Mindenki egyért, egy érte - 15. rész

Emma megsimogatta az anyja erőtlenül heverő kezét. Az altató még hatott, az asszony talán tudatában sem volt, hogy az előbb őt látta az ágya mellett, és már újra lehunyt szemmel pihent. A gép halkan pityegett mellette, mutatva, hogy a szíve szabályosan ver, a kötés alól pedig vastag cső vezetett egy átlátszó tasakhoz, amely az ágy szélére volt akasztva. Sosem bírta jól a kórházi közeget, a saját szülésénél is az volt a legnagyobb problémája, hogy mindenféle fura, kellemetlen szagokat érzett és inkább semmibe vette a fájdalmait, csak hogy hamarabb szabaduljon. De most nem menekülhetett, ki kellett tartania, hiszen az anyjának nem maradt más, csak ő, hogy a lelket tartsa benne. Ha semmi mással, az unokája emlegetésével. Tony egyébként a földszinten lévő  gyermekmegőrzőben játszott, nagy örömét lelte benne, hogy az ezernyi színes gumilabda között hancúrozhat a többi gyerekkel. Robert felajánlotta, hogy vigyáz rá, de nem akarta még ezzel is terhelni, hiszen mostanában állandóan a könyveit bújta, a záródolgozatán dolgozott. 

Robert! Istenem, mennyire vágyott volna rá, hogy a fiú újra magához ölelje, szeresse és elfeledtesse vele a való világ mindennapos kisebb-nagyobb harcait. De Szilveszter óta erre nem volt lehetőségük. Nem úgy, ahogy azt mindketten és a szerelmük megérdemelte volna. Egy elkapkodott légyott talán enyhítette volna a feszültséget, amely kínozta őket, de nem adta volna meg azt a teljes kielégülést, amire vágytak. Az anyja betegsége lelkileg viselte meg és tisztában volt vele, hogy nehéz időszak vár rájuk, ha Norah elhagyhatja a kórházat. A már előre vetített kemo-kezelés és sugárterápia, ami ellen az anyja oly bőszen tiltakozott, most már minden órás döntéssé vált. Lelke mélyén megértette az anyját, amiért nem akarja kitenni magát a kezelések utóhatásainak, ugyanakkor egész lénye tiltakozott ellene, hogy az asszony konoksága miatt most veszítse el, amikor oly hosszú idő után végre újra megtalálták a közös hangot. Néhány éve azt hitte, örökre elvesztette a családját, aztán az anyjával mégis rendezni tudták a viszonyukat. Most nem veszítheti el újra, mert ez már sokkal fájdalmasabb és visszafordíthatatlan veszteség lenne. Olyan jó lett volna, ha most van mellette valaki, aki erőt ad, támogat, és az ilyen pillanatokban jött rá, mennyire magányos. Talán ezért is próbált eleinte minden erejével Ricardo családjához tartozni. De arról az útról kiderült, hogy totális zsákutca, és most minden erejével egy igazi család összehozásán fáradozott.  Ez az álom pedig egyenesen visszavezette ahhoz a személyhez, akitől az egész gondolatsor elindult: Roberthez.

-Menjen haza nyugodtan! Az édesanyja holnapig nem lesz magánál. – simított végig a vállán az orvos keze. Még nem telt el tíz perc sem, hogy a férfi arról beszélt, jobb, ha nem éli bele magát, hogy a sikeres műtét a gyógyuláshoz vezető út első lépcsőfoka. Sajnos sokkal valószínűbb volt, hogy egy rosszindulatú daganat kimetszése történt, ez pedig beláthatatlan következményekkel járhat. Talán szerencséjük volt és akár a hagyományos, akár egy alternatív kezeléssel megtorpanásra késztethető a betegség, de fel kell készülniük a rosszabb lehetőségre is... ha a véráramba kerültek a rákos sejtek, akkor hamarosan áttét formájában nekikezdenek a szervezet roncsolásának. A tényleges eredményt csak egy hét múlva tudják meg, de az idős férfi a praxisa során éppen elég esettel találkozott, hogy tudja, mikor lehet már csak a csodában bízni. Sosem volt kenyere a hozzátartozók ámítása, nem ezzel a fiatal nővel kezdte el. Elég erősnek látta, hogy megbirkózzon a rossz hírrel, és jobb, ha fel tud készülni rá, mintha váratlanul érné. 

Emma bólintott és felemelkedett a székről. Tett néhány tétova mozdulatot, még eligazgatta az anyja lábánál a takarót, ujja hegyével megcirógatta a békésen alvó arcot, megszorította a kezét, aztán halkan kilépett a szobából. A folyosó falának dőlve mélyeket lélegzett, aztán ellökte magát a faltól, hogy Tonyért induljon. De a mozdulat elakadt, ahogy a folyosó végi társalgó foteljéből felemelkedett egy alak, talpra állítva maga mellett a fiát. Robert!

A megkönnyebbülés, amiért nem egyedül kell hazabotorkáljon, úgy öntötte el, mint a tavaszi áradás a folyóvölgyeket. Mire a fiú hosszú lépteivel hozzáért, már minden ereje elhagyta és szinte az ölelésébe csuklott. Tony nagy kerek szemekkel nézte az édesanyját, aki zokogva kapaszkodott a férfiba, aztán kis kezével ő is beléjük csimpaszkodott. Emmát ez a pillangóérintés józanította ki és öklével a szemét törölgetve, szipogva belekapaszkodott a biztonságot kereső apró kis tenyérbe. Robert felkapta a gyereket, másik kezével átkarolta a lány vállát és megindultak a lift felé. Egyetlen szó sem hangzott el,  hiszen mit is mondhatott volna ebben a helyzetben. Hogy nem lesz baj? Szinte biztos volt benne, hogy lesz. Abból a néhány elkapott mondatból, amit anya és lánya váltottak előtte, nyilvánvaló volt, hogy Norah Bradley már csak az elkerülhetetlennel szembeni időhúzásra játszott, amikor belement a műtétbe. 

-Hogyhogy itt  vagy? – kérdezte a sírástól még mindig kásás hangon a lány, ahogy a lift lefelé suhant velük a kórház hetedik emeletéről.

-Gondoltam, hogy nem lesz könnyű neked és Tony is veled volt, szóval ... reméltem, hogy örülsz majd egy kis segítségnek. Tudod, hogy nálam is hagyhattad volna? De igazából így mégis jobb, mert legalább veled lehetek. – vallotta be őszintén a fiú. Igazán mindent megpróbált, hogy a tanulásra koncentráljon, de a gondolatai folyamatosan itt jártak, ebben a komor épületben, amelyiknek az egyik felső emeletén a lány, aki mostanra mindenkinél fontosabb lett a számára, szívettépő fájdalommal várta a híreket az anyja műtétjéről. Úgy döntött, ha eddig húzta-halasztotta a tanulást, ezen a napon már nem fog múlni. Először is bement a gyerekmegőrzőbe és próbálta megértetni a szigorú óvónőkkel, hogy nem megszöktetni akarja a kicsit, csak az anyja elé menni vele. De semmi esélye sem lett volna, ha Tony nem ragyogó képpel bukdácsol hozzá a sok színes labdán keresztül és nem kapaszkodik boldogan a lábába a nevét ismételgetve. Az egyik fiatal nő olyan rajongó tekintettel követte a történéseket, mint akinek a szeme előtt élete nagy romantikus története zajlik éppen, aztán felírta az adatait, gondosan leellenőrizve az igazolványát, majd a liftig is elkísérte, hogy lássa, valóban az onkológiára mennek. Mulattatta a fene nagy óvatosság, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy még így is roppant engedékenyek voltak vele... de nem reklamált, a lényeg az volt, hogy Emmának meglepetést szerezzenek, és ez az előbbiek után már biztos volt, hogy sikerült. 

A kórház előtt várakozó taxik egyikébe szálltak, aztán csendben autóztak át a városon. Megérkezve, Robert a kulcsa után tapogatózott a kabátzsebében, és Tonyt maguk előtt terelgetve lépdeltek a lift felé. Amikor halk csilingeléssel kinyílt előttük az ajtó, Emma belekapaszkodott a fiú kabátjának elejébe.

-Maradj velem ma éjjel, kérlek! – suttogta könnyes szemmel és Robert csak egy bólintással válaszolt.

Maradt, mert maradni akart ő maga is, de fogalma sem volt róla, hogy ezzel mit vállalt. Túl régen ölelhette ezt az apró lányt, a szenvedély úgy feszült benne, mintha magasfeszültségű vezeték lenne, de tisztában volt vele, hogy Emmának most sokkal inkább barátra, mint szeretőre van szüksége. És ha barátot akar, hát barátot fog kapni – fogadkozott magában némán.

A lakásba lépve a lány úgy ment előre, mint valami alvajáró, összeszedegetve az anyja elől lévő ruhadarabjait, a puha kardigánt, amit tőle kapott karácsonyra és a kórházba indulás előtt hanyagul a kanapéra ejtett. A papucsot az előszobában... Robert a gyereket vetkőztette, aztán a fenekére paskolva játékosan a szobája felé lódította.

-Hozz egy mesekönyvet, amíg anya csinál valami vacsorát! – kacsintott a kicsire, aki boldogan trappolt Bernát, a nagy hegyikutya kalandjait elmesélő kötet után.

-Rendeljünk egy pizzát? – fordult Emma felé, aki lassú mozdulatokkal csak most bújt ki a kabátjából. Lesegítette róla, aztán magához húzta és egy puszit nyomott a homlokára.  –Próbálj meg lazítani! Most már úgysem tehetünk semmit, csak bízhatunk benne, hogy ezzel a műtéttel nyert egy kis időt. – mondta halkan Emma szemébe nézve és a lány nagy sóhajtott. Igen, pontosan! Csak ennyit tehetnek, bízhatnak valamiféle csodában. Apróbban, nagyobban, ezt már az élet dönti majd el.

-Oké, rendelek egy pizzát... nem mintha enni tudnék, de azért ti ne haljatok éhen. – sóhajtott beletörődően. –Tony már tegnap is csak azt kapott. Istenem, szegény gyerek. Legalább miatta össze kéne kapnom magam.

-Ki fogja bírni. Majd legfeljebb a következő fél évben nem kap több pizzát – kacsintott rá a fiú, aztán letelepedett a kanapéra és az ölébe húzta a pizzamérgezésre ítélt kölyköt. Halk, duruzsoló hangon folytatta a mesét onnan, ahonnan Tony kérte. Közben Emma megrendelte a vacsorát, aztán ő is a kanapéra kucorodott a fiúk oldalához bújva és látszólag a történetet hallgatta, miközben a gondolatai szerteszét kalandoztak. 

Az biztos, hogy az ember hajlamos az életét oly magától értetődőnek, természetesnek venni, aztán amikor kiderül, hogy semmi ráhatással nincs és könnyedén elvesztheti akije,amije van, akkor nagy önmarcangolásba kezd, hogy mit kellett volna másként csinálnia. Ez olyan közhelyesen hangzott, de tényleg ez volt az első reakciója. Az anyjával a kapcsolata egész életében elég felemás volt. Kisgyerekként egészen biztos, hogy szerető gondoskodással vette őt körbe, mégis, minden emléke valahogy az apjához kötődött. Ahogy a nyakában hurcolássza, focizik vele, mintha nem is lánya lenne, hanem egy fia, vasútmodellt vesz neki karácsonyra... Sehol egy emlék, amikor az anyja mellett egy széken térdelve lesné el a főzés, mosogatás trükkjeit... sehol egy karácsony előtti közös sütikészítés emléke... csak a mogorva szemrehányások, amikor középiskolásként valami buliból későn ért haza. A tehetetlen düh az anyja szemében, amikor kiderült, hogy terhes és ezzel szertefoszlottak a továbbtanulással és egyéb égretörő tervekkel teli álmodozásai. Olyan álmok, amelyek talán valaha régen a sajátjai voltak, de amiket a lányán keresztül akart beteljesíteni.

Aztán egy csapásra megváltozott minden, amikor megismerte Ricardo-t. Az apja ellenségesen fogadta a fiút, képtelen volt végül elfogadni a lánya döntését. A konokságát nem befolyásolta az unokája születése sem. Emma szíve majd megszakadt, amikor azt érezte, hogy csalódást okozott a szüleinek, ugyanakkor azt hitte, azt gondolta buta, éretlen fejjel, hogy megtalálta élete igaz szerelmét. Valami regényes üldöztetésnek látta a szülei hadakozását a házassága ellen, ami ahhoz vezetett, hogy talán a ténylegesnél is erősebben kezdett ragaszkodni a fiúhoz. Az idő ráadásul a szüleit igazolta, de már nem volt itt az apja, hogy békülhessenek. Az anyja maradt csak, akit ha nem is azonnal, de lassan szintén elveszíteni készült. 

Ahogy a halkan dörmögő hangot hallgatta, ahogy utánozza Bernát vakkantásait, szinte üres fejjel bámulta a hosszú, kinyújtott lábakat, melyeken megfeszült a fakó kék farmer. Robert olyan ... méretes volt ... hozzá képest. A majd húsz centi magasságkülönbség, testük összes arányában ott volt és ő élvezte, hogy kis törékeny nő lehet, akit pillekönnyű pehelyként képes hurcolászni a Férfi. Ősi, zsigeri érzéseket keltett benne, hogy Robert ezzel a testi fölénnyel a megfelelő hím, akivel biztos jövő várhat rá. A gondolataitól elkuncogta magát, de amikor a két fiú kérdőn ránézett, csak elpirulva rázta meg a fejét. Ezt egészen biztosan nem akarta és nem is tudta volna elmagyarázni egy három évesnek és annak a fiúnak, aki életre keltette a testét, megmutatva neki, hogy amiről régebben azt hitte, szerelem, még csak köszönőviszonyban sem állt a híres nagy érzelemmel.

Kényelmesen elhelyezkedett, hagyva, hogy Robert keze gyengéden ölelje a mellére boruló kezével, időnként apró, látszólag véletlen mozdulatokkal ingerelve az érzékeit, és csak hallgatta, hogy Bernát hogyan keresi kis barátait a mesebeli erdőben. Már majdnem lecsukódott a szeme, amikor a fia szuszogása észhez térítette. ...A pizza még meg sem érkezett, szegény gyerek  pedig már az igazak álmát aludta fürdés nélkül. Hát, milyen anya ő? Óvatosan kibontakozott, felállt és kezét nyújtotta a gyerekért, de Robert leintette. Kihúzta magát Tony alól és óvatosan elfektette a kanapén, elé tolva a fotelt, aztán ráborított egy könnyű kis kötött takarót. Ujját a szája elé tartva intette csendre a lányt és kézenfogva a hálószobába vezette.

-Csak egy kis kóstolót! – suttogta szenvedélyesen és választ sem várva végigdöntötte Emmát az ágyon. Alapos munkát végzett, mert amikor a kapucsengő megszólalt, szinte nem volt olyan porcikája a lánynak, amely ne lángolt volna az érintéseitől, vagy nyelvének nedves nyomától.

-Majd átveszem. – nyögött fel a gondolattól, hogy félbe kell szakítsa, amiben éppen elmélyülni készült és elvigyorodott, ahogy az ajtóban utolérte a lány hangja: -Nem baj ám, ha kihűl.