Olvadt üveg 11.

Fiorella mélyeket lélegzett a langyos sós párából, amely a nyitott ablakon át szökött be a balzsamos éjszakában. Képtelen volt elaludni, egyre csak az Andreával folytatott már-már nevetséges beszélgetés járt a fejében. Tehát az érdeklődés kölcsönös. Ez meglepte. Andrea Muzzoli olyan férfinak tűnt, aki érett szépasszonnyal találkozgat, aki nem borítja fel a munkával töltött szoros napirendjét, alkalmazkodik és ha kell, a háttérben marad. Fiorella erre nemigen érezte magát alkalmasnak. Ha szeretett, akkor teljes viszonzást várt el, nem akart otthon ülve várni a férfi csettintésére, amikor időt tud szakítani rá. Persze, mit tudhatott ő ezekről a párkapcsolati elvárásokról, hiszen az eddigi fiúk az évfolyamtársai közül kerültek ki és nagyjából nem is szólt másról a kapcsolatuk, mint hogy azonos bulikban bukkantak fel és úgy tettek, mint akik elköteleződtek a másik mellett. Volt, hogy kijózanodva ráébredt, ez mennyire nem volt így. A vére most is azt sugallta, a férfit akarja, most és mindig. De az esze közben figyelmeztette, hogy ne feledkezzen meg az életcéljáról sem. Az üvegművesség ott lüktetett az ereiben és már túl sok energiát emésztett fel egy álom építőkockáinak gyűjtögetése. A rengeteg tanulás, a gyakorlás mind azt a célt szolgálta, hogy visszatérjen az ősei földjére és itt bizonyítsa be, hogy érdemes a tradíciók megőrzésére. Már pontosan tudta azt is, hogy az olvadt üveg csodavilágában az ékszerkészítés lesz az ő sorsa és jövője.  

Velence ugyanis annak a Giuisy Morettinek a városa is, aki az egyik példaképe volt. Az asszony, régi üvegműves család leszármazottja, drága luxus ékszereket készített, melynek titkait még az apja, nagyapja hagyta rá. Az ún. murrine technika végtelen mintákban készíthető. Az egyik ismert stílus a virág vagy csillag alak, melyet ha nagy számban együtt használnak, millefiorinak hívnak. De akár emberek portréi is készíthetők ezzel a technikával, beleépülve különféle ékszerekbe. Giuisy munkáit főleg ezek jellemzik. Fiorella nem akart a másolója lenni, de azért mintakönyvében jó néhány ékszer képét elraktározta inspirációként. Irigyelte, amiért az asszony büszkén utalhatott dédnagyapjára, Vincenso Morettire, aki minden más örökségnél drágább hagyatékot hagyott utódjaira. Az üveg tiszteletét és szeretét, valamint a családi technikát. A Moretti-murrini ugyanis merőben eltérő volt attól, amivel a világ minden táján dolgoztak az üvegművesek. Az apró képecskék még véletlenül sem nevezhetőek tucatárunak. Minden darabnál felismerhető volt a művész kezének boszorkányos ügyessége. Ahogy arra gondolt, hogy ő maga még csak mostanában döntötte el, hogy az ékszerek világában próbálja meg felfedezni az üvegművességnek azt a picinyke szegletét, amely csak és kizárólag az övé, valósággal fájt az önbecsülése leértékelésének érzése. Még nem művész és talán sosem válik azzá. Talán csak áltatta magát a Grimani örökséggel. Talán ... Ok, itt állj le! – intette önmagát. A kishitűség sosem volt jellemző rá, de valahogy ez a város olyan félszeggé tette, amilyen talán még sosem volt. Jobb, ha el sem megy a muránói Üvegmúzeumba, mert ha ott szembesül a mesterek remekműveivel, a diplomáját sutba vágva menekül el a világból, hogy tejesüvegeket öntsön egy kis faluban az Alpokban.

Minden igyekezetével próbálta kerülni, hogy Andreára gondoljon. A Florian után a férfi hazakísérte. Nem sokat beszélgettek, mintha mindkettőjüknek emésztenie kellett volna a korábban elhangzottakat. Egy dolgot azért elraktározott zavarodott agytekervényei közé: Luella Morani már nem a párja ennek a gyönyörű olasz férfinak. Német vérvonala és talán eddigi neveltetése hatásaként úgy tekintett rá, mint a latin szerető fogalmának tökéletes megtestesítőjére. Olasz énje kikérte magának, hogy ilyen nevetséges sztereotípiát vetítsen ki rá, csak azért, mert a karcsú, barnára sült alak mellé sötét haj és szúrós sötét tekintet párosult. Dallamos hangja, vékony ujjainak nyughatatlan gesztikulációi pedig csak teljesebbé tették az összképet. Szíve szerint berántotta volna a kis hotel ajtaján, de a valóságban már-már kimérten lépett hátra, amikor búcsúzkodtak. Ujjai valósággal sikítottak a vágyakozástól, hogy beletúrjanak a dús sötét fürtökbe, de nem akart könnyen kapható kis libának tűnni. Állj! A férfi jelét sem adta annak, hogy az ágyába akarná vonszolni. Vajon miért? – merevedett le egy pillanatra. Talán nem is tetszik neki. Talán csak rajongó gyereknek tartja, hiszen legalább 15 év korkülönbség lehet köztük. Romeo csak két évvel volt idősebb, amikor megszöktette élete szerelmét. Hasra fordult és belepüfölt a párnájába, mintha az tehetne róla, hogy a gondolatai vadabbnál vadabb dolgokon járnak.

*

Mindeközben Andrea kissé merev ujjakkal fordította el a kedves kis életkép mögött megbújó fali széf  kulcsát. A zár halk kattanással kinyílt és ezzel egyidőben egy apró lámpás gyulladt meg odabent. De nem volt szüksége fényre, hogy a széf egyetlen tartalmát a kezébe fogja. Az időtől és talán a város klímájától töredezett régi bőrborítás fedte a naplót, amelyet az édesanyja hagyott rá. A naplót, amely családokat tett tönkre. És ami miatt az édesanyja zárdába vonult, mihelyst sikerült a család anyagi helyzetét megszilárdítva fiára hagynia a vállalkozást. A naplót, amit megátkozott, s ezzel önmagát is, amiért képtelen volt asszonyi szíve titkait megőrizni, papírra vetette őket, s ezzel olyan lavinát indított útjára, mely csak keserűséget hozott mindenkire, akinek a neve szerepelt benne.

Felütötte az utolsó oldalnál, amit az édesanyja már a halál közeledésének tudatában rótt tele jellegzetes, kissé jobbra dőlő betűivel. „Próbáld meg jóvátenni!” – ennyi állt rajta. Andrea sokáig nem tudta, kinek szól ez az egy sor. Eleinte úgy gondolta, az édesanyja a halál előszobájában kétségbesésében írta, önmagának adva egy végrehajthatatlan feladatot. Amikor az apácák mintegy  hagyatékként adták át, rájött, hogy ez az öröksége. Az igazi. Az egyetlen, ami nem mérhető pénzben és vagyonban. De mindennél fontosabb. Csak éppen a végrehajtás módját nem tudta még csak elképzelni sem. Hogyan is tehetné jóvá két család tragikus sorsát, mely emberi gyengeségek sorozataként végződött be?

Letette maga elé a naplót és az estére gondolt, amit egy fiatal, még ismeretlen lánnyal töltött. Az anyja sokszor mesélte, hogy a Muzzoli és a Grimani család viszálya generációkon átívelő ellenszenvből fakadt. Senki nem tudta pontosan, de mintha a nagyon régi múltban egy olyan esemény miatt következett volna be, amiről igazából senki sem tehetett. A dózse megrendelését nyerte el a Toso cég egy csodálatos üvegcsillárra, amit személyesen egy Grimani készíthetett el, lévén a gyár legügyesebb munkása. Elismerésként ő volt az első, aki elnyerte a cégnél a munkavezetői címet. Amikor a csillár elkészült, elemeit több hordónyi vízbe merítették, hogy a szállításnál meg ne sérüljön. A hordókat a Muzzoli cég egyik hajója szállította a megrendelőhöz. Versenyben álltak másokkal a kivételes lehetőségért és a család akkori feje, Domenico, nem fukarkodott némi kenőpénzzel, hogy e verseny győztesei legyenek. Amikor eljött a szállítás napja, erős szél kerekedett, de nem akartak várni, nehogy a késlekedéssel elveszítsék nehezen megszerzett előnyüket valamelyik vállalkozó szelleműbb versenytárssal szemben. A rakomány megérkezett a palotához és innentől már összekuszálódtak az események. Tény, hogy az elemek egy része megsérült, mert a hordókban alig volt víz. Grimani a Muzzolikat hibáztatta, azok azt állították, hogy a leggondosabb módon kezelték a kényes szállítmányt és egészen biztosan a munka során vétett az üvegműves olyan  hibát, ami miatt összetöredeztek az elemek. Toso pedig Grimani béréből vonta le az újra gyártás költségeit. Innentől a két család folyamatos perben és haragban állt egymással. Ott igyekeztek ártani a másik családnak, ahol csak módjukban állt, így aztán a viszály nemhogy csitult volna az évek múlásával, csak egyre erőteljesebb lett. A Muzzoli család idővel megtudta, hogy egyik bosszúszomjas versenytársuk embere eresztette ki a hordókból a vizet, de a kialakult helyzeten ez az információ már nem segített. A hirtelen harag szülte meggondolatlan kemény mondatok és azt követő intrikák örökre ott maradtak közöttük. De akkor bekövetkezett az, amire senki sem számított. Ennyi keserűségen és utálaton át is felizzott a szerelem a család két gyermeke között. Persze, tiltották őket egymástól, de ezzel csak még jobban felszították a tüzet a fiatalokban. Egy napon pedig a reményteljes fiatal üvegműves és az egy gyümölcsöző házasság zálogát jelentő szépséges Muzzoli lány megszöktek családjaik fojtogató légköréből, hogy szerelmükkel feloldják a már átokszámba menő csatározást.

Sokáig úgy tűnt, sikerült. Aztán Alberto Grimani és Alessandro Muzzoli életében felbukkant a szépséges Rosalia és minden újra összekuszálódott.

Most pedig visszatért ez a lány, a maga frissességével, eltökéltségével, hogy felkutassa a múltat és puszta lényével bebizonyítsa a valaha volt viszály értelmetlenségét. Andrea el volt bűvölve tőle, ezt nem tagadhatta. Az első pillanatban – és ezt sem tagadhatta – vágyat is érzett iránta. De itt a palota hűvös félhomályában már sokkal inkább, mint valami nagybácsi gondolt örömmel a sosem ismert, mégis vágyva vágyott unokahúg felbukkanására. Ez pedig összezavarta. Ilyen sokat jelentene a közös régmúlt és a köztük lévő tizenöt év?

Olvadt üveg 10.

 Andrea már harmadszor lesett az órájára. A lány nem jött. Talán jobb is így. Hiszen nemrég állapította meg, hogy a munkája teljes embert kíván, nem fér bele egy barátnő pátyolgatása. A gondolat meglepte. Barátnő? Már ennyire előre szaladt volna gondolatban? Akkor talán nem is baj, hogy a fiatal lánynak több józanságot osztott a sors és úgy döntött, nem kavarja fel az életét egy középkorú férfi érdeklődése miatt. Már éppen emelte volna a kezét, hogy a pincért hívja a számlával, amikor mint egy űzött vad, a lány zilált korpusza roskadt le a szemközti székre, szinte a semmiből.

– Bocsásson meg a késésért! Igazából el sem akartam jönni, de aztán úgy döntöttem, hogy ez nem lenne becsületes Önnel szemben és így átloholhattam az egész várost, mert már majdnem a szállásomnál jártam, amikor erre ráébredtem – hadarta egy szuszra. Andrea a szemöldökét épp csak megemelve egy üveg ásványvízért intett a pincérnek.

– Miért gondolta meg magát? Úgy értem, először. Miért nem akart eljönni?

Fiorella úgy döntött, mindenkinek jobb, ha rövidre zárja a magyarázkodást és őszinte lesz. Ha szerencséje van, ezzel el is rémiszti a férfit annyira, hogy ne bánja, amiért egy ilyen zűrös liba önként kerüli őt a jövőben.

– Az első: tetszik nekem. Ez pedig probléma, hiszen tudom, hogy a barátnője Luella Morani. És nem szokásom párkapcsolatokat tönkretenni. Kettő: biztos vagyok benne, hogy rokonok vagyunk, így akkor sem lenne értelme találkozgatnunk, ha történetesen mégsem nősülne meg hamarosan. Három: én nem tartozom ide. Akkor sem, ha a gyökereimet egészen idáig vissza tudom vezetni. Németországban van egy életem, családom, akik visszavárnak. Mindenkinek jobb, ha nem bonyolítom túl a dolgokat – fejezte be a magyarázkodást, és intett a pincérnek, hogy a víz mellé hozzon bort is. Sokat.

Andrea meghökkent. Ilyen nyíltan már régen nem beszélt vele senki. Talán csak az édesanyja a halála előtt, amikor magyarázatot adott sok dologra, amit gyermekfejjel fel sem fogott. Úgy döntött, akkor ő is ilyen távirati stílusban, de őszintén adja meg a választ a lánynak. – Egy: maga is tetszik nekem. Azt hiszem, azon a napon ott, Németországban mindketten éreztük a villámcsapást. Van ilyen, sokan írnak is róla, bár én még sosem tapasztaltam meg. Mindenesetre az a pillanat felnyitotta a szemem, hogy a kapcsolatom Luellával nem tart sehova, úgyhogy hamarosan szakítottunk is. Kettő: a rokonsági kérdést ne haragudjon, ha nevetségesnek ítélem. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyunk közvetlen rokonságban. Az édesanyám halálával fellebbentek ugyan fátylak titkokról, de maga nem volt bennük. Akkor pedig csak olyan távoli lehet a rokonság, ami már nem is számít. És mi is volt még? Ja, igen... három: maga miért ne tartozhatna ide, ha itt vannak a gyökerei. De akkor is felmerül még a kérdés, vajon én magam ide tartozom-e egyáltalán. A borral pedig vigyázzon, mert erős és mert aranyárban adják. Csak vicceltem, igyon nyugodtan, a vendégem – nevette el magát, ahogy a lány gyorsan letette a kecses caraffot.

– Hallotta egyáltalán, amiket mondtam? – nézett rá a lány. – Az eszem megáll, hiszen még a nevét sem mondta meg. Egészen véletlenül tudom. És szerintem maga az enyémet sem tudja. Itt ül két idegen egy asztalnál, borozgatnak és olyan dolgokról beszélgetnek, amikről csak egészen közeli ismerősök szoktak. Agyrém!

– Igaza van, a hiányosságot azonnal pótoljuk is. Andrea Muzzoli vagyok.

– Fiorella Hartmann – biccentett kecsesen a fejével a lány, mint valami múlt századi operettben.

– Hartmann? – prüszkölte vissza a vizet a poharába a férfi. – Arra máris meg merek esküdni, hogy ilyen nevű rokonom az életben nem volt.

– A családom Romeo Grimani és Julietta Muzzoli leszármazottai – húzta ki a derekát a lány és most már tényleg csak egy csipkés napernyő hiányzott, hogy úgy üljön a Florián időtlen asztalánál, mint egy dáma a századelőn.

– Ó, a megtestesült botrány! – kuncogta el magát Andrea. – Nyilván a könyvtárban jutott nyomába ezeknek az adatoknak. Arra nézve nem talált valami magyarázatot, hogy miért gyűlölte egymást a két család évszázadokon keresztül? Komolyan, olyan volt ez az egész, mintha Shakespeare innen lopta volna az ötletét.

– Ez nekem is eszembe jutott – grimaszolt Fiorella. – De hogy a kérdésére válaszoljak, nem, nem sikerült erre magyarázatot találnom. Sőt még arra sem, hogy mi történt Alberto Grimani és a maga apja között. Mindenhol csak a két család régi ellenségeskedéséről írtak, de konkrétum persze semmi. Mint ahogy arról a rövid baráti időszakról sem, aminek Alberto Grimani halála vetett véget.

– Nos, erre talán megadhatom a választ, de nem ma. Fizessünk, hazakísérem, aztán ha megemésztettük mindkettőnk nagy őszinteségi rohamát, akkor talán a következő találkozásaink valamelyikén elárulom, miért vetett véget az életének Alberto, és az apám miért érezte ezek után szükségét annak, hogy olyan életet éljen, aminek köszönhetően majdnem csődbe vitte a cégünket.

Olvadt üveg 9.

Fiorella megtornáztatta elgémberedett ujjait. Volt, amit nemes egyszerűséggel lefotózott, volt, amiből részleteket kimásolt, de tulajdonképpen reggel óta a Grimani család múltját túrta, mint valami betű-régész. Szomorúan konstatálta, hogy az üvegművesség valószínűleg vele együtt fog kihalni a családban, mert egyetlen utalást sem talált, hogy Muránón még bárki működtetne egy kis műhelyt ezen a néven. Azért a következő napra pihenő gyanánt egy kirándulást tervezett. Talán a még működő műhelyekben felcsipegethet valami apró információt az őseiről. Annyit már sikerült összeraknia a kissé zavaros leírásokból, hogy a szépapja, Romeo hozta a romlást a családra, legalábbis egyes levelekben erre utaltak a dühös családtagok. Romeo elszökött a városból a kedvesével, ezért törölték a nevét a hivatalos nyilvántartásból, de idővel fel-felbukkant, hírt adva magáról, és a gyermekéről, Mariáról. A kislány édesanyjáról azonban semmit sem talált. Már látta, hogy nem kerülhet el egy utazást Firenzébe, hogy az ottani levéltárban kutakodjon tovább. De amíg a legfontosabb adatot nem találta, nem akarta feladni a kutatást a könyvtári asztalon egyre magasodó könyvhalom takarásában. Aztaz egyetlen dolgot szerette volna már csak kideríteni, mielőtt lecsukja a laptop fedelét, hogy ki lehetett az a titokzatos Julietta, aki azon a végzetes éjszakán Romeo társa volt a szökésben. Felnyalábolta az eddig kikölcsönzött köteteket és visszavitte a katalógushoz. Már éppen megfogalmazta volna a kérését, amikor egy kellemes férfihang tulajdonosa átnyúlt a válla felett és egy díszes kötetet nyomott a láthatóan elbűvölt könyvtáros kisasszony kezébe.

– Hálásan köszönöm, Clara! Éppen ez volt, amit kerestem. Már megyek is, még egyszer köszönöm, hogy előkerítette nekem.

Fiorella bosszúsan fordult meg ebben a féligmeddig ölelésben, hogy szemrehányással illesse a sorát kivárni nem képes könyvtárlátogatót. De a szó benne szakadt, ahogy a sötét szemekkel találkozott a pillantása. Ilyen egész egyszerűen nincs! – sikított benne a felismerés. Andrea Muzzoli! Bárhol felismerte volna dacára annak a valamikori rövidke pillanatnak, amikor összevillant a tekintetük. A férfi meghökkent pillantása árulkodott, hogy ő is felismerte.

– Bocsásson meg a türelmetlenségemért, de várnak rám – köszörülte meg a torkát a férfi, de szavait meghazudtolta az a ráérős pillantás, amivel az arcát vizslatta. – Ugye nem érti félre, ha azt mondom, úgy érzem, mi találkoztunk már valahol.

– Igaza van, találkoztunk, bár nem lettünk egymásnak bemutatva. Münchenben, a képzőművészeti főiskolán látogatta meg az óraadó tanárunkat, s akkor... – motyogta Fiorella megbűvölt tekintettel.

A férfi csak nézte őt némán, s Fiorella nem tudhatta, hogy Andrea valósággal szégyenkezik, amiért ilyen mély nyomot hagyott a lányban az a valaha volt pillanat. Luellánál járt, igen, s úgy tért vissza onnan, hogy Luellának már esélyt sem adott. Megrebbent a tekintete, ahogy rájött, a lány valamiféle választ vár tőle:

– Megtisztelő, hogy így emlékszik. Most tényleg rohannom kell, de ha estefelé ráér, szívesen meghívnám egy italra. Jóvátételként, amiért itt így maga elé tolakodtam – húzta el a szája szélét, ahogy ráébredt, mennyire furcsa lehet, hogy egy véletlen találkozás kapcsán így lerohanja a lányt. De a másik szinte meg sem lepődött. Világosan látszott, hogy tétovázás nélkül, csöpp gondolkodás után válaszolt.

– Nagyon kedves, de nincs szükség további bocsánatkérésre. Siessen, intézze a dolgait! – De mielőtt a másik elutasításként élhette volna meg a válaszát, némi szünet után még hozzátette: – Még nem ismerem a várost, de ha estefelé itt a Florianban megfelel, szívesen meginnék Önnel egy pohár bort. Talán adhatna néhány ötletet, mivel lehet eltölteni itt egy hosszabbra nyúlt nyári szünetet.

Andrea nem tudta eldönteni, hogy a lányt valóban csak a látogató érdeklődése hajtja, vagy talán valami erőteljesebb, már-már fizikai vonzalom, amit ő maga is érzett, de kapva kapott a lehetőségen.

– A legnagyobb örömmel. Akkor este 7-kor a Florianban várom – biccentett, majd a száját viccesen eltátó Clara felé is küldött egy észvesztő mosolyt és elsietett.

– Úgy látom, már ismeri Signore Muzzolit – sóhajtott a reménytelen szerelem sóhajával a könyvtáros lány. – Mindenesetre érdekes, hogy ugyanazt a kötetet kereste ő is, amit Ön. Éppen most hozta vissza, úgyhogy máris a rendelkezésére áll – nyújtotta Fiorella felé a díszes fóliánst, amely Velencei iparos családjait sorolta fel évszázadokra visszamenőleg. A lány szinte félve nyúlt utána, mintha ez a közös érdeklődés valami veszélyes irányt adott volna a kutatásának. Vajon a férfit mi érdekelhette ebben a kötetben? Mindenesetre még előtte az egész délután, lesz ideje elmélyedni a lapokon rejtőző információkban, aztán este 7-kor talán magának Andrea Muzzolinak is felteheti a családdal kapcsolatos kérdéseit. Úgy tűnt, ő tősgyökeres veleceiként többet tudhat a múltról. Talán a régimúltról is.

*

Kicsivel később Fiorella úgy ült a kötet felett, mintha kővé vált volna. Még egyszer végig futott a jegyzetein: Tomaso Grimani – üvegműves, Pietro Toso üveggyárában munkavezető. Fiai: Flavio, Giorgio, Mario és Romeo. Romeo Velence elhagyásával törlésre került a város nagykönyvéből és a céhek nyilvántartásából. Apja halála után Flavio Grimani vette át a Toso műhelyben a munkavezetői feladatokat. Később két öccsével saját céget alapított, amelyet idővel a fia, Alberto vezetett egészen annak titokzatos haláláig. A tűzvészben, melyben az életét vesztette, odalett a Grimani gyár teljes felszerelése. Ez az 1950-es év nyarán történt. Az akkor már idősödő férfi, a pletykák szerint saját kezével gyújtotta fel az épületet, így vetve véget valami titoktól terhes becsületsértési ügynek, amelynek másik érintettje Alessandro Muzzoli volt. Alessandro pedig nem más, mint annak az Andrea Muzzolinak az apja, akivel az imént beszélt meg találkozót. Mindenesetre Alberto fiú utód nélkül hunyt el, így nem is volt senki a hátramaradt családtagok között, aki az üzem újbóli felélesztésén munkálkodott volna. Unokatestvérei már régen kivolnultak a családi üzletből, s Róma környékén éltek. Egyetlen lánygyermeke, Flavia Grimani Firenzébe költözött ügyvéd férjével. Az iratok szerint az asszony most az ötvenes évei felé járhatott, s Fiorella kicsit elbizonytalanodott, hogy érdemes-e felkeresnie a családi kapcsolatok felélesztése okán.

A lány ezek után lázasan lapozta fel a Muzzoli család életének állomásait nevekbe foglaló oldalt. Mario Muzzoli – gondola- és hajóépítő mester. Fiai: Alvise és Giorgio, leánya: Julietta. A cég korábban is sikeres volt, de Alvise Muzzoli fia, Alessandro már dúsgazdag hajógyárosként került a nyilvántartásba. Más írásokból Fiorella tudta, hogy egy ilyen tekintélyes iparos már megengedhette magának, hogy akár egy nemes kisasszony kezére pályázzon. Így tett Alvise is. Ifjú felesége talán nem volt a város legelbűvölőbb hajadonja, de egy csodás palotát vitt hozományként a házasságba, és a férjének a násszal járó kapcsolatok, valamint a remekbe szabott épület láthatóan elégedettségre adott okot. A fia, Alessandro a város egyik leggazdagabb embere lett. A férfi jól dokumentált baráti kapcsolatot tartott fenn a Grimani család fejével, Albertoval. Senki nem tudta, hogy a régi ellenségek hogyan válhattak barátokká, és ezt a titkot sikerült is megőrizniük. Amíg egy napon azonban ez a kapcsolat újra megromlott. Amikor Alberto meghalt, Alessandronak majdnem sikerült csődbe vinnie a saját cégét. Az iratok nem tértek ki a kérdések tömkelegét felvető történésekre, de a párhuzam a két család tragédiája között nyilvánvaló volt. A teljes csőd felé száguldó vállalkozást az akkor még gyerekkorú Andrea édesanyja, Rosalia Muzzoli mentette meg, akiről addig a pillanatig senki sem sejtette, hogy micsoda üzleti érzékkel bír. Amikor pedig a fia a szükséges iskolák végeztével hazatért, a cég vezetését azonnal átadta neki, majd elvonult a világtól, s néhány év elteltével egy Róma melletti zárdában érte utól a halál.

Andrea Muzzoli tehát Julietta családjának leszármazottja. Ő maga pedig Romeóé és Juliettáé. Akkor valahol rokonoknak számítanak – húzta el a száját Fiorella. Ez izgalmas felfedezésnek számíthatott volna, ha nem tette volna mégis szomorúvá. Olyan hangosan csapta össze a vastag könyvet, hogy valóságos porfelhő szállt fel belőle. Többen szemrehányóan pislogtak rá, de nem érdekelte. Egy álom most tört darabjaira és ez fájt. A fájdalmat pedig nem tűrte jól. Hirtelen hiányozni kezdett neki a fizikai munka, a megerőltetés, ahogy órákon át görnyedve a forró üveg felett valamit megteremt. Valamit, ami kézzel fogható és nem csak álom.

Olvadt üveg 8.

 Andrea fáradtan masszírozta a nyakát. A hajógyártás cseppet sem lett könnyebb az évszázadok során. Talán a munkásoknak igen, hiszen más anyagok és más szerszámok álltak rendelkezésükre, de azoknak, akik a piacot akarták meghódítani, pontosan olyan nehéz volt az élete, mint az őseinek. Egyszerre gondolt hálával és nehezteléssel azokra, akik a cég felvirágoztatásának szentelték életüket generációkon keresztül. Ha jól emlékszik a családi legendáriumra, egyetlen boldog házasság sem született eközben. Nem is csoda, hiszen ez az élet teljes embert kívánt. A Luellával való szakítás után értette meg ezt igazán. Valósággal felszabadító volt, hogy nem kellett az óráját lesve lelkiismeret furdalással küzdenie. Vagy azért, mert a munkáját helyezte a magánélete elé, vagy éppen a fordítottja miatt. Most dolgozott, ha kellett és amíg kellett, aztán pihent, ha úgy adódott. A társasági élet nem hiányzott. A felületes beszélgetések amúgy is csak fárasztották, mert arra kényszerítették, hogy agyának egy részét olyan felesleges információk tárolására használja, mint Moraniék hétvégi partija, Costello feleségének csalfasága vagy éppen Vendraminék soha véget nem érő felújítási munkálatai. Persze, tisztában volt vele, hogy a munkán túl is van élet, de pillanatnyilag a legnagyobb örömet mégis az okozta, hogy nem tartozott kötelezettséggel, elszámolással senkinek. Erről aztán eszébe jutott egy régi terve, hogy szabad perceiben beveszi magát a könyvtárba és megkeresi a cég történetét egészen az első Muzzoliig, aki úgy döntött, hogy ezzel a szép, de nehéz szakmával jegyzi el magát.

Ahogy körülnézett az egész emeletet elfoglaló piano nobilében, meg kellett állapítania, hogy a palota legfőbb szobája úgy fest, mintha valamelyik őse ide akarta volna zsúfolni Velence valaha volt ragyogásának minden jellemzőjét. Aranyos faragások, festmények, nehéz bársony kárpitok és selyem tapéta, keleti szőnyegek, tükrök, törékeny stílbútorok, s mindezeket megkoronázta egy hatalmas muránói kristálycsillár, amely esténként a lagúnáról is tökéletesen látható volt. Igazság szerint a hideg rázta a látványtól. Negyven évét élte le ezek között a falak között és már nem tudta értékelni a történelmüket, csak a kopottságot látta. De nem szándékozott óriási összegekért egy felújítással ugyanezt a képet megteremteni, csak új kiadásban. Ugyanakkor vágyott egy otthonra, amely őt magát tükrözi és nem a dédnagyanyja megalomániáját, szemezett a két, lagúnára nyíló ablak közti hatalmas festménnyel. Talán, ha ezt eladná, az árából megteremthetne maga körül egy olyan otthont, amely sokkal hívogatóbb lenne, mint a jelenlegi. Tisztában volt vele, hogy sokan a múlt iránti tiszteletlenség megnyilvánulását látják majd a változtatásban, de ő a maga részéről nem a múltban akart élni. A gondolat befészkelte magát az elméjébe. Maga elé rántotta a mappáját, amelybe hajótesteket álmodott, s gyors mozdulatokkal felvázolta a teremnyi szoba falait és ablakait. Éppen itt az ideje egy ráncfelvarrásnak, ha már odalent a tengerár sós rombolásával esélye sincs felvenni a versenyt.

Olvadt üveg 7.

Fiorella a bőröndjeivel kifelé tartott a repülőtér előcsarnokából. A vízitaxik vezetői diszkréten várták, hogy döntsön. Itt nem volt szokás hangosan szólongatni a potenciális utasokat. A lány még nem döntött, kínlódik tovább a hajókoffer méretű táskákkal a vaporetto felé, vagy valamelyikük segítségét kéri, vállalva a borsos fuvardíjat. Közben a kishajók egyre fogyatkoztak, ahogy a pénzesebb utasok gyorsabb döntésre jutottak. Fiorella még éppen elcsípte az utolsót, amikor egy ideges női hang megszólította.

– Ne haragudjon, nem osztozhatnánk meg a taxin? Nagyon sietnék és természetesen állom a fuvardíj felét is.

A lány felnézett és meglepetésében majdnem elnézte a kis lépcsőt, amin éppen lelépni készült.

– Luella Morani! Ó, persze, jöjjön csak! Örülök, hogy segíthetek. Cserébe ajánlhatna egy olcsó kis szállodát, ahol eltölthetnék néhány hetet – hadarta lelkesen.

– Bocsánat, ismerjük egymást? – kutatott az emlékei közt Luella, de nem igazán tudta hova tenni a sötét hajú szépséget, aki viszont egyértelműen ismerte őt.

– Elnézést! Persze, miért is emlékezne rám. Fiorella Hartmann vagyok. Óraadó tanár volt a főiskolán, ahova jártam és igen nagy hatással volt rám az előadássorozata.

– Nos, akkor nagyon örülök, hogy újra találkoztunk – húzódott kényszeredett mosolyra Luella szája. Még mindig fogalma sem volt róla, ki ez a lány, de legalább már tudta, hogy honnan  ismerheti. Közben kecsesen elhelyezkedett a hajóban és kissé mogorván odavetett egy címet a sofőrnek. Az bólintott, majd az erős motorok életre keltek és már robogtak is a város felé.

– Mit mondott neki, hova megyünk? – kérdezte Fiorella ijedten, mire az asszony rámosolygott.

– Sajnos, mint mondtam, már így is késésben vagyok, ezért előbb engem kitesz Muránón. Aztán magát elviszi Castellóban egy csinos kis hotelbe. Ne ijedjen meg, az áraikat kifejezetten diákoknak szabták meg. Az utazás díja pedig az én ajándékom, amiért jó szívvel emlékezik az előadásomra.

– Köszönöm szépen! – próbálta túlkiabálni a lány a motorok fülsiketítő hangját. Luella csak legyintett, aztán elmélyedt telefonja üzenetei között. Amikor megálltak, minden különösebb formaság nélkül elköszönt, fizetett és máris eltipegett észvesztő tűsarkújában anélkül, ügyet vetett volna a hálálkodni készülő lányra.

Ahogy az asszony karcsú alakja eltűnt a szeme elől, Fiorella kiengedte az önkéntelenül is visszatartott levegőt. Luella Morani eszébe juttatta, hogy miért is jött a városba. Igen, a gyökereit kutatni, felkeresni a helyeket, ahol az ősei éltek, de nem utolsó sorban újra látni azt az arcot, amely azóta a nap óta sokszor kísértette álmaiban. Andrea Muzzoli – ízlelgette a férfi nevét, majd gondolatban felvette őt is azok közé, akiket ki akar keresni a városi levéltárban.

Ahogy a kis hajó robogott a vízen, szeme próbálta befogadni a látványt. Ez a hely hát a bölcsője, még ha csak most lépi is majd át első alkalommal a küszöbét. Többnyire kopott, de az elemekkel kitartóan dacoló épületek. És a mindent körbeölelő lágyan ringatózó zöld víz. Önmagában még érthetetlen, miért ihletett meg művészeket, hogy az élményeiket festményekbe, zenébe, fotókba, írásokba öntsék. Bár, a távolban kimagasló templomtornyok sokasága és a motorizáció majdnem teljes hiánya már sejtetett néhány apró titkot. Otthon kis játékszerével, a kétüléses Smartjával furikázott a városban; itt nem látott mást, csak kisebb-nagyobb hajókat. Ez egészen biztosan üdítő változás lesz a megszokotthoz képest. Megrázta a haját, amelyet összeborzolt a langyos szellő, élvezte a napsütés erejét. Egy pillanatra átfutott a fején, ahogy ez a város a szépapját kivetette magából, amiért képes volt hátat fordítani neki. Vajon az ő számára mit tartogat? Egyelőre barátságosan fogadta, remélhetőleg nem ellenségekként válnak majd.

Sosem tudta pontosan, milyen rokonsági fok fűzi Juliettához és Romeóhoz, szépanyja és szépapja voltak vagy más rokonságban álltak, de elhatározta, hogy elsőként is a Grimani családot veszi górcső alá, megpróbál Romeo nyomára akadni, s akkor talán majd kiderül a szépanyja családneve is. A család valahogy olyan tapintatos volt, ha ez a téma felmerült. Voltak persze kedves kis történetek a nagyszülőkről, dédszülőkről, de messzebb már nem nagyon mentek vissza az emlékezésben. Egyedül a szökés romantikusan izgalmas története maradt fenn, s a nevek mintha Shakespearet idézték volna. Így aztán fogalma sem volt róla, miért szöktek el a fiatalok vállalva az örökös száműzetést, de el tudta képzelni, hogy abban a korban a család dönthetett házasulásról, vagyonok összeolvadásáról, figyelmen kívül hagyva az érzelmeket. Mire gondolataiban eddig a pontig érkezett, a taxis óvatosan egy stég mellé kormányozta a hajót. A kis hotel bejárata hívogató virágládákkal kacsintott rá a keskeny kis utcácskáról. Már az indulás előtt alaposan áttanulmányozta a város térképét, így biztos volt benne, hogy valahol az Arsenale közelében vannak. Csengő énekszóval egy gondolás lapátolt el mellettük. A gondolában egy középkorú pár önfeledten csókolózott. Fiorella önkéntelenül is elmosolyodott, mint a fiatalok többsége, akik azt képzelik, a szerelem csak az ő kiváltságuk. Megköszönte a taxis segítségét, aki a két nehéz bőröndöt játszi könnyedséggel emelte mellé a partra, aztán bizakodva indult a bejárat felé. Velence eddig máris kedvesen fogadta, talán a továbbiakban is szerencséje lesz.

Olvadt üveg 6.

 Luella a homlokát ráncolva, szinte automatikusan nyújtotta a kezét, hogy a vízitaxi vezetője kisegítse a partra Andrea palotájának stégjénél. Háta mögött a férfi némán várakozott. Régen kiugrott volna és ő nyújtotta volna a kezét. Most mint valami udvarias idegen, csak várt csendesen, hogy az elegáns és csónakázásra tökéletesen alkalmatlan ruhában és tűsarkúban kikecmeregjen a szárazföldre. A nő valami ijesztőt érzett közelegni, valami fenyegetőt. Bár a férfi az este folyamán könnyed volt és kedves, de talán éppen ez a kedvesség ijesztette meg. Nem volt benne semmi intimitás, semmi elragadtatás. Ha a titkárnője, a szikár Dominica szervezte volna az ünneplést, neki sem köszönte volna meg kevésbé kedvesen. Megdicsérte az új ruhát, de bármennyire kacérkodott, egy csókot sem sikerült kicsikarnia a vendégek előtt. Ott volt minden fontos ember a városból, aki közös jövőjük szárnyalásához a megfelelő kapcsolatokat tudta volna biztosítani, de Andrea egyikükkel sem beszélt néhány személytelen mondatnál többet. Valósággal megalázó volt, amikor éjfélkor jószerivel kidobta a város elitjét azzal a néhány búcsúszóval. A nagy bejelentés sem hangzott el, s már nem is reménykedett benne, hogy Andrea a nagy kérdést kettesben akarná feltenni. Ebből egészen biztosan nem lesz lánykérés, és már az is megfordult a fejében, talán érdemes lenne Andreán túl is meglátnia a férjként szóba vehető férfiakat. Az öreg Donato kinyitotta előtte a kaput, s  Luella Andreát meg sem várva felszaladt a hálószobába, hogy kicsit rendbe hozza a sminkjét. Bármit hozzon még ez az este, teljes harci díszben igyekezett felkészülni rá.

Végül nem győzte kivárni, hogy Andrea méltóztasson felfáradni az emeletre és a növekvő indulattól egyre fűtve a földszintre sietett. Donato éppen a kaput zárta és a lámpákat oltogatta. Andreát sehol sem látta.

– Hol van az úr, Donato? – kérdezte idegesen, mire az öreg zavartan a már bezárt ajtó felé sandított.

– A sotoportégóban, a gondolában láttam üldögélni. Azt mondta, zárjak be nyugodtan, van kulcsa. Talán még elmegy valahova.

A sotoportego a ház emelete alatt a kis csatorna és az utca közti átjáró volt. Innen nyílt az épület bejárata, amelynek kulcsa most az öreg kezében himbálózott egy vaskarikán. Az átjáróban egy öreg gondola állt sójára állítva. Andrea úgy mesélte, hogy egy ősének, Mario Muzzolinak volt a hajója, amit a hagyományokkal ellentétben nem égettek el, amikor tönkrement. Azóta a család minden tagja fontos feladatának érezte, hogy a kis lélekvesztőt gondosan ápolja és megóvja az enyészettől. A legenda szerint ugyanis attól az embertől szerezte meg a halála előtt, aki az öreg egyetlen lányát segítette a szökésben, ezen a hajón.

Luella némán kinyújtotta kezét a kulcsért és Donato egy mély sóhaj kíséretében át is adta. A gazda dolga, hogy ezzel a rátarti nőszeméllyel tudassa, ha magányra vágyik. A felesége, Marta éppen a minap mondta, hogy ideje lenne a nyugdíjas éveikre gondolniuk, mert semmi kedve tovább a házban dolgozni, ha ez a nő lesz itt a ház asszonya. Donato még sosem gondolt ennyire előre, de most valami hasonló futott át a gondolatain. Andrea Muzzoli jó ember volt, néha ugyan lobbanékony, de alapvetően tisztességes. Időnként ajándékokkal lepte meg őket, kifejezve, mennyire nagyra tartja a segítségüket. A barátnője azonban csak a jelenlétében fogta vissza magát. Ha csak kettesben maradt valamelyik alkalmazottal, pontosan ilyen dölyfös és ellentmondást nem tűrő volt, mint most is.

Luella elfordította a kulcsot és kilépett a sötét átjáróba. Kicsit távolabb cigaretta parázslott a sötétben és az utcába torkolló kijáratnál pislákolt egy halvány fényű lámpa. Andrea egyszer kapott rajta egy kapatos éjszakai járókelőt, aki a gondola takarásában könnyített magán, az illető pedig fel sem ránthatta a nadrágját, máris a kis rio vizében találta magát. Az esetnek híre ment és azóta nem is nagyon járt erre senki. A város és lakói tiszteletben tartották az ereklye számba menő kis hajót és annak lobbanékony gazdáját.

Andrea a kopott ülésen lustán elheverve szívta a cigarettáját. Ha észre is vette a házból kiszűrődő fényben Luellát, nem adta tanujelét. Végül a lány nem bírta tovább.

– Bocsáss meg, ha nem ilyennek képzelted a születésnapi ünnepséged. Azt hittem, örömet szerzek vele.

– Mivel? Hogy egy rakás vadidegen lapogatta a vállamat, mint valami régi jó barátét? A hamis jókívánságaikkal, amik mögött nem is leplezték a mögöttes szándékot. Itt egy kis szívességkérés, ott valami más. Tudtad, hogy a barátnődnek új támogatója van? Simonetta nem győzött dicsekedni nekem Tony Cavalli amerikai érdekeltségeivel. Az istenit, Lu, hiszen ez Velence! Itt amerikait dicsérni olyan, mintha a francia megszállókat éljenezte volna bárki Napoleon idején. Már maga a tény, hogy érdekeltsége van a las vegas-i Hotel Venezianban, bezárna előtte minden ajtót itt a városban. Annyi köze van Velencéhez, mint nekem a Mars-utazáshoz. Hülye felfuvalkodott hólyag!

– Ezért vagy mérges? – vonta össze zavartan a lány a szemöldökét. Ennyi lenne csak Andrea mai rosszkedvének az oka? Ezt a bolond Simonetta tette majdnem tönkre a jövőjüket a legújabb hódításával? Ráadásul, ha jól informálták, ennek a Tonynak egy szakajtónyi gyereke várja az óceánon túl a papa visszatértét. Simonetta csak nem lát túl a rózsaszín felhőkön. Tony Cavalli egészen biztosan nem fog elválni egy olasz modell kedvéért, aki ráadásul már a harmincas éveiben jár.

– Gyere lefeküdni! – nyújtotta kezét a férfi felé. – Az igazi ajándékod még csak most kapod meg – kacsintott, bár ezt az átjáró félhomálya alighanem tökéletesen elfedte.

– Lu, beszélnünk kell! – egyenesedett fel a férfi és a csikket eloltotta egy kis üvegben, amelyben tengervíz lötyögött.

– Itt? – nyelt nagyot a lány. A korábbi félelem már a gerincét mardosta. Andrea nem Simonetta miatt mérgelődik.

– Itt. Erre a beszélgetésre ez a hely éppen olyan jó, mint bárhol máshol. Sőt, talán ez a legjobb hely – sóhajtott nagyot a férfi. Luella lerúgta a magassarkú szandált és óvatosan beült mellé az ülőkére. Andreát mintha elbizonytalanította volna a közelsége, kicsit elhúzódott, aztán mély, kissé rekedtes hangján belekezdett:

– Lu! Te vagy a legjobb barátom. Sokáig azt hittem, több is lehet köztünk, de az utóbbi időben úgy érzem, a barátságnál többet nem tudok adni neked, ugyanakkor érzem, te már kész lennél tovább lépni a kapcsolatunkban. Ez így nem tisztességes veled szemben. El kell engedjelek, hogy megtaláld a férfit, akinek te jelented a mindent. Aki nemcsak a barátod, de a társad is lesz egész életedre. Ha erről csak  józan fejjel döntenék, boldogan lennék ez az ember, de be kell lássam, nem vagyok. A kettőnk kapcsolata nem lenne teljes, és te ennél többet érdemelsz.

– Andrea! Megértettem, amit mondani akarsz, de attól, hogy mindezt az én érdekemben teszed, egész egyszerűen felfordul a gyomrom – sziszegett a nő, miközben olyan mereven ült a törékeny lélekvesztőn, hogy már fájdalmasnak érezte. Valóban kezdődő rosszulléttel küzdött. – Nem tagadom, csalódott vagyok, hogy így alakult, de könyörgöm, ne tetézd azzal, hogy közben egy szentnek tünteted fel magad, aki szabadon enged engem, pedig semmire sem vágyna jobban, mint rám – mert ez így hazugság. A vendégszobában alszom és holnap összepakolom a holmimat – állt fel a lány méltóságának utolsó morzsáit hadrendbe állítva. Kilépett és visszasietett a bejárathoz, méregdrága szandáljára ügyet sem vetve. Andrea keserűen elmolyodott, ahogy a kulcs elfordulását meghallotta a zárban. Tehát szüksége lesz az ülés alatt elrejtett pótkulcsra. Apró kis bosszú volt ez Luellától, de alapvetően olcsón megúszta, sokkal nagyobb veszekedésre számított. A számonkérésre készült, amíg a cigarettáját szívta és igazából nem tudott volna mit mondani. Azt mégsem mondhatta, hogy hónapokkal ezelőtt egy szemvillanás semmissé tette évek lassan épülő kapcsolatát. Hiszen azt sem tudja, ki volt az a lány. Az esélye annak, hogy az életben valaha újra találkoznának, a semmivel egyenlő. De mégis, az a rebbenés volt, ami felnyitotta a szemét. S most, volt valami sorsszerű, hogy a szakítás ebben a gondolában zajlott. Ha igazak a mendemondák, egy őse ezen a hajón menekült el élete szerelmével a családjaik közt dúló háborúskodásból. Ő még nem tudja, ki lesz élete szerelme, de legalább a Luellával sehova sem vezető kapcsolatból megmenekült.

Olvadt üveg 5.

Andrea Muzzoli mogorván dörzsölte a fürdőszobai tükörben visszatükröződő borostás arcot. Negyven év! Megöregedett! Jó, talán még nem kell végrendelkeznie, de azért mégis ..., elszaladt az élet, és ő kicsit ott rekedt a farvizen, miközben a barátai már mind családot alapítottak, a fiaikat lovagoltatják a térdükön és nagy családi ebédeken ülnek tekintélyt parancsolón az asztalfőn. Neki pedig elegáns galériája a gyermeke, a társa pedig egy olyan asszony, akinek a saját karrierje az első számú szeretője. Kedvelte Luellát, kellemes partner volt az összejöveteleken, és igazából az ágyban is, de soha nem tudta elképzelni, még néhány pohár testes vörösborral a fejében sem, hogy az asszony feláldozná a testét az anyaság oltárán, hagyná eltorzulni tökéletes formáit, hogy egy gyermeket tápláljon. Hogy valaha is feladná a hivatását a családért, érte. Hogy a családi tűzhely őrzője és a hátország megteremtője legyen. Nem, annál Luella sokkal becsvágyóbb volt. Nem használta őt ki anyagilag, hiszen nem volt rászorulva Andrea vagyonára, de kénye-kedve szerint használta a kapcsolatait, úgy mutatkozva a társaság előtt, mint akik összetartoznak. Ez egészen idáig nem bosszantotta, talán inkább csak mulattatta. De amióta meglátogatta őt ott Németországban, valami megváltozott. Egyetlen szemvillanás hozta a változást. Egy fiatal női arc, amiről nem tudott semmit. Luella talán szolgálhatott volna némi információval, de ha valakinél, nála pont nem akart érdeklődni. Ki tudja, talán még belemagyarázott volna valamit,  valamit, amivel még ő maga sem volt tisztában. Hidegvízzel leöblítte az arcát, aztán megtornáztatta a nyakát. Isten az égben, hiszen recsegnek, ropognak a porcikái, mint aki berozsdásodott.

*

Luella türelmetlenül dobolt a vaporetto korlátján, ahogy a kiszálláshoz készülődött. Andrea születésnapi meglepetéspartija ma este lesz és még nem is hagyott üzenetet a férfinak, hogy hol és mikor kell találkozniuk. Fel sem merült benne, hogy a férfi esetleg nemet mond, amiért nincs kedve kimozdulni otthonról. Dominica átnézte a határidőnaplóját és biztosította róla, hogy a férfinak nincs ma estére semmi fontos találkozója. Ő maga abban reménykedett, hogy ez a figyelmesség majd eszébe juttatja Andreának, hogy ő, Luella már hosszú évek óta mellette van, s lám még ilyen meglepetésekre is futja az energiáiból. Talán felfogja végre, ezt a szerelem teszi, amit azóta érez iránta, hogy először találkoztak. És átlöki végre Andreát a hezitálás küszöbén, kivesz majd a zsebéből egy apró díszes dobozkát, benne az egymás iránti elköteleződésük talán nem is olyan apró gyémántba foglalt zálogával. Röviden: megkéri végre a kezét. Hiszen szinte már házasok, évek óta együtt élnek, még ha néha hosszabb-rövidebb időre el is kell válniuk, de ilyen bármelyik más házasságban is előfordul. Igazán, csak a gyűrű és a papírok hiányoznak a kapcsolatukból. Az utóbbi időben pedig úgy tűnt, lassan már-már belefásulnak a kapcsolatuk állandóságába, úgyhogy éppen ideje, hogy felrázza ezt az állóvizet és Andreát, hogy tegye meg végre a döntő lépést kettőjükért. Ideje családot alapítaniuk. Talán még egy gyermeket is vállalhatnak, de ha nem, hát az sem lenne olyan nagy baj, hiszen mindkettőjük családjában éppen elég bambini rohangál a nagy családi ünnepek idején. Ők ketten tökéletesen kiegészítik egymást és nagyon termékeny életet élhetnek művészileg is. Megrázta a fejét, hogy szabaduljon a kínzó gondolatoktól, ahogy a kikötőhöz közeledtek. A hajó gyengéden a stégnek koccant, ő pedig kissé remegő lábakkal sietett a közeli Donna nevű kis üzlet felé. Csodás estélyi ruhát látott ott a napokban, felpróbálta, de hogy a meglepetés teljes legyen, csak most, az estére készülődve jött el érte.

*

Andrea arcára karneváli álarcként feszült a kényszeredett mosoly. Tudta, hogy az őszinte öröm helyett mindenki számára világos, hogy feszélyezve érzi magát. Sosem kedvelte az efféle meglepetéseket és Luella most túlságosan is kitett magáért. A  Danieli tetőteraszának bérlete, a  pezsgőszökőkút és a válogatott ínyencségek, melyekre az elit tagjai éhes hordaként vetették magukat. Luella gyönyörű új ruhája, amely a Filmfesztivál vendégeinek eleganciáján is túl tett. Savanyú szájízzel gondolt rá, mennyibe fog ez neki, az ünnepeltnek kerülni. Mert ha ez után az este után leül a nővel beszélni a kapcsolatukról, akkor egészen biztosan benyújtja neki a számlát. Jogosan, hiszen ez a parti pillanatnyilag sokkal inkább egy halotti tor, mint születésnapi ünneplés, és még az ő lassan forgó agyának is nyilvánvaló, hogy Luella valami mást várt az estétől, túl azon, hogy őt felköszöntse. De ez a várakozás már örökre beteljesületlen marad. Több mint öt éve élnek már együtt, s az utóbbi időben a férfi egyre erőteljesebben vágyakozott a magány, mintsem Luella karjainak ölelésére. Hónapok óta a szakítás töltötte ki a gondolatait, csak egyszerűen túlságosan gyáva volt szóba hozni. Indokai sem voltak, legalábbis olyanok nem, amiket férfi egy nőnek csak úgy – érzéstelenítés nélkül – az arcába vághatna. Szinte hallani vélte, ahogy Luella egyre hisztérikusabbá váló hangon majd kérdőre vonja, gyanusítja, s végül felhánytorgatja, hogy a legszebb éveit pocsékolta rá. Irtózott már a gondolatától is annak a napnak, éppen ezért halogatta idáig. De ez az ünnepség – most legalábbis így érezte – segíthet átlökni a hezitáláson. Eljött az idő, hogy – ha képletesen is – tiszta vizet öntsön a pohárba. Már elege volt a kíváncsi tekintetektől, a sugdolózásokból, a várakozásnak abból az átható, nehéz parfümök egyvelegétől terhes felhőjéből. Fellépett a zenekari emelvényre és egy kis figyelmet kért.

 

Olvadt üveg 4.

Fiorella Hartmann csak úgy ragyogott a főiskolai talárban és az idétlen kis kalapban, amit a rektor utolsó szavainál egy emberként dobtak a magasba. Hát, elért gyermeki élete utolsó állomására is. Mostantól diplomás képzőművészként – akinek máris sikerült némi ismertséget szereznie az iskola utolsó évében tartott kiállíztásokon – megkezdheti felnőtt és nem utolsó sorban önálló életét. Ez volt a szülei feltétele, egy sikeres vizsga, nehogy az öröksége csábítsa el a céltól, melyet mindezidáig életcélként kezelt. Bebizonyította, hogy a váratlanul felduzzadt bankszámla sem befolyásolhatja a szívének kedves út bejárását.

Az utolsó év mindennél nagyobb meglepetést is tartogatott, ha már a váratlan örökséget nem számítja. Amikor a nagyapja, Thomas Hartmann beállított, ő még kisgyerek volt, akit csak a hirtelenjében előkerült nagypapa érdekelt, az érdekes történetek, amiket mesélt egy családról, amely oly idegen volt számára, mintha egy könyvben olvasott volna róluk. Aztán a nagyapa egy napon nem jött többé, és ő lassan megértette, hogy lehetnek az életben olyan döntések, amelyek egy életen át elkísérik, sőt kísértik azt, aki meghozta őket. De még mindig ártatlan tudatlanságban élt a gyökereit illetően, nem is igazán érdekelte a történelmi homályba vesző idegen hangzású nevek tömkelege, s akkor egy napon a főiskolán egy légies szőke nő lépett a katedrára. Kissé rekedt hangján bemutatkozott: Luella Morani, egy velencei üveggyár leendő örököse, s nem mellesleg elismert képzőművész, akinek munkáit a világ legnagyobb városaiban állították már ki. A nő olyan – a némethez képest mindenképpen idegen – könnyed eleganciát sugárzott, amire még Fiorella is felfigyelt. Itta az asszony szavait és boldog volt, ha az dicsérően szólt a munkáiról. Tudta, hogy ő maga is felvonultathatna üvegműveseket a ködbe vesző családfáján, s talán éppen ezért különleges érzéke van a törékeny anyaghoz. Luella pedig felfigyelt erre és bátorította, hogy járjon utána a hiányzó láncszemeknek. Ettől fogva Fiorella a könyvtárakat, internetes adattárakat bújta és lassacskán egy igazán érdekes ágas-bogas családfa rajzolódott ki szobája falán, melyet ennek a kutatásnak áldozott.

Majd kétszáz évvel ezelőttről annyi derült ki, hogy Velence városából elszármazott egy Romeo Grimani, aki addig tagja volt a velencei üvegművesek céhének, de törölték a nevét. Feleségével egy kislánynak adtak életet, a kis Maria pedig – a kortól és szokásoktól merőben eltérően – házasságkötésekor is tovább vihette családnevét. A család sosem bővelkedett utódokban, többnyire egyetlen lánygyermek született, így valóságos csoda volt, hogy a Grimani név töretlenül fennmaradt egészen a 20. század közepéig, amikor is Clara Maria Grimanit feleségül vette Joseph Hartmann. Ez volt az első alkalom, amikor a születendő utód, Fiorella – szakítva az eddigi hagyományokkal - az apa nevét vitte tovább. A Hartmann család igazi bohém művészcsalád volt. Ha egy szobrot eladtak, pezsgőztek, ha a galéria nem vett át Josephtől egyetlen alkotást sem, máról holnapra éltek. A szülőktől sem remélhettek támogatást, hiszen Clara Maria szülei már nem éltek, Joseph pedig nem volt beszélő viszonyban az apjával. Ide állított be egy napon a nagyapa, Thomas. Oly sok magányos év után békülni akart a fiatalokkal. Súlyos beteg volt, s bár továbbra sem értette meg fia művészi törekvéseit, vagyonát egyetlen unokájára, az akkor hároméves Fiorellára hagyta. A szülei a kislány felnőtt koráig nem is nagyon nyúltak a hatalmas összeghez. Ha megszorultak, a hagyatéki gondnok kisegítette őket, amit a legtöbbször vissza is fizettek. Fiorella tizennyolcadik születésnapján átvette az örökségét, beirakozott egy jóhírű képzőművészeti főiskolára és valami megmagyarázhatatlan belső indíttatásból az üvegművészetet választotta. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy remek választás volt, könnyedén sajátította el a nehéz műfaj csínját-bínját. Amikor pedig a családfának is utána járt, már értette, hogy sorsszerű volt a választása, hiszen vérében ott folydogál évszázadok óta az olvadt üveg megmunkálásának szeretete.

A diplomaosztót követő banketten elmélázva nézte művésztársait, akik részegségükben nem törődtek most semmivel, csak örültek a kötöttségektől való szabadulásnak. Az ő gondolatai azonban már messze jártak. A családfa elvezette őt Velencébe, Luella is Velencéből jött, s végül mindenek felett Velence volt az otthona Neki is. Neki, aki egyetlen pillanat alatt rabolta el a szívét, pedig nem volt szabad, és talán észre sem vette őt, a feltörekvő kis művészpalántát, hiszen ott volt az oldalán a már befutott Luella. Talán csak egy kis álmodozó diáklányt látott benne, ha egyáltalán megállapodott rajta a sötét tekintet. Fiorella ezt nem tudhatta, hiszen a férfi puszta látványától olyan félszegség fogta el, hogy csak akkor merte felemelni a tekintetét, amikor az kiment a teremből. Egyetlen pillanat volt az egész, de egy életet mert volna feladni azért a pillanatért. Amikor Andrea Muzzoli belépett a terembe, egész lényéből sugárzott az önbizalom, s egy futó mosollyal kért tőlük boccsánatot, amiért megzavarta az előadást. Luellához lépett, a fülébe súgott valamit, amin a nő elkuncogta magát, majd mormolt még egy ideig, aztán hátralépett és búcsút intett a csoportnak. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, összeakadt a tekintete Fiorella megbabonázott tekintetével, és egy pillanatra talán meg is torpant. Az egész olyan volt, mint egy botlás az utcán rosszul lerakott járólapok valamelyikén. Aztán megrebbent mindkettőjük tekintete és a férfi mögött becsukódott az ajtó. Fiorella észre sem vette, hogy addig a pillanatig nem is vett levegőt. Ahogy megszűnt a delej, valósággal kiszakadt belőle egy sóhaj. Olyan furcsán ismerős volt az ismeretlen férfiarc.

Azon az éjszakán az ősei szökéséről álmodott. Sok filmet látott már a középkori Velencéről, így nem volt nagyon nehéz elképzelni, milyen ruhákban járhattak, hogyan festettek az utcaképek. Ott volt Romeo és Julietta, ahogy az éj leple alatt a kikötő felé lopakodnak. Az arcok furcsán ismerősek voltak, végül rájött, hogy Andrea és a saját arcát helyettesítette be. Őrültség! – fúrta fejét a párnába, miközben nem is sejtette, hogy a valóság egy apró, talán mindent eldöntő epizódja pergett le előtte a múltból.

Olvadt üveg 3.

Romeo reszketve fogta a vékonyka kezet. A várandósságtól felduzzadt, de terhétől már megszabadult hason annyira oda nem illőnek tűnt, oly aprónak látszott. Julietta reszketett a láztól. A gyermek a sarokban bebugyolálva sírdogált, mintha még ő is átérezné a pillanat rettenetes voltát. Az orvos már összepakolta a holmiját, a bába az utolsó simításokat is elvégezte a szülőágy körül, majd csendesen magukra hagyták őket. A fiatal férfi könnyei elmaszatolták a még friss írást a házassági papíron, amit épp csak a szülés előtt írtak alá mindannyian. A pap, aki összekötötte őket, bármikor visszatérhet, hogy a fiatal anyának feladja az utolsó kenetet. Az életük a mai naptól maga lehetett volna a csoda, de egy felsőbb akarat másként döntött. A gyenge női test megsínylette a gyermekvárás hónapjait és ma, az utolsó nagy próbatételnél, elfogyott az erő. Az apró leánygyermek rengeteg vérrel jött világra, s hiába volt az orvosi segítség, az anya testének halványulása árulkodott arról, hogy szinte kivéreztette az édesanyját. Romeo zavaros tekintettel figyelte az apró kezek, lábak rugdosását, a halk nyöszörgést, mellyel az életet adó tej után kérlelt a csöpp gyermek. Ha táplált is némi szánalmat iránta, sokkal inkább zavart utálatot érzett, amiért elvette tőle a nőt, akinek a szerelméért egész világát áldozta fel. Tudta, hogy ez teljesen irreális érzelem, s ha Julietta itt hagyja őket szívének egyetlen utolsó dobbanásával, akkor persze a karjaiba fogja majd a kislányt és gondját fogja viselni. Legalábbis remélte, hogy a történtek után képes lesz jó apja lenni majd a gyermeküknek. Julietta miatt meg kell birkóznia a feladattal, mert élete szerelme sosem bocsátaná meg neki, ha elfordulna szerelmük gyümölcsétől, s talán még a másvilágról is visszajárna büntetni őt.

Julietta pedig – mintha megérezte volna komor gondolatainak mélységeit – nagyot sóhajtott, majd lassan ellazult. Romeo szinte látni vélte, ahogy a lelke, a gyönyörű, önfeláldozó, szerelmes és odaadó lelke elröppen az ablak felé, melyen túl Firenze kavargó világa zajongott. A sápadt arc békét sugárzott, s a fiatal férfi már-már érezni vélte ezt a békét, amikor a sarok felől erőszakos vékonyka hang szakította félbe a meghitt pillanatot. Lassú mozdulatokkal eleresztette asszonya kezét, összekulcsolta azokat a mellein, melyek máris felkészültek a gyermek etetésére, s melyek végül mégsem tölthetik be anyaságának legszebb feladatát. A sarokban rugkapáló csecsemőhöz lépett és óvatosan a karjaiba emelte. A kislány elhallgatott és zavaros, sötét szemeivel rácsodálkozott.

– Az apád vagyok, te kis gyilkos – suttogta megindultan Romeo. – Mindketten gyilkosok vagyunk – zokogott fel görcsösen.

– Ne beszéljen bolondokat, mert még megmérgezi a lelkét ennek az apró leánykának! – csattant fel egy pirospozsgás asszony az ajtóban, akinek érkezését észre sem vette. Nyilván a bába kerített egy szoptatós dajkát nagy hirtelen. – Hogyan lennének gyilkosai ennek a kis drágának? – simított végig Julietta kezein, ahogy elsietett mellette. – A Teremtő dolga afelől rendelkezni, ki élhet és ki nem.

Kezeit a csecsemőért nyújtotta, majd kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti karosszékben. Gyors mozdulattal kibontotta a ruháját és felkínálta tejtől duzzadó mellét a picinek, aki mohón kapott utána. A bambinával nem lesz gond – mosolyodott el, ahogy a hangos cuppogást hallgatta, de az édesapját már nehezebb lesz kirángatni a búskomorságból, ami felesége elvesztésével valósággal rabul ejtette.

– Hogy hívják ezt a kis gyönyörűséget? – kérdezte kedvesen, mire Romeo összerezzent. Hiszen még neve sincs a lányának. Elvesztette a feleségét, mielőtt ezt megkérdezhette volna tőle.

– Maria? – mormolta tétován, mire az asszony kutatva rámeredt. Mielőtt azonban megszólalt volna, hogy megjegyzést tegyen erre a tanácstalanságra, inkább a kicsihez fordult kedvesen:

– Maria, mia cara ... így, így, ügyes vagy, kicsi virágszálam.

Olvadt üveg 2.

Pietro Toso együttérzően bólogatott, ahogy a munkavezetője háborgását hallgatta. Még belegondolni is borzasztó lett volna, ha hat fia közül bármelyik ilyen lépésre merné elszánni magát, mint a Grimani gyerek. Ha tudta volna, hogy erre fogja felhasználni a tőle kapott aranyakat..., nem, akkor sem lett volna szűkmarkúbb vele. A tökéletesség árát meg kell fizetni, akkor is, ha a mester állán még alig pelyhedzik a szakáll. Az üveggyártás – Istennek hála – éppen fellendülőben volt újra, s bár már történelemként tekintettek rá, azért még élt a híres Capitulare de Fiolaris, az üvegművesek első munkaköri leírásának aktualizált, utolsó változata is. Ez a szabályozás mindenkire kiterjedt a kemencék tulajdonosaitól a tanoncokig, mindenkire, akinek csak köze volt az üvegiparhoz, s így az üvegfúvók céhéhez tartozott. Bár a Grimani gyerek jog szerint akár egy nemes kisasszony kezére is pályázhatott volna, a szerencsétlennek pont a családi ősi ellenségének, Mario Muzzoli egyetlen lányának a keze kellett. Már senki sem tudta, miért viaskodott egymással a két család, de ha a Castellanik és Nicolettik ádáz ellenségei voltak egymásnak generációk óta, a Grimani és a Muzzoli család is éppen úgy elmondhatta ezt magáról. A Muzzoli talán nem volt a leghíresebb gondolakészítő műhely a városban, de minőségben bármikor felvehette a versenyt a Squero di San Trovasoval, ráadásul a gondolákon kívül más hajókat is építettek. Már ez a tény is dölyfössé tette a mestert. Amikor pedig népes családja egyetlen lánygyermeke, az éjfekete hajú Julietta, a legutóbbi Karnevál Szépe lett, az öreg Muzzoli egészen megbolondult. Ha még lett volna Velencének dózséja, egészen biztosan őt találta volna egyedül megfelelő kérőnek a lányka számára. De elutasított már dúsgazdag firenzei kereskedőt is. Ezzel szemben egy pelyhes állú üvegműves koptatta a küszöbét, aki ráadásul ősi ellenségeinek sarja volt. Tombolt és eltiltotta egymástól a szerelmeseket, és ezzel ő maga írta meg a sorsukat. Pietro Toso szánalommal gondolt a fiatal fiúra, aki zsenge kora ellenére már bebizonyította, hogy szakmája mestere. Ha egészen őszinte akart lenni, ügyesebb keze volt, mint a saját fiai közül bármelyiknek. Romeo Grimani ereiben vér helyett olvadt üveg folydogált. Sokra vihette volna ebben a városban, szökésével azonban örökre száműzte magát Velencéből. Aki magával vitte az üveggyártás titkait, olyan bűntettet követett el, amelyért régebben halállal lakolt volna. Mára csak az örökös kitiltás maradt büntetése. A város nagykönyvéből törölték a nevét, mintha sosem létezett volna.

Gondolatai elkalandoztak, már alig hallotta a munkavezető kárálását, képzeletében megjelent a csodálatos csillár, amit a Grimani fiú készített a mestervizsgáján, s amelyet végül a San Pietro Martire-ben helyeztek el, készítője nagy dicsőségére. Még időben bízta meg a másolat elkészítésével, de a történtek után most már egészen biztos, hogy nem árulja el, hogy akaratán kívül ugyan, de ő maga finanszírozta a szerelmesek szökését . Micsoda veszteség az a büdös kölök! – sóhajtott magában, aztán a munkavezető vállára csapott:

– Nyugodj meg, Tomaso! Isten akarata volt, hogy így történt. Vannak még fiaid, akik örömöt hoznak majd az életedbe öreg napjaidra. Romeo döntött. Jobb, ha elfelejted őt, mert csak megkeseríti az életed, ha ennek a dühnek szenteled magad. Ha úgy vesszük, Muzzoli még rosszabbul  járt, hiszen egyetlen leányát veszítette el, akit olyan nagyra tartott. Legyen elég ez neked a bosszúszomjadra! És most menjünk, mert amíg itt trafikálunk, ki tudja, mennyi üveget rontanak el az embereid a  műhelyben.