Mindenki egyért, egy érte - 10. rész

-Nagyon fáj? – kérdezte Emma aggodalmasan, de közben a szeme vidám szikrákat hányt. Robert úgy érezte magát, mint akin végigment az úthenger, aztán a biztonság kedvéért még vissza is tolatott. Nagyon nem fájt semmije, de úgy általánosságban véve minden porcikája sajgott. Az ötlet a szánkózással még mindig remek volt, hiszen itt ültek összebújva egy kellemes meleg boxban, a kiskölyök is egyre bátrabban kezdett ki vele, úgy tűnt, kezdi már játszótársként számításba venni, ugyanakkor a részletek még erős finomításra szorultak. 

A dolog már rosszul kezdődött, mert a házból kilépve egy látványos hátast dobott szánkóstul, mindenestül. A levegő belé szorult és erősen remélte, hogy a farcsontját nem repesztette meg, mindenesetre a járása már nem volt olyan fájdalommentes és laza, mint korábban.  Szerencsére Emma és a kicsi tisztes távolságban voltak tőle, így legalább bennük nem tett kárt. A szánkódombig húzta a kicsit, aki némán kapaszkodott a szánkón és a hóesést csodálta. Robert Emmával társalogva és a kis kesztyűs kezet szorongatva baktatott, már-már megfeledkezve a vontatmányról. Aztán megérkeztek, felült arra az életveszélyes tragacsra, a kicsit az ölébe vette és nekilódult. Érezte, hogy a sebesség esetleg sok lehet a gyereknek, ezért fékezni próbált. A lába azonban beleakadt egy hó alatti gyökérbe és felborultak. Ő pedig csak arra tudott vigyázni, hogy a gyereknek nagyobb baja ne legyen, így aztán fájt a térde, a könyöke, a nyaka, és igazából már számba se vette, mi mindene. Tony bömbölt, az anyja ijedten vigasztalta, s ennek eredményeképpen a hátralévő időben Emma csúszkált a kicsivel, neki meg majd lefagytak a lábujjai. Amikor már azt hitte, erre a napra több szerencsétlenség nem érheti, akkor ültek be a melegedőbe forró csokit kortyolni. 

A kis box, ami a terem végében üresen árválkodott, mintha csak rájuk várt volna, feledtette velük a kinti zergekergető hideget és mindannyian nekivetkőztek. Egyedül Tonyt nem tudták teljesen kiszabadítani a kis kezeslábasból, így aztán bokájára tolt thermo-ruhájában várta, hogy az anyja kicsit lehűtse a forró csokiját. Szemét közben le sem vette Robert adagjáról, aki dupla adag tejszínhabbal kérte az amúgy is édes italt. A gyerek megkívánta a tornyosuló fehér habot, amelyen csoki patakok csörgedeztek alá, és kanalával a férfi pohara felé kapott. A következő pillanatban Robert már csak abban bízott, hogy a kölyök ezzel a hirtelen mozdulattal nem fosztotta meg a férfiasságától. A forró barna lé, némi fehér olvadozó szigetecskékkel az ölében itatta át a farmert. Férfi volt, nem ordított... csak sziszegett erősen, a szemét lehunyva és lenyelve a hangos káromkodást, majd hogy a kárt enyhítse, a szomszédos asztalon álló kancsóból a vizet is az ölébe öntötte. Az égető érzés enyhült, a látványt pedig legszívesebben letagadta volna. Valamennyi anyagcsere folyamat végterméke  a nadrágján látszott megjelenni, és ez eléggé kínos jelenet volt. Emma első reakciója olyan sápadtság lett, ami egy másodpercre a saját kínjait is feledtette vele. Egyértelmű volt, hogy a lány azt várja, hogy akár őt, akár a gyereket, akár mindkettőjüket megbüntesse a történtekért. Mivel az ingerült reagálás késett, Emma is túllendült a dermedtségén és kárenyhítésbe kezdett. Szalvéták tucatjait nyomkodta a fiú ágyékához, hogy felitassa a nedvességet, amitől azonban egy egészen másféle vészhelyzet kezdett kialakulni. 

De már túl voltak ezen is és a kiszolgáló jószándéka jeleként egy kis takaró feküdt Robert mellett az ülésen, hogy hazafelé azt tekerje a derekára, elfedve a gyanús foltokat és melegen tartva a vizes nadrág tartalmát.

-Nagyon fáj? – kérdezte újra a lány és Robert egy grimaszt vágott.

-Csak ha nevetek. De komolyan ... most már túl fogom élni, márcsak azért is, mert a takaró a büszkeségemen esett foltot is eltakarja majd. – nyögött a fiú, ahogy a kényelmetlen vizes gönc megfeszült rajta.

-A büszkeségeden ... – csuklott Emma és már alig bírta visszafojtani a vigyorgást. –Így még nem hallottam nevezni.

-Nem arra gondoltam – forgatta meg Robert a szemeit, de aztán ő is elvigyorodott. Na igen, a büszkesége... hát, eddig még senki nem panaszkodott. Mivel majdnem biztos volt benne, hogy Emma nem különösebben értékelné, ha ez irányú megállapításait vele is megosztaná, inkább csendben maradt. 

Tony egyelőre elfoglalta magát a fogpiszkálók rendezgetésével és ők ketten csendben figyelték az apró ujjak ügyeskedését. Végül Emma szólalt meg.

-Anya rákos, és eddig titkolta előlem.

A csendes és teljességgel váratlan, szinte érzelemmentes kijelentést újabb sokkolt csend követte. Robertnek fogalma sem volt róla, mit mondhatna.

-Milyen rák? – kérdezte végül halkan.

-Nyelőcső. Egy ideje már én is észrevettem, hogy alig eszik, de azt hittem, hiúsági kérdés nála, nem kényszerhelyzet. Istenem! Annyira csak magammal voltam elfoglalva! És igazából nem is érdekelt, hogy mit csinál, mert annyira haragudtam rá, amiért nem állt ki mellettem apával szemben. Már annak gyanúsnak kellett volna lennie, hogy apa halála után olyan hamar barátkozni akart, feledtetni a sok rosszat... már akkor beteg volt, ő tudta, csak nem foglalkozott vele, mert apa betegsége volt a nagyobbik rossz... hallottál már ilyen hülyeséget? – kérdezte könnyes szemekkel.

Robert elnézett mellette az ablakon túlra,a  szánkódomb irányába.

-Nyilván nagyon szerette és mivel tudta, hogy már csak rövid ideje van hátra, úgy döntött, azt teljességgel neki szenteli. ... És mivel titeket is nagyon szeret, most mégis orvoshoz fordult, hogy rendbe tehesse a dolgokat.

-Hát, így is fel lehet fogni, de én  attól félek, hogy egy arra érdemtelenre pocsékolta el a drága idejét. – motyogott a lány. Az apja iránt érzett ellenkezés még mindig nem enyhült. Robert szinte fázott a hideg, fájdalmas hangtól. Ha őszinte akart volna lenni, ő ismeretlenül is elítélte a szülőket, amiért annak idején a legnagyobb bajban cserbenhagyták a lányukat, mégis  ... úgy érezte, Emma csak bűnbakot keres az apjában, mert a halálával a férfi megszökött az elől, hogy a lánya szembesíthesse a tettei következményével. 

-Az én szüleim miattam haltak meg. – szólalt meg váratlanul Robert, és Emma döbbenten tette le a kezében tartott poharat.

-Caro azt mesélte, hogy autóbaleset volt, egy hókotróval ütköztek. – suttogta zavarodottan.

-De az én karácsonyi ajándékomért jöttek be aznap a városba. Ha nem akartam volna annyira  azt az istenverte autót, még ma is élnének! – nyögött a fiú.

-Az az autó, amivel Tony is játszott? – kérdezte a lány, némileg terelésképpen, mert nem akarta a fiú szemébe vágni, hogy ez az önkínzás teljességgel hülyeség.

-Az. – hajtotta le a fejét a fiú. Sosem tudott vele szívből játszani, pedig Giancarlo bácsi ezt az egyet hozta el a rommá tört autó csomagtartójából. Gyerekkora óta mindig ott volt a polcán, a szeme előtt, hogy arra emlékeztesse, semmit nem szabad annyira akarnia, hogy az másokat sodorjon veszélybe.

Emma a fiú kezéért nyúlt, amely – Robert észre sem vette – fájdalmasan szorult ökölbe, ahogy a körmei a saját tenyerébe vájtak. 

-Nem volt senki a családban, aki felnyitotta volna a szemed, hogy nem te tehetsz róla? – kérdezte csendesen. –Hidd el, tudom, miről beszélek! Évekig azt mondogattam, csak magamnak köszönhetem, hogy elszúrtam az életemet, hogy meggondolatlanul beleugrottam egy házasságba. Ez sem volt egészen igaz, de ha mindezért ráadásul ezt a tündéri gyereket hibáztattam volna – biccentett Tony felé – akkor az lett volna életem legnagyobb hazugsága. Néha a dolgok – a rosszak is – csak úgy megtörténnek az emberrel. Engem nem neveltek különösebben vallásosnak a szüleim, bár néha elvittek a templomba egy-egy esküvőre, vagy éppen temetés utáni misére... így aztán sosem panaszkodtam Istennek, hogy én nem ezt érdemlem, mert nem vagyok rossz, de néha otthon a szobám mélyén arra gondoltam, kell lennie egy felsőbb akaratnak, amiért meg kell küzdenem a boldogságért. Mert abban egészen biztos vagyok, hogy még nekem is jár öröm és boldogság. Mindannyiunknak jár, Rob! Neked is! Mert nem.a.te.hibád.volt! Örömet akartak szerezni neked, mert mindennél jobban szerettek, és sajnos rosszkor voltak, rossz helyen. Ennyi történt. De nem.a.te.hibád volt!