Mindenki egyért, egy érte - 16. rész

Robert kedvetlenül pakolászott a hálóban, ahova az elmúlt tíz napban szép lassan jónéhány holmija átvándorolt. Emma édesanyja holnap reggel jön haza a kórházból és aligha maradhat, hogy a vén házisárkány dobja ki végül. Pedig nagyon is kedvére volt az a furcsa kis világ, amit teremtettek maguknak. Az első estén még Emma kérte, hogy maradjon vele... megspórolva a szája szélén majd kibukó felajánlkozását. Második nap este óvatosan ő érdeklődött, hogy maradhat-e... onnantól pedig már nem kérdezett senki semmit. Minden reggel együtt indultak el itthonról. Ő elkísérte Emmát az óvodába a kicsivel, aztán elintézte az ügyeit a városban, végül a szobájába zárkózva dolgozott a diplomamunkáján. Délután az óvoda előtt találkoztak, együtt vásároltak, együtt főzőcskéztek, fektették le Tonyt, aztán övék volt a világ és leginkább az éjszaka, amit összebújva töltöttek a lány ágyában. A barátai az első napokban még nagy vidáman be-beszólogattak neki, aztán megszokták a kétlakiságát. Tíz nap! Hogy a fenébe lehet egy egészen új életformát ilyen hamar megszokni? – kérdezte önmagától, de már tudta is rá a választ. Annyira természetes volt, magától értetődő és mindenekfelett mámorítóan tökéletes. Ilyen lehet egy családban élni. Kapott belőle mutatóba néhány napot és nagyon nem akaródzott visszatérni a sivár, magányos hétköznapokba. 

Tony ráncigált be magával egy kis játékbőröndöt, feltuszkolta az ágyra és nagy komolyan belepakolta a piros autóját, majd rövid gondolkodás után Bernát mesekönyvét is. Robert kíváncsian figyelte, ahogy a kicsi pakolászik. A háta mögött Emma sóhajtott.

-Veled akar menni. Azt hiszi, én mondtam, hogy menj el, hiába próbálom elmagyarázni neki, hogy nem így van. És hogy nem változik semmi az ő szempontjából. Itt leszel, csak kicsit ritkábban.

Robert arcán mosoly suhant át. Néhány hónapja nem is sejtette volna, hogy ennyire örülni fog egy három éves gyerek barátságának és ragaszkodásának. Lehet, hogy Ricardo Montana egy nagy barom volt, a fia viszont egy tüneményes kiskölyök. Nem véletlenül, hiszen ott volt benne Emma hatalmas szíve is. 

Behúzta a sporttáska cipzárját és letette az ágy mellé, aztán kivette a kicsi táskájából a mesekönyvet és bemászott az ágy közepére. Megpaskolta maga mellett a lányszobába illő csipkés ágytakarót és Tony egy zerge fürgeségével kúszott mellé. Kényelmesen elhelyezkedtek... Robert az ágytámlának dőlve olvasott, a kicsi a férfi hasát használta háttámlának. Már a képeket sem nézegette. Az elmúlt napokban annyiszor akarta meghallgatni a mesét, hogy nyilván már minden rajzot ismert, minden szót fújt kívülről. Lehunyt szemel hallgatta a férfi előadását, mint aki ellenőrzi, hogy a másik jól elsajátította-e a leckét.

Emma az ajtóból nézte őket és megcsóválta a fejét. Ilyen lenne egy normális család! Ő odakint kavargatná a vacsorát... jesszus, a vacsora! - kapott észbe és szaladt, hogy a sütőből kivegye a lazagnet, mielőtt a sajt odakap a tetején. A salátát aprítva tovább szőtte az előbbi gondolatmenetet. Az eltelt másfél hét talán életének egyik legszebb időszaka volt, annak ellenére, hogy az édesanyja a kórházban volt. Valami olyanból kapott ízelítőt, amit nem ismert, de vágyott, csak éppen remélni sem mert, hogy valaha része lehet benne. Robert puszta jelenléte száműzte az otthonából a kétségbeesést, a jövőtől való félelmeket. Csak a bizakodás maradt, és nem is igazán vizsgálta, hogy vajon az anyja egészségével vagy a saját életével kapcsolatban. 

Egyetlen dolog zavarta csak, mégpedig a tegnap történtek. Még fogalma sem volt róla, hogy mennyire kell komolyan vegye a történteket, de valahol a szíve mélyén érezte, hogy nem legyinthet rá nemtörődöm mozdulattal. ...Korán este ágyba bújtak, aztán az egyik legédesebb pillanatot Robert telefonjának kitartó zümmögése zavarta meg. A fiú figyelmen kívül hagyta a tapintatlan hívó akaratosságát és már megkönnyebbülten folytatták volna, amikor a bejárati ajtót megzörgette valaki. Robert szentségelve rángatta magára a farmerjét és egy pólót, aztán csak úgy mezítláb az ajtóhoz ment, készen rá, hogy bárki legyen az, jól elküldi valami melegebb éghajlatra, amiért megzavarta a meghitt perceiket. Végül azonban halkan becsukta maga mögött az ajtót és kint a folyosón beszélgetett a váratlan látogatóval. Emmát persze nem hagyta nyugodni a dolog. Magára kapott egy melegítőt és rájuk nyitott. Robert a hátát a falnak döntve, zsebredugott kézzel  hallgatta éppen, ahogy a barátja, Tom fojtott hangon magyaráz neki valamit. Majd beletúrt a hajába... tanácstalanul, elgondolkodva. Emma nem bírta tovább...

-Valami baj van?

-Nem, semmi, nyugi! Bujj csak vissza, mindjárt jövök én is! – mosolygott rá a fiú, de ebben a mosolyban most feszültség bújt meg, ami azonnal nyugtalanná tette Emmát.

-Gyertek be, mégse a folyosón tárgyaljátok ki, bármiről is legyen szó! – tárta ki az ajtót, de Tom megrázta a fejét.

-Figyelj, ez valami olyan, amit inkább  nem előtted...

Emma azonnal megsértődött. Az ágyban elég jó, de a fiúknak mégis titkaik vannak előtte? Megrántotta a vállát és határozottan betette az ajtót, mire Robert a kilincs után nyúlt. Szerencsére kinyílt. Emma a konyhában tett fel éppen egy kanna vizet a teához, ő pedig feje egyetlen intésével behívta a barátját.

-Nyugodtan mondd el Emma előtt! Szerintem jobb is, ha ő is tud róla.

Tom a szája szélét rágva követte. Egy dolog volt a haverjának beszámolni a túlságosan is kíváncsi hölgyeményről, akivel már többször összefutott a ház előtt, sőt már Matt-nek is volt hozzá szerencséje. És egy egészen más dolog Emma szegről végről rokonát valami összeesküvéssel meggyanúsítani. Amikor Rob kijött a folyosóra, csak annyit mondott, hogy egy nőről akar vele beszélni és a barátja a szemét forgatva közölte vele, hogy nők momentán nem érdeklik, csak és kizárólag az az egy, aki odabent várja pucéron, ahogy az Isten megteremtette, úgyhogy ha nem muszáj, ezt most kihagyná. Tom komoran közölte vele, hogy muszáj. A többire pedig már nem volt idő, mert megjelent a kis pucér, bár sajnálatos módon nyakig felöltözve. 

-Mi ez a nagy titok? – kérdezte Emma látszólag közömbösen, mégis kissé megnyugodva, amiért a fiúk hajlandóak beavatni.

-Van egy nő – kezdett bele Tom és a lány szíve összeszorult, ahogy azonnal kombinálni kezdett.

-Valaki, aki Robbal járt? – kérdezte halkan és nem tudta nem észrevenni, hogy Robert ugyanolyan kíváncsian figyeli Tom mondandóját, mint jómaga. Akkor ő sem tud többet a dologról.

-Nem, éppenhogy nem is ismeri Robot, de ...

-De ...?  – kérdezték kórusban a többiek, mire Tom megvakarta a fejét. Basszus, ez de kínos! És mi van, ha csak rémeket látott?

-Szóval, egy ideje mindig felbukkan itt egy nő, aki totál egyértelműen keres valakit a házban. A nevét akarja tudni, nem hiszem, hogy találkozni is akarna az illetővel.

-És ...? – érkezett az újabb kérdés kánonban. Egy ilyen hír azért nem lehetett annyira fontos, hogy felöltözzenek miatta – forgatta a szemét Robert. 

-Ha nem szólnátok állandóan közbe, már régen elmondtam volna! – fortyant fel a fiú. –Szóval, ez a nő szerintem a te rokonod – bökte ki Emmára nézve, aki meghökkentett nézett vissza rá.

-Anyámon kívül nincs más rokonom.

-Úgy értem, a volt férjed családjából valaki. Egy tipikus olasz nő... sötét haj, kreol bőr és olyan szemöldök, hogy be lehetne fonni. – foglalta össze a lényeget röviden Tom.

Emma elnevette magát. Ez csak Rosa lehetett. A leírás tökéletesen rátapintott arra a külső tulajdonságára, ami neki is szemet szúrt, amikor megismerte. Igaz, idővel megszokta a látványt, de hát akkor is, Rosa és a szemöldöke már örökre testvér fogalmak lesznek az ő számára is.

-De hát Rosa tudja, hogy itt lakom. Már volt is nálam. Nem örülök ugyan neki, mert nem egy olyan társaság, aki különösebben feldobja az ember hangulatát, ráadásul... nem mintha eltiltanám Tonyt az apjától, de Ricardonak mégsem kéne tudnia, hol élek. – motyogta elgondolkozva. Még sosem gondolta végig, mi lesz, ha a volt férje kiszabadul.

-Hát, azt hiszem, nem is téged keresett. Hanem egy férfit. – biccentett Tom, mintha ezzel mindent elmondott volna, de azok ketten csak nézték várakozásteljesen. -Jézusom, még magyaráznom kell? – sóhajtott elkeseredve, amiért ennek a kettőnek láthatóan nem esett le a dolog lényege. 

-Azt akarod mondani, hogy engem keres? – próbálkozott Robert, bár a kérdést totál értelmetlennek érezte.

-Na végre! Tíz pont a helyes megfejtőnek! – bohóckodott a barátja, mire Robert értetlenül tette szét a kezét.

-De hát miért?

Emma mélyet sóhajtott. Számára már összeállt a dolog. Ricardo! Sosem fogja elfogadni, hogy elhagyta őt, és nyilván a nővérét küldte rá, hogy kiderítse van-e férfi az életében. Netán az a férfi az oka, hogy ott hagyta?

-Neked tudnod kéne – sóhajtott és kitöltött három teát, majd az elsőt Robert kezébe nyomta. –Te olasz vagy. Nyilván ismered a sztereotípiákat az olaszokról. Nagyon birtoklóak tudnak lenni. Ricardo nem tud belenyugodni, hogy elhagytam, és most nyomoztat utánam, hogy megcsalom-e valakivel. Nyilván már tudja, hogy igen, azt is, hogy kivel... azt hiszem, most kéne szakítanod velem, mielőtt Rick kijön a börtönből és ő követeli tőled. – motyogta Emma és már a gondolattól is könnybe lábadtak a szemei. Egy elhamarkodott igennel tönkretette még az esélyét is, hogy valaha normális életet élhessen. Ricardo amíg él, a nyakára fog járni.

-De ez baromság! – hörrent fel a fiú, aztán a gyerekszoba felé lesett, remélve, hogy nem ébresztette fel a kicsit.

-Nem baromság! Rick sosem szerette, ha másokkal is szóba álltam. A legjobb barátját is megütötte egyszer, mert egy buliban szájon csókolt.

-Azért én is kiütnélek. – nézett laposan Robert Tom felé.

-Ne vicceld el! – sóhajtott Emma és leült a fiú mellé. Bár, a szavaival éppen elküldte, azért ösztönösen kereste a közelségét, a teste melegét, a keze biztonságát.  Salvatore jutott eszébe, aki a minap meglátogatta és hirtelen azt az epizódot is egészen más fényben látta.  Az unokaöccs, akit alig látott a családja, most váratlanul időt talált rá, hogy őt meglátogassa. Nyilván Ricardo megbízásából tette, és szinte látta, hallotta maga előtt a jelenetet, ahogy bemutatkoztak egymásnak. Igen, Ricardo már Rob nevét is tudja. Ennél többet pedig sosem szabad megtudnia! Ki tudja, micsoda őrült gondolat születne az agyában a rácsok mögött, elzártan, valakit hibáztatva... valakit, aki a kettejük házasságának felbomlásában teljesen ártatlan volt ugyan, de bűnbaknak tökéletesen megfelelt a hirtelen indulatú férfi számára. 

Ez történt tehát tegnap. Tom visszament a fiúk közös lakásába, ők csak ültek a kanapén, elveszve a gondolataik mélységeiben, aztán Robert nagyot szusszanva felállt és felhúzta őt is.

-Már késő. Már tudják, hogy vagyok, hogy ki vagyok... de igazából nem is tudnának elijeszteni, mert képtelen lennék titeket elhagyni. Ne kérd tőlem, mert nem tudnék, de nem is akarnék szót fogadni neked. Majd csak lesz valahogy. Talán csak aggódik értetek, a fiáért... ha az enyém lenne, én sem lennék nyugodt, milyen pasi van a közelében... 

Aznap este már nem szeretkeztek, csak feküdtek összesimulva, hallgatva szívük közös dobbanását. Már beszélni sem volt értelme a dologról, de mindkettőjüknek csak az járt a fejében, bárcsak Robertnek lenne igaza... és Ricardo, ha egyszer felbukkan, nem teszi tönkre a boldogságukat. Aztán az álom így összebújva talált rájuk, reggel pedig megkezdték az utolsó együtt töltött napjukat. Emma már az anyja hazatértével foglalkozott, terveket szőtt, reményeket osztott meg Roberttel... ő pedig csak arra tudott gondolni, hogy ez a visszabútorozás a saját vackára vajon nem az első lépés lesz-e egy szakítás felé... és Emma csak azért nem erőlteti a dolgot, mert abban bízik, hogy az idő megoldja helyette ezt a problémát.

Elérkezett az este, a fiú csomagja menetkészen hevert az ágy mellett, a kicsi hozzábújva élvezte a mostanában szokásos esti mesét, Emma pedig szinte kiürült aggyal nézte a békés képet. Nem, ezt senki nem veheti el tőle! Akarja azt a harmóniát, amiben az elmúlt napokban része volt! Akarja a fiút, aki ezt képes a számára megteremteni! A kérdés csak az, hogy vajon Robert is akarja-e... tudva, hogy a csomagban egy féltékeny exférj is benne foglaltatik?