Túl az Óperencián 8.

A gép az alaszkai Nome repterét elérve ereszkedni kezdett és a két fiú egymásra vigyorgott. Hát, akkor megérkeztek! Anchorage-ből egy kis rozoga gép hozta őket, másik négy fickóval, akik közül ketten helyi halászok voltak, ketten pedig a forgatásra érkeztek. Útközben a nagy zajban nem sok lehetőségük nyílt beszélgetni és elég bizalmatlanul fürkészték egymást. A két szakállas idősebb férfi  mostanra nyilván eldöntötte, hogy ők ketten lesznek az újoncok, akiket a többieknek ki kell golyózniuk.

A kifutópálya még a második világháború idején a Szovjetunióba hadianyagot szállító gépek utolsó állomása volt, és a karbantartásukkal azóta se sokat törődhettek, ezért a leszállás erőteljesen összekoccintotta a fogsorukat, amiről azonnal megfeledkeztek, ahogy kikászálódtak a kis kávédarálóból. Nyári meleg van, nevetett rájuk a pilóta, amikor fázósan összehúzták magukon a kabátot. Az átlaghőmérséklet itt még nyáron se sűrűn megy 15 fok fölé, viszont a fagyponthoz közelít éjszakánként. Még elképzelni is dermesztő volt, milyen hideg lehet a tenger vize ilyen körülmények között. 

Amikor 1898-ban aranyat találtak itt, a kezdetleges kis település lélekszáma alig két ezerről hirtelen 12 és fél ezerre szökött fel és amíg tartott az aranyláz, addig a város Alaszka legnagyobb városai közé tartozott, idővel a húszezret is elérte. De aztán az 1925-ös diftériajárvány után visszaesett a mai 3 ezer fő körülire. A járvány idején majd ezer kilométerről kellett ide szállítani az oltóanyagot, embertelen körülmények között, kutyaszánon. Mégis sikerült, mínusz 50 fokban, téli viharokban, metsző szélben és fagyban küzdött ember és állat, hogy aztán elképesztő módon öt és fél nap alatt sértetlenül célba érjen a szállítmány. Ennek emlékére azóta is évről évre megrendezik a nagy szérumfutást. Ricknek eszébe jutott Balto, a szánhúzó kutya szobra a new yorki Central parkban. Sosem értette igazán, miért állítottak szobrot egy kutyának, de most itt, az inuitok földjén megkapta a kérdésére a választ. 

A városka a történetéhez híven kihalt és kissé barátságtalan volt, mintha a lakói még ma is féltékenyen őrizgetnék titkaikat, és a két fiú kicsit félszegen forgott körbe. Végül egy helybélitől kértek útbaigazítást, aki  a Discovery Sallon híres és omladozó épülete melletti jellegtelen házra mutatott. A filmesek ott vertek tanyát.

A megérkezésüket követően, a rendező asszisztense először egy nyomtatványt tolt az orruk alá. A kérdésrengetegben sok minden szóba került, többek között az is, hogy milyen veszélyességi fokig hajlandóak vállalni tengeri felvételeket, mely nemhez vonzódnak és allergiásak-e a tengeri ételekre. Rick kicsit kedvetlenül lapozgatta a paksamétát. Egy csomó kérdésre nem tudott, nagy részükre nem akart választ adni, aztán látva, ahogy Jeremy készségesen töltögeti az íveket, megpróbált semmitmondó, mégis megfelelő válaszokat produkálni. Amikor végeztek, orvosi vizsgálat következett. Az orvos láthatóan értetlenül keresgélte a fiú kartonját, amelyet a jelentkezéskor kellett volna leadjon. Rick bevallotta, hogy a barátja meglepte ezzel a jelentkezéssel, nyilván az orvosi papírjaihoz nem fért hozzá, de ha ezen múlik, az orvosától bármikor bekérhetik e-mailben is. Az orvos hümmögött, aztán megvizsgálta, szó nélkül hagyva a jól látható sebhelyet az oldalán. A fiú pedig nem magyarázkodott. Végül tökéletesen egészségesnek nyilvánítva megkapták a kulcsaikat és egy karszalagot, amely a stábhoz tartozásukat volt hivatva jelképezni és biztosította számukra, hogy megkapják a mindennapi ellátást.  A másnap reggeli eligazításig búcsút vettek tőlük és ők ott találták magukat az alaszkai vadon és a Bering tenger között, tíz hétre elszakítva a szeretteiktől, egymásra utalva és kicsit bizonytalan várakozással a szívükben. A társaság nem volt túl barátkozó, ami érthető is volt, hiszen egymás ellen kellett versengjenek.

*

Már az első nap rosszul kezdődött. Ott volt a Christine Rose, a 80 tonnás szörnyeteg, ami úgy nézett ki, mintha egy pontonhídra feldobtak volna egy faházat, és mellé parkoltak volna egy hatalmas markolót. Ezer uncia aranyat, azaz 300 kg, másfél millió dollár értéket kell egy évad alatt kitermelni ebből az úszó bányából, hogy a vállalkozás ne legyen ráfizetéses. És ehhez olyan felszerelésük volt, amilyet vittek magukkal, vagy amit a helyszínen be tudtak szerezni. Rick a saját felszerelésében bízott, és jól tette.  A Christine Rose elsőre el sem akart indulni, nem működött a kormányszerkezet, mert a vízre bocsátáskor kicsit odakoccolták az alját a betonhoz. De végül csak kimerészkedtek a tengerre, és tagadhatatlanul félelmetes látvány volt, ahogy motor híján a markoló nagy hidraulikus fémkarjával evezték ki a hajót a nyílt vizekre.

A másik aspiráns a Wild Ranger volt. Elsőre annyi derült ki, hogy ezen a fedélzeten mindenki láncdohányos, Scott meg még idegbeteg és beképzelt is. Bónuszként megkapták Steve-et, aki olyan volt mint egy hippi, aki rossz irányba indult el Woodstock után, és véletlenül Alaszkában kötött ki. Ráadásul már az első részben elkésett a hajóról, nélküle futottak ki az aranytól roskadozó iszaphalom fölé.

Akkor még ott volt a Clark nevű hajó, amit később Szerelemhajónak neveztek el, és amit Zeke, a fiatal alaszkai hülyegyerek rakott össze állítólag harmincezer dollárból, de mégis úgy nézett ki, mint egy vizibicikli a friscói strandon. Zeke nem kotor munkagépekkel, inkább beleveti magát a part menti vizekbe. Egy óriási szivattyúval szippantja be a tenger fenekén az iszapot, egy vezetéken kapja az oxigént, a másikon meg a meleg vizet, hogy nehogy megfagyjon. Persze Zeke sem bírná egyedül, így hívott valakit, aki a fedélzeten napozik, amíg ő a jéghideg vízben porszívózik. Ő Emily, aki művészeti főiskolába jár, vörös haja van, c-kosara, és amúgy Steve lánya. Emily persze rögtön az elején közölte, hogy ő csak Zeke barátja, de utána úgy belepirult, hogy eltűntek a szeplői. Alighogy kimennek a vízre, rögtön topra vetkőzik, hogy amikor felér a mélyből Zeke, fölé hajolhasson, persze csak úgy barátilag, és mindezt a kamera a legjobb szögből vehesse.

A negyedik hajó a Sluicey, amit Ian, a gyámügyi nyomozó épített. Ian szerint a legrosszabb, ami történhet vele, hogy meghal, de amúgy sem köti be magát vezetés közben, és szereti a zsíros kajákat, tehát tudja, mi a veszély. De legalább csődbe már nem mehet, mert az már kipipálva: minden spórolt pénzét a hajóra költötte. A Sluicey egyébként már a kikötőben léket kapott, volt is hosszas kisípolt anyázás.

Az első nap tehát csak három hajó tudott kihajózni, de Iannak végül is mázlija volt, hiszen odakint éppen nőttek a hullámok és vihar készült. Nem úgy a Behemótnak, amin a teljes legénység nagyon megszívta, hiszen alighogy megtalálták a megfelelő, arannyal teli iszapot, máris el kellett indulniuk a kikötőbe az egyre viharosabb idő miatt, de hát nem túl könnyű haladni egy nyolcvan tonnás fémhulladékkal, amin nincs motor, csak egy markoló evez veszettül. A hullámtörő gátnál el is akadtak, hiszen fél csomóval voltak csak képesek evezni, és három csomós volt az áramlás. Nőtt a feszültség, fogyott a nafta a markolóból, és hiába óbégattak a rádióba, senki nem akart értük menni. Persze idővel csak feltűnt egy halászhajó, amelyik hajlandó volt kivontatni őket.

*

-Nem csinálom tovább! – kiabált Rick Jeremyvel, amikor az asszisztenstől megkapták a következő felvételek utasításait. Már három hete voltak Nome-ban és ennek az időnek minden pillanata meglátszott rajtuk. Soványak voltak, fáradtak és betegek, testüket sebek borították, és az állandó kimerültség és a többiekkel való kakaskodás néha már figyelmetlenné, óvatlanná tette őket. Nem volt ez már akkora buli, mint aminek remélték az indulás pillanatában. Nem, ez kőkemény élet-halál harc volt a javából.  –Te nem tartod ezt megalázónak? Egy csomó szadista barom, akiknek még a maradék agyát is elvette az arany ígérete…  lehet, hogy neked mindegy, hogy egyesek rajtad élik ki a szadizmusukat, simán bokszzsáknak néznek mindenféle mondvacsinált indokkal, de nekem semmi kedvem az életemet kockáztatni a víz alatt, és a fogaimat idefönt. – eresztette szabadjára az érzelmeit Rick.

-Beszélek Christensennel – intett a fejével a rendező felé Jeremy. Megkérem, hogy egy időre változtasson a koncepcióján. Csak amíg összekaparjuk magunkat. Talán belemegy.

-Te teljesen megőrültél, Jer! Mi az, hogy amíg összekaparjuk magunkat? És utána… utána megint mi leszünk a gyakorlóhenger a pofozógépeknek? Láttad Jekyllt és Hyde-ot? – mutatott az ablakon túl álló két idősebb férfira, akikből már a repülőn is érezhetően sütött a rosszindulat. –Ezeknek talán már nem is az arany a fontos, hanem, hogy végre megölhessenek valakit.  Hát, én lemondok e kétes dicsőségről. Elég volt, hazamegyek!

-Rick, nem mehetsz el! Nem mehetünk el! – motyogott Jeremy. –Akkor ki kellene fizetnünk az eddigi ellátásunk árát és a repülőjegyet. És vastagon fog a ceruzájuk.

-És? – nézett rá a barátja. –Ha nincs pénzed, én kifizetem. Kérek apámtól, majd megadjuk neki, de addig menjünk el, amíg még mi megyünk és nem a hullaszállító visz. – nézett könyörgően Jeremyre, akinek az arcán ugyanazt a megszállott félmosolyt látta, mint sok más versenytársáén, és tudta, esélytelen a barátját lebeszélni erről a rémálomról. Tehetetlen volt, mert azt is tudta, hogy nem hagyja magára, vele marad.

A műsorban eddig soha nem látott aranyláz tombolt. Az értékes fém itt azonban nem a földben bújt meg, hanem a szeszélyes, kegyetlen és jeges Bering-tenger alján. Kétmillió éves gleccserek olvadása során kerültek  az értékes, gazdag aranyrögök a tenger vizébe. A tét nem kicsi: a vállalkozás indulását követően az egyik csapat huszonnégy óra alatt negyven uncia aranyat is felhozott  a hatméteres vízbe merülve, amelyből az aktuális árfolyamon százötvenezer dolláros hasznot húztak. A csapatok a meggazdagodás reményében hajlandók mindent kockára tenni, hogy a felszínre hozzák a kincset.

Ez persze a Discovery csatornának kevés, ebből nem lehet leforgatni egy évadnyi epizódot. Így aztán kicsit felturbózzák a forgatókönyvírók segítségével a valóságot. A nagy fenékkotrón a „tulaj fiának” munkáját az nehezíti, hogy egy verekedésben „megkéselték” és nem bírja úgy a gyűrődést. Van egy hajó, ahol egy üvöltöző, idegbajos kapitány vitatkozik állandóan semmirekellő emberekből álló legénységével, csak úgy repkednek a kisípolt káromkodások. Ott van a "szerelemhajó", ahol Zeke egy egyetemista, operaénekesnek készülő kezdő lánnyal áll össze. Szóval van meló is, de csak módjával, a lényeg az arany köré szőtt történet-morzsákat jelenti. Vannak "drámák", amikor a kezdő búvár rossz helyre nyúl és perceken át "az életéért küzd", közben persze meg egy tévés stáb filmezi tétlenül. Hihető, persze.  Nem is csoda, ha a néző folyamatosan gyanakszik, mi az, ami tényleg véletlenszerűen történt a kamerák előtt, és melyik esetben volt megrendezve a "baleset"?

Ricket az is nyomasztotta, hogy a levelét megírva várta a szülei reakcióját. Nem is nagyon késlekedtek vele, bár nem egészen úgy alakult, ahogy számított rá. Az apja nem szídta le, csak nézte őt hallgatagon a skype kameráján keresztül, és ez rosszabb volt, mintha üvöltözött volna vele. És a kérdése a végén, hogy akkor ezt az egészet most hogy adja be az anyjának, még ennél is rosszabb volt. Egy gyerekes kis pöcsnek érezte magát, aki nem mert a szülei elé állni a remek tervével, és most még a saját felesége előtt is titkolózásra kényszeríti az apját. Ráadásul a nagy kaland  valóságban egy rakás szar volt, amit szégyellt beismerni. 

Az eltelt időben összefoglalva ennyi történt: van a nyolcvan tonnás Behemót Christine, az alabamai White Trash, a Szerelemhajó és a Lélekvesztő. Három hajón búvárok porszívózzák fel a tenger fenekén az iszapot, a Behemót viszont nem szarozik ilyesmivel, csak lenyúl a mélybe a Caterpillar, és felkanalaz pár mázsányi üledéket. A mocsokból azután ugyanúgy lett itt is  arany, mintha csak a parton lennének: rostáló teknő, homokmosó fölé görnyedve, és a mélység nyomasztó magánya nélkül.

A White Trash legénysége sem igazán sikeres: Steve ugye lemaradt, Jason pedig majdnem a dühöngő tengerbe zuhant, és kificamodott a válla. Vissza is kellett fordulnia a hajónak, a parton viszont mentő helyett a dühös Steve várta őket, aki tényleg nem értette, hogy miért nem fért bele a két és fél órás késés.

A napok végén elég egyszerű mérleget vonni:  volt, hogy a Lélekvesztő és a gyámügyi nyomozó egyetlen uncia aranyat sem talált, mert ki sem ment a vízre, a White Trash pedig nagyon hamar visszatért a kikötébe. Zeke a Szerelemhajón öt unciát mosott ki egy nap alatt, rögtön meg is jegyezte Emilynek, hogy ha így megy tovább, a költségvetésébe belefér egy barátnő is. A Behemót pedig 47 unciát kanalazott ki, amit még aznap el is adnak egy ügynöknek 72 ezer dollárért. (köszönet a hogyvolt.blog.hu-n talált információkért)

Rick teljesen kiborult már, mert kettőjüket hol az egyik hajón, hol a másikon vetették be, sehol nem ereszthettek gyökeret, nyilvánvalóan a feszültség további fokozásáért és hogy legyen kivel kötözködniük a többieknek. Ennél fogva az aranyból lényegében nem sok hasznot húzhattak, mert számára legalábbis úgy tűnt, hogy mindig az éppen sikertelen csapatba osztották be őket. A most a kezükbe kapott útmutató alapján holnapra Zeke hajójára kellett mennie, Jeremy pedig a Christine Rose legénységével szállhatott vízre. Már most utálta az egészet. Zeke olyan féltékeny volt rá, mintha legalábbis lett volna kedve ránézni a barátnőjére. De igazság szerint Emily, dús dekoltázsával együtt is csak egy butuska kis liba volt, otthon ilyenekkel csak akkor állt szóba, ha megkérdezték, merre találják az elemi iskolát. Sabrinára gondolt, akivel az eltelt időben alig pár alkalommal tudott szót váltani. Szó sem volt skypolásról, rendszeres levelezésről. Olyan rövid időre kerültek csak gép elé, hogy pár soros semmitmondó üzenetnél többre nem is futotta az idejükből. Ráadásul még ezeket is szigorúan megszondázták, nehogy valami információ kiszivárogjon a vetítést megelőzően. Haza akart menni! És ez az érzés minden nappal csak erősödött benne.