VÁZLATOK 1.

Elöljáróban:

1 -  Vége a naponként frisselésnek! XD Nézzétek el nekem, de ahhoz egyszerűen kevés a 24 óra. Szóval péntekenként és keddenként jogos a reklamáció, ha nem lenne fent az új rész.

2 – Írótársam is van, ami újdonság neki is, nekem is. Igyekszünk ugyanazt akarni, időnként sikerül is, de talán érthető okokból inkább szeretne a háttérben maradni. Szóval, én viszem el a balhét  XD

*

Hogy mit kaptok majd a következő részekben?

Egy elgondolkodtató, megrázó történetet egy nőről, aki oly sok mindent kapott az élettől és cserébe olyan sokat veszített. De megrázta magát és úgy döntött, ad magának még egy esélyt, és a mindennapi vegetálás helyett szerencsét próbál a nagyvilágban. Próbálkozását új ismeretségek segítik és a végére talán kiderül, lehet-e új életet kezdeni úgy, hogy megpróbálod a régire rácsukni az ajtót.

VÁZLATOK

1.

Izabella elfordította a zárban a nehéz kulcsot, és az érzéseivel viaskodva benyitott. A zsanér keservesen nyikorgott. A hatalmas ablaktáblákon ugyanúgy ömlött be a délutáni napfény, mint amikor még órákig dolgozott idefönt, bár most pókhálók fonták be az ablak keretét és a szoba sarkait.

Oly sok éve már annak, hogy utoljára itt járt! Egykedvűen állt az ajtóban és szemei a falak mentén körben sorakozó letakart festményeket pásztázták. Annyi év után is tudta! Odalépett a képhez és óvatos mozdulatokkal lehúzta róla a lepedőt. Egy kislányt ábrázolt. A kacagó gyermek nem lehetett több öt évesnél és szinte hallani lehetett a boldog sikkantást, ahogy az anyja a magasba emelte. Könnyes szemmel megsimogatta a gyermek hamvas, kipirult arcocskáját, majd egy hirtelen mozdulattal újra letakarta a képet. Vissza sem nézve kisietett és az ajtót újra gondosan bezárta maga mögött. Lement a nappaliba, a kanapéra kuporodva átölelte a lábait és szemével a lombokon és időn túlra nézve elmerült az emlékezésben.

Korda Róbert még mindig a valaha volt sármjában bízva udvarolt az új titkárnőnek. Az elődje a múlt héten hagyta ott őket, távozáskor az arcába vágva, hogy egy gyáva alak, aki nem meri felvállalni az érzéseit. Ó, vállalt ő mindent, csak éppen válni nem akart, és ezzel egyidőben egy új nő mellett igába hajtani a fejét. Egyszer már éppen elég volt. A könyvkiadó cég a felesége apjáé volt, aztán a halála után ő vitte tovább. Hamar kiderült, hogy egyedül nem sokra viszi a szakmában, ezért keresett egy tőkeerős csendestársat és azóta a Korda és Társa fogalom lett a könyvkiadás piacán. Még magának sem akarta beismerni, hogy ez a név mára már sokat veszített a presztízséből. A gazdasági válság szép lassan bedarálta őket is. 

Az órára nézett és egy halvány grimasszal konstatálta, hogy lejárt a hivatalos munkaideje. Hazaindulhat.  Haza… egy feleséghez, aki átnéz rajta, a múltban él, akire lassan már képtelen nőként ránézni, olyan savanyúan járkál körülötte;  és egy semmirekellő kölyökhöz, aki a pénzét ugyan elfogadja, sőt kiköveteli, de az apjának járó tiszteletet még véletlenül sem adja meg. Ráadásul egyszer már rányitott itt az irodában is, amikor az egyik ígéretes írópalántának magyarázta az érvényesülés útját. Olivér pedig nem hülye, azonnal átlátta a helyzetet, és azóta ezzel zsarolva kér tőle egyre több és több pénzt. Ki kéne húzni a méregfogát és odaállni Izabella elé és elmondani neki mindent. Úgysem érdekelné. Nem érdekli őt már lassan semmi sem. Azóta az iszonyatos délután óta, amikor Rebeka örökre eltűnt az életükből.

Izabella három személyre terített, mint minden nap. És tudta, hogy ma is csak ketten fognak ülni az asztalnál. Olivér ki tudja, merre jár, majd az éjszaka közepén hazatántorog, ő pedig újra elkövet majd mindent, hogy a férje ne is tudjon a dologról. Egykedvűen ültek az asztal mellett, a férje nem mesélt, mert meggyőződése, hogy őt úgysem érdekli. Ő pedig miről mesélhetett volna? Hogy erőt vett magán és  annyi év elteltével kinyitotta azt az átkozott ajtót? Talán a férje meg sem értené, hogy ez mekkora lépés volt a részéről.  Az elmúlt évek alatt szinte lerombolhatatlan falat emeltek maguk közé. Pedig Izabella csak egy mozdulatra várt, egy jelzésre, hogy a férje elfogadja a segélykérő kezét. Olyan nagy szerelem volt az övék, és a lelke belehalt, amiért mindez lassan örökre elveszett. De a férje ma is csak felállt és szó nélkül eltűnt a dolgozószobában, ő pedig gépies mozdulatokkal rakott rendet a konyhában. Leült , egy könyvet vett a kezébe, de ki sem nyitotta.  Várta Olivért.

A fiú pontban éjfélkor szó szerint beesett a lakásba. Este egy évfolyamtársa kereste, s közben véletlenül  elszólta  magát, hogy hetek óta nem is látta. Tehát be sem jár az egyetemre. Most viszont részeg volt, tökrészeg.  Izabella szinte eltörpült a magas fiú mellett, akinek a vonásaiban a férje fiatalkori arcát látta minden alkalommal, amikor ránézett. Imádta ezt a laklit, aki valaha egy édes, cserfes, okos kis legény volt, az egyetlen vigaszuk a borzalmas tragédia után. Aztán valahol, valamikor végzetesen félresiklott az élete, az életük. Erejét megfeszítve támogatta be Olivért a szobájába, mára már gyakorlata volt benne, hogyan tartson meg egy nálánál magasabb és nehezebb férfit.

-Nem kellene ennyit innod, tönkreteszed magad! – korholta csendesen. A fia durván taszította odébb a segítő kezet. -Kicsim, nekem már csak te maradtál! – suttogta kétségbeesetten Izabella, és kezével letörölte a fiú homlokáról a verítéket.

-Hagyj békén! Elegem van már az állandó siránkozásodból! – rivallt rá nyersen  a gyerek, miközben kezével nagyot taszított rajta. Izabella elvesztette az egyensúlyát és a fotelnek esett.

-Olivér, kérlek! Kicsim, ez nem te vagy!

-Hagyd már abba! Unom az állandó gyászos hangulatot, ami körülvesz. Szánalmas vagy! Már szinte megértem apát, hogy ő is máshol keresi a boldogságát. Ez a fojtogató légkör megöli a még élőket is!

-Miről beszélsz? – nézett rá döbbenten Izabella.

-Oh istenem, anya, annyira vak vagy még ehhez is; csak sajnálni tudlak. 

Izabella nem is tudta volna elmondani, hogy került a szobájába. Már évek óta külön aludt a férjétől. Ez is jó volt, és ugyanakkor ezt is gyűlölte ebben a hatalmas házban. Ha nem akarták, hát nem is látták egymást napokon keresztül.  Ruhástól végigdőlt ágyon és az ablak előtt hajladozó lombok árnyékát nézte a falon. Végig akarta gondolni, miket vágott a fejéhez ma este a fia, de egyszerűen képtelen volt ebben a házban gondolkozni. Igaza volt a fiának, az itthoni fojtogató légkör megöli az életüket. 

Lassan felállt és a hatalmas beépített szekrényhez lépett. Elhúzta a nehéz ajtót, ami mögül egy rikító színű bőrönd bukkant fel. Még Párizsban vette sok-sok évvel ezelőtt. Olyan ronda volt, hogy szinte ingyen adták és akkor  ez a tény nagyon sokat nyomott a latban. Hirtelen ötlettel kirángatta, nem törődve vele, hogy még mi minden esik ki a nyomában. Az ágyra dobta  és szinte válogatás nélkül dobálta bele a ruháit. Amikor lecsukta a tetejét, felhívta a repteret és megérdeklődte a legközelebbi los angelesi járat indulási idejét. Nem törődve azzal, hogy hallja-e valaki, végigsietett a házon, a dolgozó szoba előtt megállt. Az ajtó alatt már nem szűrődött ki fény, ezért benyitott és a széfhez lépett. A kombinációt szinte automatikusan billentyűzték be az ujjai. Több pénzre számított, de még így is elég lesz – gondolta. Kivette a felét és az útlevelét, majd fogta a bőröndjét és kilépett a házból. A hajnali pára azonnal nyirkosan tapadt a bőrére. Nem törődött vele, ment a kapuig, nem nézett hátra. De amikor a kovácsoltvas kapu halkan kattant, felnézett. A ház sötétbe burkolózva, szinte fenyegetően magasodott az ápolt kert közepén. A padlásszoba ablakai tompán csillogtak. Búcsút vett Rebekától, a háztól, az odabent alvóktól. Olivérre gondolva elfutotta a könny a szemét. Annyira szereti, de úgy látszik, az érzés nem kölcsönös. Jobb lesz neki nélküle.

Az előtte fékező taxiba betuszkolta a bőröndjét és ahogy elindultak, letörölte az utolsó könnycseppet. Döntött. De fogalma sem volt róla,  mi lesz vele ezután.

Los Angeles, néhány embernek az álmok, és sokaknak a csalódások városa. Vajon ő melyik csoportba fog tartozni? Az első átalakuláson már átesett, mert a Budapesten becsekkoló Izabella helyett Izabel szállt le a gépről. Az első megkönnyebbülésen is már túl volt, mert a csomagja olyan sokára jelent meg a futószalagon, hogy már arra gondolt, a rajta lévő egyetlen ruhában kell új életet kezdenie, de aztán meglátta az ismerős neonzöld anyagot és megnyugodott. Úgy látszik ez a bőrönd olyan ronda és feltűnő, hogy senki nem merte megkockáztatni, hogy meglépjen vele. 

Egy taxi kanyarodott eléje és gondolkodás nélkül beszállt. A sofőr várakozóan nézett rá, de fogalma sem volt róla, hova vitesse magát. Végül úgy döntött, a belvárosban talán talál majd valami irodát, ahol kiadó lakások után érdeklődhet. Útközben feltűnés nélkül átszámolta a pénzt, ami a jegyvásárlás után maradt, hát nem sok. Ha nem akar egy hónap múlva az utcára kerülni, akkor alaposan be kell ossza.

Előrehajolt és a taxisnak elmagyarázta, hogy valami olyan irodát keres, ahol olcsó szállás után érdeklődhet. A sofőr bólintott és negyed óra múlva megállt egy épület előtt. Izabel fizetett és kiszállt. A bőröndjét maga után húzva benyitott az irodába. Néhány perc beszélgetés és az ügyintéző sajnálkozóan széttárt keze után a sírás kerülgette. Boldogtalanul bólintott, majd az ajtó felé indult. Már majdnem kilépett, amikor a nő utána kiáltott.

-Várjon kérem! Itt a mai újság, nézze át, biztosan talál benne kiadó szobát, mert önálló lakásra az az összeg, amit megnevezett,  biztosan nem lesz elég. De ha tudnak egymáshoz alkalmazkodni, ez a megoldás még akár jól is elsülhet. Izabel hálásan ölelte magához az újságot és kilépett a napsütésbe. A közeli kávézóban rendelt egy kávét és egy hamburgert, aztán böngészni kezdte a hirdetéseket.

Egy újabb levél. Felbontás nélkül is tudta: fizetési felszólítás. Paul bontatlanul dobta a már  kupacban álló levelek tetejére .

-Basszátok meg!- morogta a foga közt és egy felbontott borosüveg után nyúlt az asztalon, amiből mostanában elfogyott már pár üveggel. Hosszasan meghúzta az üveg tartalmát, majd kézfejével letörölte a szája szélén lecsorgó bordó folyadékot. Mezítláb, egy festéktől tarkálló, szakadt farmerban, ecsettel a kezében állt a kifeszített vászonnal szemben .

Mostanában nem ment neki a festés. Nem tudta mi történt vele, de egyszerűen nem jött az ihlet.

Pedig pár éve ígéretes festőnek indult.: "Izgalmas színek, félelmetesen őszinte kifejezésmód, érdekes megközelítése az egyszerű témának jellemzi a fiatal festőt, Paul Simont. - írták róla alig két éve  a Los Angeles Artists hasábjain .

Egyik kiállításról ment a másikra. Elmondhatta, hogy nagyon szaladt vele a szekér. Tele volt pézzel, megrendelésekkel és nem utolsó sorban a lányok egymásnak adták a kilincset a hálószobájában. Már nem is tudja mikor volt nővel utoljára. Szánalmas.

Körbenézett a szobában, amit műteremnek használt az emeleti folyosó végén, kilátással a medencére és a kis dzsungelként burjánzó kertre. Nagyon szerette ezt a régi stílusú kőháza, az apró, de annál bájosabb kis kerttel és az épített medencével  .Szerette, hogy ez a ház kerülte az összes manapság divatos cicomát. Őt nem érdekelte a divat. Neki ami tetszett, az volt a szép .

Régen is egy festő lakta  ezt a házat,  aki nagyon közel állt Paulhoz. Thomas egy magyar férfi volt, aki még '56 -ban menekült Amerikába a kommunista rezsim elől,  húsz évesen,  a szüleit hátrahagyva.

Paul gyerekkora óta járt  rajzolni a férfihoz. Az anyja hálás volt neki, mert így a fia nem az utcán csellengett  a környék gyerekbandáival. Amikor a férfi meghalt, úgy gyászolta, mintha a vér szerinti apja lett volna.  Akire nem is emlékezett, mert miután elitta a vagyonát, egy szép napon elhagyta a feleségét és az éppen járni tanuló fiát. Hát, úgy látszik, az ivásban lassan a nyomdokaiba lép – vágott egy grimaszt, ahogy a kiürült üveget a fal mellett sorakozók közé rakta.

A festő fiaként szerette Pault , és mivel családja nem volt, így őrá hagyta a házat a végrendeletében. Most viszont itt áll pénz nélkül és azzal fenyegetik hogy elviszik a házat a feje felől, ha nem tudja rendezni a tartozásait . Majd szétvetette a tehetetlen düh .

-Nem megy !!! Nem megy!!! – sziszegte, és már olyan erővel szorította az ecsetet a kezében, hogy az megreccsent az ujjai között .

Meztelen felsőteste megfeszült, fejét hátravetve ordított . A hang egészen mélyről  jött,  a dühe ,a fájdalma,  minden,  ami nyomasztotta, így szakadt ki belőle. Hirtelen a festékbe nyomta az ecsetet és ahol érte, csapkodni kezdte a vásznat . Kék festék spriccelt mindenhova,  a padlóra, a mellére, az arcára, a hajára; csorgott végig a karján.  Felnyögött és elkeseredetten a vászonra borult;  aztán lecsúszott az állvány elé, összegömbölyödött a padlón és a zokogás rázta a testét.

Paul a zuhany alatt állt és már időtlen idők óta csak folyatta magára a forró vizet . Próbálta lesikálni a félig rászáradt festék nyomait .

-Istenem , de egy idióta vagyok ! - rázta meg a fejét .

Nincs  más hátra, felad egy hirdetést, ha akarja, ha nem,  ide kell vennie magához valakit, aki segít fizetni a ház költségeit .

Új farmert húzott és megpróbálta eltüntetni az előbbi tombolás nyomait .

Miután a hirdetés szövegét megfogalmazta, reménykedve, hogy a bankkártyáján még van annyi pénz, hogy ne utasítsák vissza a megrendelését, megnyomta a küldés gombot. Ha igaz, a másnapi újságban már megjelenik ez a néhány sor, ami most már a szabadságától is megfosztja egy időre. Halántékát masszírozva felállt és egy nagy zsákba összegyűjtötte a kiürült üvegeket, majd a kuka mellé rakta. A festékfoltos pólót és farmert pedig a tetejére. Aztán felballagott az emeletre, hogy leendő lakójának valami élhető teret alakítson ki. Kicsit szorongva gondolt rá, vajon kit szabadít a nyakára.

Köszönet és Bónusz-ajándék 

A SZERELEM 4 KERÉKEN ÉRKEZIK... kivéve, ha nincs ki a négy kereked...

Pár szóban szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik ezt a hihetetlen 25 ezres számláló- adatot összehozták. Mivel fogalmam sincs, hogy ez konkrétan hány olvasót jelent, elég ijesztően nagy számnak tűnik, és persze fantasztikusan hízelgőnek is.

Örülök, hogy szerettétek Rob és Julie történetét. Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha bevallom, hogy én is.

Utólag egy kicsit meggondolatlan ötletnek tűnik már a napi friss, mert így szinte együtt éltem velük, de ha már őszinteségi rohamom van, akkor bevallom azt is, hogy sokszor úgy fogtam vissza magam, hogy ne rakjak fel egy nap alatt több részt is, mert annyira szerettem volna veletek megosztani az újabb és újabb kalandokat, gondolatokat. 

Tudom, hogy néha nyafogtam egy kicsit a komikért, lássátok be, nem kényeztettetek el, mert akik írtak, azok nagy részével amúgy is napi kapcsolatban voltam. De aztán önvizsgálatot tartottam, hogy én magam sem voltam/vagyok néha tekintettel az ilyen elvárásokra, úgyhogy jobb, ha befogom. Meg hát... az az igazság, hogy akkor is írtam volna, ha senki nem komizik, mert egyszerűen írnom kellett. Ez a történet – ahhoz képest, hogy egyetlen ötlettel indult, és csak később kelt önálló életre – meg akart születni. És a fióknál még mindig jobb volt a blognak írni.

De nem is akarom ilyen bő lére ereszteni itt a dolgokat, következzenek a személyre szóló köszönetek, persze messze a teljesség igénye nélkül. Aki most kimaradt, nézze el nekem, hiszen csak a befejező részhez érkezett kommentekre válaszolok.

Az első és legnagyobb köszönet bizonyos Robert Thomas Douglas Pattinsont illeti, aki jött, játszott és legyőzött. Engem is és még nagyon sokakat, ahogy a neten keringő rengeteg írást nézem. Soha életemben nem voltam az a valakiért rajongó típus. Legalábbis helyén tudtam kezelni a dolgot. Aztán amikor már nem is sejtettem, jött... no, nem a Tenkes kapitánya.. hanem Robert és beálltam a sorba. Van, aki érti miről beszélek, van, aki a büdös életben soha nem fog rájönni, mi történt velem jó két évvel ezelőtt. De ez nem baj. Én köszönöm Robert, hogy egy új világot nyitottál meg előttem, olyan barátokat, ismerősöket hoztál az életembe, akik nélkül szegényebb lenne. És neked köszönhetően belevágtam az írogatásba is. Ennek kapcsán pedig olyan időutazáson vettem részt, ami életem meghatározó élménye marad. Az általad ihletett mesevilág ugyanúgy. Köszönöm!

Pixie! Nagyon köszönöm az elismerő szavakat, nem tagadom, tudok még pirulni. Meg is tettem. Meg picsogtam is kicsit, mert általuk igazolva éreztem az írásba fektetett energiát, amit sokan felesleges időpocsékolásként értékeltek. Hálásan köszönöm!

Esztoka! Ismerem az érzést, amikor az ember egy kicsit talán már elhúzza a száját, hogy jaj, még egy Robos fic. Én is voltam már így, bevallom. Éppen ezért különleges ajándék, hogy kitartottál mellettem. Köszönöm!

Vusi! Köszönöm, hogy megírtad, neked tetszett, hogy a történetbe belecsempésztem Rob vagy a saját életem valós darabkáiból néhány morzsát. Tényleg így volt és játék volt ez, amit tudtam, hogy értékelni fogtok. Volt, aki megijedt, hogy lassan összekeverem a valóságot és a képzeletet, az ő megnyugtatásukra is döntöttem úgy, hogy ezzel a történettel elbúcsúzom a sráctól. Persze, azt nem ígérhetem, hogy apró részletekben nem köszön majd még vissza az idők során. Köszönöm az elismerő szavakat, de félek azon a kiscsoportos foglalkozáson sokkal visszafogottabban osztanám az észt, mint írásban.

Judy! Köszönöm a soraidat, nagyon örülök, hogy sikerült feldobni a napjaidat. Végül is, ez volt a cél! És mivel ez egy mese volt, így garantált volt hozzá a boldog végkifejlet is. Történjen bármi, én már csak ilyen kis szentimentális maradok, meg hát reménykedem, ezzel is sikerül igazi Robunknak  bevonzani a boldog életet. Megérdemli Ő is.

Gabó, Zsorzsi, Heni! Nektek így csokorba kötve írok, mert Csezzel (aki most igazoltan van távol) együtt az elmúlt ... jézusom, még egy év se lenne? .. időben olyan sokat adtatok  nekem, ami elképesztő és csak könnyes szemmel feldolgozható. Nap mint nap bebizonyítottuk, hogy mennyire egy rugóra jár az agyunk és nemcsak Rob megítélésében, de nagyon sok más dologban is. Mondjuk, speciel a szürke akár ötven árnyalatában már nem annyira XD. Ez a történet tagadhatatlan, hogy elsősorban a ti kedvetekért indult az útjára, aztán ahogy ment előre, annyi meglepetést hozott, el sem hiszem. Zsó rávette magát az ablakpucolásra (amit azóta sem fejezett be), Heni mindenféle kétes alakokkal kötött ismeretséget, miközben hősünket meg sem akarja ismerni fagylaltvásárlás közben. Ezuton üzenem, hogy Csapd Pofán Chucknak nálam egyelőre nem lesz melója. És itt van még Ádám, aki valami titokzatos módon elviseli a néha nem férfi fülnek szánt sikamlós agymenéseinket.

Fantasztikusak vagytok mindannyian, és nagyon köszönöm nektek, hogy felszálltatok mellém erre a mesevonatra (és nem szálltatok le róla az első adandó alkalommal)!

Hálálkodni persze könnyű, így aztán picit megnehezítem magamnak a dolgot és következzen most egy Bónusz-fejezet, egy rövidke Utóhang. Fogadjátok szeretettel még egyszer, utoljára Robot és a családját

*

-Jesszusom, apa! Ha így folytatjátok, hamarabb lesz egy kistestvérem, mint nektek unokátok. – forgatta a szemeit Chloé, amikor váratlanul berobbant a szobába. Robert belekuncogott a felesége gondosan feltűzött hajába, és mielőtt elengedte volna, még egy utolsó apró kis harapással búcsúzott az ingerlően hosszú nyakától.

-Ezek sose fognak leszokni róla, hogy a legrosszabb pillanatban törjék ránk az ajtót – suttogta Julie fülébe. Aztán megfordult és végignézett a lányán, akit imádott azóta a pillanat óta, amikor a világra pottyant, de akit még talán soha ilyen elbűvölőnek nem látott. A csodálatos, testre simuló csipkeruha egy bombázót csinált a máskor csak ingben, nadrágban, csizmában rohangáló szélvészből.

-Eszel te eleget? Olyan vékony vagy ebben a ruhában, mint akit egy fuvallat is elvinne – nézett rá kicsit összevont szemöldökkel. Mindig ilyen vékony volt ez a lány vagy csak a ruha tenné? – méregette a lányát gondterhelten.

-Eszem eleget, nyugi. A lovak meg még soha nem panaszkodtak – vigyorgott rá a lánya.

-A lovak, persze. Ki másnak is lenne fontosabb a véleménye, mint a lovaidnak – forgatta a szemét Robert. –És tudja a te csődöröd, hogy egy egész istállóval kell felvennie a versenyt? – nézett rá gunyorosan, mire Chloé elfintorodott.

-Apa, olyan gusztustalan vagy!

-Drága csibém, rossz az, aki rosszra gondol. Mondtam én bármi gusztustalant? Egyébként erről jut eszembe, hol a férjed? Nem elég, hogy elvett tőlem, ráadásul a boldogító igen után néhány órával máris lelép? 

-Itt vagyok! – bújt be az ajtón  Matthew Corbin és a kezeit azonnal újdonsült felesége karcsú derekára fonta. –Bocsáss meg, feltartottak! – suttogta Chloé fülébe és közben nem mulasztotta el észrevenni apósa szúrós pillantását. Hát, alighanem az ilyen helyzetekre mondják, hogy a hóhért akasztják. Valószínűleg tized ennyit sem foglalkozott azzal, hogy mit érezhettek Julie rokonai, amikor a magáénak akarta annak idején. És most apaként kénytelen lenyelni a békát, hogy a lányát egy idegen férfi akarhatja ugyanolyan szenvedéllyel.  

Még élénken emlékezett arra a napra, amikor a még mindig jóképű férfi elé állt és megkérte Chloé kezét. Tudta, hogy Robert nem pártolja ezt a házasságot, túl nagynak tartja a köztük lévő 13 évnyi korkülönbséget, ráadásul a szakmájától sem volt különösebben elragadtatva, és fájó sebet ütött rajta a lány Los Angelesbe költözése is. Érthető, a lánya boldogsága lebeg a szeme előtt, de hát meg kellett értenie, hogy ezzel ő sincs másként.

Soha nem volt még nős, a kaszkadőrök viharos életét élte egészen addig, amíg egy forgatáson meg nem látta az apró lovasedzőt, aki a főszereplő nőnek próbált segíteni összebarátkozni a lovakkal. Első pillantásra érezte, hogy egy igazi kincset sodort elé az élet. Hetekig tartott, mire vette a bátorságot és elhívta vacsorázni, és akkor kellett szembesülnie azzal, hogy a lány ezek alatt a hetek alatt folyamatosan ezt a lépését várta. Észre sem vette a fiatalabb kollégákat, őt akarta minden észérv ellenére. A forgatás végeztével Matthew Corbin lemondott minden további felkérést. A vállalt kötelezettségeinek még eleget tett, de már szervezni kezdte az új életét. Megnyitotta a kaszkadőr-iskoláját, hogy tisztes polgári állást találva megtehesse a végső lépést, hogy gyűrűt húzhasson ennek a nagyszájú szélvésznek az ujjára, aki néha tényleg a lovai után rangsorolta. 

Julie zavartan keresett valami hétköznapi témát, amivel a pillanatnyi feszültséget oldani tudná, mert fel nem foghatta, Robert miért viselkedik minden alkalommal ilyen tüskésen a a férfival, aki most már a veje. Féltékeny a lányára, ezt le sem tagadhatná; és ezt az érzést ismeri ő maga is, hiszen Gregory mellett volt alkalma már megtapasztalni. Nagyobbik fiúk mára Robert hasonmásává vált. A legutóbbi filmes partyn együtt vonult az egész család a vörös szőnyegen, és a felharsanó sikítás velőtrázóbbá vált, amikor Greg is kiszállt a kocsiból. A két férfi egymás vállát átfogva pózolt pár pillanatig a kameráknak. Ugyanaz az alkat, arc és színek – idősebb és fiatalabb kiadásban. Kísérteties volt. De a fiúkat nem csábította a filmezés világa. Színházi díszlettervezőnek tanult és nem cserélte volna ezt el semmire. 

William volt, akit egy időben megkísértett a művészet. Zongorázni tanult, és tehetségesnek is mutatkozott, de aztán egy hirtelen döntéssel az állatorvosi egyetemet célozta meg. Talán a Chloéval töltött rengeteg idő a lovardában volt rá ilyen hatással, senki nem tudta biztosan. Ő maga sem. De elégedett volt az úttal, amelyre lépett; és elégedettek voltak vele a család kutyái is. 

Julie megrángatta a férje kézelőjét, hogy a figyelmét magára vonja.

-Mondtad már nekik? – intett fejével a friss házasok felé, akik éppen egy gyengéd csókban forrtak össze.

-Nem, nem mondtam. – morogta Robert, ahogy szemét lassan, vontatottan levette a boldogan ölelkező párról. Furcsa volt szembesülni vele, hogy a lánya felnőtt nő, akit nem zavarhat este ágyba; ráadásul majd ez a vadember teszi ezt meg. Meg még sok minden mást is, amit egyszerűen elképzelhetetlennek tartott. Hiszen még csak most született, most totyogott körülötte és ült a nyakában. Még csak most csinált belőle bohócot a színes hajgumikkal. Most tanult meg írni, olvasni, szinte tegnap érettségizett és a diplomáját egész egyszerűen nem is írhatta olyan komoly témáról, mint a sérült gyerekek lovasterápiája. 

Megrázta a fejét, aztán némi krákogással kísérve megszólalt.

-Tudom, hogy van hol laknotok, de talán elfogadtok tőlünk egy csekély ajándékot. Nem is tudom, lehet, hogy csak nekünk jelentene sokat, de ... szóval, amióta eljöttünk Los Angelesből... ti is tudjátok, hogy nem volt szívünk megválni a háztól, ahol kisgyerekként éltetek. Időnként jó szolgálatot tett, ha odaát volt dolgunk. De most úgy tűnik, ti ott szeretnétek élni, ezért anyával és a testvéreiddel arra gondoltunk, hogy legyen a tiétek az a ház. Éljetek benne olyan boldogan, ahogyan mi éltünk. És ha néha meglátogathatunk, legalább biztosan szép emlékeket ébreszt bennünk is. Elég nagy, hogy egy fészekalja gyerkőccel töltsétek meg, ha úgy alakulna – halkult el a végére a hangja.

Matthew meglepve, Chloé boldogan mosolygott rájuk.

-Ó, anya, apa, nagyon-nagyon köszönjük! Igazság szerint gondoltunk már rá, hogy eladjuk a lakásainkat, mert egyik sem elég nagy ahhoz, hogy családként éljünk benne, és már nézelődtünk is a régi ház környékén, de egyetlen olyat sem találtunk, ami annyira tökéletes lenne, mint az. – csacsogott Chloé vidáman.

Matthew  kicsit  zavartan kezdve, de egyre magabiztosabb hangon fűzte hozzá:

-Tudom, hogy féltik a lányukat, de mit mondjak, semmire nincs garancia – Robert szemöldöke úgy szaladt fel a homlokára, hogy Julie ijedten kapaszkodott a kezébe -,  -szóval, csak azt akarom mondani, hogy nem vagyok bolond. Chloé az életem nagy ajándéka, és komolyan gondoltam minden szót, amit a pap előtt mondtunk. – megfogta a lány kezét és magához húzta. „Hozzád hű leszek és veled megelégszem, Szeretetben élek veled és gondodat viselem, Testestül lelkestül szolgállak téged.”  - ismételte meg a korábban tett fogadalmat. És hálásan köszönöm, hogy ilyen csodálatos lányt neveltek, ráadásul megajándékoztak a bizalmukkal és hozzám adták. Bár, azt hiszem, ha ez utóbbit nem teszik, akkor megszöktettem volna. Mert nem tudnék élni nélküle. 

Robertnek eszébe jutott egy sok-sok évvel ezelőtti éjszaka, amikor ő ismételte el Julienak a házassági fogadalmukat, mert ő is úgy érezte, nem tudna élni a felesége nélkül. Magához ölelte Juliet és rámosolygott a lányáékra, aztán kinyújtotta a kezét Matthew felé és csak annyit mondott: Köszönöm!

A szerelem 4 keréken érkezik 107. The End

Most tudom, hogy sokan utálni fogtok. Nem volt könnyű döntés, mert sokak szerint még lehetett volna ezt-azt mesélni kedvenc párosunkról. Biztosan. De egyszer úgyis vége kellett volna legyen, nem? Amúgy álmomban sem gondoltam volna, hogy tíz részt megél a történet, nemhogy majdnem száztizet. Nézzétek el nekem, ha egy cseppet csöpögősre vettem, szívem szerint úgy szeretném, ha a valóságban is valami hasonlót élne át a srác, igazán megérdemelné, és mi is. 
De hát ez egy mese volt. És egyben egy nagy tanulság. Rengeteget tanultam arról is, hogy egy történetet hogyan lehet, szabad, kell alakítani, mit nem szabad elsietni, mit nem szabad elhúzni, mit kell kiemelni, mit kell elhallgatni. Remélem, ez a tudás a következő történetben hasznosulni fog. 
Mondjuk, sokat segítettetek volna azzal, hogyha több kommentet írtok, de így hát azoknak mondok köszönetet, akik megtették. Igyekszem megfogadni a kritikákat, néha meg majd megyek a magam feje után, de szerintem akkor sem lesztek túlzottan csalódottak. 
Szóval, akkor ez itt a vége. Köszönöm, hogy velem utaztatok ezen a mesevonaton; és nyugi, nemsokára érkezik a következő. XD  Jutka

*  

Robert félredobta a szövegkönyvet, felállt és nagyot nyújtózkodott. A sok üléstől elgémberedtek a tagjai, mozgásra volt szüksége. Az ablakon kinézve Greget pillantotta meg, ahogy a kutyával játszik. A nyúlánk, magas kisfiú a kicsinyített mása volt és talán még Chloénál is jobban ragaszkodott hozzá, hogy közös programokat csináljanak. Egy évvel ezelőtt még vacillált volna, hogy lemenjenek-e a strandra futkározni Colinnal együtt, de azóta nagyot fordult velük a világ. És ebben az új környezetben sokkal szabadabban mozoghattak. A Nyugat-Londonon kívül eső, szinte már vidékies környezetben annyi életterük volt, amennyit csak akartak. A dimbes-dombos környéken rendszeresen bicigliztek a gyerekekkel, Chloét pedig még lovagolni is beíratták. Sosem fogja megérteni, honnan örökölte a lánya a lovak iránti imádatát, mert ő maga jó néhány filmszerep után is tartott tőlük.

Az ajtaja előtt felharsanó nevetésre ő is elmosolyodott. Csak gondolni kellett rá! Az ajtó kitárult és egy szélvész rohant át a szobán. Barna, hosszú haja lófarokba fogva. Az apját megkerülve, a háta mögül nyújtogatta a nyelvét az öccsének, akit ugyan csak percekkel előzött meg, de azért folytonosan éreztette vele, hogy ő a legkisebb a családban. Már éppen rendre akarta utasítani a lányát, amikor Greg is megjelent az ajtóban. A három gyerek végül úgy állt előtte, hogy vaknak kellett volna lennie ahhoz, hogy ne jöjjön rá, valamit akarnak tőle. És kivételesen most teljes egyetértésben. Már csak arra volt kíváncsi, az anyjuk mikor jelenik meg, hogy végképp levegye a lábáról.

Nem kellett sokáig várnia. Julie is megjelent, és máris gyanússá vált a viselkedése, amiért két bögre gőzölgő kávéval egyensúlyozott be a dolgozószobába.

-Na, ki vele, mire akartok már megint rávenni? – sóhajtott drámaian, de belül mosolyogva, hiszen ők négyen a lelki békéje hordozói voltak.

Chloé vállalta magára a megpuhítását. Átölelte az apja derekát és hozzábújva beszélni kezdett.

-A múltkor azt mondtad, hogy elmehetünk veled a színházba. Naaa, kérlek, had' kísérjünk el a próbára ma a mamával! Csendben leszünk, komolyan. – nézett rá nagy barna kiskutya szemekkel.

Robert elvigyorodott.

-Csendben? Amikor legutóbb a forgatásra eljöttetek, a fél stáb veletek foglalkozott, a másik fele meg szájtátva hallgatta, ahogy otthoni titkokat fecsegsz ki – kócolta össze a kislány kiszabadult tincseit.

-Apa! – nézett rá Chloé őszinte felháborodással. –Az már régen volt, akkor még kislány voltam, most már tudok komolyan viselkedni. Ha akarok – tette hozzá alig hallhatóan. Robertnek azonban jó füle volt.

-Hát, nem tudom, hogy jó ötlet-e. Will is meglátja a zongorát, aztán el se lehet onnan ráncigálni, Greget szedhetem le a zsinórpadlásról, te pedig... na, te tudsz mindig a legnagyobb meglepetéssel szolgálni.

Julie a könyvespolc felé fordult, hogy a vigyorgását elrejtse. Robert hangjából már tudta, hogy a lánya újfent két vállra fektette, a ma délutánt biztos, hogy Londonban fogják tölteni.

-Na, nem bánom – sóhajtott a férfi. –Megadom magam a családi erőszaknak, jöhettek, de csak azzal a feltétellel, ha próba után tisztességesen tudtok viselkedni még addig, amíg anyátokat elvisszük egy jó kis étterembe. Igazán megérdemli, nem? És mi is - gondoljatok csak a tegnapi vacsorára! – vigyorgott most már teli szájjal; és Julie agyon tudta volna csapni, amiért arra a hatalmas blamára emlékeztette.

Jó, hát ez bárkivel előfordulhat, nem? Odatette a csirkét sülni, és a zöldségeket párolni. Claire szülinapi tortájából volt még annyi, hogy a desszertet azzal letudja. Csak aztán jött az a telefon, és teljesen elfelejtkezett róla, hogy a konyhában félbehagyta a főzést. Mire eszébe jutott, már a füstjelző is bekapcsolt. Hát istenem, van ilyen. Meddig fogják még ezt az orra alá dörgölni? Ezért találták ki a pizza-rendelést – vont vállat elpirulva, amikor Robert nevető szemekkel nézett rá. Most már nevet ő is, de tegnap majd éhen halt, mire a pizzát meghozták, ráadásul a füstös konyhában még a friss tésztának is égett szagát vélték érezni. Ő pedig tett egy felelőtlen ígéretet, hogy kárpótlásul, ha legközelebb bent járnak Londonban, mindannyian vendégei egy igazi, finom vacsorára. Hát, most a szaván fogják. Mert abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy Robert behajtja majd rajta a számla ellenértékét. Természetben mindenképpen.

Öt év telt el azóta az éjszaka óta, amikor házasságuk fölül egy tűzijátékszerű béküléssel elvonultak a viharfelhők. És ez az öt év ugyanúgy bővelkedett nevetésben, sírásban, szentségelésben, mint az azt megelőző évek. Nem változtak semmit és nem változott az a szerelem sem, ami összekötötte őket. Hiába jelentek meg Robertről a kolléganőivel összeboronáló cikkek, hiába magyarázták vehemensen kapcsolatszakértők a televízió képernyőjén, hogy Julie mozdulatai, amelyekkel egy rendező derekát ölelte egy forgatáson, messze túlmennek a tolerálható határon, ők ketten valami mélyről fakadó belső hittel töretlenül bíztak egymásban és a fogadalmukban.

Nem voltak könnyű évek. A gyerekek nevelése volt az elsődleges, minden mást ennek rendeltek alá. Robert megengedhette már magának, hogy a forgatások idejét hozzá igazítsák. Ha nem, hát nem, de már nem izgatta, ha emiatt elment mellette egy-két munka, ő ragaszkodott hozzá, hogy az iskolaév nagy részét együtt töltsék. Julie pedig megtalálta az arany középutat, ami mellett egyformán jutott ideje a gyerekekre, az írásra és Robertre. Még a barátaik is kétkedve figyelték őket, de idővel be kellett lássák, kettőjüket különleges kapcsolat köti össze. Egyszeri és megismételhetetlen; ők pedig voltak olyan szerencsések, hogy ezt még időben felismerték. Minden erejükkel védték azt a burkot, amely a világ ellen védelmezte őket.

Robert pedig belekezdett az utolsó filmje forgatásába. Szilárdan eltökélte, hogy negyven éves korára szabad ember lesz. Házat vásárolt London mellett és barátkozni kezdett a színházi szerepekkel. Valaha úgy érezte a megjelenését követő folytonos hisztéria miatt, hogy a színházban a nézők elszívnák az energiáit, mára elcsitult körülötte a felhajtás és megérezte a nézőtérről érkező energia építő és támogató erejét.

A West End neve mindig is egyet jelentett a professzionális színházakkal is; a mintegy negyven jelentősebb és több kisebb színház nagy része magántulajdonban van és hasonlatosan a New York-i Broadway-hez, főleg populáris darabokat, musicaleket, vígjátékokat és klasszikus műveket mutatnak be. Gyakori vendégek voltak a színpadokon a filmvilágból kollégái, Kevin Spacey, Jeremy Irons, Ewan McGregor,  Woody Harrelson, Kathleen Turner, Keira Knightley; és most neki is lehetősége lesz bemutatkozni. Nem merte volna azt állítani, hogy nem ideges emiatt. (Néhány darab olyan sikeres, hogy hosszú évek óta megszakítás nélkül játsszák, az Agatha Christie művéből készült Egérfogó (Mousetrap) például 54. éve, 1953 óta megy ugyanabban a színházban, de van néhány 20 és számos 10 éve vagy még régebben futó darab is. A Macskák több mint 9000 előadást ért meg 21 év alatt, amikor 2002-ben lekerült a műsorról.)

Ha pedig a színpad nem váltaná be a hozzá fűzött reményeit, még mindig megtalálhatja a kiskaput, amelyen át néhány kisebb szerep kedvéért visszakalandozik a filmvászonra. Julie az írás mellett kötött ki véglegesen, és ha úgy adódott, szívesen vette a férje észrevételeit, ötleteit. Jó párost alkottak ebben is.

 

A próba remekül sikerült. Ez volt az első kosztümös próba és Robert ettől valahogy még jobban ráérzett a figurára. Sosem gondolta volna, hogy vígjátékban is ki meri próbálni magát, de Julie addig rágta a fülét, amíg elvállalta ezt a szerepet, és ha őszinte akar lenni, egyre jobban kötődik hozzá. Attól félt, hogy merő ripacskodás lesz az, ami a magánéletében vagy akár az interjúk során vidámság, móka volt, és talán ő maga volt a legjobban meglepve, amikor már az első összeolvasások után elismerően veregették vállon a kollégái, akik még az öltöző felé menet is nevettek a spontán módon beszúrt apró kis viccein. Még két hét volt a bemutatóig, és hiába is tagadná, mindenki tisztában van vele, hogy a gyomra gyűszűnyire szűkül, ha arra a napra gondol, de ez izgalom volt és nem görcs, mert tudta, hogy akik a nézőtéren ülnek, nem a bukását várják, hanem egy új oldaláról való bemutatkozását. Olyan sokat kapott már ettől a várostól, és mindenekelőtt rengeteg szeretetet. Szeretetet, amit most már a családjára is kiterjesztettek.

Mindig is imádta Londont, bármerre járt a világban, itt érezte igazán, hogy hazaérkezett, és azon a napon, amikor először lépték át új házuk küszöbét és a költöztető kocsik sorra  hajtottak be a kapun, gyomrukban hollywoodi életük emlékeivel, akkor, abban a percben értette meg, hogy sok-sok éven át erre a pillanatra várt. Most érkezett meg az otthonába. Biztos volt benne, mert körülötte ott álltak mindazok, akiket a világon mindennél jobban szeretett. És akik közül annak a csinos hosszúlábú barnának még van egy tartozása, ugyanis a színház előtt még tíz perc tökölés után sem sikerült normálisan beparkolnia. Pedig megígérte, hogy megtanítja. Igaz, még rengeteg idejük van rá.

VÉGE