Testvéri hangok 4.

4.

Brad kétségbeesetten rótta a kórház folyosóját. Uramisten, mit csinált? Nem is hitte volna, hogy ilyen erővel ütötte meg Deant, talán csak rossz helyen találta el, vagy beütötte a fejét az ajtófélfába. Végül is tök mindegy, a baj megesett és erről elsősorban ő tehet. Uralkodnia kellett volna magán, hiszen már nem pattanásos kamasz, aki az első bántó szóra üt, ha már érvelni nem tud. Ráadásul Deannek igaza is volt. Blue valaha hozzá tartozott, ő vette el a lány szüzességét, ebben is biztos volt. Igaz, a bátyja ezzel sosem dicsekedett, de mi másért nézett volna rá úgy a lány, mint valami istenre? Blue szerette Deant, ehhez kétség nem férhetett. Hosszú éveknek kellett eltelniük, hogy ez a szerelem csendesen elszivárogjon a lány lelkéből és ő megtalálhassa a hozzá vezető utat. Évekig tartó hódítása eredménye lett az október végi időpont, amikor majd a törvény előtt is összetartozónak mondják ki őket. Ha ezek után a lány még szóba áll vele.

Az orvos a fejét csóválva lépett ki a vizsgálóból. Szeme megakadt a fiatalabb testvéren. Tisztában volt vele, hogy a betegnek ő az egyetlen hozzátartozója, de attól, hogy nem egy szülővel kellett közölje az eredményt, a bejelentés súlya nem lett kisebb.

-Jöjjön, beszélgessünk a szobámban! – mutatta Bradnek az utat, aki reszkető lábakkal követte. Nem a felelősségre vonástól félt. Ha rosszat tett, soha nem futamodott meg a büntetés elől. Most csak a testvéréért aggódott.

-Doktor úr! El kell mondjak valamit – kezdett bele, ahogy az orvos egy udvarias mozdulattal hellyel kínálta. –Veszekedtünk a bátyámmal és én megütöttem. Ha ettől vesztette el az eszméletét, gondolom, ezt Önnek is tudnia kell. Illetve, ha értesítenie kell a hatóságokat...

-Drága fiam, ha minden testvéri pofon után felhívnám a seriffet, akkor szerencsétlen haza sem mehetne a hivatalából, annyi dolga lenne. Persze, ez nem keverendő össze a komolyabb verekedésekkel, késelésekkel, mert sajnos ilyenre is van példa, de az Önök esetében nem hiszem, hogy ilyesmiről lenne szó. Nekem is van egy bátyám, tudom, milyen az, amikor az embernek elfogynak a szavai és elindul az ökle. A bátyja sajnos egy igen komoly problémával áll szemben, de nem hiszem, hogy ez a tegnapi ütéstől következett volna be. Mindenesetre további vizsgálatokat végzünk és bekérjük a korábbi orvosi leleteit is. Nem tudom, hogy beszéltek-e már erről a problémáról és tulajdonképpen ez az ő tiszte lenne, hogy megossza akár magáva is. Csak azért világosítom én fel, mert nem akarom, hogy abba a hitbe hergelje magát, hogy Ön okozta a bajt. Nem mondom, hogy nem lett volna szerencsésebb elkerülni a fizikai összetűzést, de ezen már nem segíthetünk. Röviden szólva, a bátyja valószínűleg meg fog süketülni. Most hosszasan fejtegethetném ennek az orvosi kifejezésekkel tarkított szakmai elemzését, de nem hiszem, hogy Önt a lényegen kívül bármi más érdekelné. Legyen vele türelmesebb, mert őt is megviseli a tudat, hogy mi vár rá. Nekem azt mondta, hogy az orvosa felvetette egy műtét lehetőségét, mint esetleges megoldást, de az eredményben nem lehetünk biztosak.

Brad alig hallotta az orvos halk, megnyugtatónak szánt szavait. Ő csak annyit fogott fel az egészből, hogy Dean meg fog süketülni. És talán tényleg nem ő okozta a bajt, de hogy az ütésével nem használt, az egészen biztos. Szédülten bólintott, aztán nehézkesen felállt.

-Beszélhetek vele?

-Persze, menjen csak. Enyhe nyugtatót kapott ugyan, de attól a tudata még tiszta. Ha magát megnyugtatja, hogy tisztázzák a nyilvánvaló félreértést, ami a tettlegességhez vezethetett, menjen, beszéljen vele. De tartsa szem előtt, hogy ő is aggódik, talán kicsit zavart is a diagnózistól. Legyen vele megértőbb, hiszen a testvére. Becsüljék meg Isten ajándékát, hogy itt lehetnek egymásnak! – veregette vállon a láthatóan összetört fiatalembert az orvos.

Brad szinte transzban tette meg a néhány lépésnyi távolságot a bátyja szobájáig. Óvatosan benyitott. Dean a hátán feküdt lehunyt szemmel. Az érkezését láthatóan észre sem vette. Talán nem is hallotta az ajtó nyílását? – futott át a gondolat Brad fején. Hirtelen szégyent érzett, amiért megütött egy beteg embert, és szégyent azért is, mert megértette, hogy miért fordult hozzá a testvére az abszurd kérésével. Mennyire el lehet keseredve! Hiszen az élete volt a zene, a banda, a színpad és most mindez egy csapásra veszni látszott. Nyilván a rá váró műtét miatt kérte a segítségét, ő meg csak vagdalkozik, a múltbeli sérelmeivel van elfoglalva és nem lát tovább az orra hegyénél. Leült az ágy szélére és a bátyja kezére tette a kezét. Dean az érintéstől összerándult és kinyitotta a szemét.

-Bocs, azt hiszem, elbóbiskoltam. Valami lehet az infúzióban, mert alig bírom nyitva tartani a szemem. Az is igaz, az utóbbi időben nem sokat aludtam.

-Miért nem mondtad el? – kérdezte Brad halkan.

-Nem tudom. Ez nem olyan dolog, amivel az ember eldicsekszik, nem? – kérdezett vissza a bátyja, aztán folytatta: -Azt hiszem, én magam sem akartam róla tudomást venni. Tudom, hogy baj van, tudom, hogy egy műtét talán még segíthet, de mégis..., valahol nem akarom elfogadni ezt az egész szarságot.

-A tagadás nem megoldás – húzta el a száját Brad, mire Dean fáradtan felkuncogott.

-Ez olyan nagytestvéresen hangzott. Hé, öcsi! A szerepemet mondod?

-Azt tudod, hogy sose voltál nagytestvér, ugye? – nézett rá komolyan az öccse. Dean lehunyta a szemét. Ez a kérdés fájt. Nem is gondolta, hogy mennyire. Hiszen tíz évvel ezelőtt is igyekezett a nagytestvér szerepében megóvni az öccsét attól a világtól, amelyben megvolt az esély, hogy őt tönkre teszi. Bradban mindig sokkal több volt a kötelességtudat és az érzékenység, és ezzel mit kezdhetett volna az ő világában? Csak konfliktusokat szült volna és a színfalak mögött ennek kevés gyógymódja volt. Leginkább a pia és a szerek. Ő maga is belecsúszott és nem is értette, honnan volt meg benne az erő, hogy legalább az utóbbiakról le tudott jönni. Soha nem bocsátotta volna meg magának, ha az öccsét nem tudja ettől megvédeni. A bandát nem volt egyszerű egyben tartani és vinni előre az úton. Volt ugyan segítsége, de azért a döntéseket ő hozta meg. És lám, Brad mégis úgy érzi, hogy ő csak egy léha zenész mindenféle felelősségvállalás nélkül. De nem akart egy újabb veszekedést kockáztatni, ezért inkább rá hagyta.

Brad közben felállt és az ablakhoz lépett. Zsebre dugott kezei, merev tartása feszültségről árulkodtak. Amikor megszólalt, Dean először meg sem hallotta a fojtott hangokat.

-Megcsinálom. Mondd meg, hogy mit, hol és hogyan, én pedig megpróbálom. De előre szólok, ha felsülök, az rád vet majd rossz fényt. Bár, lehet, a banda bele se megy, ha túl leszünk az első próbán. Dean! Tíz év telt el azóta, hogy egy színpadon álltunk. Én már nem vagyok ugyanaz a srác, és belehalnék, ha a tehenészfiú lebőgne a számaiddal. Merthogy ezt harsogná minden bulvárlap a címlapon, abban biztos vagyok.

Dean feljebb tornázta magát az ágyon és felszisszent, ahogy a fejébe szúrt a fájdalom. Ez valami új volt, ijesztő, félelmetes. Mint ahogy valószínűleg az öccse számára is az elképzelés, hogy a helyére álljon.

-Meg tudod csinálni! Én tudom. Tíz évvel ezelőtt is Te voltál a jobb, csak én voltam az idősebb, meg talán az őrültebb is. Ha komolyan gondolod, még ma felhívom a srácokat. Foglalok nekik szobát a városban, aztán gyakorolhattok még a turné előtt. Július közepén kell ott lennetek Európában, egy kis kelet-európai fesztiválon. Nem egy óriási hely, de jó híre van. Sziget, azt hiszem így hívják, csak ilyen egyszerűen: Sziget. Utána Moszkva jön, aztán Bécs, végül Németországban három város, most nem is jut eszembe a nevük, de azt hiszem, Berlin köztük van, végül London. Onnan már jöhetsz is haza, és megtarthatjátok az esküvőt Blueval.

Blue! Az esküvő! Annyira a lelkiismeret furdalásával volt eltelve, hogy a lány és a nagy esemény eszébe sem jutott. Igaz, az egész kórházi dolog Blueval kezdődött. Természetesen vele is beszélnie kell. Hogy lesz-e egyáltalán esküvő, és hogy mit szól a döntéséhez.

-Hívd fel a srácokat! De ne menjenek szállodába! Elég nagy a ház, majd csak találunk helyet nekik és a próbáknak is. Ha máshol nem, hát a pajtában, mint régen. Igaz, a szakirodalom szerint Mozarttól lesz több tejük a teheneknek, de talán a Connick’s Devils sem apasztja el teljesen.

*

Blue megrendülten hallgatta a vőlegényét. A veszekedés, a verekedés, a kórház, Dean diagnózisa és Brad döntése. Túl sok volt ez így egyszerre. Azt sem tudta, melyikükért aggódjon jobban. Szerette Bradet, aki a jövőt jelentette a számára, de szerette Deant is, aki a múltat. A múltat, amit azonban le kell zárnia. De hogyan zárhatná le, amikor Brad most elmegy, Dean viszont itt marad a kórházban, kétségek közt őrlődve, hogy lesz-e még jövő az ő számára. Blue számára nem volt kétséges, hogy Dean mellett kell állnia ezekben a nehéz napokban, hetekben. Bradnak most is úgyis minden gondolatát a próbák, az utazás töltik ki. Ha pedig ott lesz a körúton, levegőt venni sem lesz ideje.

*

Az indulás előtti délutánon a kórházban ott szorongott az egész banda Dean ágya körül. Sajnos a műtétet már nem tudták megvárni, Európa várta őket. A többiek bizakodóak voltak, nyugtatták Deant, hogy Brad hozni fogja a formáját, ő pedig az öccse kezébe nyomta a kalapját.

-Mindig irigyeltem tőled ezt a kalapot – motyogta Brad. Dean értetlenül nézett rá. Egy kalapot? –Anya hímezte rá ezt a szalagot. Hallottam, amikor mondta neked, hogy az egész világon nem lesz ilyenje senki másnak. Én soha nem kaptam tőle ilyesmit – adta meg Brad a választ a kimondatlan kérdésre. –Na, mindegy, vigyázz magadra! Vagy ahogy mondani szokás: kéz- és lábtörést, de azért ezt ne vedd nagyon komolyan, mert a héten is eltörte egy öreg fickó a lábát a kávéautomatához menet – mosolygott kissé feszülten Brad. Dean megragadta az öccse kezét:

-Ezt nekem illett volna kívánnom, de én is hozzátettem volna, hogy azért ne vedd szó szerint. Nem is hiszed, mekkora áldozat ez most tőled. A banda jövője függhet ettől, úgyhogy nem tudunk neked elég hálásak lenni.

-Jól van, hagyjuk! Te csak azzal foglalkozz, hogy meggyógyulj! Én meg majd igyekszem nem lejáratni a neved túlságosan – fintorgott Brad zavartan. Még mindig alig bírta elhinni, hogy beleegyezett ebbe az őrültségbe. Hogyan lenne képes becsapni a rajongókat? Az első pillanatban ki fogják szúrni, hogy nem Dean áll a színpadon. De most nem akart erre gondolni. Megszorította a bátyja kezét, aztán Blue vállára tette a kezét és kikormányozta a szobából. Hagyott időt a többieknek is a búcsúhoz, de persze Blueval is négyszemközt akart beszélni.

-Vigyázz rá! Konok hülye, képes okosabbnak képzelni magát, mint az orvosok. És hívj, ha a műtéten túl lesz! Tudom, hogy túl sokat kérek, ráadásul – ha őszinte akarok lenni – egy kicsit oroszrulettnek érzem, hogy pont téged hagylak itt vele. Szeret téged még mindig, bárhogy tagadja. Félek itt hagyni vele téged, mert amekkora szíved van, könnyen pórul járhatok. Nagyon szeretlek, de ezt most meg kell tennem érte. Mégiscsak a testvérem. A gazdaságot Lu gondjaira bíztam, a közjegyzőnél van egy meghatalmazás a számára és egy végrendelet is, ha netán a gépünk pont az óceán fölött gondolná úgy, hogy eleget repkedett. És ha van még egy kis erőd, szurkolj nekem is, mert igazság szerint fogalmam sincs, mire vállalkoztam. Szeretlek! – hajolt a lányhoz és egy sokkal inkább érzelmes, mint szenvedélyes csókkal búcsúzott tőle. A többiek pont ekkor sereglettek ki a szobából. A kocsi már megérkezett, indulniuk kellett. Várta őket Európa és Brad számára egy ijesztően idegen világ.