Mindenki egyért, egy érte - 14. rész

-Hülye helyzet ez Emmával, nem? – kérdezte Tom, miközben a papírzacskóból pakolt a hűtőbe. Néhány perce értek haza a bevásárlásból és a bejáratnál összefutottak a lány anyjával, aki a gyerekkel jött haza éppen a parkból. Robert csak a szája szélét rágva hallgatott. Szilveszter óta kizárólag úgy tudott együtt lenni Emmával, hogy a kicsi is velük volt. Nem volt ezzel semmi baja, bár erősen vágyott volna már egy újabb közös éjszakára és nagyon remélte, nem kell a következő szilveszterig várnia. De nem akart nála rákérdezni, mert azt sem akarta, hogy a lány azt gondolja róla, minden vágya lepasszolni Tonyt. Hát igen, ez az egész helyzet tényleg elég  fura volt. Vagy ahogy Tom fogalmazott, hülye helyzet. Ha a lány anyja nem lakott volna együtt velük, sokkal egyszerűbb dolga lett volna, de ez a helyzet volt adott és ebből kellett volna valami értelmeset és minden fél számára kielégítőt összehozni. Csak éppen fogalma sem volt, hogyan. Pedig egy ideje igencsak törte rajta a fejét.

Ráadásul Norah Bradley a jövő héten bevonul a kórházba, akkor meg hiába lesz üres a szobája, nem bútorozhat át Emmához, mert a lánynak nyilván kisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy a szexuális életét pezsgesse. Az egyetemen is végre össze kellett volna kapja magát, mert nem játszhatja a végtelenségig ezt a diák-életes marhaságot sem. Komolyan, már szégyellte magát, amiért nemtörődöm módon éli az életét, és szemben ez a fiatal lány klasszisokkal nagyobb felelősséggel éli a magáét. Fel kéne nőjön hozzá! Komoran hallgatva kotorta elő a pendrive-ot, amin a már megírt diplomamunka részletei voltak. Egy lelkesebb időszakában már dolgozott rajta, de pillanatnyilag még a cím sem jutott volna eszébe. Legalább át kellene olvasnia, hogy az egész úgy kuka, ahogy van, vagy lehet vele kezdeni valamit. Kellett volna egy hónap, amikor csak ezzel foglalkozik, de képtelen lett volna önkéntes száműzetésbe vonulni, amikor minden nap úgy ébredt, hogy Emmára vágyott, az első pillantásra, és ahogy meghallotta a szemközti ajtó nyitását, már rántotta is fel a sajátjukat, hogy legalább futtában egy csókot lophasson tőle. 

Tom a barátja után nézett, aki nem válaszolt, de nyilvánvaló volt, hogy a válaszon rágódik már régebben, mint ahogy ő feltette volna a kérdését. Igazából nem az zavarta, hogy a srác teljesen levált róluk, mostanában inkább választotta az itthoni magányt esténként, reménykedve, hogy pár percre átcsalhatja Emmát... nem, nem ez járt a fejében. Sokkal inkább az az az olasz nő nem hagyta nyugodni, akivel a minap már megint összefutott a ház előtt. A csengőket silabizálta, amikor pedig megkérdezte tőle, miben segíthet, a nő zavartan csak annyit felelt, hogy semmiben, aztán odébbállt. Nem az első alkalommal látta itt a ház előtt, valahonnan ismerős is volt, bár ha az élete múlt volna rajta, akkor sem tudta volna megmondani, honnan. Robert rokonságát ismerte és biztos volt benne, hogy nem közülük való. Hülyeség is lenne, hiszen az illető biztos ismerné a bejárást a rokonhoz és nem titkolózna. Csak arra tudott gondolni, hogy valahogy összefüggésben lehet Emmával, hiszen neki is vannak olasz rokonai, vagy inkább az elvált férjnek, ahogy Robtól megtudta. Érdekes dolgokat mesélt neki a barátja az egyik este, nagy őszinteségi rohamában. Szóval, Emma a rosszfiúkra bukik? – kérdezte tőle viccelődve, mire egy igen ronda nézést kapott viszonzásul és tudomásul vette, hogy ez nem olyan téma, amin humorizálni lehet a barátjával. 

Mindenesetre a nő nem ment ki a fejéből. Nem volt már fiatal és különösebben csinos sem, szóval nem a nadrágja eleje nem hagyta nyugodni, sokkal inkább valami baljós érzés éledezett benne, valahányszor rá gondolt. ...Mintha valaki után leskelődött volna. Ha igaza van és Emma férjének rokonságához tartozik, akkor nyilván nem Emmáék után, mert ők rendszeresen találkoztak az exférje családjával. Akkor pedig csak egy dolog maradt... valahogy hírét vették, hogy a lánynak új barátja van és azt próbálják kideríteni, ki lehet az illető.

*

-Értsd meg, nem tudom, mi a neve! – fortyant fel Rosa az öccse értetlenségén bosszankodva. Már igazán mindent megtett, legalábbis azon kívül, hogy körbecsengette volna a házat és mindenkinél rákérdezett volna arra, amire kíváncsi. Már így is felkeltette az ott lakók kíváncsiságát, annyit ólálkodott a bejárat körül.

-De hát tudod, hogy néz ki. – folytatta Ricardo lassan, minden szót kihangsúlyozva, mintha egy fogyatékoshoz beszélne. A falra mászott már a nővére tehetetlenségétől. Mi olyan bonyolult abban, hogy megállítja az első lakót és megkérdezi, ki az a szőke pasi, aki a házban lakik? Végül is hány lakásból kell választania? Talán tízből sem. Rosa azt mondta, egyetlen csengőnél volt három férfinév. A maga előítéletes módján rögtön úgy is döntött, nyilván melegek, azért laknak együtt. Az fel sem merült az agyában, hogy egy örömtanya, amit a három pasi tulajdonol. Ricardo azonban biztos volt benne, hogy a titokzatos hódoló hármójuk közül került ki. -Roberto Daponte – ez tuti olasz és akkor sötét hajú, szögezte le a listát nézve a kezében. -Matt Coulter és Thomas Manning... kettőjük közül az egyik lesz a befutó... a név alapján ezt a Thomast képzelte el szőkének. ...Istenem, miért kell itt rohadnia? Ha ez az egész nincs, Emma nem vált volna el tőle, és most nem kéne egy szeretője után nyomoznia a nővére szegényes képességeire hagyatkozva. –Tudod mit? – jutott eszébe egy újabb lehetőség. –Add oda a listát Salvatorenak, ő majd kideríti! – Rosa megkönnyebbülten bólogatott. Igen, ez jó ötlet, az unokaöccsük biztosan hamarabb teljesíti Ricardo óhaját és neki sem kell többet ott rostokolni a ház előtt.

*

Salvatore Peroni már a kezét emelte a csengőgombhoz, amikor a háta mögül egy hitetlenkedő női hang szólalt meg.

-Salvo?

Megperdült és Emmával, az unokatestvére volt feleségével találta szembe magát. Régen látta, de akkoriban a csaj nem nézett ilyen jól ki. Úgy látszik, a Ricardotól való válás a jobbik formáját hozta ki belőle. Nem is csoda, ha erre egy másik pasi is felfigyelt, mert ha nem tartott volna Rick-től, hát ő maga is bepróbálkozott volna nála.

-Szia! Régen láttalak. Olivia néniék mondták, hogy errefelé laksz és mivel itt volt dolgom a közelben, gondoltam, meglátogatlak. Tony már biztosan nagy fiú lett, amióta találkoztunk.

-Bizony, sokat  nőtt. – mosolyodott el Emma. Salvatore majdnem az egyetlen normális rokon volt a szerteágazó családban, mindig is kedvelte a kedves, vidám fiút. Amikor utoljára látta, egy híres énekesnő szerződtette háttértáncosnak. Érdekes dolgokat mesélt és segített feledni a komor hétköznapokat. –Feljössz? Iszunk egy teát és elmeséled, hogy mi újság a sztárvilágban... – nyúlt ő maga a csengő után. 

Salvatore a szemét legeltetve baktatott utána. Na igen, az énekesnő. Hát, ha mindent elmesélne, ami történt az elmúlt hónapokban, Emma talán el sem hinné. De ezek nem olyan sztorik voltak, amit egy pasi nővel oszt meg. Ezek kifejezetten férfitémák voltak, szexisták és otrombák, ahogy egymás között alpárian, közönségesen tárgyalták ki. A maga módján tisztelte a nőket, de a felkapott sztárocska úgy használta őt, mint valami selyemfiút, ő pedig a maga módján törlesztett. Mindenkinek mesélt a dugásaikról, aki csak meghallgatta. Egy valamit nem tett még meg eddig, hogy egy újságíró tolla előtt áruljon el hálószobai titkokat, és mostanában kezdte belátni, hogy talán felesleges volt a fene nagy lojalitása, mert Carla egyetlen centtel sem honorálta a némaságát. Nem mintha tervei lettek volna a nővel, tisztában volt vele, hogy ez nem egy életre szóló kapcsolat, ezért aztán megpróbált minél többet kihozni belőle. Anyagilag is persze, de ezideig nem túl sok sikerrel.

A liftben még némán ácsorogtak egymás mellett. Emma kicsit már megbánta, hogy felhívta a fiút. Ott lent, a kapu előtt kellett volna néhány barátságos mondattal letudni ezt a találkozást. De ha már így alakult, csak abban bízott, az anyja nem fog patáliát csapni, amiért Ricardo egy családtagját hívta fel magukhoz. 

Ahogy a liftajtó kinyílt, a levegője is elakadt. Robert állt előtte, láthatóan a liftre várva, és Tony kezét szorongatva. Istenem, teljesen kiment a fejéből, hogy a fiú megígérte, hogy elé jönnek a metró-állomásra. Az egyesség úgy szólt, hogy felhívja telefonon, amikor felszáll és ők elé sétálnak, mire ideér. Aztán sétálnak egyet a parkban vacsora előtt. De neki olyan zűrös napja volt az irodában, hogy teljesen kiment a fejéből ez az egész. Bűnbánóan nézett a fiára, akik kerek, sötét szemeivel értetlenül nézte őt.

-Bocs, fiúk, megfeledkeztem róla, hogy telefonálnom kell. – motyogta vérvörösen, ahogy kilépett a folyosóra, szorosan a nyomában Salvatoréval. –Összefutottunk itt a ház előtt Salvo-val – mosolygott a kicsire, aki összevont szemöldökkel próbálta emlékei közt elhelyezni a férfit, aki az apjára hasonlított, de mégsem az volt.

-Salvatore Peroni – nyújtott kezet az olasz férfi és egyetlen pillantással felmérte a szemben álló férfit. Szőke! Akkor csak ő lehet, akiről Ricardo beszélt.

-Robert Daponte – fogadta el Rob a feléje nyújtott jobbot.

-Ricardo unokaöccse – tette hozzá Emma magyarázatképpen. –A showbusiness-ben dolgozik, Carla Brontee showjában táncol. 

-Az klassz. – mondta Robert körülbelül annyi lelkesedéssel, mintha Emma azt közölte volna vele, hogy hómunkás a vasútnál. Remélte, hogy Emma nem emiatt a sötét képű kölyök miatt feledkezett meg róluk, és bosszús volt, amiért a fickó a megjelenésével belerondított abba a háborítatlannak ígérkező órácskába, amit egész nap várt. Közben az olasz leguggolt a gyerek elé és megcsiklandozta a három réteg ruhán keresztül.

-Szia, Tony! Emlékszem még rám?

A gyerek szégyenlősen megrázta a fejét, mire Salvatore ruganyosan felállt és játékosan a szívére tette a kezét.

-Egek! Engem mindenki elfelejt. Lehet, hogy nem is létezem?

Tony zavartan nézett rá, aztán egy három éves bölcsességével csak annyit mondott:

-De itt vagy.

Salvatore tovább bohóckodott.

-Huh, akkor mégis létezem. Kösz, kishaver, már a frász jött rám. 

Robert megunta a ripacskodást, egyébként se bírta a pasikat, akik fekete tussal húzzák ki a szemüket, showműsor ide vagy oda. Salvatore Peroni vagy megfeledkezett róla, vagy a hétköznapjaiban is így járkált. Igazság szerint a fickó nem érdekelte annyira, hogy ezt kiderítse róla. Neki elég volt annyi, hogy Ricardo Montana unokatestvére, és ennyivel már el is veszett az érdeklődése iránta.

-Akkor mi legyen? – kérdezte feszengve és erősen remélve, hogy mindannyian visszaszállnak a liftbe, aztán a kapu előtt érzékeny búcsút vesznek a váratlanul felbukkant távoli rokontól. Az ő idejét vesztegette ez a pojáca.

-Emma ígért egy teát. – mosolygott rá egy róka szívélyességével a fiatal olasz és Robert legszívesebben belerúgott volna.

-Azt megihatnánk lent a parkban is. – vonta meg látszólag közömbösen a vállát. -Tony már beleélte magát a sétába. A mamád egyébként se volt olyan jól délután és egy ideje Tony már velem volt. – tette hozzá, mire Emma azonnal őrá figyelt.

-Nem volt jól? És ott hagytad egyedül?

Robert figyelmen kívül hagyta a számonkérő hangsúlyt és inkább bővebb magyarázatot adott a történtekre.

-A gyógyszer, amit kapott... szóval, ma kipucolt belőle mindent, hogy holnap a kórházban ezzel már ne kelljen foglalkozni... érted? – próbálta megfogalmazni finoman a dolgot, hogy Norah Bradley ma többet ült a kétbetűsön, mint a fotelben. –De a telefonján beállítottam a számomat gyorstárcsázással, úgyhogy ha segítségre lett volna szüksége, csak egyetlen gombnyomásnyira voltam tőle. Tonyval meg jól eltöltöttük az időt. Segített rendet rakni a szobámban.

Emma bűnbánóan hajolt oda hozzá, hogy egy puszit nyomjon az arcára, hálásan a gondoskodásért, aztán az utolsó mondatot már nem tudta szó nélkül hagyni:

-Rendet? Tonyval? Abban a rumliban?

Aztán Salvatorehoz fordult.

-Ne haragudj, tudod, anyám holnap megy be a kórházba, rákkal operálják. Szóval, azt hiszem, akkor most jobb, ha nem is zavarjuk. De igaza van Robnak, itt a parkban van egy kellemes kis teázó, akár ott is leülhetünk.

Salvatore mosolyogva hárította el a meghívást. Amit meg akart tudni, azt már tudta. Robert Daponte a neve a fickónak, aki miatt Ricardonak álmatlan éjszakái vannak. És jól teszi, ha aggódik, mert a vak is láthatja, hogy a pasi már beénekelte magát Emma ágyába.