalattija eleinte taszította magától Simont, mintha megérezte volna ennek a pillanatnak a kíméletlen eljövetelét, aztán végül, minden óvatoskodása ellenére újra beleesett a csapdába és szerelmesebb lett, mint bármikor eddigi életében. És talán éppen ezért fájt minden eddiginél jobban a csalódás.

Nem is olyan régen olvasta Vavyan Fable egyik regényében, hogy nincs is olyan szerelem, mint a Rómeó és Júliában. Shakespeare kamuzik, egyébként sem ő írta saját darabjait, hanem Dan Brown, bár ezt most mellékes, és vele együtt mindenki más hazug, aki a szerelmet létező valaminek tartja. Azt pedig bírósági tárgyalás nélkül, máglyán kéne megégetni, aki igaz szerelemről hablatyol. Nem különösebben volt az írónő rajongója, de ezért az egy megállapításáért már irodalmi nívódíjat szavazott volna meg a számára.

A szerelem igenis fáj! Néha úgy érezheted, mintha ez lenne a legjobb dolog a világon. Biztonságban érzed magad tőle, elfelejtet veled mindent, mintha újrakezdhetnéd az életed. És ebben a feltétlen bizalommal teli világban soha nem érzett erővel kapod a gyomrost, amikor kiderül, hogy a másik nem érzi azt az intenzív, mindent megváltoztató érzést. És ilyenkor érezheted úgy is, hogy elvesztetted az irányítást a saját életed felett. És félhetsz a fájdalomtól, ami csak idő kérdése volt és rád talál. És ami elemészt, ami tehetetlenné tesz, ami összetör…

*

Simon a kocsiban már századszor gondolta végig, mivel magyarázza azt a bizonytalan elutasítást. Megtagadta Annát, mint barátnőt, ez tény, de hát teljesen nyilvánvaló, hogy csak védeni akarta, ezt nyilván a lány is megérti. Még így is egészen biztosan a nyomába erednek majd és mindent kis titkukra, közösen eltöltött percükre kíváncsiak lesznek, de aztán idővel beigazolódik a minden csoda három napig tart igazsága, és elcsitul körülöttük az érdeklődés. Ha felvállalta volna mindazt, ami közöttük szövődik, akkor se vége, se hossza nem lenne a tolakodó kíváncsiskodásnak, addig követnék őket, amíg tönkre nem tennék mindazt, ami összeköti őket, és ennek nem akarta kitenni, mert még túl élénken emlékezett ő maga is a bujkálásra, a lehajtott fejjel járkálásra, a megjátszott süketségre és a kőkemény önuralomra, amikor legszívesebben beverte volna az arcába kiabáló képét. Annának ez túl sok lenne. A lánynak tudnia kell, hogy ő teljesen be van kattanva. Ha csak nyaralni jött volna ide, akkor is megrázó lenne ez a viharos kapcsolat, amibe bonyolódtak, de ő elvileg dolgozik, és így még inkább őrület ez az egész. Nem tud koncentrálni, állandóan a telefont lesi, naponta százszor megnézi az e-mailjeit és szerelmes dalok dallamai járnak állandóan a fejében, amiket azoknak az átkozottul jó verseknek a szövegére próbál komponálni, miközben folyamatosan Annát vizionálja maga előtt. Ha Anna ebből nem érzi, hogy a rabja lett, akkor soha semmivel nem tudja neki bebizonyítani. Oké, azt mondják, egy  kapcsolatban az egyik fél mindig jobban szeret. Baj akkor van, ha mindig ugyanaz. Ha csak az egyik lángol, ha csak ő hozná le a csillagokat az égről, mindig csak ő. Mert így valójában egyedül van abban a kapcsolatban. De ez kettőjük között nem így volt, ő legalábbis is úgy érezte, hogy kölcsönös a szerelem közöttük, de hát ez nem tartozik a világra, erről csak kettőjüknek kell tudniuk, ezt csak nekik kell érezniük és ápolniuk.

A kocsi zörögve kapaszkodott fel a komp fedélzetére, már csak percek választották el attól, hogy Annát magához ölelhesse és megnyugtassa, soha egyetlen pillanatra sem az interjút adó férfira figyeljen, hanem arra, aki mellette lenni tud.

29.

Anna még mindig nem aludt. Igazából meg sem próbálta, tudta, hogy nincs olyan szerencséje, hogy az álom kiragadja ebből az önsajnáló, katatikus állapotból. A kislámpa gyenge fényénél kiüresedett aggyal, álmatlanul csak nézte maga felett a plafont, mintha az gyógyírt tudna adni a szívét marcangoló fájdalomra, válaszokat a ki nem mondott kérdéseire. Próbálta meghatározni, mit is érez, de csak a megalázottságot tudta beazonosítani. Kegyetlenül fájdalmas volt az a Nem, de ezzel talán még meg is tudott volna barátkozni, hiszen hogy is kezdtek bele, tele eleve reménytelennek ítélt érzéssel. Hiszen még néhány hét és Simon elmegy, miben is bízhatott volna? Innen nézve a férfi csak az igazságot mondta ki. Nem a barátnője, hiszen egy kapcsolat nem szűnhet meg a távolsággal, de nekik reményük sincs életben tartani azokat a boldog órákat, amiket eddig megoszthattak egymással. Ha innen nézi, nincs is joga haragudni rá, amiért kimondta az igazságot, amit csak ő nem akart mostanában tudomásul venni.

Csak azok a gonosz kis sejtetések ne kerültek volna adásba, amik alapján mostantól ő valószínűleg lehetetlenné vált a munkájában és talán a magánéletében is. Aki ezt a műsort látta, ettől fogva úgy tekint rá, mint valami olcsón megkapható kis libára, akit elvarázsolt a férfit övező rivaldafény és kapható volt rá, hogy néhány hétig a játékszere legyen. Ezen pedig aligha változtathat azzal, ha mától távol tartja magát tőle. Már az ötlet is kétségbe ejtette. Nem akarta kerülni a férfit, mert abba nemcsak a lelke halt volna bele, de valószínűleg képtelen is lett volna rá. Átfutott ugyan az agyán, hogy sürgősen meg kéne látogatnia az édesapját, aki most éppen Londonban dolgozott, ezzel elkerülve a lehetőségét is, hogy összefusson a férfival, de aztán elvetette az ötletet. Ez csak időleges menekülés lenne. Ha van hely a világon, ahol Simont látná maga előtt minden pillanatban, az éppen London. Nem, a szemébe kell néznie és ha vérző szívvel is, de kicsikarni mindent a következő néhány hétből, ami még osztályrészéül juthat, aztán ráér belerokkanni a veszteségbe. Most már úgyis mindegy!

A folyosón sietős léptek közeledtek és egy pillanatra szinte megrettent tőle, hogy bárki őt keresse. Nem volt elég erős hozzá, hogy most akárkivel felvegye a harcot, ha ez csak annyit is jelent, hogy magyarázza a bizonyítványát. Istenem, gondolta fásultan, Adélnak is micsoda elégtétel lesz, hogy igazolva látja majd a jóslatait. A nővére sosem volt rosszindulatú vele, de ez most olyan ziccer, amit még ő sem hagyhat ki. Ha volt is valaha nézeteltérés közöttük, az mindig a testvére Én megmondtam … kezdetű mondatait követte. És most tényleg megmondta. Már érteni kezdte a nővére három évvel ezelőtti viselkedését is, eltekintve attól a hatalmas, és szerinte még most is rossz döntéstől, amit végül meghozott. Azt az egyet soha nem tudná megérteni, és soha nem tudná meghozni. Rásimította kezeit a hasára, mintha …, és hirtelen valami megmagyarázhatatlan hiányérzettől hajtva elsírta magát. A következő pillanatban az ajtó szinte berobbant, ahogy egy magas férfi rontott be rajta, aztán látva, hogy ő az ágyon kuporog, kicsit lecsillapodva becsukta maga mögött azt az ajtót és őt kutatva nekidőlt. Simon!

-Tudtam, hogy kiborulsz… - sóhajtott a férfi elgyötörten. –Bár, a kinti balfaszok láttán nem is csodálom. Kikezdtek, mi? – kérdezte szinte haragosan, ahogy visszagondolt a kintiek kíváncsi és ítéletetmondó tekintetére.

-Menj el! – szipogta Anna, és bár a testét nem volt képes megmozdítani, de az arcát elfordította a kísértő látomásról. A férfi nyilvánvalóan a stúdióból egyenesen hozzá rohant, mert még ugyanabban a ruhában volt, mint a felvételen.

-Miért? Kirúgsz? Beszélnem kell veled! – suttogta Simon az ajtónak dőlve.

-Miért kéne? Nem vagyok a barátnőd! Nincs jogom magyarázatra és neked sem kötelességed megmagyaráznod a szavaidat – motyogta a lány dacos távolságtartással.

-Jézusom! Anna! Mégis mit kellett volna mondanom?- csattant fel a férfi kétségbeesetten, amiért a lány nyilvánvalóan a legrosszabbat vette le az egész szövegből. … -Ráadásul ahogy ez kiderült, már csak napok vagy órák kérdése, hogy az Adél-ügy is felszínre kerüljön. Neked fogalmad sincs róla, mi indult el ma este. Lehet, hogy holnap reggelre még azt is megbánod, hogy egyáltalán találkoztál velem. Rád vetik magukat és mindent ki fognak deríteni rólad, amit az életben valaha is titkolni akartál. Az édesanyádtól a férfi ismerőseiden keresztül mindent. Fényképezőgépet tolnak az arcodba úton-útfélen és nem félnek megkérdezni még azt sem, milyen érzés volt velem az ágyban, keresztre feszítenek és én csak ettől akartalak megvédeni…

Anna szinte már ijedten hallgatta a férfi által keserűen felvázolt élvezhetetlen jövőt. Tudta ő, hogy Simon mellett erre is számíthat, de sutba dobta a rossz érzéseit, mert túlságosan vonzó volt a lehetőség, hogy a férfival osztozzanak az érzéseiken. Akkor most jött el az ideje, hogy fizessen a boldogságért, ami az elmúlt pár napban osztályrészükül jutott. Végre visszafordult Simon felé, aki még mindig az ajtóhoz tapadva elkeseredve nézte a lány boldogtalanságát. Szinte tapintható volt a fájdalma, amiért nem volt képes megóvni a szerelmüket a külvilágtól, és ettől a lányból szinte varázsütésre elmúlt a feszültség. Adakozó lett, vigasztaló… a férfiért, kettőjükért…, és kinyújtotta felé a karját…

Az életnek csak tíz százaléka az, ami történik veled, és kilencven százalék, ahogyan reagálsz a történésekre – szól John C. Maxwell híressé vált mondása, de most az ismert tanácsadó aligha tudna jó tanácsokat osztogatni, amivel eléje mehetnének a holnaptól beinduló kíméletlen média-üldöztetésnek. Ebben a kérdésben nem létezett a jó választás. Ha együttműködnek, akkor is le kell vetkőztetniük a magánéletüket, ha a bújkálást választják, akkor pedig lényegében megszűnik a magánéletük. És mindketten voltak annyira zárkózottak, hogy ezek a választások kiessenek a rostán, nem volt jó megoldás, csak hogy hagyják sodortatni magukat az árral és megpróbálni túlélni, bármi is jöjjön.

Simon lassú léptekkel odament az ágyhoz és Anna kezébe kapaszkodva leroskadt az ágy szélére. Az első biztató jel, amióta belépett a szobába; a lány legalább már nem akarja elűzni magától. Pillanatnyilag már ennek is örülnie kellett. Mennyi boldog órának volt tanúja ez a kis szoba, de most csak a keserűségük itatta át a langyos félhomályt.

-Nem mondhattam azt, hogy a barátnőm vagy, az azonnal rád szabadította volna a hiénákat. Nem is az itteniektől tartok, de néhány napon belül megjöttek volna az igaziak, akik a dollárjaikkal szóra bírnak mindenkit a környezetedben, a volt barátaidtól, a szomszédodon át még a sarki kisbolt tulajdonosáig is. Te nem is tudod, milyen érdekes lehet egyesek számára, hogy mit vettél, mit vettem abban a kis kócerájban – kacsintott rá kicsit savanyúan. -És minél több pénzt lebegtetnek meg a szemük előtt, annál több mesélnivalójuk lesz, valóságos forgatókönyvíró válik mindegyikből, ez mindig így van.

-Akkor most mit csináljunk? – nézett rá Anna könnyes szemekkel, amelyekben annyi bizalom csillogott, amitől a férfi egészen meghatódott.

-Fogalmam sincs. Ami az egyetlen megoldás lenne, az kivitelezhetetlen.

-Miért, mi lenne az?

-Hogy holnaptól nem találkozunk – hajtotta le Simon a fejét és a mondat csak halk nyögésként hagyta el az ajkát. Még kimondani is túlságosan fájdalmas volt, nemhogy megtenni. –Ezt kellene tennünk, és akkor néhány nap alatt elülne körülötted is a botrány, de ...

-De? – kapaszkodott Anna ebbe az apró kis szóba kétségbeesetten.

-De erre képtelen vagyok – sóhajtott a férfi. –Megteszem, ha ezt kéred tőlem, de önként aligha bírom megcsinálni.

-Hát, akkor jó kis pácba kerültünk, mert én meg képtelen vagyok téged erre kérni – motyogta Anna. 

Ültek egymás kezét szorongatva az ágyon, végül Simon kihúzta a kezét a lány meglepően erős szorításából és felállt.

-Vissza kell mennem a stábhoz. Csak megvesztegettem Ákost, hogy kerüljünk egy „kicsit”, mert nem akartam, hogy egyedül legyél ma este. Három nap múlva végzünk és visszajövök Budapestre. Te mikor mész haza?

-Én már holnap. Ez az utolsó esténk itt. Holnaputántól kint leszek Etyekwoodon.

-Hol? – húzta össze a szemét értetlenül a férfi, mire Anna elnevette magát, bár, ez a nevetés most kicsit kedvetlenre sikerült.

-Etyekwood. A Korda Stúdió. Közel a fővároshoz épült egy hatalmas filmstúdió, ahol például a Borgiák-at is forgatták, vagy Ken Follettól a Katedrálist.

-Azt láttam – mormolta a férfi.

-Szóval, van ott filmstúdió meg egy látogató központ is. És a következő pár napban ott leszünk.

-De akkor már otthon fogsz lakni?

-Persze.

-Nem tudnál máshol? Egy barátnőnél, vagy akár ... Adélnál ...?

-Jézusom, Simon! Ennyire azért nem lehet rossz!

-Nem tudom, mennyire lesz az, de elképzelni sem tudod, mennyire rossz lehet. Nem ismerem az itteni médiát, hogy ez a hír mennyire hír nekik, nyilván itt is van bulvár, ami ráugrik a témára. Én inkább attól félek, hogy az otthoniak is lesik az ilyen kis pletykákat és ha belefutnak, akkor hamarabb jelennek meg itt, mint azt elképzelni bírod. Tőlük viszont már féltenélek. Talán kéne melléd egy kísérő.

Simon! Testőr? Ne már! Nyugi! Ne tervezgess! Ha baj lesz, megoldom. De nem lesz, érzem.

Simon a zsebében kitartóan rezgő telefonért nyúlt és ránézett, hogy ki nem veszi észre, hogy nem akarja most fogadni a hívását. Aztán csak elsápadt és visszaroskadt Anna mellé.

-Bassza meg, most már biztos baj lesz!

*

-Miért? Mi történt? – rettent meg a lány is.

-Hosszú. De idejön egy barátom dolgozni pár napra, és én még otthon megígértem neki, hogy találkozunk. Nem tehetem meg, hogy most lemondom. Ráadásul akkor már mi is a városban leszünk, és okom se lenne kibújni az ígéretem alól. Ha viszont vele látnak, már amúgy is agyaltak a kapcsolatunkon, mert senki nem akarja elhinni, hogy csak barátok vagyunk.

-Akkor egy ... nő? – tette fel bizonytalanul Anna a kérdést, mire Simon ránézett és egy Micsoda idióta kérdés ez? tekintettel grimaszt vágott. 

-Meg Row.

-Aha... – dünnyögte Anna és hirtelen eszébe jutott a magazin, amiben pont azt latolgatták, vajon a bájos énekesnőnek mekkora szerepe volt az Álompár szakításában, és hogy Simon végül vajon őt vagy Cyntiát választja-e... Hát, Cyntia nyilván elvérzett a párbajban, akkor ...

-Mi volt ez az „Aha...”? – húzta fel a szemöldökét a férfi. –Anna! Meg a barátom, nem a barátnőm.

-Ez utóbbi én sem vagyok, mint ma este óta tudjuk... – motyogta a lány és Simon egy újabb ingerült grimaszt vágott.

-Bassza meg, ne csináld ezt! Ne kezdjünk most a szavakkal játszani, oké!?

-Nem, nem oké! – fortyant fel a lány. –Én egyébként sem játszom, sem a szavakkal, sem a partnerem érzelmeivel. Nálam pontosan azt kapod, amit látsz és amit mondok.

-Anna! Én nem játszom az érzelmeiddel. Azt hiszem, az elmúlt hetekben éppen eléggé bebizonyítottam neked, hogy fontos vagy nekem, hogy ... szeretlek – tette hozzá kissé bizonytalanul, mert fogalma sem volt róla, hogy ez az érzés most nem fordul-e végül ellene. –De most olyan helyzetbe kerültünk, amivel vagy együtt vesszük fel a harcot, vagy a következményei beláthatatlanok lesznek. Nem akarom, hogy egy horda túlbuzgó firkász miatt tönkremenjen az, amit felépítettünk. Nekem ugyanis fontos vagy, még ha most utálsz is, amiért ebbe a helyzetbe hoztalak; és azon vagyok, hogy a legkisebb sérüléssel kerülj ki belőle.

-Oh, a grál lovag... – grimaszolt Anna és az ágy túloldalán felpattant, aztán felrángatott magára egy könnyű ruhát, mert hirtelen zavarni kezdte a pőresége a férfi városi eleganciája mellett.

Simon az orrnyergét masszírozva próbálta visszanyerni a türelmét és józanságát, mielőtt olyasmit mond, ami még tovább ront az amúgy sem túl rózsás helyzeten. Meget is vissza kellene hívnia és lassan indulnia is kell! Úgy döntött, hogy ennél többet egyelőre nem tehet. Eljött Annához, hogy a lány érezze, még mindig mellette van és bármi is hangzott el abban az istenverte stúdióban, ő párként gondol kettőjükre. De most nincs ereje és tiszta agya tovább foglalkozni a problémával. Pár nap múlva Pesten majd újra együtt lesznek, és addigra kiderül az is, hogy mennyi probléma zúdult a nyakukba.

Felállt és a lány felé indult. –Gyere, hadd öleljelek meg, mert indulnom kell! Tudom, hogy ez így most nagyon szarul alakult, de talán nem lesz belőle nagyobb felhajtás. Mire Meg megjön, kitalálunk valamit. Közösen. Anna! Kérlek!

Anna kelletlenül ment oda hozzá, de amikor a férfi magához szorította, képtelen volt tovább a flegmát játszani. Istenem! Annyira szereti ezt a svihákot! A karjait köré fonta és a férfi nyakába bújva minden átmenet nélkül folyni kezdtek a könnyei.

-Hé! – emelte fel a fejét Simon, aztán látva a könnyes szemeket, puha, szerető csókokkal lecsókolta a könnyeit, aztán a szájára tapadva szinte az életerőt is kiszívta belőle. Amikor már muszáj volt levegő után kapniuk, a lány homlokának támasztotta a fejét és mélyeket lélegezve próbálta visszanyerni a határozottságát, mert pillanatnyilag ott tartott, hogy semmi sem érdekli, és berángatja Annát az ágyba, hogy aztán holnap reggelig elő se bújjanak onnan. De közben tisztában volt vele, hogy ezt most nem teheti meg, és ez a kettősség majd megölte.