Testvéri hangok 2.

2.

Brad lekapcsolta az étkezőben a világítást, s kezében a pohár borral, amit még a vacsorához töltött ki, már éppen a hálószobába indult volna, amikor a bejárat előtt egy hatalmas sötét kocsi állt meg. A házból kiszűrődő fényben csillogott a fekete karosszéria. Olyan csendesen lopakodott be a feljáróra, mint valami párduc. A motor még halkan dorombolt, mintha a sofőr tétovázna, végül elcsendesedett. Brad biztos volt benne, hogy nem valamelyik szomszédja tett egy késői látogatást, mert ilyen előkelő kocsija a környéken senkinek nem volt, talán még Brattleboro polgármesterének sem. Kíváncsian lépett a bejárati ajtó felé, miközben szíve egy rejtett zugában kellemetlen érzés éledt. Minden lépéssel bizonyosabb lett benne, ki lehet a kései látogató. Annyi év után éppen ma este kellett idetolja a képét? – horgadt fel benne a régi harag, amely mára ugyan csendesült, de csak azért, mert hasztalan lett volna bárki másra ráborítania, a célszemély pedig távol volt.

Kitárta az ajtót és az ajtófélfát szinte betöltve lecövekelt. Érezze csak, hogy nem szívesen látott vendég! Dean eközben odakint a kocsi mellett állt, háttal a háznak. Nem sofőr hozta? – állapította meg az öccse és amennyire a gyenge világítás engedte, végignézett a testvérén. Feketében volt, mint aki gyászol, de tudta, hogy ez is a imázsa része, mint a kalap, ami most is a fején csücsült. Még jó, hogy napszemüveg nincs rajta a sötétben, akkor lenne igazán nevetséges – húzta el a száját gúnyosan. Mostanában egyre kevesebbet gondolt rá, milyen lesz az a nap, amikor Dean hazatér. Mert ezt a jogot nem vitathatta el tőle. Ez a ház, ez a farm az ő otthona is. Még akkor is, ha soha egyetlen percig nem érzett felelősséget iránta. Régebben úgy gondolta, ha meglátja a ház előtt, becsapja előtte az ajtót. De most mégsem volt dühös, inkább csak kíváncsi. Kíváncsi, hogy még mit hozhat ez a mai nap azok után, hogy vagyont érő tejet kellett a lefolyóba önteniük, mert a doktor új asszisztense a tudta nélkül antibiotikummal kezelt néhány állatot. Ráadásul mielőtt felelősségre vonhatták volna, a szerencsétlen barma lesodródott az útról és jó, ha reggelre még az élők sorában lesz. Ha ennek híre megy, a feldolgozó üzemek visszavonják a megrendeléseket, és ha nem tudja kivédeni ezt, rövid úton tönkremegy. Minden, amiért az elmúlt hosszú években dolgozott, egy felelőtlen hülye miatt tönkre mehet. A bank sem fog kölcsönt adni, hiszen nem kapott a Harris család sem, akiknek a pajtája égett le a múlt hónapban. Az egész környékre rájár a rúd mostanában. Talán nem is kellene azon történnie a fejét, hogy Blue gazdaságával összeolvassza a magáét. Kétszer nagyobb gazdaság hatványozottan több gondot és kiadást jelent. De most nem akart ezen agyalni, amikor a bátyja annyi év után itt állt a ház előtt és a sötétlő távolt fürkészte még mindig. Már éppen megszólította volna, amikor Dean érces hangja harsant a sötétből:

-Egy Isten hozott! azért jól esett volna, öcskös.

-Ördög vigyen! – tromfolt rá azonnal, és szinte látta maga előtt, ahogy a testvére arcára egy lusta mosoly kúszik. Nyilván nem okozott neki csalódást a csípős válasszal.

Dean végre megfordult és becsapta a kocsiajtót. A hatalmas ajtó meglepően puhán zárult. Brad elismeréssel adózott a nyilván drága játékszernek. Az ő kisteherautójának az ajtaját a szomszéd megyében is meghallották volna, ha ilyen erővel csukja be.

-Beengedsz? – álldogált még a kocsi mellett Dean.

-Mit akarsz? – kérdezett vissza mogorván.

-Egy puha ágyat ma éjszakára, és esetleg egy forró kávét reggel.

-Itthon vagy. Még ha erről eddig meg is feledkeztél – lépett hátra Brad. Nem akart szívélyesnek látszani, nem játszotta meg magát, hogy mennyire örül a rég látott testvérnek. Tényként közölt valamit. Dean válaszul biccentett és csendben követte.

Termetre szinte a megszólalásig hasonlítottak. Talán Dean egy kicsit testesebb volt, de nem puhány. Egyszerűen csak az ital, a sok gyorskaja hagyták rajta a nyomukat, hiába próbálta a különböző szállodák edzőtermeiben kárpótolni a testét, vagy egész egyszerűen az a néhány év korkülönbség formálta robosztusabbá. Brad az állatok körüli munkában kiszálkásodott, bármennyire jó koszton tartotta a házvezetőnő és mostanában Blue is. Ahogy Dean belépett a házba, szeme azonnal felmérte a változásokat. Nem voltak egyébként annyira szembe tűnőek, láthatóan Bradnak nem volt fontos, hogy az édesanyjuk halála után modernizálja a háztartást és a berendezést.

-Már éppen lefeküdni készültem - jelentette be az öccse és Dean újra csak biccentett. Igen, erre még emlékezett. A farmon korán keltek, sokat dolgoztak és korán is feküdtek le aludni. Tulajdonképpen nem is hitte, hogy ébren talál bárkit. Lélekben már felkészült rá, hogy visszaautózik a városba és kivesz egy szobát a szállodában.

-Menj csak, tudom, hogy kemény napod lehetett. – Békés kijelentésnek szánta, az öccse mégis leereszkedőnek érezte. A francba az örökös kisebbségi érzését!

-Honnan a fenéből tudhatnád? – morrant fel Brad. –Soha az életben nem csináltál végig itt egyetlen napot sem.

-De arra még emlékszem, hogy apáék rengeteget dolgoztak. Nyilván most a te válladon a felelősség, hát dolgozol reggeltől estig – próbált elismerően szólni az öccséről, de láthatóan a szavak nem értek célba. Legalábbis nem úgy, ahogy ő szerette volna.

-Ja, a tehenészfiú, aki a saját kezével feji meg az összes tehenet. Azt hiszed, mi itt még a középkorban élünk? – csattant fel Brad, miközben ő maga is érezte, hogy ez elég igazságtalan megjegyzés volt, hiszen a bátyja semmi effélét nem állított. Dean nem riposztozott és ezért Brad szinte dühöt érzett. Miért nem veszekszik? Miért nem hajlandó összeugrani vele minden kis hülyeségen, úgy mint régen? Ennyire lenézné? Vagy ami még szörnyűbb, ennyire benőtt a feje lágya? A közlekedő lámpájának fényénél annyit megállapított, hogy Dean nincs a legjobb bőrben. A színe sápadt, szinte már szürkés, máskor oly élénken csillogó szeme most fénytelen és mintha könnyben úszna. Beteg lenne?

-A vendégszobában friss ágynemű van felhúzva. Ha megfelel – biccentett a fejével az étkező mögötti szoba felé. Dean hálásan bólogatott.

-Tökéletes lesz, köszönöm!

Brad elindult a lépcső felé, amikor a bátyja hangja utolérte:

-Öcskös, lenne valami. Valami fontos, amiről beszélnünk kellene. Tudom, hogy rengeteg a dolgod, de jó lenne, ha tudnál rám is szánni egy órát valamikor a nap folyamán, amikor zavartalanul leülhetnénk. Nem vagyok túl jó alvó, úgyhogy ha munka előtt, nekem az is megfelel. De ha később, én tudok várni. Csak ne kerülj el! Beszélnünk kell!

Brad biccentett, aztán fellépett az első lépcsőfokra. Nem! Nem fogja megkérdezni, hogy mi az az egetverően fontos dolog, ami idehozta a bátyját. Úgyis meg fogja tudni. És Deant ismerve nem lesz vidám dolog. Talán vissza akar jönni? Vagy pénzre van szüksége és el akarja adni a farmot? A francba! Meg kellett volna kérdeznie, de a büszkesége nem engedte, így aztán most majd lesheti a plafont fél éjszaka a pihenés helyett. Bár, ha Dean már most kipakolt volna, akkor nyilván a jó hír nem hagyta volna aludni, úgyhogy végül is mindegy.

Dean sem volt sokkal jobb hangulatban. Nézte az öccse merev hátát, ahogy lassan távolodik tőle az emelet irányába. Az egész tartásából sugárzott, hogy neheztel rá, amiért hívatlanul és váratlanul megjelent itt ma este. De hát hazajött, a szentségit! Maga elé idézte az emeleti részt. Még biztos a régi szobájában alszik. A mellette levő volt az övé. Szívesen vetett volna rá egy pillantást, hogy lássa, ott sem változott semmi, amióta kitette innen a lábát. Persze, lehet, hogy már a nyomait is felszámolták. Kár lenne, mert szívesen nosztalgiázott volna a régi cuccai között. De ma este nem akarta feszíteni a húrt. Brad nyilvánvalóan haragszik még a régi dolgok miatt, és most szüksége van a jóindulatára, mert a kérése még önmaga előtt is hajmeresztőnek tűnt.

*

Brad jóformán le sem hunyta a szemét. Hajnalban megunta a kínlódást és felkelt. A konyhában tett-vett, amikor a háta mögött mozgolódást hallott. Meg sem fordult, úgy tette fel a kérdést:

-Feketén iszod vagy tejjel?

-Feketén, keserűen, kösz! – mormogott Dean. Nem számított ilyen szívélyes fogadtatásra. Egész éjjel azon törte a fejét, hogyan csomagolhatná be a kérését, hogy Brad ne utasítsa el az első hallásra, de végül úgy döntött, éppen eleget sumákolt már az öccse előtt, talán éppen most jött el az ideje, hogy őszinte és nyílt legyen vele. A testvére végül is egy farmért visel felelősséget, nyilván elég érett hozzá, hogy megértse az észérveit, még ha érzelmileg aligha tudna hatni rá. Amióta a nap felkelt, már a szobája ablakában állva nézte a ház körül a gazdaság apró részleteit. A távolban az istállókat, anya kis fűszerkertjét, amit gondos kezek még mindig megműveltek. A ház előtt a hatalmas diófát, amit még a nagyapjuk ültetett, amikor az apjuk megszületett. A távoli domboldalon az almáskertet, amelynek terméséből anya az isteni almaszószt készítette. Azóta nem evett almaszószt, amióta elment innen. Kíváncsi lett volna, hogy a mama halála után készítettek-e még ilyen ínyencséget.

Elvette az öccse kezéből a bögrét és letelepedett az egyik székre. Lovaglóülésben ült, mint valamikor régen. Nem tudatosan, egyszerűen a keze automatikusan fordította maga alá a támlás széket.  Brad szeme egy pillanatra elidőzött rajta, aztán leült az asztal másik oldalához és maguk elé húzta a kekszes dobozt.

-Ilyen korán csak magunknak készíthetünk reggelit. Vagy beéred Mona áfonyás zabkekszével – nyújtotta a bátyja felé a dobozt. Dean kivett egy tallért és megszaglászta. Az emlékre elmosolyodott. Otthon illata volt.

-Na, és mi az a fontos dolog, ami miatt meglátogattál? – harapott bele Brad a kekszbe és kérdés közben inkább nem nézett a bátyjára. Nem akarta látni, hogyan próbálja a nyilván kellemetlen kérést becsomagolni szép, kábító szavakba, hogy a végén még ő érezze megtisztelve magát, amiért engedelmeskedhet.

-Szeretném, ha néhány hétre átvennéd a helyem az együttesben – fújt nagyot Dean. Kimondta! Nem kertelt, nem húzta az időt. Nem melegítette elő a terepet. Igaz, hogy így elég kemény gyomrosra sikerült, de Brad kemény gyerek, állni fogja. Hát, ilyen, amikor az ember egyenesen igyekszik beszélni, még önmagának is meglepő volt a bátorság, amivel kimondta.

-Hogy micsoda? – kerekedett el az öccse szeme. A suttogásnál alig hangosabb kérdés már gyanús kellett volna legyen Deannek, de ő még mindig önmagát veregette vállon gondolatban, amiért nem köntörfalazott.

-Néhány hétig helyettesíteni kellene engem a bandában. Énekelni, gitározni, mint a régi szép időkben. Ha akarod, mehet a dolog a saját neveden is, de ha meg akarod őrizni a magánéleted, akkor jobb, ha úgy intézzük, hogy a közönség azt higgye, én állok a színpadon. Ez a kalap a fejeden, a ruháim, és senki észre sem fogja venni a cserét. A kölykök sokszor annyira be vannak tépve, hogy szerintem azt se vennék észre, ha hamisan énekelnél – hadart lelkesen Dean, amiért az öccse érdeklődőnek bizonyult. Fel sem tűnt neki a vihar előtti hangsúly.

-Takarodj innen! – rúgta ki maga alól Brad a széket. –Ide jössz annyi év után és van képed ezt kérni tőlem, amikor te voltál az, aki kitúrt a bandából?

-Dehogy túrtalak. Még nem voltál nagykorú, nem lehetett... – dadogott Dean. Ez nem egészen úgy alakult, ahogy számított rá. Igazság szerint nem állt távol attól, hogy az öccse orrba verje. Ez világos lett előtte, ahogy a villámló tekintet megvetően végig söpört rajta.

-De igenis, kitúrtál. Hallottam, amikor a menedzser mondta, hogy nem lehet két énekes, és egyébként sem lenne jó, ha mind a ketten ..., te meg csak mondogattad, hogy: ja, oké, igaza van, nem probléma, az öcsi még úgysincs készen erre az egészre. Aztán hazaállítottál és bejelentetted, hogy a banda Wilmingtonba költözik, nélkülem. Hogy onnan hova a francba mentetek tovább, azt már nem is kötötted az orrunkra, csak egy postafiók-címet hagytál.

-Brad! Én egyáltalán nem úgy gondoltam, de az tény, hogy te akkor még nem álltál készen erre a cigányéletre. Be kellett fejezd a sulit és itt volt a farm. Tudtam, hogy a te kezedben jó helyen lesz. Ha mind a ketten elmentünk volna, anyánk kivel csinálta volna tovább? Valakinek döntenie kellett. Igen, helyetted is. És hiszem, hogy jól döntöttem. Nekem mennem kellett, mert ez a föld soha nem volt úgy az otthonom, mint neked. Nekem a poros utak jelentik az otthont, a hotelszobák, ivók az utak mentén. De ez nem te vagy!

-Ne akard még mindig te eldönteni, hogy ki vagyok én! – csattant fel az öccse. -Ha eddig úgy érezted, hogy ez az élet nem való nekem, akkor most mi a francért állítottál be ide, hogy tálcán nyújtsd a lehetőséget?

-Mindent elmondok, de csak akkor, ha vállalod – sóhajtott nagyot Dean. A dolog nem a tervei szerint alakult, és már korántsem volt biztos benne, hogy a részletekről is fel akarja világosítani az öccsét, ha az amúgy sem vállalja.

-Ja, ha titok, akkor tartsd meg magadnak! – lökte vissza a szavakat Brad, aztán felpattant és kiment a házból. Nem érdekelte, hogy mire visszaér, a bátyja itt lesz-e még a házban, vagy fogja a puccos autóját és visszamegy oda, ahova tartozik. Neki dolga volt és nem ért rá a testvére eszelős ötleteivel múlatni az időt. 

*

Dean akkorát sóhajtott, mintha azóta nem vett volna levegőt, mióta a konyhába lépett. Bassza meg! Ezt alaposan elszúrta. Talán mégsem volt olyan jó taktika a feltétlen nyílt őszinteség. Előbb egy kicsit hétköznapi dolgokról kellett volna beszélgetniük. Érdeklődni a srác életéről, a gazdaságról, még ha ez utóbbi kurvára nem is érdekelte. Tényleg időtlen idők óta nem volt itthon. Azt sem tudja, hogy az öccsének van-e valakije, akivel meg kell beszélje ezt a dolgot. Így visszagondolva tényleg rohadtul önző dolog volt a kérése. Főleg úgy, hogy a hátteréről nem árult el semmit. Fogalma sem volt róla, hogyan tehetné meg nem történtté ezt a beszélgetést, hogy egyáltalán esélye legyen ezek után, hogy az öccse meghallgassa. Őszintének kell lennie vele, akkor is, ha még önmagával is nehéz, talán akkor a srác megértőbb lesz és elnézi neki ezt a szerencsétlen kezdést. Kiöntötte a maradék kávét a mosogatóba, aztán elővette a telefonját és visszakapcsolta a hangot. Szinte véget nem érő pittyegés vette kezdetét, ahogy a töméntelen mennyiségű üzenet jelzést adott. Egy pillantást vetett a listára. A menedzsere és az orvosa kereste többször is, a többi nem érdekes. Mindkettőjükkel fog beszélni, de most szüksége volt egy kis lenyugvásra. Úgy döntött, bemegy a városba és megreggelizik. Közben talán kitalálhatja, hogy fusson neki még egyszer ennek az egésznek. Sosem volt erőssége szívességet kérni, látszik is, hogy milyen tehetségtelenül kezdett bele. De talán eszébe jut valami, amivel még megmentheti a helyzetet.