Ötletbörze 07.

07. Vigyázok Rád

Robert az Operaház előtt várt magyar barátjára, akivel délután háromra beszélték meg a találkozót. Joe-t akkor ismerte meg, amikor a Bel Ami-t forgatták itt, pontosan ezen a helyen, ahol most fázósan toporgott. Akkor is ilyen kurva hideg volt – húzta fel a fejére pulóverének kapucniját, átkozva a feledékenységét, hogy hű társát, a sötétkék gyerekcsináló sapkáját a szobájában hagyta. Április volt annak a forgatásnak az idején, és személyes sértésnek érezte a szitáló esőt és a ruha alá bekúszó hideget, hiszen tavasznak kellett volna lennie, napfényes, balzsamos, virágillatú tavasznak, hiszen úgy indultak neki Londonból a forgatásnak, hogy majd itt Budapesten végre egy kicsit kiolvadhat a stáb. Most azonban november volt. Néhány napja otthon, Londonban még 12 fokot mutatott a hőmérő, és arra számított, itt talán még egy kicsit melegebb is lesz. Ehhez képest fagypont körül járt a hőmérséklet és  az sem lepte volna meg, ha hirtelen nagy pelyhekben hullani kezd a hó. Az itteniek egy cseppet sem csodálkoztak a barátságtalan időjáráson, és a szállodában figyelmeztették is, amikor leadta a kulcsát, hogy túl könnyen öltözött. Kezdett rájönni, hogy csak a javát akarták. 

Joe Kézdyt, vagy ahogy itt hívják Joseph… József – nyújtotta el az első magánhangzót -  a forgatáson ismerte meg. Egyike volt azon keveseknek, akik úgy viszonyultak hozzá, mint egy egyszerű londoni sráchoz, akiről egy kicsit többet írtak akkoriban az újságok, de ez láthatóan nem befolyásolta őket abban, hogy barátkozni próbáljanak vele. Megittak néhány kupica pálinkát, mire ki tudta mondani különösebb akcentus nélkül a srác nevét, vidám perceket szerezve a társaságnak. Egész este ilyen nyelvtörő szavakkal kínozták, úgy érezte, a világ legnehezebb nyelvét beszélik ebben az országban, de közben mégis jól szórakozott, mert senki nem kérdezősködött az amerikai filmvilágról és a magánéletéről. Ritka, normális pillanat volt, és ő kincsként őrizgette az emlékét az agybajos hétköznapokban.

Joe késik – nézett az órájára, erősen vágyva már valami meleg helyre, vagy egy italra, ami felmelegíti, de a srác előre szólt, hogy nem tőle függ, mikor szabadul a forgatásról, ahol operatőrként dolgozott. Szerencsére viszonylag közel volt, …azt mondta, ezzel a századelőt idéző kis földalattival érkezik majd a Városliget felől, amelynek a kijárata itt volt éppen előtte. Néhányan megjelentek a lépcsőn, de egyikük sem az volt, akire várt. Egy idős házaspár, néhány fiatal sietett felfelé a lépcsőkön, akik az építészeti remekmű előtt pózolva azonnal fotózkodni kezdtek, aztán nevetgélve megindultak a Bazilika irányába. Magányosan álldogáló korpuszával senki nem foglalkozott. Eltekintve attól, hogy nyirkos, csontig hatoló hideg volt, tulajdonképpen jó érzés volt csak úgy itt ácsorogni ez előtt a díszes épület előtt, amely abszolút hitelesen idézte a 19. századi Párizst, a sugárút két oldalán sorakozó palotákkal együtt. Az ismerős környezet biztonságérzetet kölcsönzött neki az amúgy elég kaotikusnak tűnő város közepén, amelynek csupán ezt az apró részét ismerte. 

Joe-val és a fiú barátaival bejárták a közeli utcákat, a kimondhatatlan és idegen hangzású Gozsdu udvar felkapott helyeit, ahol annak idején olyan jól érezték magukat. A Gozsdu udvar egy román ügyvédről, Gozsdu Manóról kapta a nevét, aki híres volt arról, hogy vagyona nagy részét ingatlanokba fektette be. Az itt nyílt helyek, mint a Kolor, a Kocka, a Spíler viszont már utánozhatatlan hangulatukkal váltak híressé nemcsak itt a városban, de már szerte a világban is. A közeli Méterben rőffel mérik az italt, ráadásul minél többet kér a vendég, annál jobban jár (a máj és a józan ítélőképesség véleménye itt nem mérvadó). Egy méter ital tíz adagot tesz ki, az ára viszont csak nyolcat – legyen szó sörről, fröccsről, vodkáról, vagy épp ginről. Baráti ivászatokra és ismerkedésre tökéletes, viszont aki még egyszer elsüti a Meghívhatlak egy méter sörre? dumát, azt azonnali hatállyal eltávolítják az ajtón, rosszabb napokon az ablakon át.  Mennyit fűzte Tomot és a fiúkat, hogy jöjjenek el ide együtt egy görbe hétvégére, de még sosem sikerült mindannyiuk idejét összeegyeztetni. Az elmúlt évek legbulisabb forgatása volt az három évvel ezelőtti, sok vidám emléket őrzött róla. – gondolt vágyakozva egy torokkaparó pálinkára, ami most garantáltan végigkergetné szép lassan megdermedő testében a vért.

Megint néhányan előbújtak a föld alól. A többség sietősen a zebra felé indult, de egy szőke, fiatal lány kivált a csoportból és fényképezőgépe lencséjén át az Opera épületét pásztázta. Robert tekintete csak átsiklott rajta, aztán elővette a telefonját, de még mindig nem érkezett üzenet Joe-tól. A fiú azon kevesek egyike volt, akiknek önként adta meg a telefonszámát. Három éve még segédoperatőrként dolgozott, az egyik jelenet után odavitt hozzá egy nagy papírpoharat, benne forró, életmentő kávéval, és megkérdezte, hogy kér-e hozzá egy kis szíverősítőt; és ennyi elég is volt, hogy barátságot kössenek. Később Joe volt az, aki szerzett egy magánszállást, amikor Kris érkezése után kicsit kényelmetlenné vált a szálloda körül állandósult hisztéria, ahol a tinilányok órákon át skandálták a nevét és sikoltozva fogadtak minden elsötétített ablakú autót. El tudta képzelni, hogy az elegáns pesti szálloda mennyire utálhatta azért a felhajtásért, ami rengeteg kényelmetlenséget okozott a többi vendégnek; még akkor is, ha a stáb jelentős összeggel járult hozzá a hotel bevételéhez. 

A lány közben folyamatosan a kamerába nézve hátrált az úttest felé. Nyilván nem fért bele a képbe a monstrum épület ilyen közelről. Menj át a zebrán, te süket! – grimaszolt Robert, ám a lány sóhajtva leengedte a gépet és hirtelen őrá nézett, aztán egyenesen megindult felé. Jaj ne! – sóhajtott a férfi, várva az elkerülhetetlent, amikor autogramot kérnek tőle és közös fotót, ám a lány tétovázva, de tökéletes angolsággal szólalt meg:

-Bocsásson meg, beszél angolul?

Robert egy fejbiccentéssel válaszolt.

-Készítene rólam egy képet úgy, hogy a homlokzat ebből a szögből legyen rajta a szfinx-szel együtt? – magyarázta a lány az épület felé fordulva és hevesen gesztikulálva a beállítást.

-Hogyne – morogta Robert, még mindig kicsit mereven várva a felismeréssel járó sokkot a csinos női arcon. De a lány a szemébe nézve csak kedvesen elmosolyodott. Pedig megismerte – döntötte el némiképp csodálkozva, az apró villanást látva a fakókék szemekben. Látott már ilyen szemet, bár most hirtelen nem jutott eszébe, kinek a szeme hasonlított a lányéra. Kicsit hideg, mélyrehatoló, mégis bizalomgerjesztő… ki a fenének volt ilyen szeme? – töprengett magában, miközben hátrált a géppel a kezében, hogy a kapott instrukciók szerint készíthesse el a képet. 

-Álljon meg! – kiáltott ijedten a lány, és a következő pillanatban már hallotta is a nyilván káromkodásokkal tarkított idegennyelvű kiáltást a háta mögül is. A hangszínből ítélve a biciklis néhány becsületsértő megállapítást tehetett, és örült, amiért a nyelvismerete nem terjed odáig, hogy értse is azokat. Elkattintotta a gépet, aztán a biztonság kedvéért csinált még két képet, végül visszadta a gépet.

-Majdnem balesetet szenvedett miattam. – mondta halkan a lány.

-Jaj, nem… nekem kellett volna jobban figyelnem; de hát végül is nem történt semmi baj. – vont vállat Robert, és hirtelen arra gondolt, Joe most igazán küldhetne egy mentegetőző sms-t, amivel lemondja a találkát. Szívesen meghívta volna ezt a szőke lányt egy forró kávéra. Biztosan angol… a szőke haj, a világos…kék szemek, az a néhány szeplő az orra hegyén, a kiváló angolsága … igen, angol turista lehet – döntötte el magában, elhatározva, hogy amíg felmelegszenek a kávé mellett, addig sok minden más mellett ezt is kideríti a lányról.  A tény, hogy a nyilvánvaló felismerés dacára nem ugrott a nyakába, kifejezetten érdekessé és szimpatikussá tette. Döntött. Az sem baj, ha Joe nem ír, meghívja a lányt, legfeljebb Joe odajön a kávéházba, most már egy percet sem akart maradni kint a hidegben.

-Meghívhatom egy kávéra? – bökte ki hirtelen a kérdést és a lány láthatóan meg is lepődött rajta.

-Jól esne, igen, de nem hiszem, hogy …

-Bocsánat, be sem mutatkoztam. Thomas vagyok – mondta önkéntelenül is második keresztnevét, mire a szőkeség elhúzta a száját.

-Tudom, hogy ki maga… Robert… csak nem hiszem, hogy …

-Upsz, lebuktam – vörösödött el Robert, aztán beismerően folytatta: - Robert Pattinson. Ha van kedve meginni egy kávét és kicsit felmelegedni, akkor legyen a vendégem. Már csak az életmentő kiabálásért is. – biccentett a biciklis után.

-Kate. Kate Hollins. És ha komolyan gondolta, akkor talán ide a Callas Caféba – mutatott az alig harminc méterre lévő elegáns kávézóra a lány, miközben az odalán lógó táskába elpakolta a fényképezőgépet. 

-Hollins? – merevedett meg Robert. –Úgy, mint …Dean Hollins? – ráncolta a homlokát, ahogy hirtelen eszébe villant, hű testőrének, Dean-nek van ugyanilyen szeme. Hogy is nem jutott ez hamarabb eszébe? Vajon ő is itt van valahol?

-Igen, ő az apám. – mosolyodott el a lány.  –Örülök, hogy személyesen is megismerhetem. Már nagyon sokat hallottam magáról.

-Bízom benne, hogy Dean korrektül mesélt rólam! – sóhajtott a férfi, miközben belegondolt, hogy hű testőrénél jobban talán csak a saját édesanyja ismeri a viselt dolgait. –Nem is értem, hogy nem találkoztunk ennyi év alatt?

-Talán azért, mert apám mániákusan akar távol tartani a művészvilágtól. – nyomott el egy halvány mosolyt a lány, miközben Robert benyitott a kávézóba, aztán udvariasan maga elé engedte.