"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. december 15., vasárnap

Túl az Óperencián 43.



Rick szinte zavarban volt, ahogy az anyja szobájába léptek. Agyának egy rejtett zuga próbálta felfogni úgy a dolgot, hogy oké, kórház… valami  miatt itt látogatja meg, de az a visító csöppség az anyja  karjaiban azonnal mellbeverően szembesítette a valósággal. Az édesanyja 51 évesen, egészséges kislánynak adott életet, az apja forró szerelemmel csókolja szájon, nem törődve vele, ki látja… olyanok voltak, mintha látta volna a fiatalkori énjüket. Nyilván ő is abba a hibába esett, hogy pusztán a koruk miatt teljesen aszexualizálta a szüleit és most a sors szeszélye szembesítette vele, hogy harmincon túl is létezik még az élet. 

Zavartan lépett ő is az ágyhoz, hogy egy puszit nyomjon az édesanyja fáradt, de boldogságtól ragyogó  arcára.
-Gratulálok! És nagyon örülök, hogy minden simán ment.
Még ki sem egyenesedhetett, amikor a huga velőtrázó sírással a fülébe ordított. Ránézett az apró, ráncos kis arcra és úgy döntött, szebbet még talán életében nem látott. Annak idején, Corinna születésekor ő még gyerek volt, egészen másként élte meg a nagy eseményt, de ez az apró kis arc, a hadonászó kis kezek azonnal elbűvölték. Már nem foglalkoztatta a gondolat, hogy 26 évesen hogyan érezzen testvéri kötődést a kis jövevény irányában, az érzés megszületett pusztán egyetlen pillantástól.  Megcirógatta a kipirult arcocskát, mire a baba azonnal szopó mozdulatokat tett apró szájával, és ettől elnevette magát.

-Hol van Sabrina? – hallotta az anyja halk kérdését, és ettől benne is újraéledt az aggodalom a lány irányt, aki az előbb hallhatóan nagyon rosszul volt kint a mellékhelyiségben.
-Rosszul lett és egy doktornő elvitte megvizsgálni. – mondta és közben azon tünődött, vajon nem kéne-e már a lánynak előkerülnie.
-Rosszul lett? Mi történt? – váltott rögtön aggodalmasra Olivia hangja is.
-Nem tudom, az egyik pillanatban még beszélgettünk, aztán tök váratlanul kidobta a taccsot. – motyogta Rick, és már el is döntötte, hogy most pár pillanatra magára hagyja a szüleit és elmegy megkeresni a barátnőjét, akinek egészen biztosan szüksége van most őrá. –Bocs, mindjárt jövök, csak megkeresem. – mondta és már kívül is volt az ajtón.

Olivia és Alex jelentőségteljes pillantást vetettek, bár egészen más járt kettőjük fejében.
-Szerelmes. – mosolygott Alex, miközben Risa Carmen tökéletes kis vonásait csodálta és ujjával ő is megcirógatta a pici arcot.
-Hát, remélem, annyira szerelmes, hogy tudja, most nem hagyhatja cserben Sabrinát. – sóhajtott az asszony, mire a férje zavartan nézett rá.
-Miért hagyná cserben? Most is aggódott érte.
-Jaj, Alex… te tényleg nem érted? – sóhajtott Olivia és a hangosan síró babát a mellére emelte. A hirtelen beállt csendben csak az apró száj cuppogása hallatszott, ahogy ősi, elemi ösztönnel talált rá a kislány az életet adó anyamellre.
-Mit nem értek? – nézte a férfi csodálva a képet, ami festők ezreit ihlette már meg a világ kezdete óta, de a valóságot talán senki nem tudta még visszaadni, hiszen ezt a gyengéd ölelést, a gyermek ösztönös kapaszkodását az életet jelentő anyai testbe, a saját testéből táplálás csodáját csak ez a csendes, derűs látvány és hang együttesen tette valóságossá és feledhetetlenné. 

-Szerintem terhes – mosolygott Olivia a picire, így nem láthatta, ahogy a férje összehúzott szemekkel nézi.
-Téged kifejezetten csiklandozna a gondolat, igaz? – hallotta a hitetlenkedő kérdést. –De Livi, ne beszéld beléjük a gyereket, még alig ismerik egymást, Rina iskolába jár, a fiad meg nemsokára megint tengerre száll.
-Jaj, Alex! A sorsuk nincs kőbe vésve, nem? Ricknek nem muszáj a tengert járnia, Rina az iskola mellett is nevelgetheti a picit, végszükség esetén ott a családja, vagy akár mi magunk, hogy segíthessük, és szerintem jobban ismerik egymást, mint sokan húsz év házasság után. Úgyhogy ne görcsölj… hacsak nem az a bajod, hogy a fiatal apuka képét összetörik a gyerekek a nagypapa státuszával. – kuncogta el a végét.
*

Sabrina könnyes szemmel nézte a két kék csíkot. Olyan gyorsan és határozottan jelent meg a műszer közepén, mint ami kétséget sem akar hagyni a valóságnak. Terhes! Jézus az égben! Most mi a fenét csináljon? Egy pillanatra visszagondolt, hogy voltak-e apró jelei az elmúlt hetekben. Hát igen, ha nem azzal foglalkozott volna a szabad idejében, hogy minél több időt töltsön Oliviával, amikor Rick hosszú napokat töltött az intézetben, készülve a következő munkájára, akkor talán észrevehette volna, hogy a legutóbbi vérzése épp csak jelképesen volt meg. De igazság szerint, csak megkönnyebbült volt, hogy nem a görcsök és a betétcserélgetés töltötték ki a napjait. 

Az ajtó felé sandított, amin túl ott várja a fiú, hogy megmutassa neki újszülött kishugát. Hogy a fenébe mondja el neki, hogy néhány hónap múlva a saját csemetéjét is a kezébe veheti? Úgy döntött, ennyire nem hajlandó egyelőre előre rohanni az időben. Most kimegy, jó képet vág a világhoz, ami éppen összeomlani készült körülötte, gratulál Oliviáéknak, aztán beszél az anyjával… és talán majd Oliviával is, ha a következő napokban valamikor kettesben tud maradni vele. Két felnőtt nő, akik eddig csak a javát akarták, segítették mindenben, csak tudnak neki tanácsot adni, mit tegyen.

Rick már ott tartott, hogy bekopog a dr.Monahan feliratú szobába, amikor a háta mögött kinyílt egy ajtó és Sabrina lépett ki kissé még sápadtan, de őt meglátva széles mosollyal az arcán. Megnyugodva tárta szét a karjait és a lány úgy simult a mellkasára, mint aki az ő erejéből próbál erőt meríteni.
-Minden rendben? – ringatta meg kissé a karjaiban, mire Sabrina eltolta magától.
-Minden oké, csak biztos a korai kelés meg a nagy izgalom… de most menjünk, hadd lássam már végre a hugodat. – mondta erőltetetten vidáman, de szerencsére Rick most túlságosan megilletődött volt a történésektől és nem vette észre, mennyire nem szívből jövő a mosolya és a vidámsága. Belekarolt és hagyta magát vezetni Olivia szobája felé, nem sejtve, hogy a látvány, ami odabent fogadja, mennyire szíven üti majd. 

Az asszony inkább ült, mint feküdt, a sűrű hajú baba pedig éppen a mellén volt, amikor egyetlen halk koppintást követően már be is léptek. Olivia minden zavar nélkül mosolygott fel rájuk, Rick ijedten megtorpant, mintha valami olyan pillanatba nyert volna betekintést, ami nem rá tartozik, de Sabrina behúzta magával a szobába.
-Jaj, annyira édes! – sóhajtott a lány és a szemében könnyek jelentek meg a meghatottságtól, és a hirtelen rátörő érzelmektől. –Alex azt mondta, olyan, mint te, de hiszen neki sötét a haja. – motyogta végül, mielőtt bárki felteszi neki a kérdést, miért könnyezi meg a látványt. Az asszony elmosolyodott:
-Alexnek már attól olyan, mint én, hogy nincs fütyije. És egy pár órás babáról megmondani, kinek a vonásait örökölte, azt hiszem, amúgy is képtelenség. A lényeg, hogy egészséges. Kilenc hónapon át csak ez az egyetlen kérdés foglalkoztatott, minden mással meg tudunk birkózni, csak attól féltem, esetleg a késői terhesség miatt becsúszik valami rendellenesség, de az előbb a doktornő megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben. Jaj, el is felejtettem a nevét.

-dr. Erica Monahan – segítette ki a lány, mire az asszony kíváncsian ránézett.
-Honnan tudod?
-Hát, volt egy kis rosszullétem az előbb, és pont arra járt, megvizsgált, adott valami pasztillát, úgyhogy a helyemre kerültem azonnal. Egy gyerekorvos vizsgált meg és cukorkával kínált, mint egy ijedős kislányt a doktornéninél – kacarászott a lány, és Oliviában csendes derűvel ülepedett le a bizonyosság. Cukorka. A terhessége elején, ha émelygett, az mindig segített, ha valami cukorkát szopogatott.
-De azért minden rendben? – nézett a lányra, aki elpirult.
-Persze, minden oké… tulajdonképpen azt hiszem, farkaséhes vagyok. Nem is csoda, itt a reggeli ideje. – nyelt nagyot Rina és vágyakozva gondolt a táskájára, amit a nagy rohanásban otthon felejtett. Abban mindig volt egy szeletke nápolyi vészhelyzet esetére. 

-Akkor menjetek, kapjatok be valamit a kávézóban. Úgyis, azt hiszem,a kisasszony megtisztelte a pelust valamivel, Alex máris gyakorolhatja, mennyire emlékszik még a tisztába tevésre. – kacsintott a férfire, aki csak nézte őt megfejthetetlen és mégis rajongó tekintettel. Rick gyomra a reggelinek már az emlegetésétől is megkordult.
-Jó ötlet. Apa, neked is hozzunk valamit?
-Egy kávét, kösz,más nem kell. – aztán amikor a gyerekek már nem hallották, tejet ne kérj bele, az lesz itt elég nekem is – mormolta, aztán végigsimított az asszony mellén. Olivia kacagva húzta le magához a fejét egy meghitt csókra.
*

-Olyan fura őket nézni. – fintorgott Rick, ahogy a forró kávé a kezére csöppent. -Mégiscsak túl vannak az ötvenen… nekik a folyosón kéne szurkolniuk az unokájuk születése miatt, nem odabent édelegni. Próbálom túltenni magam a tényen, de egyelőre elég nehezen sikerül. Bár, reménykedésre ad okot, hogy anyámat így ragyogni már régen láttam. Szinte megfiatalodott. Az apám persze büszke hímként vigyorog, de még mindig nem tudom elhinni, hogy ennyire felelőtlenek lettek volna.
-Véletlen volt, Rick. – szólalt meg halkan Sabrina. –Néha az ember nem tudja kijátszani a sorsot, bármennyire is vigyáz. – motyogta alig hallhatóan, mire a fiú csak legyintett.
-Most már mindegy, ahogy apám az én helyzetemben mondta volna, a baj már megtörtént, koncentráljunk a kárenyhítésre.
-Apád sosem mondana ilyet. – fortyant fel a lány. –Ha neked gyereked lenne, szerintem ők lennének a legboldogabbak. 

-Rina! Most, amikor szinte újra élhetik a fiatalságukat Risa Carmennel? Uramisten, hogy tudták ezt a nevet kitalálni? Olyan, mint egy felnőtteknek szóló filmben a főszereplőnő neve, nem? Nekem Caro lesz, esetleg Risa, de akkor meg majd mindig összekeverlek titeket – kacarászott önfeledten és magához húzta a lányt.  -…Szép is lenne egy unokát a nyakukba sózni – kuncogott ördögi vigyorral. –Csak, hogy tudják, hol a helyük az evolúciós sorban.
-Hah, lehetetlen alak vagy! – mordult fel Sabrina. Ez a beszélgetés határozottan nem jó irányba haladt ahhoz, hogy a fiú tudtára adja, amit fél órája még maga is alig tud elhinni. –Ha végeztél, vigyük fel Alexnek a kávét, aztán nekem mennem kell, mert több előadásról nem hiányozhatok. A végén még lehúznak a vizsgázói névsorból. Pedig most már be akarom fejezni. A diplomáig még így is egy évem van hátra, a végén sosem fogom elvégezni ezt a nyomorult sulit. És megígértem anyunak is, hogy ma felugrom hozzájuk, olyan régen tudtunk nyugodtan beszélgetni, mindig rohanásban voltunk; és úgyis el akarom újságolni nekik a nagy hírt. – csuklott el a hangja a végén, ahogy belegondolt, mennyi mindenről számolhat be Alexék kislányának születése mellett. 

-Oké, nekem is be kell mennem az intézetbe. Összeállt már a stáb, két hét múlva kihajózunk, és képzeld, már megint sikerült megnyernem bónusznak azt a libát. Vicky is benne lesz újra a csapatban, úgy látszik, ő már bocsánatot nyert a múltkori baklövéséért, Martin pedig még mindig parkolópályán van. Sajnálom a srácot, mert rendes  arc és biztos vagyok benne, hogy Vicky vette rá arra az őrültségre. Na, mindegy is, dolgozni megyünk, nem barátkozni. De lehet, hogy ma csak este érek haza. Miattam nem kell főznöd, majd bekapok valamit a büfében.
Odafönt Alex megkapta a kávéját, Oliviából kitört a nevetés, ahogy a férje savanyú arccal nézte a tejjel gazdagon felöntött kórházi löttyöt, aztán a fiatalok elköszöntek, ők pedig ott maradtak, hogy zavartalanul ismerkedhessenek a család legifjabb tagjával.

2 megjegyzés:

zso írta...

Szóval, most azonosultam Olívia korával!/51 XD Azt hiszem a mosolygás még lefagy Maitland apuka arcáról..../nagypapa ...és így lesz a kispapából nagypapa pár hónap alatt!
Mondjuk, nem csodálkozom Rick hozzáállásán a húgához! XD De milyen duma már ez az evolúciós izé? XD
szóval újra megnyerte Vickyt? Háát??!! XD

csez írta...

Épp babázásban voltam én is tegnap... Nem szólok egy szót sem ;)
Kár, hogy Rina így látja a szitut... De majd kikerekedik. Mm a történet. Gondolom ;)
Így már világos Rick szakmai pályája is XDDD
Kisszülők turbékolása kééész... XDDD
Tetszett!
K&P