Ötletbörze 03.

Sziasztok!
Na, hogy telnek az ünnepek? Békesség, boldogság?  Esetleg már a nagy veszekedések is megvoltak? Semmi vész, az ilyesmit nagy kibéküléseknek kell követniük! Részemről kicsit csalódott vagyok a majdnem tavaszi időjárás miatt. A hóesés azért sokkal jobban illene ehhez az időszakhoz. Arról már nem is beszélve, hogy így még a forraltbor sem esik olyan jól. És meg kéne már sütni a gesztenyét is, de ahhoz is átfagyott kezek dukálnak, ahogy kapkodva melegszenek a forró kis labdacsokon. Na, mindegy, azért egy erdei séta mára is betervezve még ebéd előtt.

*

03. Mindenki egyért, egy érte

A három jóbarát ennél jobban nem is különbözhetett volna egymástól. Robert álmodozó volt, Tom egy világfi, Matt pedig a sport megszállottja. Még a középiskolában barátkoztak össze, bár azóta sem igazán értették, mi volt az a közös pont, ami annyi éven át összetartotta őket. Az érettségi után mindannyian Philadelphiában maradtak, itt jártak főiskolára és közösen béreltek lakást, hogy a szülőkről való leválás első hónapjait könnyebben vészeljék át. Robert egyszer azt mondta, hogy tulajdonképpen mindannyian tökéletlenek a maguk módján, és így, hármasban adnak ki egy egész normális fickót. Voltak, akik ezzel mélyen egyetértettek volna, s talán nem is csoda, hogy ezek mindannyian lányok voltak. Bár sokan azt mondják, hogy a férfinak elég egy hajszállal jobban kinéznie az ördögnél, de ebben a kérdésben a sors mindhármukhoz meglehetősen kegyes volt. 

Magasak voltak, edzettek és lezserek, színeikben kínálták a változatosságot, megvolt a természetes intelligenciájuk egy könnyed beszélgetéshez, bármiről is legyen szó, úgyhogy a lányok rajzó lepkefelhőként vették körbe őket, ha valahová beállítottak. A házban, a szemközti lakásban pedig ott éldegélt, Mona, Reese és Gwen, a három pompomlány, akik Matt egyik kosárlabda meccse után fedezték fel ezt az izgalmas közelséget. Onnantól rengeteg időt töltöttek együtt. Ám a lányok egy felhős őszi délutánon hangos kiabálással és némi tányérdobálással fűszerezve összerúgták a port, és Gwen hamarosan elköltözött. Nem kellett hozzá sok idő, hogy Reese is összepakoljon, Mona pedig kénytelen volt megállapítani, hogy egyedül esélye sincs fenntartani a lakást, úgyhogy miután elsírta a bánatát a fiúk vállán, hamarosan ő is eltűnt az életükből. 

Majdnem két hét telt el anélkül, hogy a szemközti lakásból bármi mozgolódást hallottak volna, amikor egy este kopogtattak az ajtajukon. Egy csinos, szőke lány állt az ajtóban és a kezét tördelve rebegtette meg valószínűtlenül hosszú pilláit.

-Sziasztok! Bocs, Emma vagyok innen szemből. Tegnap költöztem, de ma már le is állt a bojlerem és nem tudom újraindítani… ha esetleg valamelyikőtök segítene…

A fiúk elvarázsolva az ibolyakék szempártól egy emberként tódultak át a szemközti lakásba és nemsokára a régi gázbojler hangos duruzsolással melegítette már a vizet. A három jómadárnak azonban nem nagyon akaródzott visszatérni a saját kis birodalmukba, amíg meg nem ismerték jobban a bájos szomszédot. Segítettek pakolgatni neki a dobozokat, viccelődve hozták zavarba, amikor a fehérneműs került sorra, aztán Rob rendelt pizzát és esélyt sem adtak a lánynak, hogy kirúgja őket. Játékosak voltak és kíváncsiak, mert a lány zárkózottabb volt, mint akikhez az utóbbi időben hozzászoktak. 

Emma Braxley már megbánta, hogy bekopogott a szomszédaihoz, mert jobban haladt volna, ha egyedül próbál ebben a költözködési zűrzavarban eligazodni. A fiúk helyesek voltak, segítőkészek, de azon kívül, hogy újraindították a rozoga bojlert, leginkább csak hátráltatták. Nem volt abban a helyzetben, hogy pasikra hajtson, bármennyire is vonzó volt ez a három srác, akik nyíltan tették neki a szépet, nyilvánvalóan arra számítva, hogy választ közülük.

Amikor már a pizza is elfogyott, és az utolsó doboza is összehajtogatva hevert a bejárati ajtó mellett, Emma a kezeit tördelve a fiúk felé fordult.

-Ne haragudjatok, nehéz napom volt…

Rob vette elsőként a lapot.

-Persze, ne haragudj, már megyünk is, pihenj nyugodtan. Aztán, ha bármi segítség kell, kopogj csak át bátran!

-Köszönöm! – mosolygott rájuk a lány, aztán határozottan becsukta az ajtót. Hátát nekidöntve egy pillanatra elképzelte a jövőbeni kapcsolatukat. Nehéz lenne választani közülük, de biztos volt benne, ha képes megfelelő távolságot tartani tőlük, idővel jó barátai lehetnek. Pillanatnyilag jobban hitt a férfi és nő közti barátságban, mint a sírig tartó nagy szerelemben.

*

Teltek a hetek, időnként összefutottak a lépcsőházban, egy alkalommal kávéért kopogott át Emma, de mindig sikerült a három lépés távolságot megtartania a fiúkkal, akik lassan eljutottak oda, hogy beérték a jószomszédi viszonnyal. Nem mintha néha nem próbálkoztak volna meghódítani a lányt. Ha bulit szerveztek, őt is hívták, tudva, hogy úgyis visszautasítja majd az ajánlatot, mégsem feladva a reményt, hogy egy nap talán elfogadja. 

Egy nap Tom úgy robbant be a lakásba, hogy majdnem a tokot is hozta magával. A többiek kíváncsian nézték a viharos belépőt és meglepve nézték izgatott barátjukat, aki egy összeesküvő titokzatosságával suttogott:

-Baszki, srácok, gyereke van!

-Rendben van Thomas Manning! Nyugodjon meg és próbálja meg értelmesen elmondani, hogy mi zaklatta fel ennyire! – forgatta a szemét Matt, Robert pedig röhögve bontott ki egy sört és láthatóan feldúlt barátja kezébe nyomta.

-Kinek van gyereke? És ez mennyiben érint minket? –nézett rá nevetve. Tom lassan lenyugodott, pontosan abban az iramban, ahogy a kellemes félbarna lé lefolyt a torkán.

-Emmának gyereke van!

Matt biggyesztett egyet és a dolog innentől számára már nem is volt érdekes. A csaj úgyis olyan magának való volt, egy jéghegyet megolvasztott volna már a próbálkozásaival, de sosem járt sikerrel. Most már az okát is tudta és azonnal befejezettnek is nyilvánította a próbálkozásait. Férjes asszonyokkal és gyerekes magányos nőkkel nem állt szándékában kezdeni.

Robert magának is  kivett egy sört, aztán leült Tom mellé.

-Honnan tudod?

-Összefutottunk a lépcsőházban, most jött a gyerek…, gondolom, a csaj szüleivel volt idáig.

-És mekkora? – érdeklődött Robert, mire Tom elhúzta a száját.

-Nem mindegy? Én amúgy sem értek az ilyenekhez. Menni már tud és azt kiabálta, ahogy megölelte Emmát, hogy Mama… szóval, már nem csecsemő.

-És férj is van a képben? – kérdezte meg Rob, nem törődve Tom összehúzott szemöldökével.

-Szerintem nincs, de … figyelj, felejtsd el! Én ugyan eddig azt hittem, ez egy kis szüzike, azért nem hagyja magát becserkészni, de hát nyilván van már elég tapasztalata férfiakkal, talán nem is túl jó. Úgyhogy innentől a csaj túl bonyolult. Hagyd a fenébe!

-Oké! – csapott a barátja combjára Rob, aztán felállt. Az üres üveget letette a konyhaasztalra, aztán benézett a hűtőbe. –Ha nem akarunk éhen halni, valakinek le kéne menni vásárolni! – A többiek momentán nem érezték Valakinek magukat, így Rob egy nagy sóhajtással kilépett az ajtón. Aztán a lépcsőházban megtorpanva Emma ajtaja felé fordult.