Testvéri hangok 7.

7.

Mire Londonba értek, már csak egyetlen bogyó reszkető kezű tulajdonosa volt, és azt mindenképpen a koncert előtt akarta bevenni. Az elmúlt napokban elég hamar észrevette, hogy a szer nyújtotta nyugalom gyorsan elenyészik és a korábbinál is erősebb nyugtalanság keríti a hatalmába, így aztán már nemcsak a színpadra lépés előtt kapott be belőle, hanem a nap különböző szakaszaiban is. Ebben a hetek óta tartó zűrzavarban az első megnyugtató pillanat az volt, amikor a testvére arca feltűnt a skypon. Brad meg mert volna esküdni rá, hogy Dean éveket öregedett ez alatt a néhány hét alatt. Szeme körül a ráncok egy öreg ember arcának ráncai voltak, nem a régi nevetőráncok, és ez megijesztette. Hiába próbált viccelődni, mindketten érezték, hogy hamis ez az álvidámság.Amikor azonban elbúcsúztak, nemcsak ő volt nyugtalan.

Dean lehunyta a szemét. Ijesztő volt látni az öccse átváltozását. Ezt a veszélyt sejtette már tíz évvel ezelőtt is. Nem Bradnak való ez az élet! Néhány héttel ezelőtt még napbarnított volt, egészséges és a vele való találkozástól eltekintve vidám, életerős. Most pedig egy zavaros tekintetű és beszédű idegen halandzsázott a vonal túlsó végén. Alíg két hónap elég volt ehhez az átváltozáshoz. De hol voltak a többiek, hogy nem vették észre és nem siettek a segítségére? – ostorozta önmagát és a banda tagjait. Ez az ő hibája! A betegségét nem lett volna szabad arra használnia, hogy belekeverje az öccsét egy olyan életbe, amelyben érezhetően nagy volt rá a kabát. Meg mert volna esküdni rá, hogy valaki rászoktatta valami szerre, és ettől a gondolattól szinte hányingere lett. Ismerte, hogyan megy ez. Előbb egy kis pia, hogy oldja a feszültséget, de ha túl nagy a nyomás, akkor egy kis bogyó, ami ellazít, végül már létszükséglet, hogy ezt az állapotot konzerválja. Ő maga csak fájdalomcsillapítókkal élt, ha a helyzet megkívánta, és persze a rá ivott alkohollal, de még az is túl sok volt egy normális élethez képest. Ha Brad valami komolyabbat szedett be, lehet, hogy már most is késő lehozni róla. Ez a gondolat úgy égette, mintha a műtét helye nyitva állt volna és valaki sót szórt volna rá.

Blue lépett be a szobájába és most az ő látványa sem tudta mosolyra késztetni. Túl nagyot hibázott, de talán még nincs késő helyrehozni.

-Figyelj! – szeretném, ha behoznád a telefonomat. Ell kell intéznem néhány hívást.

*

Blue kissé sértetten ült le a folyosó végi társalgóban, amíg a magas ősz hajú fickó várakozóan álldogált Dean ágya mellett. Dean kiküldte őt! Titkolózik. Amíg élet és halál között lebegett, jó volt a közelsége, a  segítsége, most pedig már titkai vannak. Rosszul esett. Ma már ez volt a harmadik eset. Még reggel a főorvossal beszélt négyszemközt. Azóta pedig egymást váltják ezek az öltönyös fickók. Hol voltak ezek, amikor baj volt? Már kezdte elveszteni a türelmét, amikor az ősz pasi kijött és lassan odalépdelt hozzá.

-Mr. Connick szeretné, ha bemenne hozzá – mosolygott rá hivatalos egykedvűséggel. Blue legszívesebben megkérdezte volna, hogy egyáltalán ki a fene maga, hogy én nem hallhattam a beszélgetésüket, de aztán kapcsolt. Végül is, ő maga kicsoda? Hiszen nem rokona Deannek! Ő csak a testvére menyasszonya, bár ezt a titulust az utóbbi időben egyre kevésbé érezte helyénvalónak. Ha Dean meggyógyul, hogyan is mehetne hozzá Bradhez? Minden közös napjukat az árnyékolná be, hogy a szíve mélyén Deanhez vonzódik még mindig. De erről még egyikükkel sem beszélt. Talán éppen ma jött el az ideje, hogy éppen Deannal tegye meg.

*

-Szia! Szóltak, hogy beszélni akarsz velem – mosolygott a féfira, aki  az ablak felé fordulva feküdt. Amikor Blue megkerülte az ágyat és meglátta Dean arcát, a szívét hideg fuvallat szorította össze. A férfi arckifejezésére mintha rákövült volna a keserűség és szürkés bőrén egy könnycsepp araszolt csendben a hófehér párnahuzat felé. –Istenem, Dean! Mi történt?

-Gyere! Ülj ide mellém! – paskolta meg maga mellett az ágyat a férfi. –Megjött az eredmény – jelentette be csendes szomorúsággal és Bluenak nem kellett több, hogy értse, nem kaptak jó híreket. –Néhány hetem, jó esetben néhány hónapom van hátra. Az áttéttel már nincs mit kezdeni – suttogta a férfi és Blue attól tartott, elájul. Az nem lehet! Hiszen nem olyan régen még együtt örültek a sikeres műtétnek,a reménynek, hogy Dean hallása ha nem is lesz olyan, mint régen, de a sors nem kárhoztatja örök csendre. Némán zokogott magában, értetlenül próbálva megemészteni a feldolgozhatatlant. Ez csak valami fatális félreértés lehet! Kapaszkodott a férfi kezébe, vagy ő az övébe, ennek nem is volt jelentősége. Szükségük volt egymásra! Soha nem is sejtették korábban, hogy mennyire.

-Azt sem tudom, Brad mikor ér haza. Remélem, még időben, hogy beszélni tudjunk a jövőről. A bandát valószínűleg fel kell majd oszlatni, ezt a srácok döntik el, de nem akarom, hogy az én nevemen menjen tovább, ha Brad nem akarja tovább csinálni. Mindenesetre minden előre lekötött felkérést lemondtam, úgyhogy ha hazaérnek, lesz időnk ezen gondolkozni. Nekik lesz idejük – javította ki önmagát. –Veled is meg kell beszélnem valamit – simított végig a lány kézfején. Blue önkéntelenül is utána kapott.

-Ha azt akarod, hogy házasodjunk össze, amíg még lehet, részemről benne vagyok. Brad is biztosan meg fogja érteni. Semmi sem tehetne boldogabbá, mint hogy a feleséged legyek – suttogta könnyek között.  Dean érdekes hangot hallatott, amely egyszerre volt hivatva leplezni meglepettségét, másrészt felindultságát. Valami hasonlóra gondolt ő maga is, csak mégis egészen másra. Most hogyan tudná ezt Bluenak elmondani? Már nem engedhette meg magának a mismásolás luxusát, az idő kegyetlenül nógatta, hogy rendezze el a dolgait. Nincs más lehetősége, mint kíméletlenül őszintének lenni.

-Blue, belőlünk sosem lesz egy pár. Talán akkor sem lett volna, ha annak idején itt maradok. Aki neked való, az az öcsém. Mellette abban a biztonságban élhetsz, amire mindig is vágytál. És tudom, hogy neki Te is éppen ezt a fajta biztonságot jelented. Láthattad Te is, hogy a turné nem tett jót neki, ez nem az ő világa. Amíg még élek, hálás leszek érte, hogy meghozta értem ezt az áldozatot, és átkozni fogom magam, amiért igazából nem is hagytam neki döntési lehetőséget. Nem hiszem, hogy folytatni akarná a bandával, ez nem az ő világa. Már nem. Talán tíz évvel ezelőtt sem lett volna az, most már sosem fogjuk megtudni, de most világosan látom, hogy  Ő a farmhoz és hozzád tartozik. Ti pontosan az a páros vagytok, akiknek jár a nagy ház sok gyerekkel, később unokákkal. Ha van mennyország, az ilyen lehet, mint ahogy Te megkönnyítetted nekem ezeket a heteket a kórházban. Nélküled aligha csináltam volna végig. Szeretlek érte, de ez nem jelenti azt, hogy feleségül akarnálak venni. Te sokkal inkább olyan vagy nekem, mint egy húg, akinek a legjobbat akarom. És én egészen biztosan nem az vagyok. Ne haragudj az őszinteségemért, már nincs annyi időm, hogy próbáljam itt becsomagolni a nagy semmit szép szavakba. Csak azt szeretném, ha ti ketten egymás támaszai lennétek, ha eljön az idő. Ha az emlékem nem állna közétek, és ugyanott tudnátok folytatni az életeteket, ahol én felbukkantam benne. Majdnem tönkretettem valamit akaratomon kívül, pedig ha valamit, ezt egészen biztosan nem akartam. Kérlek Blue, hamarosan itt az október, menj hozzá és szeresd! Szeresd úgy, ahogy régen szeretted, mert az volt az igazi érzés. Engem csak szánsz, a múltat szereted bennem, de az már nem létezik. És mellettem a jövő sem.

A lány elengedte a kezét és Dean nem nyúlt utána. Mindent elmondott. Talán kissé kíméletlen őszinteséggel, de a legjobbat akarva.

*

Végre itthon volt! Brad első útja a reptérről egyenesen a kórházba vezetett. Meglepte, hogy Blue nem volt a bátyja mellett, de most elsősorban Deant akarta látni. Dean pedig nem tartogatta sokáig magában a mellbevágó bejelentését. Most aztán nagy szüksége lett volna azokra a kurva pirulákra. Akár egyszerre több szemre is – jutott eszébe, ahogy legutóbb is néhány percen belül ellazult tőle. De tudta, hogy hazatérve ez lesz az első dolga, hogy segítséget kér, hogy megszabaduljon az égető kívánástól. Nehéz lesz, ha Dean az előbbi bejelentését nem valami otromba viccnek szánta. De elég volt egy pillantást vetni a bátyja sápadt arcára, hogy tudja, ebben a kérdésben most Dean sem találna semmi vicceset. Hihetetlennek tartotta, hogy alig néhány hónapja még legszívesebben összeverekedett volna vele, annyira felháborította az arcátlan kérésével. Most pedig legszívesebben visszaforgatná az idő kerekét, hogy helyrehozhassa az elvesztegetett éveket. Nem érdekelte az sem, hogy ez nem egyedül az ő sara volt, hiszen minden kapcsolat, még a testvéri is, kétirányú utca. Mindkettejüknek lépniük kellett volna, de éppen ez a volna volt az, amit nem akart felemlegetni. Teljesen értelmetlen időpocsékolásnak tűnt abból a rémisztően kevésből, ami még megadatott nekik.

-Blue már tudja? – kérdezte halkan, mire a bátyja nagyot sóhajtott. A lánnyal folytatott beszélgetés még mindig égő seb volt a lelkén.

-Tudja. Menj és beszélj vele, mert kicsit kiborult. Nem volt neki sem könnyű itt mellettem ez a néhány hónap. Mi még ráérünk a turnéról beszélni utána. Brad bólintott.

-Oké, megyek, megkeresem. A srácok is jönnek majd – tette hozzá tétovázva. Tom ugyan egy szóval sem említette, hogy jönnének, de most első dolga lesz felhívni őket és elmondani az új helyzetet. Akkor pedig itt a helyük, ha valaha is azzal dicsekedtek, hogy Dean a barátjuk. Csendesen betette maga mögött az ajtót és taxit hívott, hogy Blue házához vitesse magát.

*

Dean elgondolkozva nézte a lassan becsukódó ajtót. Akkor hát mindenkivel beszélt, akivel beszélnie kellett. Az ügyvédeken keresztül elrendezte a banda dolgait és rendelkezett a magánvagyonáról is. Nem is sejtette, hogy Trevor ilyen ügyesen fektette be a pénzét. Igaz, különösebben soha nem érdekelte, mennyije van. Elég volt, ha az ingzsebében volt annyi, hogy nyugodtan beüljön valahová inni egyet. Igaz, legtöbbször a hely vendége volt, attól a pillanattól kezdve, hogy felismerték, de sosem akart ezzel visszaélni. Volt tíz jó éve! Ha jó volt ez egyáltalán – merengett el és próbálta irányítás nélkül hagyva peregni a filmet az agyában. Rengeteg jó buli, teltházas koncertek már a kezdetektől. Minden, amiről egy feltörekvő együttes csak álmodhatott. De igazából nem volt egyetlen arc sem a filmben, akihez különösebben kötődött volna. Még a bandából is talán csak Tom. A többiek jó haverok voltak, de ha úgy kellene itt hagynia a földi létet, hogy többé nem látja őket, nem izgatta volna különösebben a hiányuk. De Brad ... és Blue ... hát, ez nehéz diónak bizonyult. A tudatalattija csak úgy ontotta a múlt apró kis videóit, a marháskodásokat a pajtában és Blue csókjainak emlékét. Hazudott a lánynak. Ha itthon maradt volna, egészen biztosan ő lett volna az, akit oltárhoz vezet. Már csak a tisztesség miatt is, bár nyilván a szerelem sem lett volna mellékes szempont. Más kérdés, hogy a rózsaszín felhő eloszlása után valószínűleg boldogtalan házasság lett volna az övék, amelyben őt végig a vágy kínozta volna valami után, amiben nem kaphatott helyet a kertes ház, gazdaság, gyerek és talán idővel maga Blue sem.

Nehézkesen feltápászkodott, hogy oldalra fordulva kinyithassa a fiókját. A fene egye meg! Mikor lett ilyen erőtlen, mint egy beteg kis macska? Összerándult a fájdalomtól, ahogy a rángatásnak engedelmeskedő fiók hirtelen kiszaladt és megrántotta az alkarjába kötött branült. Óvatosan! Végül is nem akarta, hogy egy nővér rajtakapja, amint a néhány napja kiötlött tervén dolgozik. A fiókban néhány levélnyi gyógyszer hevert egy kis kéztörlő alá rejtve. Amióta bent volt, minden este kapott altatót, de talán csak az első alkalommal nyelte le. Utána úgy döntött, hogy az az álomtalan tetszhalotti állapot nem az ő világa, és különben is, nemcsak elszenvedője, de részese akart lenni a saját életének, még ha akkor nem is tudta, hogy nemcsak erről a néhány hétről van szó, hanem valami sokkal súlyosabb dologról. Tudata mélyén mindig is ott motoszkált egy halvány rossz érzés, nevezzük megérzésnek, hogy ebből a betegágyból nem a saját lábán fog távozni. Nem gondolta, hogy ilyen rövid már a cérna, de felkészült: ha megpróbálják elfogadtatni vele a legrosszabbat, nem készületlenül várja majd a halálos döfést. Mindig is a maga ura volt, ebben a kérdésben sem volt hajlandó átengedni a döntést másnak, még ha azt felsőbb akaratként is szokták emlegetni. Nem volt igazán hívő, bár néha szívesen fohászkodott Valakihez, aki egyedüliként a világon segíthet rajta. Azzal, hogy ezek az imák nem leltek válaszra, bebizonyosodott számára, hogy csak ő dönthet a további sorsáról. Kivárhatja, hogy fájdalmak között vergődve, vagy a gyógyszerektől öntudatlanul, feltett kezekkel várja a véget, vagy leegyszerűsítse a dolgot. Nem volt kérdés, hogy ezt az utóbbi utat fogja járni. A tartaléka már több volt, mint elég, csak az időpontot kellett kijelölnie. Úgy tervezte, hogy Bradnak ad még egy napot, hogy beszélhessenek a turnéról, talán arról is, mit hagy rá örökül, aztán ha a látogatási idő végén elbúcsúznak, az már a végső  kézfogás lesz. Megnyugodva betolta a fiókot. Ő a maga részéről már készen áll!

*

Blue kisírt szemei zavarba hozták Bradet. A lány máris úgy gyászolta Deant, mint valami elvesztett kedvest és ettől halvány féltékenységet érzett. Persze, tisztában volt vele, hogy van közös múltjuk, de nem hitte volna, hogy az a betegágy mellett ilyen jelentőséggel tér vissza.

-Szereted – mondta halkan. Nem kérdés volt, kijelentés, és a lány felől érkező hatalmas sóhaj felért egy beismeréssel. Jézus az égben! Hogy álljanak oltár elé így? –Megértem, ha visszalépsz az esküvőtől – mormolta, bár a lelke mélyén minden idegsejtje tiltakozott a hazugság ellen. Nem, nem értette meg. Nem akarta elengedni Bluet, mert ha ő is elhagyja, olyan egyedül marad ebben a világban, ahogyan talán még soha életében. Uramisten, elvesztegetett tíz hosszú évet a bátyja iránti haraggal a szívében, ahelyett, hogy keresték és megtalálták volna az alkalmat, alkalmakat a testvéri együttlétre. Ráadásul ebben nem kenheti a felelősséget Dean nyakába, hiszen elsősorban a saját makacssága volt ennek az oka.

Blue felállt, odalépett mellé és átölelte a derekát.

-Nem akarok visszalépni az esküvőtől. Igen, szeretem Deant, talán mindig is szerettem, de soha egyetlen percig sem merült fel bennem a gondolat, hogy Te a pótléka lennél. Biztos vagyok benne, hogy lehet két embert is ugyanolyan forrón szeretni, mert Téged is szeretlek. Talán másként. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy őt jobban – sietett hozzátenni, ahogy Brad teste megrándult a karjai között. –Téged valóságosabban. Dean nekem a gyerekkor, a kamaszkorom bálványa, akiért rajongtam, egy nagyon kedves régi ismerős. Az elmúlt hetekben olyan sokat voltunk együtt és annyi mindenről beszélgettünk, hogy talán azt hittem, valami több is van emögött. És hogy részéről is hasonlóak az érzelmek. De világossá tette, hogy ez nem így van. Fájt ez hallani, ugyanakkor felnyitotta a szemem a saját érzéseimmel kapcsolatban is. Vele tényleg nem illünk össze. Ha most gyógyultan jönne ki a kórházból, akkor sem. De így, hogy tudom, hamarosan elveszítjük őt, annyira szeretném még boldognak látni. És látod, veled ellentétben fogalmam sincs, mivel tehetnénk boldoggá. Azt hittem, talán megkönnyíthetnénk neki valamiképpen ezeket az utolsó hónapokat. Beszéltem az orvossal erről, de nem javasolta, hogy hozzuk haza. Azt mondta, hamarosan nagy fájdalmai lesznek és már most is elég erőtlen, állandó felügyeletre szorulna és fájdalomcsillapításra. Amivel jobb, ha nem mi kísérletezünk, hanem szakember felügyeli.

Brad némán ölelte és a sok mondat, szó és sóhajtás csak úgy kavargott benne. Blue szereti. Őt szereti! Bármivel is kell szembenézniük hamarosan, lesz mellette egy társ, aki pontosan érteni fogja, min megy keresztül. Csendben elraktározta a gondolatot, hogy a jó doktorral akkor a saját helyzetéről is beszélnie kell majd. Pillanatnyilag már csak azért sem lett volna jó ötlet hazahozni a bátyját, mert a végén még bevette volna előle a gyógyszereket. Kibontakozott Blue öleléséből, mert érezte, hogy az árulkodó remegés hamarosan az egész teste fölött átveszi az uralmat.  Milyen könnyű volt megváltania a belépőjét a pokolba. Máris kínzóan söpört át rajta a gyógyszer iránti kívánás, de jobb híján töltött egy pohár hideg vizet a mosogatónál és nagy kortyokban megitta. Talán kellett volna néhány szóval reagálnia Blue vallomására, de most nem érezte képesnek magát a megfelelő szavak kimondására. Csak remélni merte, hogy a lány ezt nem úgy értelmezi majd, hogy nincs mit mondania.

-Visszamegyek hozzá a kórházba – jelentette ki halkan és csak remélni merte, hogy Blue nem akar vele tartani. Mert annyi más mellett, erről is beszélni akart a testvérével, hátha van valami tanács, mielőtt még nagy dobra veri itt a városban az állapotát. Alapvetően elégedett volt önmagával, amiért még józanul képes mérlegelni a tennivalóit és nem kapkod átgondolatlanul. Hiszen itt kell leéljék az életüket és nem teheti meg Blueval sem, hogy egy drogos pasas menyasszonyának nevezzék.

-Rendben – mosolygott rá halványan a lány. De talán még el sem indult Brad a kocsival a ház elől, amikor úgy döntött, nincs annyi idejük hátra, hogy egyetlen alkalmat is elszalasszon a Deannel való találkozásból, és öltözködni kezdett.

*

Dean igazán próbált érdeklődőnek mutatkozik, bár sejtette, hogy az alakítása nem sikerült valami fényesen. Brad lelkesen, néha kissé talán szorongva mesélt a turné állomásairól. Valahol meghatónak tartotta a rajongók reakcióit, de végül úgy volt vele, ha lecseng majd az első hírek döbbenete, elfelejtik majd és találnak maguknak más rajongásra érdemes arcot. A testvére azonban csak mesélt és mesélt, ezért erőlködve próbálta követni a kissé bakugrásokkal tarkított beszámolót. Érezhetően a szorongás lett erősebb a turnét kísérő érzésekben, ahogy haladtak előre az időben. De Deant láthatóan már ez sem igazán érdekelte, mintha valahol másutt jártak volna a gondolatai. Brad nehézkesen, akadozva beszélt a tablettákról is, de Dean ebben sem tudott jobbat tanácsolni, mint hogy sürgősen beszéljen egy orvossal. Végül a bátyja szinte belefojtotta a szót és a keze után nyúlt.

-Öcsi! El nem tudom neked mondani, mennyire hálás vagyok, amiért végig csináltad ezt az egészet. Értem. Fogalmas sincs, hogy ez mekkora újdonság az életemben. A felnőtt életemben legalábbis. Tudod, értem még senki nem nagyon lépett egy felet sem, te pedig képes voltál felforgatni az életed, kockára tenni a szerelmed, pedig akkor még nem tudhattad, hogy talán teljesen felesleges ez az áldozat. Tudod, ha korábban kiderül, mekkora a baj, akkor egyetlen legyintéssel lemondtam volna mindent. De nem tudtam. Isten látja lelkem, nem tudtam – suttogta elgyötörten. –Ne haragudj Bluera sem, mert szegény összekeverte az aggódást valami más regényesebb érzelemmel, de megbeszéltük, ő téged szeret, téged választott. Jó feleséged lesz, erről meg vagyok győződve. Most még talán kicsit össze van zavarodva, de a szíve mélyén már döntött. Sajnálom, ha egyetlen pillanatig is úgy érezhetted, hogy elbizonytalanodott. Ezt sem akartam.

-Minden rendben, megbeszéltük – próbálta megnyugtatni a bátyját Brad, mert beszéd közben érezhetően egyre hevültebben fogalmazott, szeme szinte lázasan csillogott. –Nyugi, most csak arra koncentrálj, hogy ... – akadt el a hangja.

-..hogy meggyógyuljak? Hát, ennyire nem vagyok képes koncentrálni – kuncogott Dean keserűen. –Tudod, a betegágyban elég hamar hívő válik mindenkiből. Én sem imádkoztam vagy fohászkodtam ennyit egész életem során sem. Biztosan azért is nem hallgat meg az Öreg, mert eddig hanyagoltam a társaságát – vonta meg a vállát. –De azért hálát adok neki, hogy még tiszta az elmém. Ez nekem mindennél fontosabb, még annál is, hogy a testem azért látványosan cserben hagy. Őszinte leszek veled, nem tervezem, hogy hosszas szenvedéssel vegyek búcsút az életemtől. A doki elmondta, hogy a vége felé ez kurvára kemény menet lesz, de majd próbálnak segíteni, amennyire csak lehet. Brad, én ezt nem akarom megvárni! És nem lesz ez olyan sokára, mint amivel hitegetnek. Utána olvasgattam a témának egy kicsit és nem az utolsó egy-két napról, hanem hetekről, esetleg hónapokról beszélünk. Ha féltem valamitől életem során, akkor pontosan ettől. És nem akarom, hogy amikor el kell mennem, egy emberi roncsra emlékezzetek!

-Jól van, nyugi! – szorította meg Brad a testvére kezét. A szavai egészen megrémítették, ugyanakkor úgy érezte, pontosan érti és érzi Dean minden szavát. Valószínűleg hasonló helyzetben neki is ilyen gondolatok járnának a fejében.

-Na jól van, menj! Rád fér egy kis törődés, mert elég szarul festesz – mosolyodott el halványan Dean. Nem akart, nem is tudott többet mondani. –Majd, ha visszajössz, folytatjuk – paskolta meg az öccse kezét. Brad bólintott és lehajolt hozzá, hogy homlokon csókolja. Önkéntelen mozdulat volt ez, akkor még nem is sejtette, mennyire jó időzítéssel. Ahogy felegyenesedett, még hallotta, ahogy a bátyja halkan azt suttogja:

Még nem járt a folyosó felénél sem, amikor valami furcsa érzés megtorpanásra késztette. Dean elbúcsúzott, ez a napnál is világosabb volt, de hát hogyan is hagyhatná éppen most magára! Visszasietett és kopogtatás nélkül belépett a szobába. Dean riadtan kapta az ajtó felé a tekintetét, kezében megbillent a félpohárnyi víz, amivel már a gyógyszerek javát lenyelte. Ahogy meglátta az öccse tekintetét, tudta, hogy a másik pontosan tisztában vele, mit művel. Nem ítéli el, csak itt akar lenni vele, hogy ne magányosan búcsúzzon az élettől.

Brad leült az ágy szélére, a fiókban levő kis törlővel felitatta a bátyja szakálláról a vízcseppeket, aztán csak ültek némán, egymás kezét fogva. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és Blue lépett be rajta. Ahogy meglátta őket, az első gondolata az volt, hogy segítséget kell hívnia. Még nem tudta pontosan, miért is, de tudta, hogy valami visszafordíthatatlan történt-történik. Brad felugrott és még azelőtt elérte, hogy a lány kinyithatta volna az ajtót. Szorosan átölelte és magához szorítva ringatta, amíg a testvére szépen nyugodtan belealudt a végtelenbe. Mindketten megcsókolták, aztán kézen fogva kiléptek a fényárban úszó folyosóra. Úgy mentek el a nővérpult mellett, hogy éppen csak oda köszöntek. Dean már úton volt egy jobb, fájdalom mentesebb világba. Talán éppen most nyomja a fejébe a kalapját, vállára veti a gitárját és nekivág egy virágoktól tarkálló mezőnek. Új utakat keres, és őt ismerve, rá is fog találni. Boldoggá tette őket a tudat, hogy a békét meglelték egymás mellett még időben.

*

Október utolsó szombatján csendes ünneplés keretében összeházasodtak. Előző hétvégén volt Dean temetése, amire csak az együttes tagjait hívták el. A világ felé sikerült eddig titokban tartani a történteket, és úgy döntöttek, jobb, ha ez így is marad még egy ideig. A többiek nem nehezteltek Deanre, amiért nem hagyta rájuk a banda nevét, megértették, hogy ez a testvérek joga és döntése volt. Brad jó úton járt a gyógyulásban, amihez a végső lökést Blue támogatása mellett az a tény adta, hogy a lány gyermeket várt. Egészen az esküvő hetéig nem is sejtették, hogy állapotos, mintha az elmúlt hónapok feszültsége elfojtotta volna az ezzel járó tüneteket is. Most kicsit sorsszerűen tekintettek a gyermekáldásra. Deant el kellett engedniük, hát kaptak cserébe egy új kis lelket, akit az ultrahangos vizsgálat napján máris Deannek neveztek el.

VÉGE!