A gép az alaszkai Nome repterét elérve ereszkedni kezdett és
a két fiú egymásra vigyorgott. Hát, akkor megérkeztek! Anchorage-ből egy kis
rozoga gép hozta őket, másik négy fickóval, akik közül ketten helyi halászok
voltak, ketten pedig a forgatásra érkeztek. Útközben a nagy zajban nem sok
lehetőségük nyílt beszélgetni és elég bizalmatlanul fürkészték egymást. A két
szakállas idősebb férfi mostanra nyilván
eldöntötte, hogy ők ketten lesznek az újoncok, akiket a többieknek ki kell
golyózniuk.
A kifutópálya még a második világháború idején a
Szovjetunióba hadianyagot szállító gépek utolsó állomása volt, és a
karbantartásukkal azóta se sokat törődhettek, ezért a leszállás erőteljesen
összekoccintotta a fogsorukat, amiről azonnal megfeledkeztek, ahogy
kikászálódtak a kis kávédarálóból. Nyári meleg van, nevetett rájuk a pilóta,
amikor fázósan összehúzták magukon a kabátot. Az átlaghőmérséklet itt még
nyáron se sűrűn megy 15 fok fölé, viszont a fagyponthoz közelít éjszakánként.
Még elképzelni is dermesztő volt, milyen hideg lehet a tenger vize ilyen
körülmények között.
Amikor 1898-ban aranyat találtak itt, a kezdetleges kis
település lélekszáma alig két ezerről hirtelen 12 és fél ezerre szökött fel és
amíg tartott az aranyláz, addig a város Alaszka legnagyobb városai közé
tartozott, idővel a húszezret is elérte. De aztán az 1925-ös diftériajárvány
után visszaesett a mai 3 ezer fő körülire. A járvány idején majd ezer
kilométerről kellett ide szállítani az oltóanyagot, embertelen körülmények
között, kutyaszánon. Mégis sikerült, mínusz 50 fokban, téli viharokban, metsző
szélben és fagyban küzdött ember és állat, hogy aztán elképesztő módon öt és
fél nap alatt sértetlenül célba érjen a szállítmány. Ennek emlékére azóta is
évről évre megrendezik a nagy szérumfutást. Ricknek eszébe jutott Balto, a
szánhúzó kutya szobra a new yorki Central parkban. Sosem értette igazán, miért
állítottak szobrot egy kutyának, de most itt, az inuitok földjén megkapta a kérdésére
a választ.
A városka a történetéhez híven kihalt és kissé barátságtalan
volt, mintha a lakói még ma is féltékenyen őrizgetnék titkaikat, és a két fiú
kicsit félszegen forgott körbe. Végül egy helybélitől kértek útbaigazítást, aki
a Discovery Sallon híres és omladozó
épülete melletti jellegtelen házra mutatott. A filmesek ott vertek tanyát.
A megérkezésüket követően, a rendező asszisztense először
egy nyomtatványt tolt az orruk alá. A kérdésrengetegben sok minden szóba
került, többek között az is, hogy milyen veszélyességi fokig hajlandóak
vállalni tengeri felvételeket, mely nemhez vonzódnak és allergiásak-e a tengeri
ételekre. Rick kicsit kedvetlenül lapozgatta a paksamétát. Egy csomó kérdésre
nem tudott, nagy részükre nem akart választ adni, aztán látva, ahogy Jeremy készségesen
töltögeti az íveket, megpróbált semmitmondó, mégis megfelelő válaszokat
produkálni. Amikor végeztek, orvosi vizsgálat következett. Az orvos láthatóan
értetlenül keresgélte a fiú kartonját, amelyet a jelentkezéskor kellett volna
leadjon. Rick bevallotta, hogy a barátja meglepte ezzel a jelentkezéssel,
nyilván az orvosi papírjaihoz nem fért hozzá, de ha ezen múlik, az orvosától
bármikor bekérhetik e-mailben is. Az orvos hümmögött, aztán megvizsgálta, szó
nélkül hagyva a jól látható sebhelyet az oldalán. A fiú pedig nem
magyarázkodott. Végül tökéletesen egészségesnek nyilvánítva megkapták a
kulcsaikat és egy karszalagot, amely a stábhoz tartozásukat volt hivatva
jelképezni és biztosította számukra, hogy megkapják a mindennapi ellátást. A másnap reggeli eligazításig búcsút vettek
tőlük és ők ott találták magukat az alaszkai vadon és a Bering tenger között,
tíz hétre elszakítva a szeretteiktől, egymásra utalva és kicsit bizonytalan
várakozással a szívükben. A társaság nem volt túl barátkozó, ami érthető is
volt, hiszen egymás ellen kellett versengjenek.
*
Már az első nap rosszul kezdődött. Ott volt a Christine
Rose, a 80 tonnás szörnyeteg, ami úgy nézett ki, mintha egy pontonhídra
feldobtak volna egy faházat, és mellé parkoltak volna egy hatalmas markolót.
Ezer uncia aranyat, azaz 300 kg, másfél millió dollár értéket kell egy évad
alatt kitermelni ebből az úszó bányából, hogy a vállalkozás ne legyen
ráfizetéses. És ehhez olyan felszerelésük volt, amilyet vittek magukkal, vagy
amit a helyszínen be tudtak szerezni. Rick a saját felszerelésében bízott, és
jól tette. A Christine Rose elsőre el
sem akart indulni, nem működött a kormányszerkezet, mert a vízre bocsátáskor
kicsit odakoccolták az alját a betonhoz. De végül csak kimerészkedtek a
tengerre, és tagadhatatlanul félelmetes látvány volt, ahogy motor híján a
markoló nagy hidraulikus fémkarjával evezték ki a hajót a nyílt vizekre.
A másik aspiráns a Wild Ranger volt. Elsőre annyi derült ki,
hogy ezen a fedélzeten mindenki láncdohányos, Scott meg még idegbeteg és
beképzelt is. Bónuszként megkapták Steve-et, aki olyan volt mint egy hippi, aki
rossz irányba indult el Woodstock után, és véletlenül Alaszkában kötött ki.
Ráadásul már az első részben elkésett a hajóról, nélküle futottak ki az
aranytól roskadozó iszaphalom fölé.
Akkor még ott volt a Clark nevű hajó, amit később
Szerelemhajónak neveztek el, és amit Zeke, a fiatal alaszkai hülyegyerek rakott
össze állítólag harmincezer dollárból, de mégis úgy nézett ki, mint egy
vizibicikli a friscói strandon. Zeke nem kotor munkagépekkel, inkább beleveti
magát a part menti vizekbe. Egy óriási szivattyúval szippantja be a tenger
fenekén az iszapot, egy vezetéken kapja az oxigént, a másikon meg a meleg
vizet, hogy nehogy megfagyjon. Persze Zeke sem bírná egyedül, így hívott
valakit, aki a fedélzeten napozik, amíg ő a jéghideg vízben porszívózik. Ő
Emily, aki művészeti főiskolába jár, vörös haja van, c-kosara, és amúgy Steve
lánya. Emily persze rögtön az elején közölte, hogy ő csak Zeke barátja, de
utána úgy belepirult, hogy eltűntek a szeplői. Alighogy kimennek a vízre,
rögtön topra vetkőzik, hogy amikor felér a mélyből Zeke, fölé hajolhasson,
persze csak úgy barátilag, és mindezt a kamera a legjobb szögből vehesse.
A negyedik hajó a Sluicey, amit Ian, a gyámügyi nyomozó
épített. Ian szerint a legrosszabb, ami történhet vele, hogy meghal, de amúgy
sem köti be magát vezetés közben, és szereti a zsíros kajákat, tehát tudja, mi
a veszély. De legalább csődbe már nem mehet, mert az már kipipálva: minden spórolt
pénzét a hajóra költötte. A Sluicey egyébként már a kikötőben léket kapott, volt
is hosszas kisípolt anyázás.
Az első nap tehát csak három hajó tudott kihajózni, de
Iannak végül is mázlija volt, hiszen odakint éppen nőttek a hullámok és vihar
készült. Nem úgy a Behemótnak, amin a teljes legénység nagyon megszívta, hiszen
alighogy megtalálták a megfelelő, arannyal teli iszapot, máris el kellett
indulniuk a kikötőbe az egyre viharosabb idő miatt, de hát nem túl könnyű
haladni egy nyolcvan tonnás fémhulladékkal, amin nincs motor, csak egy markoló
evez veszettül. A hullámtörő gátnál el is akadtak, hiszen fél csomóval voltak
csak képesek evezni, és három csomós volt az áramlás. Nőtt a feszültség, fogyott
a nafta a markolóból, és hiába óbégattak a rádióba, senki nem akart értük
menni. Persze idővel csak feltűnt egy halászhajó, amelyik hajlandó volt kivontatni
őket.
*
-Nem csinálom tovább! – kiabált Rick Jeremyvel, amikor az
asszisztenstől megkapták a következő felvételek utasításait. Már három hete
voltak Nome-ban és ennek az időnek minden pillanata meglátszott rajtuk.
Soványak voltak, fáradtak és betegek, testüket sebek borították, és az állandó
kimerültség és a többiekkel való kakaskodás néha már figyelmetlenné, óvatlanná
tette őket. Nem volt ez már akkora buli, mint aminek remélték az indulás
pillanatában. Nem, ez kőkemény élet-halál harc volt a javából. –Te nem tartod ezt megalázónak? Egy csomó szadista
barom, akiknek még a maradék agyát is elvette az arany ígérete… lehet, hogy neked mindegy, hogy egyesek
rajtad élik ki a szadizmusukat, simán bokszzsáknak néznek mindenféle
mondvacsinált indokkal, de nekem semmi kedvem az életemet kockáztatni a víz
alatt, és a fogaimat idefönt. – eresztette szabadjára az érzelmeit Rick.
-Beszélek Christensennel – intett a fejével a rendező felé
Jeremy. Megkérem, hogy egy időre változtasson a koncepcióján. Csak amíg
összekaparjuk magunkat. Talán belemegy.
-Te teljesen megőrültél, Jer! Mi az, hogy amíg összekaparjuk
magunkat? És utána… utána megint mi leszünk a gyakorlóhenger a pofozógépeknek?
Láttad Jekyllt és Hyde-ot? – mutatott az ablakon túl álló két idősebb férfira,
akikből már a repülőn is érezhetően sütött a rosszindulat. –Ezeknek talán már
nem is az arany a fontos, hanem, hogy végre megölhessenek valakit. Hát, én lemondok e kétes dicsőségről. Elég
volt, hazamegyek!
-Rick, nem mehetsz el! Nem mehetünk el! – motyogott Jeremy.
–Akkor ki kellene fizetnünk az eddigi ellátásunk árát és a repülőjegyet. És
vastagon fog a ceruzájuk.
-És? – nézett rá a barátja. –Ha nincs pénzed, én kifizetem.
Kérek apámtól, majd megadjuk neki, de addig menjünk el, amíg még mi megyünk és
nem a hullaszállító visz. – nézett könyörgően Jeremyre, akinek az arcán
ugyanazt a megszállott félmosolyt látta, mint sok más versenytársáén, és tudta,
esélytelen a barátját lebeszélni erről a rémálomról. Tehetetlen volt, mert azt
is tudta, hogy nem hagyja magára, vele marad.
A műsorban eddig soha nem látott aranyláz tombolt. Az
értékes fém itt azonban nem a földben bújt meg, hanem a szeszélyes, kegyetlen
és jeges Bering-tenger alján. Kétmillió éves gleccserek olvadása során kerültek
az értékes, gazdag aranyrögök a tenger
vizébe. A tét nem kicsi: a vállalkozás indulását követően az egyik csapat
huszonnégy óra alatt negyven uncia aranyat is felhozott a hatméteres vízbe merülve, amelyből az
aktuális árfolyamon százötvenezer dolláros hasznot húztak. A csapatok a
meggazdagodás reményében hajlandók mindent kockára tenni, hogy a felszínre
hozzák a kincset.
Ez persze a Discovery csatornának kevés, ebből nem lehet
leforgatni egy évadnyi epizódot. Így aztán kicsit felturbózzák a
forgatókönyvírók segítségével a valóságot. A nagy fenékkotrón a „tulaj fiának”
munkáját az nehezíti, hogy egy verekedésben „megkéselték” és nem bírja úgy a
gyűrődést. Van egy hajó, ahol egy üvöltöző, idegbajos kapitány vitatkozik
állandóan semmirekellő emberekből álló legénységével, csak úgy repkednek a
kisípolt káromkodások. Ott van a "szerelemhajó", ahol Zeke egy
egyetemista, operaénekesnek készülő kezdő lánnyal áll össze. Szóval van meló
is, de csak módjával, a lényeg az arany köré szőtt történet-morzsákat jelenti.
Vannak "drámák", amikor a kezdő búvár rossz helyre nyúl és perceken
át "az életéért küzd", közben persze meg egy tévés stáb filmezi
tétlenül. Hihető, persze. Nem is csoda,
ha a néző folyamatosan gyanakszik, mi az, ami tényleg véletlenszerűen történt a
kamerák előtt, és melyik esetben volt megrendezve a "baleset"?
Ricket az is nyomasztotta, hogy a levelét megírva várta a
szülei reakcióját. Nem is nagyon késlekedtek vele, bár nem egészen úgy alakult,
ahogy számított rá. Az apja nem szídta le, csak nézte őt hallgatagon a skype
kameráján keresztül, és ez rosszabb volt, mintha üvöltözött volna vele. És a
kérdése a végén, hogy akkor ezt az egészet most hogy adja be az anyjának, még
ennél is rosszabb volt. Egy gyerekes kis pöcsnek érezte magát, aki nem mert a
szülei elé állni a remek tervével, és most még a saját felesége előtt is
titkolózásra kényszeríti az apját. Ráadásul a nagy kaland valóságban egy rakás szar volt, amit szégyellt
beismerni.
Az eltelt időben összefoglalva ennyi történt: van a nyolcvan
tonnás Behemót Christine, az alabamai White Trash, a Szerelemhajó és a
Lélekvesztő. Három hajón búvárok porszívózzák fel a tenger fenekén az iszapot,
a Behemót viszont nem szarozik ilyesmivel, csak lenyúl a mélybe a Caterpillar,
és felkanalaz pár mázsányi üledéket. A mocsokból azután ugyanúgy lett itt is arany, mintha csak a parton lennének: rostáló
teknő, homokmosó fölé görnyedve, és a mélység nyomasztó magánya nélkül.
A White Trash legénysége sem igazán sikeres: Steve ugye
lemaradt, Jason pedig majdnem a dühöngő tengerbe zuhant, és kificamodott a
válla. Vissza is kellett fordulnia a hajónak, a parton viszont mentő helyett a
dühös Steve várta őket, aki tényleg nem értette, hogy miért nem fért bele a két
és fél órás késés.
A napok végén elég egyszerű mérleget vonni: volt, hogy a Lélekvesztő és a gyámügyi nyomozó
egyetlen uncia aranyat sem talált, mert ki sem ment a vízre, a White Trash
pedig nagyon hamar visszatért a kikötébe. Zeke a Szerelemhajón öt unciát mosott
ki egy nap alatt, rögtön meg is jegyezte Emilynek, hogy ha így megy tovább, a
költségvetésébe belefér egy barátnő is. A Behemót pedig 47 unciát kanalazott
ki, amit még aznap el is adnak egy ügynöknek 72 ezer dollárért. (köszönet a hogyvolt.blog.hu-n talált
információkért)
Rick teljesen kiborult már, mert kettőjüket hol az egyik
hajón, hol a másikon vetették be, sehol nem ereszthettek gyökeret, nyilvánvalóan
a feszültség további fokozásáért és hogy legyen kivel kötözködniük a
többieknek. Ennél fogva az aranyból lényegében nem sok hasznot húzhattak, mert
számára legalábbis úgy tűnt, hogy mindig az éppen sikertelen csapatba osztották
be őket. A most a kezükbe kapott útmutató alapján holnapra Zeke hajójára
kellett mennie, Jeremy pedig a Christine Rose legénységével szállhatott vízre.
Már most utálta az egészet. Zeke olyan féltékeny volt rá, mintha legalábbis
lett volna kedve ránézni a barátnőjére. De igazság szerint Emily, dús
dekoltázsával együtt is csak egy butuska kis liba volt, otthon ilyenekkel csak
akkor állt szóba, ha megkérdezték, merre találják az elemi iskolát. Sabrinára
gondolt, akivel az eltelt időben alig pár alkalommal tudott szót váltani. Szó
sem volt skypolásról, rendszeres levelezésről. Olyan rövid időre kerültek csak
gép elé, hogy pár soros semmitmondó üzenetnél többre nem is futotta az
idejükből. Ráadásul még ezeket is szigorúan megszondázták, nehogy valami
információ kiszivárogjon a vetítést megelőzően. Haza akart menni! És ez az
érzés minden nappal csak erősödött benne.
9 megjegyzés:
Ne haragudj meg, jucus! Tisztességgel végig olvastam, de foggggalmam sincs ki-kivel van o.O
Szólj, ha böngésszem át alaposabban, mert esetleg a jövőre nézve fontos információk vannak elrejtve ;)
Azért közben kicsit együtt tudtam érezni Rick-kel...
:P
K&P
akkor csak annyi történt, hogy átérezted a kavart... nincs jelentősége, hogy ki kivel van... csak annyi, hogy a fiúk ott vannak és nem érzik jól magukat a nagy kalandon, holnap kicsit magukra hagyjuk őket, holnapután meg búcsút is veszünk Alaszkától, szóval ne memorizáld a társaságot XD
Köszönöm!
<3
Tyűű jutkám, hát én is csak pislogtam, hogy most mi van. XD
Ugye nem baj, hogy örülök, ha hamar tovább állunk innen? :))
A búcsúvacsin tényleg nem volt semmi. XDDDD
pusza
Basszuskulacs!
Azt sem tudom ki kivel van! :O
Nagyon zavaros, csak azt tudom kivenni, hogy Rick megbanta meg azt a pillanatot is, amikor egyaltalan meghallgatta Jeremy otletet. Na bravo kisfiam. A magad huszonakarhany evevel mar akkor megalljt parancsolhattal volna, de nem tetted...Most tessek akkor szenvedni!
Itt mar mindegy a stab, vagy az anelkuliseg, ez mindenhogy veszelyes uzem...
Valamiert biztos fontos volt a sztori szempontjabol ez a kirucc, kivancsian varom, hogy miert.
Remelem hamarosan hatat forditanak ennek az oruletnek, termeszetesen bantodas nelkul. *.*
Varom a holnapit, de az azutanit talan meg jobban. ;) ugye nem baj?
<333
Most őszintén. Miért vannak a történeteidben ezek történelem és földrajz "órák"?
A történetvezetés szempontjából feleslegesek.
Ez a rész igazán zavarosra sikerült és nem történik benne semmi!
Látom a többi hozzászóló is egy nagy kérdőjel.
Meg is válaszolod: "akkor csak annyi történt, hogy átérezted a kavart... nincs jelentősége, hogy ki kivel van... csak annyi, hogy a fiúk ott vannak és nem érzik jól magukat a nagy kalandon"- talán akkor nem kellett volna ilyen hosszan taglalni. Azt, hogy nem érzik jól magukat, max. 4-5 mondat.
Remélem nem sértettelek meg a véleményemmel. Várom a következőt, mert igazán jól indult a történet!
Nyugi Bee, örülök, hogy végre egy tetemrehívás... hát, azért remélem, hogy 1-2 részen belül értelmet nyer ennek a fejezetnek a létjogosultsága a történet egészében...
Úgy legyen, jucus ;)
Rem., nem most vezeted be a szerda-szombat műszakot.... XDDDD
Nem fokozom Jucus. Én bízok benned. Eddig még mindig kikavarodtunk, veled, bár hová is vezettél minket! <3 XD
Megjegyzés küldése