Olvadt üveg 9.

Fiorella megtornáztatta elgémberedett ujjait. Volt, amit nemes egyszerűséggel lefotózott, volt, amiből részleteket kimásolt, de tulajdonképpen reggel óta a Grimani család múltját túrta, mint valami betű-régész. Szomorúan konstatálta, hogy az üvegművesség valószínűleg vele együtt fog kihalni a családban, mert egyetlen utalást sem talált, hogy Muránón még bárki működtetne egy kis műhelyt ezen a néven. Azért a következő napra pihenő gyanánt egy kirándulást tervezett. Talán a még működő műhelyekben felcsipegethet valami apró információt az őseiről. Annyit már sikerült összeraknia a kissé zavaros leírásokból, hogy a szépapja, Romeo hozta a romlást a családra, legalábbis egyes levelekben erre utaltak a dühös családtagok. Romeo elszökött a városból a kedvesével, ezért törölték a nevét a hivatalos nyilvántartásból, de idővel fel-felbukkant, hírt adva magáról, és a gyermekéről, Mariáról. A kislány édesanyjáról azonban semmit sem talált. Már látta, hogy nem kerülhet el egy utazást Firenzébe, hogy az ottani levéltárban kutakodjon tovább. De amíg a legfontosabb adatot nem találta, nem akarta feladni a kutatást a könyvtári asztalon egyre magasodó könyvhalom takarásában. Aztaz egyetlen dolgot szerette volna már csak kideríteni, mielőtt lecsukja a laptop fedelét, hogy ki lehetett az a titokzatos Julietta, aki azon a végzetes éjszakán Romeo társa volt a szökésben. Felnyalábolta az eddig kikölcsönzött köteteket és visszavitte a katalógushoz. Már éppen megfogalmazta volna a kérését, amikor egy kellemes férfihang tulajdonosa átnyúlt a válla felett és egy díszes kötetet nyomott a láthatóan elbűvölt könyvtáros kisasszony kezébe.

– Hálásan köszönöm, Clara! Éppen ez volt, amit kerestem. Már megyek is, még egyszer köszönöm, hogy előkerítette nekem.

Fiorella bosszúsan fordult meg ebben a féligmeddig ölelésben, hogy szemrehányással illesse a sorát kivárni nem képes könyvtárlátogatót. De a szó benne szakadt, ahogy a sötét szemekkel találkozott a pillantása. Ilyen egész egyszerűen nincs! – sikított benne a felismerés. Andrea Muzzoli! Bárhol felismerte volna dacára annak a valamikori rövidke pillanatnak, amikor összevillant a tekintetük. A férfi meghökkent pillantása árulkodott, hogy ő is felismerte.

– Bocsásson meg a türelmetlenségemért, de várnak rám – köszörülte meg a torkát a férfi, de szavait meghazudtolta az a ráérős pillantás, amivel az arcát vizslatta. – Ugye nem érti félre, ha azt mondom, úgy érzem, mi találkoztunk már valahol.

– Igaza van, találkoztunk, bár nem lettünk egymásnak bemutatva. Münchenben, a képzőművészeti főiskolán látogatta meg az óraadó tanárunkat, s akkor... – motyogta Fiorella megbűvölt tekintettel.

A férfi csak nézte őt némán, s Fiorella nem tudhatta, hogy Andrea valósággal szégyenkezik, amiért ilyen mély nyomot hagyott a lányban az a valaha volt pillanat. Luellánál járt, igen, s úgy tért vissza onnan, hogy Luellának már esélyt sem adott. Megrebbent a tekintete, ahogy rájött, a lány valamiféle választ vár tőle:

– Megtisztelő, hogy így emlékszik. Most tényleg rohannom kell, de ha estefelé ráér, szívesen meghívnám egy italra. Jóvátételként, amiért itt így maga elé tolakodtam – húzta el a szája szélét, ahogy ráébredt, mennyire furcsa lehet, hogy egy véletlen találkozás kapcsán így lerohanja a lányt. De a másik szinte meg sem lepődött. Világosan látszott, hogy tétovázás nélkül, csöpp gondolkodás után válaszolt.

– Nagyon kedves, de nincs szükség további bocsánatkérésre. Siessen, intézze a dolgait! – De mielőtt a másik elutasításként élhette volna meg a válaszát, némi szünet után még hozzátette: – Még nem ismerem a várost, de ha estefelé itt a Florianban megfelel, szívesen meginnék Önnel egy pohár bort. Talán adhatna néhány ötletet, mivel lehet eltölteni itt egy hosszabbra nyúlt nyári szünetet.

Andrea nem tudta eldönteni, hogy a lányt valóban csak a látogató érdeklődése hajtja, vagy talán valami erőteljesebb, már-már fizikai vonzalom, amit ő maga is érzett, de kapva kapott a lehetőségen.

– A legnagyobb örömmel. Akkor este 7-kor a Florianban várom – biccentett, majd a száját viccesen eltátó Clara felé is küldött egy észvesztő mosolyt és elsietett.

– Úgy látom, már ismeri Signore Muzzolit – sóhajtott a reménytelen szerelem sóhajával a könyvtáros lány. – Mindenesetre érdekes, hogy ugyanazt a kötetet kereste ő is, amit Ön. Éppen most hozta vissza, úgyhogy máris a rendelkezésére áll – nyújtotta Fiorella felé a díszes fóliánst, amely Velencei iparos családjait sorolta fel évszázadokra visszamenőleg. A lány szinte félve nyúlt utána, mintha ez a közös érdeklődés valami veszélyes irányt adott volna a kutatásának. Vajon a férfit mi érdekelhette ebben a kötetben? Mindenesetre még előtte az egész délután, lesz ideje elmélyedni a lapokon rejtőző információkban, aztán este 7-kor talán magának Andrea Muzzolinak is felteheti a családdal kapcsolatos kérdéseit. Úgy tűnt, ő tősgyökeres veleceiként többet tudhat a múltról. Talán a régimúltról is.

*

Kicsivel később Fiorella úgy ült a kötet felett, mintha kővé vált volna. Még egyszer végig futott a jegyzetein: Tomaso Grimani – üvegműves, Pietro Toso üveggyárában munkavezető. Fiai: Flavio, Giorgio, Mario és Romeo. Romeo Velence elhagyásával törlésre került a város nagykönyvéből és a céhek nyilvántartásából. Apja halála után Flavio Grimani vette át a Toso műhelyben a munkavezetői feladatokat. Később két öccsével saját céget alapított, amelyet idővel a fia, Alberto vezetett egészen annak titokzatos haláláig. A tűzvészben, melyben az életét vesztette, odalett a Grimani gyár teljes felszerelése. Ez az 1950-es év nyarán történt. Az akkor már idősödő férfi, a pletykák szerint saját kezével gyújtotta fel az épületet, így vetve véget valami titoktól terhes becsületsértési ügynek, amelynek másik érintettje Alessandro Muzzoli volt. Alessandro pedig nem más, mint annak az Andrea Muzzolinak az apja, akivel az imént beszélt meg találkozót. Mindenesetre Alberto fiú utód nélkül hunyt el, így nem is volt senki a hátramaradt családtagok között, aki az üzem újbóli felélesztésén munkálkodott volna. Unokatestvérei már régen kivolnultak a családi üzletből, s Róma környékén éltek. Egyetlen lánygyermeke, Flavia Grimani Firenzébe költözött ügyvéd férjével. Az iratok szerint az asszony most az ötvenes évei felé járhatott, s Fiorella kicsit elbizonytalanodott, hogy érdemes-e felkeresnie a családi kapcsolatok felélesztése okán.

A lány ezek után lázasan lapozta fel a Muzzoli család életének állomásait nevekbe foglaló oldalt. Mario Muzzoli – gondola- és hajóépítő mester. Fiai: Alvise és Giorgio, leánya: Julietta. A cég korábban is sikeres volt, de Alvise Muzzoli fia, Alessandro már dúsgazdag hajógyárosként került a nyilvántartásba. Más írásokból Fiorella tudta, hogy egy ilyen tekintélyes iparos már megengedhette magának, hogy akár egy nemes kisasszony kezére pályázzon. Így tett Alvise is. Ifjú felesége talán nem volt a város legelbűvölőbb hajadonja, de egy csodás palotát vitt hozományként a házasságba, és a férjének a násszal járó kapcsolatok, valamint a remekbe szabott épület láthatóan elégedettségre adott okot. A fia, Alessandro a város egyik leggazdagabb embere lett. A férfi jól dokumentált baráti kapcsolatot tartott fenn a Grimani család fejével, Albertoval. Senki nem tudta, hogy a régi ellenségek hogyan válhattak barátokká, és ezt a titkot sikerült is megőrizniük. Amíg egy napon azonban ez a kapcsolat újra megromlott. Amikor Alberto meghalt, Alessandronak majdnem sikerült csődbe vinnie a saját cégét. Az iratok nem tértek ki a kérdések tömkelegét felvető történésekre, de a párhuzam a két család tragédiája között nyilvánvaló volt. A teljes csőd felé száguldó vállalkozást az akkor még gyerekkorú Andrea édesanyja, Rosalia Muzzoli mentette meg, akiről addig a pillanatig senki sem sejtette, hogy micsoda üzleti érzékkel bír. Amikor pedig a fia a szükséges iskolák végeztével hazatért, a cég vezetését azonnal átadta neki, majd elvonult a világtól, s néhány év elteltével egy Róma melletti zárdában érte utól a halál.

Andrea Muzzoli tehát Julietta családjának leszármazottja. Ő maga pedig Romeóé és Juliettáé. Akkor valahol rokonoknak számítanak – húzta el a száját Fiorella. Ez izgalmas felfedezésnek számíthatott volna, ha nem tette volna mégis szomorúvá. Olyan hangosan csapta össze a vastag könyvet, hogy valóságos porfelhő szállt fel belőle. Többen szemrehányóan pislogtak rá, de nem érdekelte. Egy álom most tört darabjaira és ez fájt. A fájdalmat pedig nem tűrte jól. Hirtelen hiányozni kezdett neki a fizikai munka, a megerőltetés, ahogy órákon át görnyedve a forró üveg felett valamit megteremt. Valamit, ami kézzel fogható és nem csak álom.

Olvadt üveg 8.

 Andrea fáradtan masszírozta a nyakát. A hajógyártás cseppet sem lett könnyebb az évszázadok során. Talán a munkásoknak igen, hiszen más anyagok és más szerszámok álltak rendelkezésükre, de azoknak, akik a piacot akarták meghódítani, pontosan olyan nehéz volt az élete, mint az őseinek. Egyszerre gondolt hálával és nehezteléssel azokra, akik a cég felvirágoztatásának szentelték életüket generációkon keresztül. Ha jól emlékszik a családi legendáriumra, egyetlen boldog házasság sem született eközben. Nem is csoda, hiszen ez az élet teljes embert kívánt. A Luellával való szakítás után értette meg ezt igazán. Valósággal felszabadító volt, hogy nem kellett az óráját lesve lelkiismeret furdalással küzdenie. Vagy azért, mert a munkáját helyezte a magánélete elé, vagy éppen a fordítottja miatt. Most dolgozott, ha kellett és amíg kellett, aztán pihent, ha úgy adódott. A társasági élet nem hiányzott. A felületes beszélgetések amúgy is csak fárasztották, mert arra kényszerítették, hogy agyának egy részét olyan felesleges információk tárolására használja, mint Moraniék hétvégi partija, Costello feleségének csalfasága vagy éppen Vendraminék soha véget nem érő felújítási munkálatai. Persze, tisztában volt vele, hogy a munkán túl is van élet, de pillanatnyilag a legnagyobb örömet mégis az okozta, hogy nem tartozott kötelezettséggel, elszámolással senkinek. Erről aztán eszébe jutott egy régi terve, hogy szabad perceiben beveszi magát a könyvtárba és megkeresi a cég történetét egészen az első Muzzoliig, aki úgy döntött, hogy ezzel a szép, de nehéz szakmával jegyzi el magát.

Ahogy körülnézett az egész emeletet elfoglaló piano nobilében, meg kellett állapítania, hogy a palota legfőbb szobája úgy fest, mintha valamelyik őse ide akarta volna zsúfolni Velence valaha volt ragyogásának minden jellemzőjét. Aranyos faragások, festmények, nehéz bársony kárpitok és selyem tapéta, keleti szőnyegek, tükrök, törékeny stílbútorok, s mindezeket megkoronázta egy hatalmas muránói kristálycsillár, amely esténként a lagúnáról is tökéletesen látható volt. Igazság szerint a hideg rázta a látványtól. Negyven évét élte le ezek között a falak között és már nem tudta értékelni a történelmüket, csak a kopottságot látta. De nem szándékozott óriási összegekért egy felújítással ugyanezt a képet megteremteni, csak új kiadásban. Ugyanakkor vágyott egy otthonra, amely őt magát tükrözi és nem a dédnagyanyja megalomániáját, szemezett a két, lagúnára nyíló ablak közti hatalmas festménnyel. Talán, ha ezt eladná, az árából megteremthetne maga körül egy olyan otthont, amely sokkal hívogatóbb lenne, mint a jelenlegi. Tisztában volt vele, hogy sokan a múlt iránti tiszteletlenség megnyilvánulását látják majd a változtatásban, de ő a maga részéről nem a múltban akart élni. A gondolat befészkelte magát az elméjébe. Maga elé rántotta a mappáját, amelybe hajótesteket álmodott, s gyors mozdulatokkal felvázolta a teremnyi szoba falait és ablakait. Éppen itt az ideje egy ráncfelvarrásnak, ha már odalent a tengerár sós rombolásával esélye sincs felvenni a versenyt.

Olvadt üveg 7.

Fiorella a bőröndjeivel kifelé tartott a repülőtér előcsarnokából. A vízitaxik vezetői diszkréten várták, hogy döntsön. Itt nem volt szokás hangosan szólongatni a potenciális utasokat. A lány még nem döntött, kínlódik tovább a hajókoffer méretű táskákkal a vaporetto felé, vagy valamelyikük segítségét kéri, vállalva a borsos fuvardíjat. Közben a kishajók egyre fogyatkoztak, ahogy a pénzesebb utasok gyorsabb döntésre jutottak. Fiorella még éppen elcsípte az utolsót, amikor egy ideges női hang megszólította.

– Ne haragudjon, nem osztozhatnánk meg a taxin? Nagyon sietnék és természetesen állom a fuvardíj felét is.

A lány felnézett és meglepetésében majdnem elnézte a kis lépcsőt, amin éppen lelépni készült.

– Luella Morani! Ó, persze, jöjjön csak! Örülök, hogy segíthetek. Cserébe ajánlhatna egy olcsó kis szállodát, ahol eltölthetnék néhány hetet – hadarta lelkesen.

– Bocsánat, ismerjük egymást? – kutatott az emlékei közt Luella, de nem igazán tudta hova tenni a sötét hajú szépséget, aki viszont egyértelműen ismerte őt.

– Elnézést! Persze, miért is emlékezne rám. Fiorella Hartmann vagyok. Óraadó tanár volt a főiskolán, ahova jártam és igen nagy hatással volt rám az előadássorozata.

– Nos, akkor nagyon örülök, hogy újra találkoztunk – húzódott kényszeredett mosolyra Luella szája. Még mindig fogalma sem volt róla, ki ez a lány, de legalább már tudta, hogy honnan  ismerheti. Közben kecsesen elhelyezkedett a hajóban és kissé mogorván odavetett egy címet a sofőrnek. Az bólintott, majd az erős motorok életre keltek és már robogtak is a város felé.

– Mit mondott neki, hova megyünk? – kérdezte Fiorella ijedten, mire az asszony rámosolygott.

– Sajnos, mint mondtam, már így is késésben vagyok, ezért előbb engem kitesz Muránón. Aztán magát elviszi Castellóban egy csinos kis hotelbe. Ne ijedjen meg, az áraikat kifejezetten diákoknak szabták meg. Az utazás díja pedig az én ajándékom, amiért jó szívvel emlékezik az előadásomra.

– Köszönöm szépen! – próbálta túlkiabálni a lány a motorok fülsiketítő hangját. Luella csak legyintett, aztán elmélyedt telefonja üzenetei között. Amikor megálltak, minden különösebb formaság nélkül elköszönt, fizetett és máris eltipegett észvesztő tűsarkújában anélkül, ügyet vetett volna a hálálkodni készülő lányra.

Ahogy az asszony karcsú alakja eltűnt a szeme elől, Fiorella kiengedte az önkéntelenül is visszatartott levegőt. Luella Morani eszébe juttatta, hogy miért is jött a városba. Igen, a gyökereit kutatni, felkeresni a helyeket, ahol az ősei éltek, de nem utolsó sorban újra látni azt az arcot, amely azóta a nap óta sokszor kísértette álmaiban. Andrea Muzzoli – ízlelgette a férfi nevét, majd gondolatban felvette őt is azok közé, akiket ki akar keresni a városi levéltárban.

Ahogy a kis hajó robogott a vízen, szeme próbálta befogadni a látványt. Ez a hely hát a bölcsője, még ha csak most lépi is majd át első alkalommal a küszöbét. Többnyire kopott, de az elemekkel kitartóan dacoló épületek. És a mindent körbeölelő lágyan ringatózó zöld víz. Önmagában még érthetetlen, miért ihletett meg művészeket, hogy az élményeiket festményekbe, zenébe, fotókba, írásokba öntsék. Bár, a távolban kimagasló templomtornyok sokasága és a motorizáció majdnem teljes hiánya már sejtetett néhány apró titkot. Otthon kis játékszerével, a kétüléses Smartjával furikázott a városban; itt nem látott mást, csak kisebb-nagyobb hajókat. Ez egészen biztosan üdítő változás lesz a megszokotthoz képest. Megrázta a haját, amelyet összeborzolt a langyos szellő, élvezte a napsütés erejét. Egy pillanatra átfutott a fején, ahogy ez a város a szépapját kivetette magából, amiért képes volt hátat fordítani neki. Vajon az ő számára mit tartogat? Egyelőre barátságosan fogadta, remélhetőleg nem ellenségekként válnak majd.

Sosem tudta pontosan, milyen rokonsági fok fűzi Juliettához és Romeóhoz, szépanyja és szépapja voltak vagy más rokonságban álltak, de elhatározta, hogy elsőként is a Grimani családot veszi górcső alá, megpróbál Romeo nyomára akadni, s akkor talán majd kiderül a szépanyja családneve is. A család valahogy olyan tapintatos volt, ha ez a téma felmerült. Voltak persze kedves kis történetek a nagyszülőkről, dédszülőkről, de messzebb már nem nagyon mentek vissza az emlékezésben. Egyedül a szökés romantikusan izgalmas története maradt fenn, s a nevek mintha Shakespearet idézték volna. Így aztán fogalma sem volt róla, miért szöktek el a fiatalok vállalva az örökös száműzetést, de el tudta képzelni, hogy abban a korban a család dönthetett házasulásról, vagyonok összeolvadásáról, figyelmen kívül hagyva az érzelmeket. Mire gondolataiban eddig a pontig érkezett, a taxis óvatosan egy stég mellé kormányozta a hajót. A kis hotel bejárata hívogató virágládákkal kacsintott rá a keskeny kis utcácskáról. Már az indulás előtt alaposan áttanulmányozta a város térképét, így biztos volt benne, hogy valahol az Arsenale közelében vannak. Csengő énekszóval egy gondolás lapátolt el mellettük. A gondolában egy középkorú pár önfeledten csókolózott. Fiorella önkéntelenül is elmosolyodott, mint a fiatalok többsége, akik azt képzelik, a szerelem csak az ő kiváltságuk. Megköszönte a taxis segítségét, aki a két nehéz bőröndöt játszi könnyedséggel emelte mellé a partra, aztán bizakodva indult a bejárat felé. Velence eddig máris kedvesen fogadta, talán a továbbiakban is szerencséje lesz.

Olvadt üveg 6.

 Luella a homlokát ráncolva, szinte automatikusan nyújtotta a kezét, hogy a vízitaxi vezetője kisegítse a partra Andrea palotájának stégjénél. Háta mögött a férfi némán várakozott. Régen kiugrott volna és ő nyújtotta volna a kezét. Most mint valami udvarias idegen, csak várt csendesen, hogy az elegáns és csónakázásra tökéletesen alkalmatlan ruhában és tűsarkúban kikecmeregjen a szárazföldre. A nő valami ijesztőt érzett közelegni, valami fenyegetőt. Bár a férfi az este folyamán könnyed volt és kedves, de talán éppen ez a kedvesség ijesztette meg. Nem volt benne semmi intimitás, semmi elragadtatás. Ha a titkárnője, a szikár Dominica szervezte volna az ünneplést, neki sem köszönte volna meg kevésbé kedvesen. Megdicsérte az új ruhát, de bármennyire kacérkodott, egy csókot sem sikerült kicsikarnia a vendégek előtt. Ott volt minden fontos ember a városból, aki közös jövőjük szárnyalásához a megfelelő kapcsolatokat tudta volna biztosítani, de Andrea egyikükkel sem beszélt néhány személytelen mondatnál többet. Valósággal megalázó volt, amikor éjfélkor jószerivel kidobta a város elitjét azzal a néhány búcsúszóval. A nagy bejelentés sem hangzott el, s már nem is reménykedett benne, hogy Andrea a nagy kérdést kettesben akarná feltenni. Ebből egészen biztosan nem lesz lánykérés, és már az is megfordult a fejében, talán érdemes lenne Andreán túl is meglátnia a férjként szóba vehető férfiakat. Az öreg Donato kinyitotta előtte a kaput, s  Luella Andreát meg sem várva felszaladt a hálószobába, hogy kicsit rendbe hozza a sminkjét. Bármit hozzon még ez az este, teljes harci díszben igyekezett felkészülni rá.

Végül nem győzte kivárni, hogy Andrea méltóztasson felfáradni az emeletre és a növekvő indulattól egyre fűtve a földszintre sietett. Donato éppen a kaput zárta és a lámpákat oltogatta. Andreát sehol sem látta.

– Hol van az úr, Donato? – kérdezte idegesen, mire az öreg zavartan a már bezárt ajtó felé sandított.

– A sotoportégóban, a gondolában láttam üldögélni. Azt mondta, zárjak be nyugodtan, van kulcsa. Talán még elmegy valahova.

A sotoportego a ház emelete alatt a kis csatorna és az utca közti átjáró volt. Innen nyílt az épület bejárata, amelynek kulcsa most az öreg kezében himbálózott egy vaskarikán. Az átjáróban egy öreg gondola állt sójára állítva. Andrea úgy mesélte, hogy egy ősének, Mario Muzzolinak volt a hajója, amit a hagyományokkal ellentétben nem égettek el, amikor tönkrement. Azóta a család minden tagja fontos feladatának érezte, hogy a kis lélekvesztőt gondosan ápolja és megóvja az enyészettől. A legenda szerint ugyanis attól az embertől szerezte meg a halála előtt, aki az öreg egyetlen lányát segítette a szökésben, ezen a hajón.

Luella némán kinyújtotta kezét a kulcsért és Donato egy mély sóhaj kíséretében át is adta. A gazda dolga, hogy ezzel a rátarti nőszeméllyel tudassa, ha magányra vágyik. A felesége, Marta éppen a minap mondta, hogy ideje lenne a nyugdíjas éveikre gondolniuk, mert semmi kedve tovább a házban dolgozni, ha ez a nő lesz itt a ház asszonya. Donato még sosem gondolt ennyire előre, de most valami hasonló futott át a gondolatain. Andrea Muzzoli jó ember volt, néha ugyan lobbanékony, de alapvetően tisztességes. Időnként ajándékokkal lepte meg őket, kifejezve, mennyire nagyra tartja a segítségüket. A barátnője azonban csak a jelenlétében fogta vissza magát. Ha csak kettesben maradt valamelyik alkalmazottal, pontosan ilyen dölyfös és ellentmondást nem tűrő volt, mint most is.

Luella elfordította a kulcsot és kilépett a sötét átjáróba. Kicsit távolabb cigaretta parázslott a sötétben és az utcába torkolló kijáratnál pislákolt egy halvány fényű lámpa. Andrea egyszer kapott rajta egy kapatos éjszakai járókelőt, aki a gondola takarásában könnyített magán, az illető pedig fel sem ránthatta a nadrágját, máris a kis rio vizében találta magát. Az esetnek híre ment és azóta nem is nagyon járt erre senki. A város és lakói tiszteletben tartották az ereklye számba menő kis hajót és annak lobbanékony gazdáját.

Andrea a kopott ülésen lustán elheverve szívta a cigarettáját. Ha észre is vette a házból kiszűrődő fényben Luellát, nem adta tanujelét. Végül a lány nem bírta tovább.

– Bocsáss meg, ha nem ilyennek képzelted a születésnapi ünnepséged. Azt hittem, örömet szerzek vele.

– Mivel? Hogy egy rakás vadidegen lapogatta a vállamat, mint valami régi jó barátét? A hamis jókívánságaikkal, amik mögött nem is leplezték a mögöttes szándékot. Itt egy kis szívességkérés, ott valami más. Tudtad, hogy a barátnődnek új támogatója van? Simonetta nem győzött dicsekedni nekem Tony Cavalli amerikai érdekeltségeivel. Az istenit, Lu, hiszen ez Velence! Itt amerikait dicsérni olyan, mintha a francia megszállókat éljenezte volna bárki Napoleon idején. Már maga a tény, hogy érdekeltsége van a las vegas-i Hotel Venezianban, bezárna előtte minden ajtót itt a városban. Annyi köze van Velencéhez, mint nekem a Mars-utazáshoz. Hülye felfuvalkodott hólyag!

– Ezért vagy mérges? – vonta össze zavartan a lány a szemöldökét. Ennyi lenne csak Andrea mai rosszkedvének az oka? Ezt a bolond Simonetta tette majdnem tönkre a jövőjüket a legújabb hódításával? Ráadásul, ha jól informálták, ennek a Tonynak egy szakajtónyi gyereke várja az óceánon túl a papa visszatértét. Simonetta csak nem lát túl a rózsaszín felhőkön. Tony Cavalli egészen biztosan nem fog elválni egy olasz modell kedvéért, aki ráadásul már a harmincas éveiben jár.

– Gyere lefeküdni! – nyújtotta kezét a férfi felé. – Az igazi ajándékod még csak most kapod meg – kacsintott, bár ezt az átjáró félhomálya alighanem tökéletesen elfedte.

– Lu, beszélnünk kell! – egyenesedett fel a férfi és a csikket eloltotta egy kis üvegben, amelyben tengervíz lötyögött.

– Itt? – nyelt nagyot a lány. A korábbi félelem már a gerincét mardosta. Andrea nem Simonetta miatt mérgelődik.

– Itt. Erre a beszélgetésre ez a hely éppen olyan jó, mint bárhol máshol. Sőt, talán ez a legjobb hely – sóhajtott nagyot a férfi. Luella lerúgta a magassarkú szandált és óvatosan beült mellé az ülőkére. Andreát mintha elbizonytalanította volna a közelsége, kicsit elhúzódott, aztán mély, kissé rekedtes hangján belekezdett:

– Lu! Te vagy a legjobb barátom. Sokáig azt hittem, több is lehet köztünk, de az utóbbi időben úgy érzem, a barátságnál többet nem tudok adni neked, ugyanakkor érzem, te már kész lennél tovább lépni a kapcsolatunkban. Ez így nem tisztességes veled szemben. El kell engedjelek, hogy megtaláld a férfit, akinek te jelented a mindent. Aki nemcsak a barátod, de a társad is lesz egész életedre. Ha erről csak  józan fejjel döntenék, boldogan lennék ez az ember, de be kell lássam, nem vagyok. A kettőnk kapcsolata nem lenne teljes, és te ennél többet érdemelsz.

– Andrea! Megértettem, amit mondani akarsz, de attól, hogy mindezt az én érdekemben teszed, egész egyszerűen felfordul a gyomrom – sziszegett a nő, miközben olyan mereven ült a törékeny lélekvesztőn, hogy már fájdalmasnak érezte. Valóban kezdődő rosszulléttel küzdött. – Nem tagadom, csalódott vagyok, hogy így alakult, de könyörgöm, ne tetézd azzal, hogy közben egy szentnek tünteted fel magad, aki szabadon enged engem, pedig semmire sem vágyna jobban, mint rám – mert ez így hazugság. A vendégszobában alszom és holnap összepakolom a holmimat – állt fel a lány méltóságának utolsó morzsáit hadrendbe állítva. Kilépett és visszasietett a bejárathoz, méregdrága szandáljára ügyet sem vetve. Andrea keserűen elmolyodott, ahogy a kulcs elfordulását meghallotta a zárban. Tehát szüksége lesz az ülés alatt elrejtett pótkulcsra. Apró kis bosszú volt ez Luellától, de alapvetően olcsón megúszta, sokkal nagyobb veszekedésre számított. A számonkérésre készült, amíg a cigarettáját szívta és igazából nem tudott volna mit mondani. Azt mégsem mondhatta, hogy hónapokkal ezelőtt egy szemvillanás semmissé tette évek lassan épülő kapcsolatát. Hiszen azt sem tudja, ki volt az a lány. Az esélye annak, hogy az életben valaha újra találkoznának, a semmivel egyenlő. De mégis, az a rebbenés volt, ami felnyitotta a szemét. S most, volt valami sorsszerű, hogy a szakítás ebben a gondolában zajlott. Ha igazak a mendemondák, egy őse ezen a hajón menekült el élete szerelmével a családjaik közt dúló háborúskodásból. Ő még nem tudja, ki lesz élete szerelme, de legalább a Luellával sehova sem vezető kapcsolatból megmenekült.

Olvadt üveg 5.

Andrea Muzzoli mogorván dörzsölte a fürdőszobai tükörben visszatükröződő borostás arcot. Negyven év! Megöregedett! Jó, talán még nem kell végrendelkeznie, de azért mégis ..., elszaladt az élet, és ő kicsit ott rekedt a farvizen, miközben a barátai már mind családot alapítottak, a fiaikat lovagoltatják a térdükön és nagy családi ebédeken ülnek tekintélyt parancsolón az asztalfőn. Neki pedig elegáns galériája a gyermeke, a társa pedig egy olyan asszony, akinek a saját karrierje az első számú szeretője. Kedvelte Luellát, kellemes partner volt az összejöveteleken, és igazából az ágyban is, de soha nem tudta elképzelni, még néhány pohár testes vörösborral a fejében sem, hogy az asszony feláldozná a testét az anyaság oltárán, hagyná eltorzulni tökéletes formáit, hogy egy gyermeket tápláljon. Hogy valaha is feladná a hivatását a családért, érte. Hogy a családi tűzhely őrzője és a hátország megteremtője legyen. Nem, annál Luella sokkal becsvágyóbb volt. Nem használta őt ki anyagilag, hiszen nem volt rászorulva Andrea vagyonára, de kénye-kedve szerint használta a kapcsolatait, úgy mutatkozva a társaság előtt, mint akik összetartoznak. Ez egészen idáig nem bosszantotta, talán inkább csak mulattatta. De amióta meglátogatta őt ott Németországban, valami megváltozott. Egyetlen szemvillanás hozta a változást. Egy fiatal női arc, amiről nem tudott semmit. Luella talán szolgálhatott volna némi információval, de ha valakinél, nála pont nem akart érdeklődni. Ki tudja, talán még belemagyarázott volna valamit,  valamit, amivel még ő maga sem volt tisztában. Hidegvízzel leöblítte az arcát, aztán megtornáztatta a nyakát. Isten az égben, hiszen recsegnek, ropognak a porcikái, mint aki berozsdásodott.

*

Luella türelmetlenül dobolt a vaporetto korlátján, ahogy a kiszálláshoz készülődött. Andrea születésnapi meglepetéspartija ma este lesz és még nem is hagyott üzenetet a férfinak, hogy hol és mikor kell találkozniuk. Fel sem merült benne, hogy a férfi esetleg nemet mond, amiért nincs kedve kimozdulni otthonról. Dominica átnézte a határidőnaplóját és biztosította róla, hogy a férfinak nincs ma estére semmi fontos találkozója. Ő maga abban reménykedett, hogy ez a figyelmesség majd eszébe juttatja Andreának, hogy ő, Luella már hosszú évek óta mellette van, s lám még ilyen meglepetésekre is futja az energiáiból. Talán felfogja végre, ezt a szerelem teszi, amit azóta érez iránta, hogy először találkoztak. És átlöki végre Andreát a hezitálás küszöbén, kivesz majd a zsebéből egy apró díszes dobozkát, benne az egymás iránti elköteleződésük talán nem is olyan apró gyémántba foglalt zálogával. Röviden: megkéri végre a kezét. Hiszen szinte már házasok, évek óta együtt élnek, még ha néha hosszabb-rövidebb időre el is kell válniuk, de ilyen bármelyik más házasságban is előfordul. Igazán, csak a gyűrű és a papírok hiányoznak a kapcsolatukból. Az utóbbi időben pedig úgy tűnt, lassan már-már belefásulnak a kapcsolatuk állandóságába, úgyhogy éppen ideje, hogy felrázza ezt az állóvizet és Andreát, hogy tegye meg végre a döntő lépést kettőjükért. Ideje családot alapítaniuk. Talán még egy gyermeket is vállalhatnak, de ha nem, hát az sem lenne olyan nagy baj, hiszen mindkettőjük családjában éppen elég bambini rohangál a nagy családi ünnepek idején. Ők ketten tökéletesen kiegészítik egymást és nagyon termékeny életet élhetnek művészileg is. Megrázta a fejét, hogy szabaduljon a kínzó gondolatoktól, ahogy a kikötőhöz közeledtek. A hajó gyengéden a stégnek koccant, ő pedig kissé remegő lábakkal sietett a közeli Donna nevű kis üzlet felé. Csodás estélyi ruhát látott ott a napokban, felpróbálta, de hogy a meglepetés teljes legyen, csak most, az estére készülődve jött el érte.

*

Andrea arcára karneváli álarcként feszült a kényszeredett mosoly. Tudta, hogy az őszinte öröm helyett mindenki számára világos, hogy feszélyezve érzi magát. Sosem kedvelte az efféle meglepetéseket és Luella most túlságosan is kitett magáért. A  Danieli tetőteraszának bérlete, a  pezsgőszökőkút és a válogatott ínyencségek, melyekre az elit tagjai éhes hordaként vetették magukat. Luella gyönyörű új ruhája, amely a Filmfesztivál vendégeinek eleganciáján is túl tett. Savanyú szájízzel gondolt rá, mennyibe fog ez neki, az ünnepeltnek kerülni. Mert ha ez után az este után leül a nővel beszélni a kapcsolatukról, akkor egészen biztosan benyújtja neki a számlát. Jogosan, hiszen ez a parti pillanatnyilag sokkal inkább egy halotti tor, mint születésnapi ünneplés, és még az ő lassan forgó agyának is nyilvánvaló, hogy Luella valami mást várt az estétől, túl azon, hogy őt felköszöntse. De ez a várakozás már örökre beteljesületlen marad. Több mint öt éve élnek már együtt, s az utóbbi időben a férfi egyre erőteljesebben vágyakozott a magány, mintsem Luella karjainak ölelésére. Hónapok óta a szakítás töltötte ki a gondolatait, csak egyszerűen túlságosan gyáva volt szóba hozni. Indokai sem voltak, legalábbis olyanok nem, amiket férfi egy nőnek csak úgy – érzéstelenítés nélkül – az arcába vághatna. Szinte hallani vélte, ahogy Luella egyre hisztérikusabbá váló hangon majd kérdőre vonja, gyanusítja, s végül felhánytorgatja, hogy a legszebb éveit pocsékolta rá. Irtózott már a gondolatától is annak a napnak, éppen ezért halogatta idáig. De ez az ünnepség – most legalábbis így érezte – segíthet átlökni a hezitáláson. Eljött az idő, hogy – ha képletesen is – tiszta vizet öntsön a pohárba. Már elege volt a kíváncsi tekintetektől, a sugdolózásokból, a várakozásnak abból az átható, nehéz parfümök egyvelegétől terhes felhőjéből. Fellépett a zenekari emelvényre és egy kis figyelmet kért.

 

Olvadt üveg 4.

Fiorella Hartmann csak úgy ragyogott a főiskolai talárban és az idétlen kis kalapban, amit a rektor utolsó szavainál egy emberként dobtak a magasba. Hát, elért gyermeki élete utolsó állomására is. Mostantól diplomás képzőművészként – akinek máris sikerült némi ismertséget szereznie az iskola utolsó évében tartott kiállíztásokon – megkezdheti felnőtt és nem utolsó sorban önálló életét. Ez volt a szülei feltétele, egy sikeres vizsga, nehogy az öröksége csábítsa el a céltól, melyet mindezidáig életcélként kezelt. Bebizonyította, hogy a váratlanul felduzzadt bankszámla sem befolyásolhatja a szívének kedves út bejárását.

Az utolsó év mindennél nagyobb meglepetést is tartogatott, ha már a váratlan örökséget nem számítja. Amikor a nagyapja, Thomas Hartmann beállított, ő még kisgyerek volt, akit csak a hirtelenjében előkerült nagypapa érdekelt, az érdekes történetek, amiket mesélt egy családról, amely oly idegen volt számára, mintha egy könyvben olvasott volna róluk. Aztán a nagyapa egy napon nem jött többé, és ő lassan megértette, hogy lehetnek az életben olyan döntések, amelyek egy életen át elkísérik, sőt kísértik azt, aki meghozta őket. De még mindig ártatlan tudatlanságban élt a gyökereit illetően, nem is igazán érdekelte a történelmi homályba vesző idegen hangzású nevek tömkelege, s akkor egy napon a főiskolán egy légies szőke nő lépett a katedrára. Kissé rekedt hangján bemutatkozott: Luella Morani, egy velencei üveggyár leendő örököse, s nem mellesleg elismert képzőművész, akinek munkáit a világ legnagyobb városaiban állították már ki. A nő olyan – a némethez képest mindenképpen idegen – könnyed eleganciát sugárzott, amire még Fiorella is felfigyelt. Itta az asszony szavait és boldog volt, ha az dicsérően szólt a munkáiról. Tudta, hogy ő maga is felvonultathatna üvegműveseket a ködbe vesző családfáján, s talán éppen ezért különleges érzéke van a törékeny anyaghoz. Luella pedig felfigyelt erre és bátorította, hogy járjon utána a hiányzó láncszemeknek. Ettől fogva Fiorella a könyvtárakat, internetes adattárakat bújta és lassacskán egy igazán érdekes ágas-bogas családfa rajzolódott ki szobája falán, melyet ennek a kutatásnak áldozott.

Majd kétszáz évvel ezelőttről annyi derült ki, hogy Velence városából elszármazott egy Romeo Grimani, aki addig tagja volt a velencei üvegművesek céhének, de törölték a nevét. Feleségével egy kislánynak adtak életet, a kis Maria pedig – a kortól és szokásoktól merőben eltérően – házasságkötésekor is tovább vihette családnevét. A család sosem bővelkedett utódokban, többnyire egyetlen lánygyermek született, így valóságos csoda volt, hogy a Grimani név töretlenül fennmaradt egészen a 20. század közepéig, amikor is Clara Maria Grimanit feleségül vette Joseph Hartmann. Ez volt az első alkalom, amikor a születendő utód, Fiorella – szakítva az eddigi hagyományokkal - az apa nevét vitte tovább. A Hartmann család igazi bohém művészcsalád volt. Ha egy szobrot eladtak, pezsgőztek, ha a galéria nem vett át Josephtől egyetlen alkotást sem, máról holnapra éltek. A szülőktől sem remélhettek támogatást, hiszen Clara Maria szülei már nem éltek, Joseph pedig nem volt beszélő viszonyban az apjával. Ide állított be egy napon a nagyapa, Thomas. Oly sok magányos év után békülni akart a fiatalokkal. Súlyos beteg volt, s bár továbbra sem értette meg fia művészi törekvéseit, vagyonát egyetlen unokájára, az akkor hároméves Fiorellára hagyta. A szülei a kislány felnőtt koráig nem is nagyon nyúltak a hatalmas összeghez. Ha megszorultak, a hagyatéki gondnok kisegítette őket, amit a legtöbbször vissza is fizettek. Fiorella tizennyolcadik születésnapján átvette az örökségét, beirakozott egy jóhírű képzőművészeti főiskolára és valami megmagyarázhatatlan belső indíttatásból az üvegművészetet választotta. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy remek választás volt, könnyedén sajátította el a nehéz műfaj csínját-bínját. Amikor pedig a családfának is utána járt, már értette, hogy sorsszerű volt a választása, hiszen vérében ott folydogál évszázadok óta az olvadt üveg megmunkálásának szeretete.

A diplomaosztót követő banketten elmélázva nézte művésztársait, akik részegségükben nem törődtek most semmivel, csak örültek a kötöttségektől való szabadulásnak. Az ő gondolatai azonban már messze jártak. A családfa elvezette őt Velencébe, Luella is Velencéből jött, s végül mindenek felett Velence volt az otthona Neki is. Neki, aki egyetlen pillanat alatt rabolta el a szívét, pedig nem volt szabad, és talán észre sem vette őt, a feltörekvő kis művészpalántát, hiszen ott volt az oldalán a már befutott Luella. Talán csak egy kis álmodozó diáklányt látott benne, ha egyáltalán megállapodott rajta a sötét tekintet. Fiorella ezt nem tudhatta, hiszen a férfi puszta látványától olyan félszegség fogta el, hogy csak akkor merte felemelni a tekintetét, amikor az kiment a teremből. Egyetlen pillanat volt az egész, de egy életet mert volna feladni azért a pillanatért. Amikor Andrea Muzzoli belépett a terembe, egész lényéből sugárzott az önbizalom, s egy futó mosollyal kért tőlük boccsánatot, amiért megzavarta az előadást. Luellához lépett, a fülébe súgott valamit, amin a nő elkuncogta magát, majd mormolt még egy ideig, aztán hátralépett és búcsút intett a csoportnak. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, összeakadt a tekintete Fiorella megbabonázott tekintetével, és egy pillanatra talán meg is torpant. Az egész olyan volt, mint egy botlás az utcán rosszul lerakott járólapok valamelyikén. Aztán megrebbent mindkettőjük tekintete és a férfi mögött becsukódott az ajtó. Fiorella észre sem vette, hogy addig a pillanatig nem is vett levegőt. Ahogy megszűnt a delej, valósággal kiszakadt belőle egy sóhaj. Olyan furcsán ismerős volt az ismeretlen férfiarc.

Azon az éjszakán az ősei szökéséről álmodott. Sok filmet látott már a középkori Velencéről, így nem volt nagyon nehéz elképzelni, milyen ruhákban járhattak, hogyan festettek az utcaképek. Ott volt Romeo és Julietta, ahogy az éj leple alatt a kikötő felé lopakodnak. Az arcok furcsán ismerősek voltak, végül rájött, hogy Andrea és a saját arcát helyettesítette be. Őrültség! – fúrta fejét a párnába, miközben nem is sejtette, hogy a valóság egy apró, talán mindent eldöntő epizódja pergett le előtte a múltból.

Olvadt üveg 3.

Romeo reszketve fogta a vékonyka kezet. A várandósságtól felduzzadt, de terhétől már megszabadult hason annyira oda nem illőnek tűnt, oly aprónak látszott. Julietta reszketett a láztól. A gyermek a sarokban bebugyolálva sírdogált, mintha még ő is átérezné a pillanat rettenetes voltát. Az orvos már összepakolta a holmiját, a bába az utolsó simításokat is elvégezte a szülőágy körül, majd csendesen magukra hagyták őket. A fiatal férfi könnyei elmaszatolták a még friss írást a házassági papíron, amit épp csak a szülés előtt írtak alá mindannyian. A pap, aki összekötötte őket, bármikor visszatérhet, hogy a fiatal anyának feladja az utolsó kenetet. Az életük a mai naptól maga lehetett volna a csoda, de egy felsőbb akarat másként döntött. A gyenge női test megsínylette a gyermekvárás hónapjait és ma, az utolsó nagy próbatételnél, elfogyott az erő. Az apró leánygyermek rengeteg vérrel jött világra, s hiába volt az orvosi segítség, az anya testének halványulása árulkodott arról, hogy szinte kivéreztette az édesanyját. Romeo zavaros tekintettel figyelte az apró kezek, lábak rugdosását, a halk nyöszörgést, mellyel az életet adó tej után kérlelt a csöpp gyermek. Ha táplált is némi szánalmat iránta, sokkal inkább zavart utálatot érzett, amiért elvette tőle a nőt, akinek a szerelméért egész világát áldozta fel. Tudta, hogy ez teljesen irreális érzelem, s ha Julietta itt hagyja őket szívének egyetlen utolsó dobbanásával, akkor persze a karjaiba fogja majd a kislányt és gondját fogja viselni. Legalábbis remélte, hogy a történtek után képes lesz jó apja lenni majd a gyermeküknek. Julietta miatt meg kell birkóznia a feladattal, mert élete szerelme sosem bocsátaná meg neki, ha elfordulna szerelmük gyümölcsétől, s talán még a másvilágról is visszajárna büntetni őt.

Julietta pedig – mintha megérezte volna komor gondolatainak mélységeit – nagyot sóhajtott, majd lassan ellazult. Romeo szinte látni vélte, ahogy a lelke, a gyönyörű, önfeláldozó, szerelmes és odaadó lelke elröppen az ablak felé, melyen túl Firenze kavargó világa zajongott. A sápadt arc békét sugárzott, s a fiatal férfi már-már érezni vélte ezt a békét, amikor a sarok felől erőszakos vékonyka hang szakította félbe a meghitt pillanatot. Lassú mozdulatokkal eleresztette asszonya kezét, összekulcsolta azokat a mellein, melyek máris felkészültek a gyermek etetésére, s melyek végül mégsem tölthetik be anyaságának legszebb feladatát. A sarokban rugkapáló csecsemőhöz lépett és óvatosan a karjaiba emelte. A kislány elhallgatott és zavaros, sötét szemeivel rácsodálkozott.

– Az apád vagyok, te kis gyilkos – suttogta megindultan Romeo. – Mindketten gyilkosok vagyunk – zokogott fel görcsösen.

– Ne beszéljen bolondokat, mert még megmérgezi a lelkét ennek az apró leánykának! – csattant fel egy pirospozsgás asszony az ajtóban, akinek érkezését észre sem vette. Nyilván a bába kerített egy szoptatós dajkát nagy hirtelen. – Hogyan lennének gyilkosai ennek a kis drágának? – simított végig Julietta kezein, ahogy elsietett mellette. – A Teremtő dolga afelől rendelkezni, ki élhet és ki nem.

Kezeit a csecsemőért nyújtotta, majd kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti karosszékben. Gyors mozdulattal kibontotta a ruháját és felkínálta tejtől duzzadó mellét a picinek, aki mohón kapott utána. A bambinával nem lesz gond – mosolyodott el, ahogy a hangos cuppogást hallgatta, de az édesapját már nehezebb lesz kirángatni a búskomorságból, ami felesége elvesztésével valósággal rabul ejtette.

– Hogy hívják ezt a kis gyönyörűséget? – kérdezte kedvesen, mire Romeo összerezzent. Hiszen még neve sincs a lányának. Elvesztette a feleségét, mielőtt ezt megkérdezhette volna tőle.

– Maria? – mormolta tétován, mire az asszony kutatva rámeredt. Mielőtt azonban megszólalt volna, hogy megjegyzést tegyen erre a tanácstalanságra, inkább a kicsihez fordult kedvesen:

– Maria, mia cara ... így, így, ügyes vagy, kicsi virágszálam.

Olvadt üveg 2.

Pietro Toso együttérzően bólogatott, ahogy a munkavezetője háborgását hallgatta. Még belegondolni is borzasztó lett volna, ha hat fia közül bármelyik ilyen lépésre merné elszánni magát, mint a Grimani gyerek. Ha tudta volna, hogy erre fogja felhasználni a tőle kapott aranyakat..., nem, akkor sem lett volna szűkmarkúbb vele. A tökéletesség árát meg kell fizetni, akkor is, ha a mester állán még alig pelyhedzik a szakáll. Az üveggyártás – Istennek hála – éppen fellendülőben volt újra, s bár már történelemként tekintettek rá, azért még élt a híres Capitulare de Fiolaris, az üvegművesek első munkaköri leírásának aktualizált, utolsó változata is. Ez a szabályozás mindenkire kiterjedt a kemencék tulajdonosaitól a tanoncokig, mindenkire, akinek csak köze volt az üvegiparhoz, s így az üvegfúvók céhéhez tartozott. Bár a Grimani gyerek jog szerint akár egy nemes kisasszony kezére is pályázhatott volna, a szerencsétlennek pont a családi ősi ellenségének, Mario Muzzoli egyetlen lányának a keze kellett. Már senki sem tudta, miért viaskodott egymással a két család, de ha a Castellanik és Nicolettik ádáz ellenségei voltak egymásnak generációk óta, a Grimani és a Muzzoli család is éppen úgy elmondhatta ezt magáról. A Muzzoli talán nem volt a leghíresebb gondolakészítő műhely a városban, de minőségben bármikor felvehette a versenyt a Squero di San Trovasoval, ráadásul a gondolákon kívül más hajókat is építettek. Már ez a tény is dölyfössé tette a mestert. Amikor pedig népes családja egyetlen lánygyermeke, az éjfekete hajú Julietta, a legutóbbi Karnevál Szépe lett, az öreg Muzzoli egészen megbolondult. Ha még lett volna Velencének dózséja, egészen biztosan őt találta volna egyedül megfelelő kérőnek a lányka számára. De elutasított már dúsgazdag firenzei kereskedőt is. Ezzel szemben egy pelyhes állú üvegműves koptatta a küszöbét, aki ráadásul ősi ellenségeinek sarja volt. Tombolt és eltiltotta egymástól a szerelmeseket, és ezzel ő maga írta meg a sorsukat. Pietro Toso szánalommal gondolt a fiatal fiúra, aki zsenge kora ellenére már bebizonyította, hogy szakmája mestere. Ha egészen őszinte akart lenni, ügyesebb keze volt, mint a saját fiai közül bármelyiknek. Romeo Grimani ereiben vér helyett olvadt üveg folydogált. Sokra vihette volna ebben a városban, szökésével azonban örökre száműzte magát Velencéből. Aki magával vitte az üveggyártás titkait, olyan bűntettet követett el, amelyért régebben halállal lakolt volna. Mára csak az örökös kitiltás maradt büntetése. A város nagykönyvéből törölték a nevét, mintha sosem létezett volna.

Gondolatai elkalandoztak, már alig hallotta a munkavezető kárálását, képzeletében megjelent a csodálatos csillár, amit a Grimani fiú készített a mestervizsgáján, s amelyet végül a San Pietro Martire-ben helyeztek el, készítője nagy dicsőségére. Még időben bízta meg a másolat elkészítésével, de a történtek után most már egészen biztos, hogy nem árulja el, hogy akaratán kívül ugyan, de ő maga finanszírozta a szerelmesek szökését . Micsoda veszteség az a büdös kölök! – sóhajtott magában, aztán a munkavezető vállára csapott:

– Nyugodj meg, Tomaso! Isten akarata volt, hogy így történt. Vannak még fiaid, akik örömöt hoznak majd az életedbe öreg napjaidra. Romeo döntött. Jobb, ha elfelejted őt, mert csak megkeseríti az életed, ha ennek a dühnek szenteled magad. Ha úgy vesszük, Muzzoli még rosszabbul  járt, hiszen egyetlen leányát veszítette el, akit olyan nagyra tartott. Legyen elég ez neked a bosszúszomjadra! És most menjünk, mert amíg itt trafikálunk, ki tudja, mennyi üveget rontanak el az embereid a  műhelyben.

Olvadt üveg

 Apránként szülessen hát meg a következő történet ... 

OLVADT ÜVEG

 

Prológus

Julietta óriási csillogó fekete szeme, amelybe az első látásra beleszeretett, most homályos volt, fénytelen, gyönyörű arcvonásait eltorzította az ismeretlentől való félelem. Romeo megadóan felsóhajtott. Mindennél rosszabb volt ilyen bánatosnak látni a lányt, akit az életénél is jobban   szeretett.

– Ha félsz, nem kell megtennünk. Talán egyszer apád megenyhül irányomban és áldását adja ránk – simogatta tétován a lány jéghideg kezét, miközben tisztában volt vele, hogy ez a fordulat éppen annyira reménytelen, minthogy egyszer megvásárolja a Salviati céget Murano szívében. Zsebében megcsörrentek az aranyak, melyeket szó szerint vérrel és verejtékkel keresett meg. A családja sem tudott róla, hogy Pietro Toso megbízta egy csillár elkészítésével, amely pontos mása volt a mestervizsgára készített darabnak. Éjjelente szökött ki, hogy dolgozhasson rajta; teljes titokban, hogy se a saját, se apja főnökének a családja ne nehezteljen meg rá, amiért – fiatal kora ellenére – őt érte ez a megtiszteltetés. A csillár darabjai már gondosan becsomagolva lapultak az iroda sarkában, ő pedig megkapta érte a fizetségét. Az összeállítást maga a főnök úr kívánta végezni, s biztos volt benne, hogy az elismerést is ő fogja learatni a csodálatos rózsaszínben pompázó csillár után. Nagyapja papírjai között talált egy formulát, annak alapján keverte az üvegbe a színezéket, az eredmény pedig egyedülállóan tökéletesre sikerült.

– Nem, nem, már döntöttem – sóhajtott reszketve a lány és megpróbálkozott egy halvány mosollyal. Álmatlan éjszakáin már ezerszer végiggondolta tetteik következményeit. Tudta, hogy a fiú is tudja, ha maradnak, a két család gyűlölködése örökre szétválasztja majd őket. Ha mennek, örökre búcsút mondhatnak a városnak, amely nevelte őket, a szerető arcoknak a családi asztal körül, talán még az emléküket is kitörlik a családi albumokból. Megpaskolta a szegényes kis batyut, amivel az útra készült, hiszen nem akarta, hogy a készülődés feltűnjön bárkinek is a házban, aztán Romeo keze után nyúlt.

– Szeretlek! – suttogta szenvedélyesen, mire a fiú egy forró csókkal válaszolt: – Mindennél jobban!

A csónak megbillent alattuk, ahogy a fedélzetre léptek, majd lekuporodtak a végébe, az evezős pedig a zsebében lapuló tallérokra gondolva beleköpött a tenyerébe. Szánta ezt a két kis szerencsétlent, akik még szinte gyerekek voltak, de már megérintette őket a szerelem mindent felülíró ördögi ereje, mert ismerte a családjaikat és tudta, hogy jó lesz, ha mélyen hallgat, milyen szerepe volt a szökésükben, mert a végén még ő is bajba kerül. A lapátok csendesen csobbantak az éjszakában, csak a leányzó halk zokogása hallatszott.

*

Pietro Toso együttérzően bólogatott, ahogy a munkavezetője háborgását hallgatta. Még belegondolni is borzasztó lett volna, ha hat fia közül bármelyik ilyen lépésre merné elszánni magát, mint a Grimani gyerek. Ha tudta volna, hogy erre fogja felhasználni a tőle kapott aranyakat..., nem, akkor sem lett volna szűkmarkúbb vele. A tökéletesség árát meg kell fizetni, akkor is, ha a mester állán még alig pelyhedzik a szakáll. Az üveggyártás – Istennek hála – éppen fellendülőben volt újra, s bár már történelemként tekintettek rá, azért még élt a híres Capitulare de Fiolaris, az üvegművesek első munkaköri leírásának aktualizált, utolsó változata is. Ez a szabályozás mindenkire kiterjedt a kemencék tulajdonosaitól a tanoncokig, mindenkire, akinek csak köze volt az üvegiparhoz, s így az üvegfúvók céhéhez tartozott. Bár a Grimani gyerek jog szerint akár egy nemes kisasszony kezére is pályázhatott volna, a szerencsétlennek pont a családi ősi ellenségének, Mario Muzzoli egyetlen lányának a keze kellett. Már senki sem tudta, miért viaskodott egymással a két család, de ha a Castellanik és Nicolettik ádáz ellenségei voltak egymásnak generációk óta, a Grimani és a Muzzoli család is éppen úgy elmondhatta ezt magáról. A Muzzoli talán nem volt a leghíresebb gondolakészítő műhely a városban, de minőségben bármikor felvehette a versenyt a Squero di San Trovasoval, ráadásul a gondolákon kívül más hajókat is építettek. Már ez a tény is dölyfössé tette a mestert. Amikor pedig népes családja egyetlen lánygyermeke, az éjfekete hajú Julietta, a legutóbbi Karnevál Szépe lett, az öreg Grimani egészen megbolondult. Ha még lett volna Velencének dózséja, egészen biztosan őt találta volna egyedül megfelelő kérőnek a lányka számára. De elutasított már dúsgazdag firenzei kereskedőt is. Ezzel szemben egy pelyhes állú üvegműves koptatta a küszöbét, aki ráadásul ősi ellenségeinek sarja volt. Tombolt és eltiltotta egymástól a szerelmeseket, és ezzel ő maga írta meg a sorsukat. Pietro Toso szánalommal gondolt a fiatal fiúra, aki zsenge kora ellenére már bebizonyította, hogy szakmája mestere. Ha egészen őszinte akart lenni, ügyesebb keze volt, mint a saját fiai közül bármelyiknek. Romeo Grimani ereiben vér helyett olvadt üveg folydogált. Sokra vihette volna ebben a városban, szökésével azonban örökre száműzte magát Velencéből. Aki magával vitte az üveggyártás titkait, olyan bűntettet követett el, amelyért régebben halállal lakolt volna. Mára csak az örökös kitiltás maradt büntetése. A város nagykönyvéből törölték a nevét, mintha sosem létezett volna.

Gondolatai elkalandoztak, már alig hallotta a munkavezető kárálását, képzeletében megjelent a csodálatos csillár, amit a Grimani fiú készített a mestervizsgáján, s amelyet végül a San Pietro Martire-ben helyeztek el, készítője nagy dicsőségére. Még időben bízta meg a másolat elkészítésével, de a történtek után most már egészen biztos, hogy nem árulja el, hogy akaratán kívül ugyan, de ő maga finanszírozta a szerelmesek szökését . Micsoda veszteség az a büdös kölök! – sóhajtott magában, aztán a munkavezető vállára csapott:

– Nyugodj meg, Tomaso! Isten akarata volt, hogy így történt. Vannak még fiaid, akik örömöt hoznak majd az életedbe öreg napjaidra. Romeo döntött. Jobb, ha elfelejted őt, mert csak megkeseríti az életed, ha ennek a dühnek szenteled magad. Ha úgy vesszük, Muzzoli még rosszabbul  járt, hiszen egyetlen leányát veszítette el, akit olyan nagyra tartott. Legyen elég ez neked a bosszúszomjadra! És most menjünk, mert amíg itt trafikálunk, ki tudja, mennyi üveget rontanak el az embereid a  műhelyben.

Zongorajáték 29-30.

Sylvia betakargatta a gyerekeket, aztán fintorogva gondolt rá, hogy most illene kiülnie Reyhez és Norah-hoz egy kis beszélgetésre. A fene egye meg! Miért csak neki kell azzal foglalkoznia, hogy mit illene? Peter bezzeg nagy ívben tett rá, amikor nemet mondott az utazásra. Ha nem akarta volna az előrehaladott terhes Noraht kímélni, akkor ő is legszívesebben otthon maradt volna, de nem tehette meg szerencsétlennel, hogy a két örökmozgó gyereket rászabadítja. A szituáció végül mégsem volt annyira kínos, mint amennyire tartott tőle. Norah tulajdonképpen egy szimpatikus nő volt és megadta azt a volt férjének, amit ő nem tudott, a feltétel nélküli ragaszkodást, és ő hálás volt ezért, mert nagyban csökkentette a lelkiismeret furdalását. Vajon Peter mit csinál egyedül a házban? Biztos örül, hogy egy kis csend veszi végre körül, bár hátrahagyott helyőrségük, Elmo nyilván nem hagyja békén. A férfi rászoktatta a rendszeres sétákra, amelyekhez az örökmozgó kutya aztán ragaszkodott is.

*

Én vagyok a hülye, hogy útnak indultam – morgott Peter az orra alatt, miközben a hóláncot szerelte fel az első kerekekre. Az éjszaka esett friss hóban lassan haladt, de mostanra már attól is boldog lett volna, ha valaki garantálja, hogy egyáltalán valaha célba ér. Amikor meglátta a kis hegyi falu első épületeit, megkönnyebbülten sóhajtott fel. GPS-e folyamatos instruálása mellett kanyargott a kis hegyi utakon, miközben sűrűn fohászkodott, hogy senki ne jöjjön szembe a keskeny úton, amelynek szélét az a néhány hosszú pózna jelezte csupán, amelyeket az út mellett feltornyozott hófalakba szúrtak. Elmo nyugtalanul mocorgott az utazó ládájában, mint aki érzi, hogy nem veszélytelen az utazásuk. Amikor végre megkönnyebbülten megállt a célnál, közvetlenül Rey hatalmas autója mellett, Peter érezte, ahogy a pólója a vastag kötött pulóver alatt átnedvesedett az izzadtságtól. A francba, a fűtés ezerrel ment, de annyira koncentrált, hogy észre sem vette, hogy legalább lejjebb tekerte volna. Magára ráncigálta a sídzsekijét és kiszállt a kocsiból. A táj egyszerűen mesésen szép volt, amolyan képeslapra illő téli táj, behavazott hegycsúcsok, fenyőerdők, a távolban egy csillogó tengerszem, és szikrázóan kék égbolt, amely hihetetlen éles és ragyogó színeket hívott életre. Még szerencse, hogy korán reggel elindult, mert lassan haladt, de legalább ekkora szerencse, hogy a társaság nyilvánvalóan lustálkodott még. Utált volna esetleg órákig várni, hogy visszaérjenek a pályákról. Kiengedte Elmo-t, aki azonnal meg is jelölte a kocsi melletti hórakást, aztán a bejárathoz baktattak. Peter megragadta a kovácsoltvas kopogtatót és erőteljesen odaütögette a vastag faajtóhoz, aztán vártak… és vártak… és vártak. Már majdnem feladták a türelmes várakozást, amikor kissé nyikorogva, de elfordult egy kulcs a zárban és kitárult az ajtó.

Norah csodálkozva meredt Peterre, aztán felderült az arca, nagyot sóhajtott és hátralépett, hogy beengedje.

– Jó, hogy jössz! Legalább Sylvie nem lesz egyedül Rey-el szemben, mert most elég harciasan állnak egymással szemben. Én meg igyekszem a tűzvonalon kívül maradni.

– Jézusom, mi történt? – dermedt meg Peter. Agya nekilódult, hogy valami vad fantáziaképet szüljön, de végül cserbenhagyta a  fantáziája. Norah itt van, akkor azok ketten mi a francon tudnak veszekedni?

– Theat egy kisebb baleset érte, és Rey azzal vádolta Sylviát, hogy nem figyelt rá eléggé. És hát elhangzottak buta, meggondolatlan vádaskodások, nem is akarom megismételni, Rey sem gondolhatta komolyan. Úgyhogy most eléggé paprikás a hangulat.

A következő pillanatban Peter már hallotta is a probléma lényegét, Sylvia teljes hangerőből kiabált a volt férjével.

– Ne merészeld nekem azt mondani, hogy csak Oliverre figyeltem. A lányom biztonsága éppen olyan fontos nekem és hülye vagy, ha az ellenkezőjét állítod. Ezt a kisstílű gyanusítgatást egyébként meg sem érdemlem, hiszen még Peter is úgy szereti a lányod, mintha a sajátja lenne.

– De nem a sajátja! Semmi köze hozzá! Ezt jobb lesz, ha ő is a fejébe vési – ordított Rey. –Nem fogok beleegyezni, hogy a lányomat a nevére vegye, csak azért, mert Olivernek ő az apja.

– Halkabban! Meghallják a gyerekek! – kiabált Sylvia és Peter Norára nézett.

– Mióta üvöltöznek? Szerintem a két gyerek már minden szót hallott. Volt ennél rosszabb is?

– Hát, igazából ezt ismételgetik különböző formákban – vont vállat a nő. – Már bele sem merek gondolni, mi lesz itt, ha megszületik ez a gyerek. Még egy újabb ok lesz csak, amin lehet majd üvöltözni?

– Nem, dehogyis – mosolygott az asszonyra Peter. – Minden rendben? Jól nézel ki, mint akit nem is viselt meg a terhesség – bókolt az asszonynak, kicsit megszépítve a valóságot, de Norah hálás mosollyal fogadta. – Amúgy Rey gyerekei az ő nevén lesznek, az enyémek az enyémen – tette még hozzá Peter, mint aki ebben a pillanatban fogadta el a megoldást.

– Nocsak! Csak nem…? – kerekedett el Norah szeme, mire Peternek leesett, hogy kissé félreérthetően fogalmazott.

– Ja, nem…, csak hát remélem, majd lesz egyszer, de most megyek, mielőtt kitekerik egymás nyakát, aztán a tiednek nem lesz apja, az enyémnek meg anyja – kacsintott rá a férfi és megkocogtatta a konyhaajtót, ami mögül a kiabálás hallatszott.

– Hagyjál most Norah! – dörrent Rey hangja, mire Peter belökte az ajtót.

– Nektek is szép napot! Zeng tőletek a ház, nem tudom, tudjátok-e.

– Na, már csak te kellettél! – sóhajtott kelletlenül Rey, Sylvia viszont szinte repült Peter karjaiba.

– Szia! Igazságtalanul vádolt. Theát fellökte a gyakorló pályán egy másik gyerek, nem is értem, miért nem annak az anyjával ordibál – grimaszolt a volt férje felé. – És azt merészelte mondani nekem, hogy nem vigyáztam a „lányára”, mert nekem már csak a te fiad a fontos. Megölöm! Hogy képes ilyesmit feltételezni rólam? – kiabált megint harciasan, Peter védelmező karjainak öleléséből.

– Hé, nyugi! – ringatta Peter. – Nem mondta komolyan – simogatta a nő haját és a feje fölött Reyre nézett szúrós pillantással. – Sajnálom, ami a lányoddal történt, de ne hibáztasd érte Sylviet! Egyébként meg miért nem te voltál vele, ha nem bízol a volt nejedben?

– Mert én meg a te fiaddal voltam, miután te a kezeidet féltetted és inkább otthon maradtál – vágta vissza dacosan a másik férfi, készen rá, hogy Peterrel folytassa a veszekedést.

– Jézusom, gyerekek, ezentúl mindig ez lesz? – sóhajtott Peter. – Az én fiam, a te lányod, a mi gyerekünk…, ők aztán végképp nem tehetnek róla, hogy a szüleik mit kavartak itt össze-vissza, viszont ebből az előbbi veszekedésből biztos, hogy mindent hallottak és most odafönt ülnek megrettenve, hogy mi lesz ebből. Amúgy mi baja lett Theának? – nézett aggodalmasan Norah-ra, aki az egyetlen józan figurának tűnt a társaságból.

– Kificamodott a válla, de elsősegélyben részesítették és most van rajta egy rögzítő kötés – adta meg a kért információt készségesen Norah. Peter pedig eleresztette Sylviát, miközben azért egy puszit nyomott a feje búbjára, aztán a lépcső felé indult.

– Köszönök nekik és kiderítem, hogy mennyit hallottak ebből a cirkuszból. Addig megköszönném, ha valaki csinálna egy kávét és valami reggelit. Elmo-nak is - tette hozzá, aztán eltűnt az emeleten.

– Sziasztok! – nyitott be Peter az egyetlen szobába, aminek – láss csodát, résnyire nyitva volt az ajtaja. Jól számított, odabent Thea ült törökülésben az ágyon, vékony kis karja a mellkasára rögzítve. Előtte a szőnyegen Oliver ült és mindketten szorongva pillantottak fel rá. Peter beballagott hozzájuk és leült az ágyra, a kislány mellé.

– Ezt nem kellett volna hallanotok! – sóhajtotta. – Figyeljetek! A felnőttek is sokszor beszélnek butaságokat, de biztosak lehettek benne, hogy titeket mindannyian nagyon szeretünk. Ez már csak ilyen furcsán alakult, de ti testvérek vagytok és ez a legfontosabb. Én nagyon szeretném, ha Oli felvenné a nevemet, de ha nem akarja, nem fogom erőltetni. Ráér felnőtt fejjel is dönteni majd a dologról. Ez az egész mind nem annyira fontos, mint hogy ti biztosak legyetek benne, hogy mindegy, melyikünkkel vagytok, a biztonságotok, a boldogságotok mindannyiunknak egyformán fontos, nincs olyan, hogy az én gyerekem, meg a te gyereked, mi egy család vagyunk, egy ilyen nagy család. Még mindig jobb, mint ahol nincsenek ennyien, nem igaz?

– Miért nem jöttél velünk? – motyogta halkan a fia, mire Peter tanácstalanul megvonta a vállát. Úgy döntött, őszinte lesz. Végül is valami ilyesmire szeretné tanítani a gyerekét is, nem igaz?

– Hát, Rey-el veszekedtünk a múltkor, mert volt egy meggondolatlan ötletem, és kínos lett volna ezek után itt együtt jópofáskodni egy hétig. De az az igazság, hogy hiányoztatok, és ez fontosabb érzés volt, mint a másik. Jönnöm kellett, mert nagyon üres volt nélkületek a ház.

– Jó, hogy itt vagy! – mászott az ölébe a fia és Thea is szégyenlősen elmosolyodott:

– Igen, jó, hogy jöttél. Ha félsz, hogy megsérül a kezed, akkor legalább te is itt maradsz majd velem, mert én nem mehetek már vissza a pályára – panaszkodott Peter felé mutatva a kötését. Oliver az apja elé állt és legörbülő szájjal nézett rá:

– Akkor velem se jössz ki a pályára?

Peter hirtelen megértette, milyen az, amikor Sylvia arról panaszkodik, hogy ha osztódással tudna szaporodni, akkor tudna csak egyszerre több helyen lenni. A fejét vakarva Theára nézett:

– Tudom, hogy unalmas lehet egész nap itt a házban ücsörögni, de az az igazság, hogy imádom a havat, és majd vigyázok, de szeretnék én is csúszkálni egy kicsit. De ígérem, ha hazajövünk a pályáról, akkor majd szánkón húzlak téged is odakint egy kicsit, oké?

– Oké! – mosolygott rá a kislány, Peter pedig felállt és az ajtóhoz lépett.

– Ti reggeliztetek már? – a két gyerek a fejét csóválta, mire Peter elvigyorodott – akkor megkérjük anyut, csináljon palacsintát – mondta, és jókedvűen figyelte, ahogy az ötlettől felvillanyozódva a gyerekek lezúdulnak a lépcsőn.

– Jézusom, mint a lavina! – mordult rájuk odalent Sylvia, aztán már csak a felháborodott hápogását lehetett hallani: – Micsoda? Na, ezt jól kifundáltátok odafönt, de sejtem én, hogy ki volt az ötletgazda. Mondjátok meg neki, ha palacsintát akar enni, akkor hívja meg az egész társaságot Mary kávézójába, mert én ugyan itt neki nem állok sütögetni. – …és Peter úgy döntött, ennél jobb alkalmat nem is találhatna, hogy végre túltegyék magukat az előbbi percek kiabálással tarkított feszültségén, és ezért a még várhatóan borsos számla sem lesz túl nagy ár.

*

– Ha valaha abbahagyod a zenélést, a diplomácia terén sikeresen próbálkozhatsz – simított végig Peter még mindig hevesen ziháló mellkasán Sylvia. A reggeli palacsintázás után Norah, Rey és Thea a házban maradtak, ők pedig felmentek a hegyre, csúszkáltak, bolondoztak a hóban, aztán viszonylag korán visszatértek a szállásukra. Amíg a gyerekek Rey-el és Norah-val megebédeltek, ők kihasználták a kis szabad időt és a központi épületben szaunáztak egyet, hogy aztán fáradtan ledőljenek a szobájukban. Amikor Peter hangtalanul ráfordította a kulcsot, Sylvia már tudta, hogy nem aludni fognak. Furcsa volt, hogy mint a kamaszok, a napfényben fürdő szobában öleljék egymást, halkan, visszafogottan, nehogy a többiek meghallják őket, de megvolt ennek is a varázsa. A titokban élvezett percek, a lopott ölelkezés mindennél finomabbnak hatott kiéhezett testüknek.  Peter értetlenül hunyorgott: – Diplomácia?

– Ahogy elsimítottad a veszekedést, megnyugtattad a srácokat, és kiűzted belőlem a feszültséget – cirógatta tovább a nő.

– Khm, nem hiszem, hogy ez utóbbi hivatalos tananyaga lenne a külügyi szolgálatra jelentkezőknek – vigyorodott el a férfi és újult erőre kapva átforította Sylviát, aki most alatta nyúlt el, lustán, kielégülten, ábrándosan.

– Gyere hozzám feleségül! – suttogta halkan. Ő maga sem tudta, honnan jött a késztetés, hogy pont ebben a pillanatban tegye meg a nagy bejelentést, de nem bánta  egy percig sem. Sylvia óriásira tágult, szikrázó zöld szemei voltak a tanui, hogy bármennyire is érett ennek az ötletnek a csirája egy ideje, de a kérés mégis váratlanul érte.

– Tudom, hogy felelősségtudatból mondod, de nem muszáj…, nekem így is megfelel ez a kapcsolat – suttogta halkan, mire a férfi tekintete elborult. Nem erre számított! Azt hitte, Sylvia örömmel igent mond, ehelyett inkább csak tétovázást látott a szemeiben. Ennyire nem bízna benne? Vagy a saját érzelmeiben?

– Nem azért mondom, mert muszáj. Tény, hogy szeretném, ha rendezett lenne a viszonyunk, már csak a gyerekek miatt is, de emiatt még nem kérnélek feleségül. Az elmúlt tíz év …, annyira sajnálom, hogy ennyi időt elvesztegettünk. Nem lett volna szabad elmennem, hanem addig kellett volna csókolnom téged, amíg meg nem szöksz velem. Nem is éltem egészen addig a napig, amíg ki nem derült, hogy Oliver az én fiam. Az volt az első reménysugár, hogy számomra is létezik még boldogság. Bármit is hittem az első sokk idején, hamar ráébredtem, hogy ez az a Nagy Lehetőség, amiben bíztam annyi éven át. Téged akarlak, Syl! És Oliver a ráadás. Hidd el nekem, hogy csak miatta nem akarnám, hogy a feleségem légy. Soha ne kételkedj benne, ha azt mondom, Té-ged-a-kar-lak! – cuppantott csókokat a nő fátyolos szemeire.

– Én is szeretném – vallotta be halkan a nő. – Csak félek…, félek, hogy nem mindig lesz ilyen rózsaszín az égbolt felettünk, és akkor óhatatlanul is egymás fejéhez vágunk majd vádakat, mint ahogy reggel Rey-el…

– Hééé, ne hasonlítsd a mi helyzetünket Reyhez! – cibált meg egy tincset játékosan a férfi. – Rey egy szükségmegoldás volt. Rossz döntés volt, de vége, túl vagyunk rajta. Ő is sértett ezért, benned is dolgozik a lelkiismeret-furdalás. Ezen már nem tudunk változtatni. Nem tehetünk mást, mint elfogadjuk, hogy volt ez a kitérő az életünkben. Az, ami fontos, ami számít, az a jövőnk, Syl! A közös jövőnk! Oliverrel és talán majd egyszer egy másik bébivel.

– Téged hallgatva olyan könnyű elképzelni a tökéletes boldogságot – sóhajtott a nő és lehúzta magához Peter fejét, aki engedelmesen csókolta meg, aztán a szemöldökét összevonva Sylviára nézett:

– Tökéletes boldogság nincs, Syl! Talán csak a mesében, de mind a ketten kinőttünk már abból a korból, amikor még hiszünk a tündérekben és a fehér lovon érkező hercegekben. De megírhatjuk a magunk meséjét, halandó, esendő hősökkel, szerintem az is nagyon érdekes történet lenne! Vágjunk bele!

– Vágjunk bele! – mosolyodott el végre Sylvia és nemcsak a szája kunkorodott boldog mosolyra, de a szeme csillogása is híven tükrözte az érzéseit.

– Ó, basszus! – nyögött fel Peter és Sylvia értetlenül nézte a hirtelen elkedvetlenedő arcot.

– Mi a baj? Elég hamar meggondoltad magad… – próbálta elviccelni a dolgot, mire Peter türelmetlenül megcsókolta.

– Nincs nálam a gyűrű – adta meg a magyarázatot korábbi szavaira, mire Sylvia játékosan lökött rajta egyet a csípőjével.

– Szóval, még gyűrű sincs, de közvéleménykutatás igen?

– Van gyűrű, csak nincs nálam – lökött vissza a férfi.

– Mióta van? … és milyen? – csillant kíváncsian a pajkos zöld szempár.

– Oroszországból hoztam, s lehet, hogy ezzel ki is merítettem a csempészés fogalmát? – gondolkodott el egy pillanatra a férfi, aztán vállat vonva újra az alatta elnyúló női testnek szentelte a figyelmét. – Szóval, én egy ideje már gyűjtöm a bátorságot, hogy feltegyem neked a kérdést.

– Nem is kérdeztél semmit – évődött vele tovább Sylvia. – Szerintem az inkább felszólítás volt az előbb, de semmiképpen nem kérdés.

– Ó, te jó isten, a sírba viszel ezzel a kukacoskodással! – sóhajtott Peter, aztán szorosan magához ölelve élete összekuszálóját, újra feltette a kérdést:

– Sylvia Margaret Deaver, megtisztelnél azzal, hogy feleségül jössz hozzám? Társam leszel jóban-rosszban, neveled velem a gyerekeinket, és időnként kimosod a szennyesemet? – bohóckodta el a komoly és a meztelenségük dacára is már-már ünnepélyes pillanatot Peter, mire Sylvia kuncogva lehúzta magához a fejét.

– Igen! – súgta bele a csókjába, aztán önfeledten hagyta, hogy újdonsült vőlegénye lecsókolja a könnyeit a hegyi nyaraló ágyában fekve, melynek bérleti díját az elvált férje fizette. Nem volt minden pikantériától mentes a helyzet, de már nem törődött vele. A dolgok visszatértek a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz, a szerelmük erős volt és a hitük megingathatatlan, hogy ezúttal sikerülni fog…

*

– Én viszem a gyűrűket! – jelentette ki Oliver ellentmondást nem tűrően, és Thea már majdnem elsírta magát, amikor Claudia egy kis kosarat nyomott a kezébe. Az utolsó főpróba volt az esketés előtt és már mindenkinek megviselte az idegeit a készülődés.

– Csibém, megegyeztünk, hogy te a szirmokat fogod dobálni – simogatta meg a kislány arcát, aki durcásan nézte az üres fehér kis kosárkát.

– De hiszen ebben semmi nincs!

– Most még nincs, mert a próbán sosem szórják a virágokat. Látod, Oli párnáján sincsenek még ott a gyűrűk… – próbált a maga módján egyenlőségjelet tenni a testvérek közé. Végre úgy tűnt, hogy nem kapnak hajba, amikor Sylvia feldúlt alakja jelent meg a plébános szobája felől.

– Még mindig nem jött meg az egyházi válásról szóló okirat. Annak hiányában pedig holnap nem fognak összeadni – suttogta sírós hangon, mire Claudia magához ölelte.

– Semmi baj, az anyakönyvvezető összead, aztán a templomba majd eljön a szűk család és a legközelebbi barátok, amikor rendben lesznek a papírok.

– De így lett volna tökéletes… – szipogott Sylvia.

– Hééé, ne az esküvőd legyen tökéletes, hanem a házasságod! – kacsintott rá a barátnője, aztán nem állta meg, hogy hozzá ne tegye: – Az első tökéletes volt, és látod hova vezetett…

– Na, az végképp nem volt tökéletes. Talán minden papír rendben volt és minden virágdísz pontosan olyan volt, mint amilyet a drága rendezvényszervező cég megálmodott, de nem az a vőlegény állt mellettem, akire szívem mélyén vágytam.

– Erre most inkább nem mondanék semmit – köszörülte meg a torkát Claudia. Ha már akkor ismerte volna Sylviát, akkor egészen biztosan visszatartotta volna élete ballépésétől. Csodálkozott is, hogy senki nem volt mellette, hogy ezt megtegye. …– Peter hol van? – nézett az iroda felé, mire Sylvia elhúzta a száját.

– Kiment kiszellőztetni a fejét, mielőtt nekimegy szerencsétlen Bartolomeo atyának. Szegény nem tehet róla, de Peter szerint több rugalmasságról tehetne tanubizonyságot. Nem érti meg, hogy ezek az egyházon belül legalább olyan szigorú szabályok szerint zajlanak, mint a világi hivatalokban. Olyan konok módon tud ragaszkodni vesztett ügyekhez – motyogott Sylvia.

– Mint hozzád – kacsintott rá a barátnője. – Te is vesztett ügynek tűnhettél a szemében, mégis harcolt érted és a fiáért.

– Na, köszönöm szépen, vesztes ügynek még sosem neveztek. Kell nekem ellenség, ha a barátnőm így gondol rám?

– Te is tudod, hogy mire gondoltam. Na, ha mára ennyi volt, akkor induljunk, Jesse már akkor is nyafogott, amikor eljöttem otthonról, mostanra már biztos teljesen idegbeteg. Jerome, amióta önjáró lett, két ember osztatlan figyelmét igényli, mert hihetetlen ötletei vannak. Valamelyik nap nem találtuk Jesse bankkártyáját, viszont nem működött a tv sem. Egészen addig nem láttuk az összefüggést, amíg a szerelő a műholdvevőből nem húzta ki a bankkártyát. A másik máig sem került elő. Kifejezetten műszaki érdeklődésű a gyerek és olyan, mint egy kölyökkutya, mindent megrág. Esküszöm, Kevin tizedennyi kárt nem csinált ebben a korban. Sőt, talán azóta sem.

– És neked mégsem fásult a tekinteted, ahogy a sorscsapásokról mesélsz, hanem kifejezetten elismerően csillog – nevetett Sylvia. Aztán hirtelen a szájára szorította a kezét, és szeme ijedten  mellékhelyiséget kereste. Ahogy elsietett, Claudina a szemét forgatva nézett utána.

– Nem hiszem el! Még ez is! – kaján vigyorral az  arcán utána indult.

*

– Sylvia! – harsant végig a házon Peter hangja, amikor a nő a tükör előtt állva a szeme alatti árnyékokat vizsgálta éppen. A reggeli rosszullétet ma még kétszer követte újabb. Miközben bekapkodta a gyerekek után ott maradt falatokat, mert úgy érezte, hogy valósággal éhezik. Nem kétséges, ugyanígy kezdődött Olivernél is. Theával enyhe reggeli émelygésen túl nem voltak jelei, de Oliver jónéhányszor megfuttatta. Vicces volt így visszaemlékezni a dologra, mert mintha még egy ilyen teljességgel képtelen lehetőség is Peterhez kötötte volna. A szemét forgatva törölte meg a száját és már éppen kifelé indult, hogy megtudja, miért üvölti végig a házat a férfi, amikor az ajtóban összefutottak.

– Szia! Valami baj van? – nézett rá a férfi kutatóan, és gyengéden megsimogatta az arcát, amin még ott fénylett az előbbi fogmosás nyoma. Sylvia elhúzta a száját. Természetesen nem kerülte el Peter figyelmét, hogy ma már harmadszor veszi futóra a fürdőszoba irányába. Pedig szerette volna megőrizni a titkot, amit még ő maga is csak sejtett,hogy majd a teljes tudás birtokában ossza meg a férfival, de úgy látszott, erre Peter sasszeme mellett nem lesz lehetősége. Igazából nem is időzíthetett volna jobban.

– Beszélnünk kéne! – kezdett bele, mire a férfi hevesen bólogatni kezdett.

– Nyugi! Minden rendben van! Most hívott fel Bartolomeo atya, hogy alig jöttünk el, amikor megérkezett a bíborosi hivatal küldönce az engedéllyel. Holnap, drága asszonyom, hogy azt ne mondjam, az Isten se menti meg önt attól, hogy Mrs. Cunninghammé váljon ember és Isten színe előtt – vigyorgott felszabadultan és magához szorítva a nőt, keringőzni kezdett. Jaj, csak ezt ne! – sóhajtott Sylvia és beletörődően várta, hogy az émelygés rátörjön, de az szerencsére az elviselhetőség határán belül érkezett.  – Nem is örülsz? – torpant meg a férfi, és Sylvia egy pillanatig késlekedett a válasszal, amíg eldöntötte, hogy ismét futnia kell, vagy elég lesz az is, ha csillapodik fejében a körforgás.

– De, nagyon örülök, csak mondanom kell valamit… – motyogta két mély levegővétel után.

– Nem vagy szűz? – vonta össze a szemöldökét a férfi, hogy aztán nevetőráncok tucatjai jelenjenek meg a szeme sarkában.

– Hát, nem merném határozottan állítani – grimaszolt Sylvia, de az arca megfejthetetlen volt, ezért aztán Peter is visszavett a bolondozásból.

– Na, most már ne ijesztgess, mi a baj?

– Baj az nincsen…, gyere, üljünk le egy kicsit! – húzta a nő az ágy felé, és ez minden más esetben borzongató örömmel töltötte volna el a férfit, most mégis halvány rossz érzéssel követte engedelmesen.

– Mondd, mert itt őszülök meg! – morrant rá, ahogy lehuppantak egymás mellé. Odakintről Oliver és Thea kiabálása hallatszott, ahogy indiánüvöltésnek hangzó lelkesedéssel fogadtak éppen valaki most érkezőt. Peter arcán átsuhant egy árnyék, ahogy arra gondolt, hogy jó képet kell vágjon apósa jelenlétéhez életének egyik legnagyobb pillanata előtt, holott éppen a férfi volt az, aki majdnem tönkretette őket, de aztán inkább a menyasszonyára koncentrált, aki úgy ült mellette, mint Mona Lisa, titokzatos félmosollyal a szája szegletében, és ekkor, mint a villám.. csapott bele a felismerés! Terhes! Csak ez lehet! Szeme sarkában újra gyűlni kezdtek a ráncok, a szája lassú mosolyra nyílt és szavak nélkül magához húzta a nő fejét, hogy rátapadjon a szájára. Sylvia meg sem próbált elhúzódni tőle. Bármi késztette Petert erre a csókra, ő készségesen ment elébe.

Amikor levegő után kapva elváltak egymástól, Peter csillogó szemekkel simogatta meg a csóktól még nedves száját, aztán végig az arccsontokon megfeszülő bőrt, a szemeit, végül a halántékát.

– Mondd azt, hogy nem tudunk időzíteni! – vigyorgott és ebből a boldog, szikrázó mosolyból Sylvia tudta, hogy a titka már nem titok többé.

– Hát, még csak sejtem, orvos nem látott, de azt hiszem, az esküvőre összehoztuk – ragyogott fel végre az ő zöld szeme is, mint valami smaragd az ékszerész bársony párnáján.

– Akkor örülsz te is? – villant rá a kék tekintet, és Sylvia megértette, hogy Peter azon aggódik, talán ő még nem készült fel rá, hogy egy újabb babával bővüljön a családjuk. Most az ő keze indult csendes, szeretetteljes kirándulásra a másik arcán, hogy körberajzolva az enyhén elnyílt szájat, megtorpanjon és lágy csókot leheljen rá.

– De, nagyon boldog vagyok! Csak abban reménykedem, hogy nem kell majd az esketés kellős közepén faképnél hagynom téged, elég kínos lenne. De tudd, ha kirohanok, akkor érdemes várnod egy kicsit, vissza fogok jönni – nevette el magát. – Istenem, pontosan úgy kezdődik, mint Oliverrel. Reggelente simán felkelhettem, aztán egész nap kóvályogtam. Mire rájöttem, hogy mi okozza, már tucatnyi más kórra gondoltam.

– Azt hiszem, megjöttek apádék… – rántotta vissza a földre a nőt Peter, ahogy a kintről közelgő hangokat figyelte, és a következő pillanatban valaki sarkig tárta az ajtót. Loretta Deaver meleg tekintete söpört végig rajtuk.

– Ugye nem gondoltátok meg magatokat? – kérdezte a biztonság kedvéért, bár az odabent üldögélő páros, akik nyilván egy kis menedéket kerestek a lent viháncoló gyerekek elől, nem úgy nézett ki, mint akik éppen le akarják fújni az esküvőt.

– Nincs az a hatalom, ami most közénk állhatna! – jelentette ki Peter és felállt, aztán felhúzta Sylviát is, hogy a karjaiba zárja és így összeölelkezve induljanak kifelé.

– Helyes, mert nem szeretném, ha az újabb unokám születése előtt a lányom újabb hülyeséget követne el! – kacsintott rájuk az asszony, és a két meglepett szerelmes tágra nyílt szemekkel nézett az asszony után, aki már a lépcsőhöz igyekezett.

– De anya, ez még titok! – súgta utána a lánya, mire Loretta még vidáman rájuk mosolygott.

– Drágám, téged ismerve, ez hamarosan nyílt titok lesz, és én úgy képzelem, Peter lesz az első, aki világgá kiáltja ezt holnap a násznép előtt – azzal jókedvűen lesietett a lépcsőn. A férfi a fejét csóválva nézett utána:

– Anyád mindenkibe ennyire belelát, vagy csak én vagyok ennyire könnyen kiismerhető?

*

Az esketés rendben lezajlott. Sylvia a lágy esésű krémszínű ruhában szorosan kapaszkodott a vőlegénye karjába, és csillogó szemmel suttogta el az Igen-t, míg Peter határozott csengő hangját a templom utolsó sorában is kiválóan hallhatták. Oliver izgatottan reszkető kézzel nyújtotta a gyűrűket a papnak, miközben a szüleire nézett, akik ez alkalommal kivételesen csak egymást látták. Az első hitvesi csókot követően pedig boldog mosollyal sétáltak kifelé a napfényben fürdő templomkertbe. Thea ugyan eleinte kicsit csalódott volt, hogy a mama nem öltözött szépséges királykiasszonynak, de végül úgy tűnt, elfogadta a magyarázatot, hogy hosszú, uszályos fehér ruhát csak az első esküvőjükön viselnek a menyasszonyok. Felelősségének teljes tudatában szórta a halvány krémszínű rózsaszirmokat az újdonsült házasok elé, büszkén mosolyogva az édesapjára és Norahra, akik szintén ott sorakoztak a násznép között.

A nászút a Cunningham család számára ugyanolyan rendhagyó volt, mint az az út, amely ma végre boldog végkifejletéhez érkezett. A Bahamákra szöktek meg mindannyian a hideg new yorki koratavaszból, ahol aztán Sylvia teljesen megfeledkezett róla, hogy tulajdonképpen terhessége legnehezebb időszakát éli. Peter mindent megtett, hogy megfeledkezzen róla, és a teste most kivételesen hajlandó volt az együttműködésre.

*

Eric Cunningham egy hideg téli éjszakán jött a világra. Peter egész idő alatt ott volt a szülőszobában, és már-már vallásos áhítatot érzett, ahogy a srác sötét fejecskéje utat tört magának a világba. Egy pillanatra átélte Sylvia kínjait, aztán már csak a csodára tudott koncentrálni, ami a szeme előtt született meg a szó szoros értelmében. Amikor a nővér a felesége hasára fektette a hangosan bömbölő újszülöttet és az megérezve a anyja testének melegét, elcsendesedett, könnyek szöktek a szemébe. Talán még életében nem látott ilyen megható pillanatot. Odahaza a nagyszülők felügyelete mellett Oliver és Thea várták izgatottan a híreket újdonsült testvérükről. Az elmúlt hónapokban volt idejük felkészülni a változásra, amit ennek a babának az érkezése jelentett. Már egyikük sem aggódott, hogy miatta számukra kevesebb figyelem jutna, és lelkesen segítettek berendezni az újabb gyerekszobát.

Peter és Sylvia pedig feledve mindent, ami valaha régen elválasztotta őket egymástól, most teljes figyelmükkel egymásnak és a családjuknak szentelték magukat. Sugárzott róluk a boldogság és ez volt a biztosítéka annak is, hogy képesek lesznek megoldani az előttük álló problémákat. Peter már nem vállalt el mindent, megtehette, hogy válogasson a felkérések között, s a new yorki komolyzenei életben is megtalálta a neki leginkább megfelelő feladatokat, így aztán sokkal több időt tudott tölteni a családjával, mint amennyiben kezdetben bíztak. Kerek volt a világ, mert birtokában voltak a felejtés és megbocsátás erényének, nem hánytorgatták fel a múltbeli hibákat, még a néha fellobbanó veszekedéseik során sem. Boldogok voltak, mert hittek a jövőjükben és mindannyian tettek is érte. Ennél többet senki nem is kívánhatott volna.

 VÉGE!