Túl az Óperencián 45.

Rick idegesen pakolta össze a jegyzeteit a könyvtárban. Lassan kezdte átlátni a káoszt, amint a milliónyi apró feljegyzés a helyére került. Remek dolog lett volna ez a kutatómunka, mert felkészülten érkezni a helyszínre… ez mindig magabiztossá tette, de most valamiért már az indulás előtti napoktól nyomasztotta ez az egész út. Holnap érkeznek Dekkerék és Gregék, Zora és Jason pedig nála fognak lakni. Talán még Cliff és Natalie is befutnak, ha sikerül az ikreket elsózni a nagyszülőkhöz. Tele lesz a szüleinél a ház, otthon kerülgetheti azt a két dinnyét, akik Jason legutóbbi telefonja alapján most éppen fasírtban vannak egymással. 

Jason ugyanis kiterítette a lapjait Zora előtt, bevallotta neki, hogy már nagyon régen többet érez iránta, mint barátságot, erre a lány – könnyes szemmel ugyan, de – megkérte, hogy a jövőben még a kórházi munkában se egyszerre vegyenek részt. Szépen felosztották egymás között az alkalmakat és egyedül  foglalkoztak a továbbiakban a kicsikkel. A szabad idejükben pedig Zora ettől kezdve soha nem ért rá, ha a fiú elhívta egy buliba vagy meglobogtatott előtte egy koncertjegyet. 

Nem értette Zorát, mi a problémája Jason kitartó imádatával. Ha a korábbi pasijaihoz fűződő régi rossz emlékek miatt, akkor ez a fiú lehetne rá a legjobb gyógyszer, ha pedig jelesül éppen vele van baja, akkor sokkal barátibb lenne, ha őszintén megmondaná, minthogy folyamatos feszültségben tartja. 

Sabrina is olyan furán viselkedett mostanában, a szeme tele volt időnként néma bizonytalansággal, és ő meg nem mert rákérdezni, mi a baj, mert attól félt, valami olyat fog hallani, ami összetörné a lelkét. Már csak abban bízott, hogy az ágyban még mindig olyan jól megértették egymást. Ha kimerülten egy szenvedélyes  szeretkezés után a lány szemébe nézett, nem látott ott mást, csak a szerelmét, de napközben… egyre többször kapta rajta, ahogy elgondolkodva mereng valamin, vagy zavartan rezzen össze, amikor hozzászól. Ha a lány nem kapaszkodott volna bele kétségbeesetten éjszakánként, akkor már arra gondolt volna, hogy ennyi volt a boldog, szerelmes időszakuk, Sabrina talán tovább szeretne lépni, csak nem tudja hogy hozza a tudomására.

Már az is eszébe jutott, hogy megkéri a kezét, bár tisztában volt vele, hogy egy gyűrű nem tarthatná maga mellett, ha menni akarna. Nem értette az árnyékokat a lány szeme alatt és bármit megtett volna, hogy újra azt a régi, nevetős, vidám lányt kapja vissza, aki nem is olyan régen még volt mellette.  Hazafelé mindenesetre vett egy nagy csokor  vidám virágot, mert lehet, hogy Rina csak a romantikus gesztusokat hiányolja a kapcsolatukból. Bár, ő a maga részéről nem tudott volna romantikusabbat elképzelni, mint egy gyertyafényes lubickolást a kádban, de ha ezen múlik, hogy mosolyt csaljon végre a kedves arcra, akkor kazalszám hordja haza a virágot, amíg el nem indul a tengerre.

Amíg el nem indul… lehet hogy ez a baj? Talán a gyakori távolléteket unta meg Sabrina? De hát tudta, hogy ez a munka ezzel jár. Sőt, ha egyszer befejezi az egyetemet, talán ő maga is járni fogja a világot. Rick őrlődött a a kérdései között, miközben a bringát tekerte, és ezért nem vette észre időben, hogy  a lámpa pirosra váltott előtte.

*

Szerencséje volt. Már amennyire ebben a helyzetben szerencséje lehetett. Az utolsó pillanatban még fékezett, a kocsi vezetője is észrevette, hogy elkerülhetetlen a baj, így aztán két lábbal lépett a fékre. Rick így is átesett a motorháztetőn, jelentős kárt okozva a csillogó karosszériának, de a földet érés, bár fájdalmas volt, mégis szerencsésebb, mintha még a fejét is odaveri a járdaszegélyhez. Ahogy felült, tudatosult benne, hogy jobb, hogy meg sem próbált a karjára támaszkodni, mert alighanem eltörte. Körülnézett, mindenhonnan aggodalmas és kíváncsi tekintetek meredtek rá, ő pedig ott ült a csokor virág romjaival behintve. Önkéntelenül is nevetni kezdett. A kocsi sofőrje pedig látva, hogy az áldozat a karját magához ölelve hahotázik a földön, inkább rendőrt hívott, aztán a mentőket is.

*

A kórházban aztán már nem volt kedve nevetni. A röntgen világosan mutatta az alkarja törését, nem mintha ebben nem lett volna már ott az aszfalton ülve is biztos, a kegyetlen fájdalom elég beszédes előjelnek látszott. A rendőrségi jelentéshez vért is vettek tőle, hogy ivott-e, aztán amíg a gipszelésre várt, felmérte az egyéb károkat. A telefonja kijelzője elrepedt, de még fel tudta hívni Sabrinát, hogy ne aggódjon, a laptopja azonban nem volt hajlandó bekapcsolni, így aztán a fejét vakarva gondolt a sok – máshova még el nem mentett - adatra, amit a winchestere rejtett. Hát, az utazásnak így alighanem lőttek, dr. Cornfield nem lesz boldog, ha értesíti, hogy az utolsó előtti pillanatban keressen mást a helyére, de begipszelt karral nem vághat neki egy majdnem egy hónapos hajóútnak. Ugyanakkor talán még jól is jött most ez a baleset, mert legalább a végére járhat, mi a baja Rinának mostanában.

*

Sabrina kifulladva loholt fel a kórház sebészeti emeletére. A lift éppen az orra előtt ment el, és nem volt türelme várni, amíg visszaér a földszintre. A fiú telefonja éppen akkor érte el, amikor végre beszerencsétlenkedte magát a lakásba, miután a csomagokkal megpakolva már harmadszor ejtette el a kulcsát. Aztán úgy is maradt minden, az előszobában leszórva, mert ő máris fordult kifelé, ahogy meghallotta, mi történt.

-Rick Maitland-et keresem, mostanában hozta be a mentő – hadarta a pult mögött ülő nőnek, aki gépiesen a monitorra nézett.

-A gipszelőben lehet, a 225-ös szoba előtt várja meg. – mondta érzelemmentes hangon, aztán fel sem nézve tovább lapozgatta a színes magazint, aminek az olvasásban a lány megzavarta. 

Sabrina leroskadt a mondott szám előtti egyik székre és biztatóan rámosolygott egy tízéves forma kiskölyökre, aki hüppögve bújt az anyjához, miközben a karja a nyakába kötött kendőben pihent.

-Neked mi fáj? – nézett rá a gyerek kutatóan, mint lehetséges sorstársra.

-Nekem semmim, de a barátomnak eltörött a karja, őt várom, hogy láthassam, mekkora a baj. – válaszolt a lány, aztán együttérzően megcirógatta a kisfiú haját.

-Akkor biztos ő volt az, akit az előbb visszatoltak a röntgenbe – szólalt meg a kisfiú mamája. –Felmerült a gyanú, hogy a kezelés alatt elmozdult a csont. Lehet, hogy csak húzni kell, de az is lehet, hogy megoperálják. – mesélte a jólértesültek beszédességével. –Bocsásson meg, ha ijesztgetésnek hangzik, de tudja, elég sokat kell várni és ilyenkor az ember jobb híján a mások nyomorúságával foglalkozik. – vont vállat. 

Sabrina sápadtan bólogatott. Szegény Rick! Ha ilyen komoly a dolog, akkor aligha utazhat el a közeljövőben. A gondolat a szíve mélyén elégedettséggel töltötte el, bár őszintén sajnálta, hogy emiatt a fiúnak szenvednie kell, ráadásul az a sok munka is kárba ment, amit az utóbbi időben fordított rá a felkészülésre. De itthon lesz és ha túl lesz a kezdeti sokkon, akkor eléállhat és szembesítheti végre azzal a másikkal – simított végig önkéntelenül is a hasán. Az idő telt, és őt egyre jobban frusztrálta, hogy titkolózik. 

Közben kinyílt a szomszédos ajtó és egy tolószékben Ricket tolták ki rajta. Épp kezével a haját túrta éppen, és a látványtól Sabrina elmosolyodott. A fiú most éppen úgy nézett ki, mint a mellette ülő kisfiú. Felpattant és odasietett hozzá. A kórházi asszisztensre nézett, aki a fal mellé tolta a kocsit és rögzítette a kerekeit.

-Egy pillanatra itt hagyom, hívom a doktor urat. Addig úgy látom, kellemes társasága lesz. – mosolygott Sabrinára, aztán eltrappolt a műtő feliratú ajtó irányába.

-Szia! – nyomott egy puszit a lány Rick fejére, és ujjaival eligazgatta az összekócolt tincseket. –A  kis sorstársad mesélte, hogy lehet, hogy megműtenek. Mi történt?

Rick ép kezével megragadta Sabrina kezét és magához húzta egy csókra. Most mindennél jobban esett neki az aggódó kedves arc látványa.

-Szia! De jó, hogy már itt is vagy! Elmozdult az átkozott, úgyhogy most leszedik róla ezt a vackot és huzatni fogják, aztán újra rögzítik. Ha működik a dolog, akkor nem lesz műtét, de engem már kiver a víz a gondolattól is. Megtennéd, hogy apát felhívod és kíméletesen közlöd vele a jó hírt? Csak anya ne izgassa fel magát rajta, mert már úgyis tök felesleges, a baj megtörtént. Aztán ha tudsz szerezni egy működő laptopot, akkor írnom kéne dr. Cornfieldnek is sürgősen. Az enyém azt hiszem kuka, bár kéne keresni valakit, hátha a winchestert le tudják menteni. 

-Oké, most ne törd a fejed ezeken! – ölelte a hasához a fiú fejét Sabrina. –Most várjuk ki, hogy bejön-e ez a húzásos dolog, aztán remélem, haza is engednek, aztán otthonról majd intézkedhetsz. Szerintem apádékat is jobb, ha csak akkor zargatjuk, ha már tudjuk, hogy kell-e műteni egyáltalán. Addig inkább mesélj, mi történt.

-Te vagy az oka! – sóhajtott a fiú és Sabrina elképedt tekintetét látva kicsit keserűen elnevette magát.  –Igen, te. Mert te jártál a fejemben, hogy olyan furcsa vagy mostanában. És még virágot is vettem neked, hogy hátha azzal jobb kedvre deríthetlek, s közben nem figyeltem a lámpára.

-Akkor már értem, miért vannak virágszirmok a nyakadban – motyogta Sabrina és ujjaival két fehér apró szirmot kaparászott le a fiú izzadt nyakáról. Inkább nem tért ki az előbbi megjegyzésre, hogy már Ricknek is feltűnt, mennyire megváltozott mostanában a viselkedése. 

-Hát, úgy is néztem ki, mint egy idióta. Ültem a földön, üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, közben meg röhögtem, mert teljesen beborított a sok virág. A sofőr, aki elé kikerekeztem, ki is hívta a rendőröket, mert azt hitte, tökre el vagyok ázva. Tényleg… az előbb számba vettem a károkat, a bringáról meg teljesen megfeledkeztem. Nyilván ott maradt az a girbe-gurba roncs az út szélén. Még jó, ha a sofőr nem akarja majd rajtam bevasalni a karosszériája javításának a költségeit, mert rendesen elintéztem a csillogó autóját. Azt sem tudom, milyen márka volt, de a fickó öltönyéből ítélve, biztos nem egy olcsó járgány. 

-Ne foglalkozz vele, nyilván volt biztosítása! – motyogta Sabrina és fülében még mindig ott csenget Rick bizonytalan hangja: „olyan furcsa vagy mostanában”. –Figyelj! – kezdett bele egy nagy levegővétel után, de közben előkeveredett a betegkísérő egy magas, ősz hajú orvos kíséretében, aki röntgenlapokat lobogtatott a kezében.

-Egy kicsit összecsúsztak a csontok, de mindjárt megoldjuk – veregette meg a vállát az orvos, aztán máris tolni kezdték Ricket a 4-es kezelő feliratú szoba irányába. Sabrina futva igyekezett őket követni. Mielőtt becsukódott volna az orra előtt az ajtó, az orvos felé fordult.

-Maga a hozzátartozója? – A lány bólintására rövid magyarázatba kezdett:

-Most korrigáljuk a csontok összecsúszását, a barátja kap egy kis kiegészítést a gipszhez, aztán két lehetőség áll előttünk. Vagy mindennap visszajön ellenőrzésre, vagy itt marad. Melyikre beszéljem rá?

-Mindegy, ha hazajön, akkor is vele tudok maradni – válaszolt azonnal Sabrina, nem törődve vele, hogy akkor alighanem ugrani fog még egy vizsgája és ezzel talán az egész féléve is. –Ahogy ő dönt, az nekem megfelel. – ismételte meg újra, aztán az orvos biccentésére hátralépett, hogy az ajtó becsukódhasson előtte. 

Majdnem egy óra telt el, az idegességtől már cafatokra tépett egy kisebb csomag papírzsebkendőt, amikor végre kinyílt az ajtó és a korábbi tolószékben megjelent Rick elgyötört alakja. Arcán mostanra már liláspirosan virított az esésnél beszerzett horzsolás, amit valami fertőtlenítő folyadékkal kentek be. Jobb karja felkötve lógott a nyakában. Gipsz borította, amelyből megszámlálhatatlan fémpálcika állt ki. Úgy nézett ki, mint valami középkori kínzóeszköz, és a fiú arcvonásai arról tanuskodtak, hogy körülbelül úgy is érzi magát. Sabrina próbálta elképzelni, mire szolgálnak, de végül feladta, mert úgy érezte, jobb, hogy nem látja maga előtt a férfi összeszurkált karját. Fél füllel az orvos magyarázatát figyelte, aki figyelmeztette Ricket, hogy talán mégis jobb lenne, ha itt maradna, de a fiú makacsul rázta a fejét. Végül megegyeztek abban, hogy holnap délelőtt megjelennek kontrollon, aztán az orvos  elbúcsúzott, ők pedig ott maradtak a nyüzsgő sokaság közepén. Rick a lány kezéért nyúlt, hogy kiragadja abból a lemerevedett állapotból, amiben éppen volt. 

-Hé, nyugi, nem olyan szörnyű ám, mint amilyennek látszik. Ha fogsz egy taxit, akkor hazamegyünk, aztán kitaláljuk, hogy tudok ezzel a szarral a kezemen egyáltalán lefeküdni. Nem hazudok, ha azt mondom, kicsit megviselt a mai este, de kaptam fájdalomcsillapítót, szóval nem vészes, legalábbis amíg ki nem megy belőle.

Sabrina szótlanul tolni kezdte a kijárat felé, és fejében fogalmazni próbálta a mondandóját. Ma este el kell mondja neki. Talán, ha szerencséje van,  a fájdalomcsillapítótól lesz olyan tompa, hogy a nagy hír élét is elvegye. Ha nem, hát, legalább egyszerre túl lesz a sokkon, egy biztos, már nem halogathatja tovább.