Perlekedők 53. és 54. fejezet

53.

Claire Carmichel szemrehányóan nézett a férjére, aki már napok óta dúlva-fúlva járt otthon is a házban, de a mérgétől még itt, sok ezer mérföldre az otthonuktól sem tudott szabadulni. Leemelte a nehéz bőröndöt a szalagról, aztán pikírten odaszólt Richardnak: -Igazán nem kellett volna drágám, elbírom egyedül is!

-Mi van? Mit mondtál? – rebbent rá a férje tekintete, aki nyilvánvalóan nem hallotta, amit mondott és még az iróniát sem hallotta ki a hangjából.

-Semmit… Richard! Higgadj már le egy kicsit!

Szerencséjük volt, mert éppen egy taxi kanyarodott a kijárat elé, ahogy kiléptek és a latin sofőr udvariasan pattant ki, hogy a csinos szőke nőtől a csomagot átvéve, a hatalmas bőröndöt elsüllyessze a csomagtérben. A fejét csóválva nézte, ahogy a nő kísérője, alighanem a férje, egy vörös fejű ipse már bekászálódott az első ülésre, így aztán ő gálánsan kinyitotta a nő előtt a hátsó ajtót, megvárta, amíg beszáll és óvatosan rácsukta. Minden nőnek kijár az udvariasság, különösen az ilyen kedves mosolyú nőknek – gondolta magában, aztán beült, hogy a bemondott címre, egy elegáns környékre fuvarozza őket. A ház előtt megállva pontosan tudta, hogy kinek a háza elé érkeztek, hiszen Antonia, a lánya éppen eleget leste a fiatal színészről szóló híreket. Ezek szerint a szüleit volt szerencséje fuvarozni. Kíváncsi lett volna, hogy a színész a bájos anyjára, vagy a mogorva apjára ütött-e inkább, de a szakmájával együtt járt a diszkréció is, ezért aztán a csomagot a kapu mellé állítva egy udvarias mosollyal elbúcsúzott és elhajtott.

Addigra Richard már megragadta a bőrönd fogantyúját és a nyíló kapun berángatta az udvarra.

Simon szinte futva igyekezett a szülei elé, és először az anyját ölelte meg, aztán az apja felé hajolt, aki egy váratlan és erőteljes mozdulattal arcul ütötte. Mindannyian megdermedtek. Az eltelt sok-sok évben egyikük sem emlékezett rá, hogy az apja kezet emelt volna rá; és bár forgatás közben beleszaladt ő már ennél fájdalmasabb ütésbe is, ez most mégis ezerszer jobban sajgott mindegyiknél.

-Ezt tanultad tőlem? Nem azt tanítottam neked, hogy tiszteld a nőket? Ott a két nővéred…, mit szólnál, ha valaki őket hozná ilyen helyzetbe? – sziszegett Richard szabadjára engedve az őt napok óta feszítő keserűséget.

-Richard! Elég volt! Először is menjünk be! – csattant fel a felesége hangja, aztán mindannyian a belső kapu felé néztek, ahol egy sötét, göndör hajú lány bukkant fel, óriásira tágult barna szemekkel figyelve az érzelmi kitörést.

Simon megragadta a bőröndöt és hosszú léptekkel elment a lány mellett, nem is vette a fáradtságot, hogy bemutassa őt a szüleinek. El kellett tűnnie pár percre, amíg összeszedi magát, mert érezte, hogy bármilyen férfiatlan dolog is, de könnyek gyűlnek a szemébe a megaláztatástól és a sokktól, amiért az apja életében először megütötte. Claire nagyot sóhajtva indult utána, aztán egy csendes és kicsit keserű mosollyal a lány keze után nyúlt és magával húzta. A férje, önnön cselekedetétől sokkoltan, lehajtott fejjel baktatott utánuk. Odabent aztán egy magát erősen fegyelmező Simont találtak.

-Hát, örülök, hogy minden baj nélkül ideértetek. – krákogta rekedten.

-Jaj, kisfiam! Látod, ezért nem jöttünk korábban, mert azt hittem, ha elég időt várunk, apád majd lecsillapodik, de nyilvánvalóan csak hergelte magát Anna édesapjának látogatása óta. Gondolom, te vagy Anna? – nyújtotta a kezét a lány felé, aki pirulva bólintott, aztán bemutatkozott.

-Anna Stein.. Steinlöchner, bár én röviden használom, hivatalosan is.

-Szervusz. Én Claire vagyok, a mama, ez a mogorva ember pedig Richard, a férjem, Simon apja. Még ha most meg is feledkezett magáról – nézett szemrehányóan a mellette álló férfira, akinek az arcszíne lassan kezdett egészséges színt ölteni, és a szemében még az indulat tüzét valami megtört, lemondó tekintet váltotta fel.

-Bocsánatot szeretnék kérni a nővérem miatt! Nem kellett volna feltépnie azt a régi sebet, hiszen tudhatta volna, hogy csak az indulatokat szabadítja el, de valamiért úgy érezte, hogy nem képes magában tartani tovább. Tudom, hogy én vagyok az oka ennek az egész helyzetnek, mert ha mi Simonnal nem …, nagyon sajnálom.

-Jaj, kislányom! Ha van ártatlan ebben az ügyben, akkor az te vagy. Az élet produkál néha furcsa dolgokat, és ezt most alkalmunk volt nekünk is megélni. Nem mondom, hogy első hallásra nem estem kétségbe én is, hogy a mi családunkban ilyesmi előfordulhatott, de rám – egyesekkel ellentétben, nézett hirtelen keménységgel megvillanó tekintettel a férjére – csillapítóan hatott az eltelt pár nap. Már tudom, hogy a fiam nem lett volna képes erre kérni a nővéredet, ha tudott volna a dologról. Hibázott, de olyannak neveltem, aki vállalja a felelősséget a tetteiért. Ráadásul ezek már elég régi dolgok ahhoz, hogy feleslegesen izgassuk magunkat miatta. Változtatni már nem tudunk rajta, ő pedig alighanem tanult belőle. Tovább kell lépnünk és megpróbálni elfelejteni!

Anna halvány mosollyal emlékezett vissza Simon jellemzésére, miszerint az édesanyja egészen biztosan nem fog kétségbe esni a történtek miatt, mert sokkal jobban szereti annál a fiacskáját. Az apja viselkedése azonban nyilvánvalóan meglepte a fiút, aki most is tisztes távolságban ült le tőle, mint aki attól tart, hogy előbb-utóbb megkapja az előbbi nyaklevesnek a párját is. De Richard kissé zavartan úgy manőverezett, hogy közelebb kerülhessen a fiához. Felemelte a kezét és a fia vállára tette, aki kissé idegesen rezzent meg.

-Ne haragudj! Nem lett volna szabad kezet emelnem rád, mert ezzel csak magamat alacsonyítottam le. Anyádnak igaza van. Tudnom kellett volna, hogy ha tudsz a dologról, akkor legalább megpróbálod rávenni azt a lányt, hogy másként döntsön. Csak tudod, valakit hibáztatnom kellett, és őt nem is ismerem, és hát nagyon mellbevágó érzés volt, hogy lehetett volna egy unokám…, szóval, bocsánatot kérek!

Simon néma bólintással fogadta a bocsánat kérést. Nem mintha ezzel napirendre tudott volna térni a történtek felett, de azért jól esett neki, hogy az apja legalább belátta, hogy hibázott. A csend lassan kezdett feszültségtől terhesből alig feszélyezetté válni. Anna lassan odasétált hozzá és lehuppant mellé a kanapéra. Az anyja a szemközti kanapén foglalt helyet, és menetközben magával húzta az apját is. Üldögéltek még pár percig csendben, a gondolataikkal elfoglalva, aztán Claire szólalt meg: ­-Ettünk a gépen, de egy ital jól esne – mire Simon felpattant és rövidesen két limonádéval és két sörrel a kezében bukkant fel. Lepattintotta a kupakokat, aztán elsőként az apja felé nyújtotta az angol félbarna sört, ami otthon is a kedvence volt.

Anna fürkészve nézte a férfi szüleit. A zongora tetején volt egy kinagyított fotó, amit az Emlékezetkiesés bemutatóján készített valaki a családról. Simon oldalán ott vigyorgott összekapaszkodva az egész család, a szülei és a nővérei. A lányok egyértelműen az anyjukra ütöttek, vagy csak a szőkeségük csalta meg, azért gondolta így, de Simon kicsit kakukktojásnak hatott közöttük. Talán ha Richard fiatalkori képeiből látna néhányat, de nem, Simon csak Simon. Egyszeri és megismételhetetlen.

Az álmodozásban a férfi anyja zavarta meg, aki mosolyogva nézte, ahogy a lány, aki tagadhatatlanul helyes kis fruska volt, szerelmes merengő tekintettel nézi a fiát. -Nem tudom, hogy terveztétek, de ha enni akarunk ma valamit, akkor ideje hozzáfognunk, hogy elkészítsük.

-Anna már főzött – vigyorodott el a férfi, aki egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy viszonzásul a csípős üdvözlésért, megeteti az apját Anna remekével.

-Jaj istenem, dehogy,  azt nem lehet az asztalra tenni! – tiltakozott a szakácsnő bokáig elpirulva. -Nem vettem észre, hogy chili van a zacskóban és méregerős lett. Ezt még a kutyáknak sem lehet odaadni. Teljesen kétbalkezes vagyok a konyhában – vallotta be egy keserű grimasz kíséretében, mire Claire kíváncsian nézett rá.

-A mamád nem tanított meg főzni?

-Meghalt, amikor még egészen kicsi voltam – hajtotta le a fejét Anna, és az asszony le tudta volna harapni a nyelvét, hiszen ahogy kimondta, már eszébe is jutott a lány apjával folytatott beszélgetés, amikor ez a tény is említésre került.

-Ó, istenem, ne haragudj! Na, gyere, majd én megmutatok pár trükköt, és hogy mik Simon kedvenc ételei…  - állt fel lendületesen, hogy a konyhába induljon, mire a fia az érkezésük óta először végre elvigyorodott és a lányra kacsintott:

-Én megmondtam, ugye?

*

Este az utazástól fáradt szülők korán nyugovóra tértek, Simon és Anna a kerti hintaágyban ringatózva nézték, ahogy a két kutya a végre elviselhető melegben a beinduló locsolótól vizes fűben henteregve játszik. A férfi ujjai önkéntelenül is Anna vállán rótták a köröket, miközben a lány hozzábújva hallgatta az erőteljes szívdobogást.

-Holnapután el kell menjek!

-Tudom, de…, tudod úgy intézni, hogy visszagyere még mielőtt nekem el kell mennem? – szorította meg önkéntelenül is a lány vállát, míg a válaszra várt.

-Egy hétnél nem hiszem, hogy több időre lenne szükségem. George meg fogja érteni, szerintem egy ideje már tudja is, és úgyis annyian kopogtatnak nála, hamar talál valakit a helyemre. Könnyen helyettesíthető vagyok – mormolta halkan, mire Simon az álla alá nyúlt és megemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

-Nem vagy az! Ha valaki beléd szeretett, többé ki sem tud vágni a bőre alól. Mélyebbre jutsz, mint a legtartósabb tetoválás. Olyan, mintha egyenesen a szívemre varrták volna az érintésedet. Nem is tudom, mit eszek rajtad, nem tudsz főzni, állandóan takarítani akarsz és kicsinálsz az ágyban, de valamiért szinte fáj a tudat, hogy pár napig nem leszel mellettem. Fogalmam sincs miért, de kellesz…, kicsit olyan, mint a megszállottság, és ez akár ijesztő is lehetne, de inkább megnyugtat, legalábbis, amíg ilyen tágra nyílt szemekkel hallgatod, amiket összehordok neked – hajolt le, hogy megcsókolja a lány kissé elnyílt száját.

Anna mosolyogva engedett a gyengéd erőszaknak, amivel lenyomta a puha párnákra és adakozóan csókolta vissza; ujjai megindultak a vékony póló alatt és egy-egy pillanatra megálltak a feszes izmokon, amelyek megrándultak a simogatása alatt. -Nem is edzel, mitől vagy ilyen kigyúrt? – súgta két csók között, mire Simon elnevette magát.

-Életem, a veled való szex kimerítőbb, mint egy délután a leghajtósabb edzőteremben. És olyan izmaimat is megmozgatja, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek.

-Hát, ez elég kamu duma, mert ezek az izmok itt voltak már akkor is, amikor a tihanyi belső tónál becsaltál a vízbe – grimaszolt a lány.

-Akkor genetika – vont vállat a férfi, mire Anna huncut mosollyal megsimogatta a hasán futó szőrcsíkot.

-Genetika, hm? Hát, apádat elnézve akkor ez a pocak rövidesen ki fog gömbölyödni.

-Kicsim, amíg te főzöl, ez kizárt – zárta le a vitát a férfi egy csókkal, ami sokkal mélyebbre sikerült, mint amilyennek indította, mivel a lány éppen felháborodottan tiltakozni akart.

54.

Anna halk gitárpengetésre és füttyszóra ébredt. Szemeit lehunyva hallgatta az ismerős dallamot és elmosolyodott, aha, akkor Simonnak is zenehiánya van.  -Olyan régen zenéltél. Amióta itt vagyok, még nem is vetted a kezedbe a gitárt, sőt…, a zongorához sem ültél le. Nem hiányzik?

-Nem igazán. Olyankor szoktam zenélni, amikor a lelkemnek van rá szüksége. A lelkem köszöni, most teljesen rendben van, úgyhogy fontosabb téged, mint a gitárt ölelgetni. Most csak nem győztem kivárni, hogy felébredj, és gondoltam, ez a legfinomabb módja egy keltegetésnek.

-Hát, én tudnék finomabbat is, de ha te nem gondolsz rá, én nem fogom rád erőszakolni – vágott durcás grimaszt a lány, mire Simon félretette a hangszert és mellédőlt.

-Tekintve, hogy legutóbb visszhangzott tőlünk a ház, nem mertem apámékkal a szomszéd szobában megkockáztatni azt a még finomabb ébresztőt, de ha ezzel csalódást okoztam, akkor kötelességem jóvátenni a dolgot. - Azzal két keze közé fogta Anna arcát és megcsókolta. Mire levegőért kaptak, a lány már köré fonta a lábait és hozzádörgölőzött.

-Tudok én csendben lenni is, csak nem szeretek, de a szükség törvényt bont, úgyhogy… - és vad szenvedéllyel most ő támadott, a férfi pedig megadta magát. Vágyuk zihálása elfúlt a torkuk mélyén, mint ahogy az a sikoly is, amely a szenvedély beteljesülésével indult útjára Anna lüktető testének mélyéről.

*

Simon az ágytámlának dőlve cirógatta Anna hátát, aki a mellén kényelmesen elhelyezkedve kutatta a vonásait.

-Beszélned kéne apáddal…

-Anna, ne! Hagyd! Ne akarj minket összebékíteni! Nem tudom miért viselte meg őt ennyire ez a dolog, de igazságtalan volt, az én verzióm nem is érdekelte, mielőtt ítélkezett, úgyhogy neki kell elsőnek lépnie.

-Bocsánatot kért.

-Na igen, nyilván megijedt önmagától, hogy amit kamaszkoromban nem bírt megtenni, azt felnőtt fejjel ki tudtam erőszakolni belőle. A híres nagy önuralma semmivé lett. Ha odafigyeltél a bocsánatkérésére, azzal is csak engem hibáztatott. Én tettem valamit, amitől ő kifordult önmagából. - mondta a férfi dacosan összeszorított szájjal. … -Tudod, még soha az életben nem emelt rám kezet. Én pedig világ életemben baromi büszke voltam rá, mert a haverjaim ezt soha nem mondhatták el magukról. Mindegyikük megkapta a maga jól megérdemelt nyaklevesét, és a végén rendes emberek lettek. De az én apám olyan rendkívüli fickó volt, aki erőszak nélkül is el tudta érni, hogy tiszteljem. És most lezuhant erről a piedesztálról, ahová rajongó gyerekként én állítottam. Érzi ő is, és most majd emiatt is én leszek a hibás.

-Butaságot beszélsz. Imád téged és büszke rád, hogy milyen remekül megállsz a lábadon a segítsége nélkül. Adél vallomása összezavarta és rossz reakcióra sarkallta, de már bánja. Láttam a szemén, hogy legszívesebben kimenne az ajtón és újra csengetne, hogy meg nem történtté tegye a dolgokat. Nyilván te jobban ismered, de én éreztem, hogy nem is azért a felelőtlen napért haragszik rád, csak az a baba sokat jelentett volna neki, hiszen az imádott fia első gyereke lett volna, az ő első unokája. És Adélt nem vonhatta kérdőre, így rajtad vezette le a csalódottságát.

-Ez körülbelül olyan igazságtalan volt, mintha én téged utálnálak azért, amit a nővéred művelt.

-De nem utálsz, ugye? – pislogott fel feszülten a lány, mire Simon a hátára fordította és az arcát simogatva egyre közelebb hajolt hozzá.

-Téged képtelenség utálni. Isten a tanúm, az elején még meg is próbáltam, amikor azzal a feleselő száddal az őrületbe kergettél. Aztán amikor leléptél, megint megpróbáltam. De csak aggódni tudtam érted és vágyakozni utánad, pedig minden sokkal könnyebb lehetett volna, ha utálni is tudlak. Így jártál, mostantól már csak szeretni tudlak.

-Hát, lehetne ennél nagyobb problémám is – mosolyodott el a lány, és miközben a szíve csordultig volt szerelemmel, minden mozdulatával, minden sóhajtásával próbálta tudtára adni a férfinak, hogy az érzés kölcsönös.

*

Claire és Richard nehezen ébredezve heverésztek még az ágyban. Otthon, Londonban ilyenkor már régen fent voltak, Richard már a kávét főzte, Claire a virágait ápolgatta, de a hosszú út és a lelküket marcangoló kérdések minden erejüket kivették, és jól esett a lustálkodás. Nem is annyira fizikailag voltak fáradtak, inkább mentálisan. És ez még nem sokat oldódott a tegnapi beszélgetés óta sem, pedig végre kezdték mindketten, elsősorban Richard is más szemmel látni a történteket. Ahogy Claire a kis magyar lánynak is mondta, az élet néha produkál furcsa helyzeteket, és Richard a fia őszinte tekintetét látva el kellett higgye, hogy szegény kölyök se tudott erről az egészről többet, mint ők. Eltekintve attól a naptól, de ebben a kérdésben férfias megértéssel bírt viselkedni. Ha a nővér csak fele annyira csinos, mint a húga, akkor éppen elég nagy kísértés lehetett egy egészséges férfinak, gondolta megenyhülve.

-Mi a véleményed a kislányról? – szólalt meg a felesége, aki mint mindig, most is majdnem beletrafált a gondolataiba.

-Hát, ha szemmel ölni lehetne, akkor te már özvegyasszony lennél – fintorgott a férje. –Nem indítottam előtte a legjobban.

-Hát, nem. Még engem is sikerült meglepned. Simonról nem is beszélve. Tudtam, hogy feszült vagy, de soha nem gondoltam volna, hogy képes lennél megütni. Nem is emlékszem, hogy valaha kezet emeltél volna rá. Mindenesetre láttam a szemén, hogy összetörtél benne valamit, amit kisfiú kora óta dédelgetett veled kapcsolatban. Ijesztő volt, hogy ilyen indulatra vagy képes – motyogta Claire és megrázkódott, ahogy újraélte a tegnapi érkezést.

-Nem, …a gondolat volt rémisztő, hogy Simon ebben a világban esetleg már elfelejtett mindent, amire tanítottuk. Szégyellem magam, hogy nem bíztam a saját fiamban – sóhajtott keserűen a férje. –Tudnom kellett volna…

-Túl ritkán látjuk és túl keveset tudunk róla – mondta szomorú hangon az asszony. –Amit meg tudunk, azt mindenféle szennylapokból szedjük össze. Nem jól van ez így. De nem hívogathatjuk nap mint nap, hogy számoljon be az életének minden apró részletéről. Felnőtt férfi. Igazából arra gondoltam, hogy ide kéne költöznünk a közelébe. A lányok is többet vannak itt, mint Londonban; és ha ez a kislány képes volt érte egy ilyen nagy lépésre, mi is megtehetnénk. Én biztos vagyok benne, hogy sokat jelentene Simonnak is, ha itt tudna minket a közelében. Ő is nyugodtabb lenne. Sokszor gondolok rá, hogy milyen egyedül lehet… - merengett halkan és az arcára kiült az anyai aggódás, miközben máskor mosolygós szemében most könnyek gyűltek. -És tudod, ha ez a szerelem komoly, akkor idővel praktikusabb is lenne itt a közelükben. Az unokák miatt – tette hozzá magyarázatként, amitől az ő arca felderült, de amire a férje – ha lehet – még jobban elkomolyodott.

-Most is éppen egy unoka miatt vagyunk itt, ezt ne felejtsd el! Egy apró kis angyal miatt, akinek még az esélyt sem adták meg… - csuklott el a hangja. -Hogy hozhatott az a lány ilyen döntést? Te képes lettél volna erre valaha is?

-Nem tudhatjuk, hogy mire gondolt, amikor a műtétet választotta. De ha őszinte akarok lenni … Simon nyilván nem volt szerelmes belé, mert akkor nem hagyta volna ott olyan egyszerűen, és idővel nem feledkezett volna meg róla. Akkor pedig jobb is, hogy egy baba nem köti össze őket – sóhajtott az asszony.

-Hogy tudod ilyen gyakorlatiasan nézni? – nézett rá a férje csodálkozva. –Én azt hittem, ha valaki, hát éppen te leszel az, aki majd ronggyá zokogja a legjobb ingeimet a vállamon a bánattól, most pedig éppen te mutatsz rá a dolog jó oldalára, már ha szabad ezt egyáltalán így neveznem. De tudod, közben az jár a fejemben, hogy ez a lány mégiscsak a testvére…, mi lesz, ha egyszer ő is… ?

-Ez a lány? Soha! – jelentette ki Claire őszinte meggyőződéssel. –Nem tudom elképzelni róla. Úgy néz a fiúnkra, mint a feszületre, és Simon tekintete is kész regény, ha ránéz. Ezek szerelmesek egymásba. Mélyen és megingathatatlanul, ha még ez a múlt sem tudott közéjük állni. Kicsit kettőnkre emlékeztetnek?

-Kettőnkre? – vonta össze a szemöldökét a férfi, ahogy próbálta megtalálni a párhuzamot.

-Kettőnkre! – suttogta az asszony és a férje fölé hajolt, hogy megcsókolja.

*

A halk koppantást meg sem hallották, csak Simon bocsánatot kérő hebegése törte meg a csendet.  

-Bocs, csak azt akartam megkérdezni, hogy velünk reggeliztek-e, mert akkor már tálalva van – motyogta fülig vörösen, aztán az apja mormogását meg sem várva, sietősen behúzta az ajtót. Claire nevetve szólt utána:

-Jövünk mi is! Csak felkapunk magunkra valamit.

Anna kérdő tekintettel fogadta a konyhában, ahol a piritóssütő őrzését bízta rá a férfi.

-Mi van? – nézett rá, ahogy észrevette, hogy a fiú tanácstalanul toporog a hűtő előtt.

-Rányitottam a szüleimre, ahogy … szóval, érted…

-Miért? Azt gondoltad, hogy ők már nem…? – rántott a lány a vállán, nem is értve, mi sokkolta ebben annyira a férfit.

-Nem, persze, csak mégis…, más gondolni, mint látni. Elég zavarbaejtő volt.

-Jaj, pucérok voltak? – kuncogott a lány, mire Simon is elnevette magát.

-Nem tudom, de gondolom, a takaró alatt voltak.

-Hát, akkor az sem biztos, hogy ők is… Lehet, hogy csak a reumás derekát masszírozta meg a mamád apádnak.

-Jézusom, hagyd abba! Hallani majdnem rosszabb, mint látni… - röhögött Simon, aztán Anna mögé lépett és a pultnak döntve nekifeszült. –Te is panaszkodtál a múltkor, hogy fáj a derekad…

-Az más! – nyúlt hátra Anna, hogy homorítva magához szorítsa a kemény férfi testet és belefeszüljön a pólója alatt kutakodó tenyerekbe. –Az csak azért volt, mert a fürdőszobában túl vékony volt a kádkilépő – motyogta kéjesen.

-Khm, azt hiszem, mindjárt megszólal a füstjelző – szólalt meg egy vidám hang az ajtóban, mire ők ketten úgy rebbentek szét, mint a rajtakapott tizenévesek. Anna agyán átfutott a gondolat, hogy valóban majd lángra kapott tőlük a konyha, aztán megérezte az odaégett piritós semmihez sem hasonlítható jellegzetes szagát.