Mindenki egyért, egy érte - 19. rész

A bejelentést döbbent csend fogadta, és Robert csak remélni merte, hogy Emma nem fagy majd le ennyire, mint a barátai, ha lesz egyáltalán mersze előtte is beszélni a távlati terveiről.

-Huh, ennyire komoly a dolog? – fintorgott Matt. Robert családalapítási tervei ijesztő közelségbe hozták a lehetőségét, hogy a saját gondtalan éveik is véget érnek hamarosan. Igazán derekasan húzták az időt, a legtöbbet kihozva az egyetemi évekből, de úgy tűnik, mint minden jónak, ennek a korszaknak is vége. Talán ideje lenne neki is elgondolkoznia, hogy a sport világán túl milyen lehetőségei lennének, mert a profi sport már-már kegyetlenül eredménycentrikus világa – erre már egy ideje rájött – nem az ő világa volt. 

-Nősülsz? – kérdezte Tom is, és önkéntelenül is beleborzongott a gondolatba. Nem volt az a típus, aki sportot csinált a szexből, nem hajtott kifejezetten futó kapcsolatokra, de még eszébe sem jutott lehorgonyozni egyetlen lány mellett sem. A változatosság gyönyörködtette, és mostanáig mintha ez lett volna a közös nevező hármójuk között is. De ha jobban belegondol, Rob mindig is más volt, bár ő is keresgélt, költői kifejezéssel szálldosott virágról virágra, de ez nem az állhatatlanságából eredt, csak egész egyszerűen nem találta meg még az igazit. Emmáig. És amilyen formája van, most sem az egyszerűbb utat választotta, egy elvált nő és egy idegen férfi gyereke kell neki. Ennek ellenére halvány irigységet érzett. Robert legalább már tudja, mit akar. 

-Fogalmam sincs. – válaszolt közben a barátja. –Még nem tudom, Emma hogy viszonyulna ehhez az egészhez. Ha csak rajtam múlna ... akkor sem tudom. A házasság olyan végleges dolog, nem? – sóhajtott Robert tanácstalanul. A fiúk szemében pontosan látta tükröződni azt az ijedtséget, amit ő maga is érzett. Egy dolog volt, hogy az esze pontosan tudta, mi lehet a következő logikus lépés, más dolog volt azonban megtenni azt a bizonyos logikus lépést.

-Emma is elvált. – szúrta közbe Tom.

-Hát, ez az! Mi van, ha hosszú távon nem működik? Váljon el megint? Mit érezne az a kis kölyök, ha egy újabb pasi hagyná cserben?

-Mi a fenének gyötröd magad máris azon, hogy mi van, ha nem sikerül? Ilyen alapon nincs ember a földön, aki házasságot kötne. Meg hát nem is kell elvenned azonnal. Talán ő sem akar megint férjhez menni, végül is, az első alkalommal alaposan megszívta. Talán előbb ki akarja tapasztalni, melletted kibírná-e egyáltalán. – forgatta a szemét Matt. –Én egyébként se ezen idegeskednék a helyedben. – tette hozzá, mire Robert értetlenül pislogott rá.

-Min kellene idegeskednem?

-A volt férjén. – vont vállat Matt. Az elmúlt napokban Tommal másról sem beszélgettek, mint arról a bányarémről, aki Emma pasija után nyomozgatott itt a háznál. Ricardo Montana szíciliai gyökerei ki tudja milyen mélyen gyökereznek? Lehet,hogy a barátjuknak nem is veszélytelen projekt Emma szoknyája alatt keresgélni. Ki tudja, milyen veszélyes lehet a fickó, ha a börtönbeli magányos estéin más dolga sem volt, mint terveket szőni a családja visszaszerzése érdekében.

-Túl sok krimit néztek. – zárta rövidre az aggódásukat Robert. Ricardo Montana rács mögött van. Talán vele is beszélnie kéne. Meglátogathatná a börtönben és biztosíthatná róla, hogy vigyázni fog a fiára. Nyilván emiatt idegeskedik a fickó, ha Emma miatt verné ki a víz, akkor nem váltak volna el.

*

Ricardo Montana megtorpant a beszélő ajtajában. Ha beszélőre hívták, sosem mondták, hogy ki várja, így aztán most  sem, nem volt ebben semmi szokatlan. A látogatóban azonban annál is inkább.  A rozsdamentes asztalnál ücsörgő fiatal férfival még sosem találkozott, de azonnal tudta, hogy ki lehet. Amikor elindult, valami halvány reménnyel arra gondolt, hogy talán Emma az, mert elég régen volt bent nála. Egészen pontosan karácsonykor, amikor a gyereket is hozta magával. Emlékei szerint bombajól nézett ki, és biztos volt benne, hogy ezt nem csak azért látta így, mert már ősidők óta nem volt nővel. ...Egy pillanatra a távolból felmérte a fickót, aki a volt felesége lábai között találta meg a boldogságát, és próbálta nem elképzelni, ahogy a hosszú ujjak, amik most az asztal lapján doboltak idegesen, Emma fehér bőrét markolásszák. Nem kedvelte ezt a pasit már gondolatban sem, de most, hogy látta, a gyűlölet kétszeres erővel vágott végig rajta. Mit képzelt ez a hülye? Minek jött ide? Majd elbeszélgetnek, mint a régi jó barátok? Már majdnem megfordult, amikor a fickó felnézett és szürke szemei egyenesen őrá fókuszáltak. Nem volt annyira tétova az a tekintet, mint várta, és ez felkeltette a kíváncsiságát. Mintha a pasinak konkrét elképzelése lenne arról, hogy kettőjüknek beszélni kell. Keze összeszorult a zsebében... ha ez most egy próbatétel, mennyire tudja megőrizni a hidegvérét, akkor jobb lesz, ha összeszedi magát. Lehet, hogy ez a Daponte csak provokálni akarja, hogy kikényszerítse belőle, hogy megüsse... aztán már ugrott is a jó magaviselete és vele együtt a szabadulás lehetősége. Na nem, ezt az örömet nem fogja megadni neki,még akkor sem, ha a körmei véresre marják a saját tenyerét, ahogy önmagába mélyesztette őket, hogy levezesse a feszültségét.

Az asztalhoz ballagott és meglepetten torpant meg, ahogy a másik felállt. Uramisten, mint egy lord... udvariasság mindenekelőtt? Megállt vele szemben és szándékai szerint szúrósan a szemébe nézett:

-Ismerjük egymást?

Robert szája sarkán egy halvány mosoly éledt és halt is el azon nyomban.

-Még nem találkoztunk, de szerintem tudja, ki vagyok. A nővére elég sok energiát fektetett bele, hogy kiderítse. – mondta egyenesen a másik férfi szemébe nézve. ...Ricardo becsületére legyen mondva nem tett úgy, mint aki nem tudja, miről beszél. Leült és a szabályzat szerint két kezét az asztal lapjára fektette. Hallgatott és közben összefoglalta magában az első benyomásait. Ez a Daponte magasabb nála és hajlékony, mint az acél. Ruganyos, sportos, a karjai nem voltak különösebben kigyúrtak, de izmosak. Közelharcban nem sok esélye lenne ellene, hacsak nem vetne be néhány aljas, de célravezető trükköt. A fickó nem úgy nézett ki, mint aki az utcán nőtt volna fel, hogy ismerje ezeket. Vállig érő hosszú szőke haja gumival volt összefogva, az állát divatos borosta fedte. Laza, puha anyagú fekete nadrág és fehér póló volt rajta egy nyitott fekete inggel, amin fehér pöttyök ezrei vonzották a szemét, és fényes csizma... ez lenne hát Emma új bálványa? De milyen olasz ez ezekkel a világos színekkel? Valami milánói divatguru?

-Úgy hallottam, olasz. Hova valósi? – bukott ki belőle önkéntelenül is a kíváncsiság.

-Philadelphiába. – mosolyodott el Robert, miközben ő is helyet foglalt a kényelmetlen padon. Az olasz gyökereit soha nem tagadta meg, de nem vallotta olasznak magát. Ezzel az erővel svédnek is vallhatta volna, így aztán inkább maradt az igazságnál. –Az apám olasz volt, de az anyám svéd, én pedig itt születtem.

A szemközt ülő férfi úgy hallgatta, akár egy szobor. Érzelemmentes arcán nyoma sem volt meglepettségnek vagy bármilyen más árulkodó jelnek, hogy egyáltalán érdekli-e, amit mond neki.

-Emma küldte? – szólalt meg a szobor.

-Nem. Igazság szerint nem is tudja, hogy bejöttem ide. ...De ha már annyira érdekelte, hogy kivel találkozgat mostanában, gondoltam, megteszem azt a szívességet, hogy bemutatkozom. Ha a fia miatt aggódik, nem kell féltenie tőlem! Tüneményes kis kölyök és nagyon kedvelem őt is.

Ricardo felhorkant. A keze megfeszült az asztallapon. ...Ez egy barom! Idejön és barátságos képpel az arcába mondja, hogy döngeti a feleségét és lenyúlja a fiát? 

Robert tanácstalanul elhallgatott. Igazából valamiféle reakcióra várt, hogy folytatni tudja, mert hát mégis... mi más közös témájuk akadhatna ezzel a szúrós szemű fickóval? De a másik csak ült és bár rezzenéstelenül, látszólag nyugodtan szedte vele szemben a levegőt, kézfejének megfeszülése elárulta, hogy az indulatok tombolnak benne. Örült, hogy az ajtóban egy őr figyelte őket, mert hirtelen már abban sem volt biztos, Ricardo Montana nem lenne-e képes valami ágyrugóból fabrikált szerszámmal elvágni itt helyben a torkát. Jézus az égben, már ő is túl sok akciófilmet nézett?

-Miért jött ide? – kérdezte kissé kásás hangon a férfi és Robert önkéntelenül is grimaszt vágott. Mostanra már ő maga sem volt biztos a válaszban. Próbálta magát Rick Montana helyébe képzelni, hogy fordított esetben ő mit érezne, és úgy döntött, hülye ötlet volt ez a látogatás. Ha hihet Emmának, ez a fazon egy végtelenségig birtokló típus, akinek ő most csak a bajszát rángatja azzal, hogy itt ül vele szemben. Tomra és Matt-re kellett volna hallgatnia, akik egyhangúlag biztosították róla, hogy elment az esze.

-Lehet, hogy nem kellett volna. – vallotta be, aztán látva a másik egyetértő fintorát, még folytatta: -Csak azt szerettem volna, hogy megértse... egy válás után is van élet és én boldogan fogom megadni Emmának és Tonynak azt a biztonságot és szeretetet, amit magától nem kaptak meg. De nem akarom, hogy azt higgye, el akarom venni magától a gyereket. Biztos vagyok benne, hogy találunk rá módot, hogy tartani tudja vele a kapcsolatot. Persze, ebben elsősorban Emma szava a döntő, de én mindenben támogatni fogom. 

-A szülei mit szólnak hozzá, hogy egy kis fattyút hoz a házhoz? – vágott gúnyos grimaszt a másik, mire Robert nagyot nyelt.

-A szüleim már rég nem élnek, de ha élnének, akkor sem gondolnának úgy Tonyra, mint egy kis fattyúra.

-Árvagyerek, hm? – szegte fel a fejét Ricardo. –Akkor innen ez a széplélek? Nem akarod, hogy más gyereknek is család nélkül kelljen felnőnie? – váltott hirtelen tegezésre...De mielőtt nagyon beleélnéd magad a dologba... értékelem és meg is értem, hogy vágysz egy saját családra, de ez a házasság Emma és köztem még messze nincs lezárva. Az, hogy papír van a válásról, semmit sem jelent. Ha egyszer kimehetek innen, be fogom bizonyítani a feleségemnek, hogy mellettem a helye... és nagyon nem ajánlom neked, hogy közénk állj!  - keményedett meg a végére a hangja, és Robert nem tudott mit válaszolni erre a visszafojtott energiájú kirohanásra, amiből csak egy süket nem hallotta ki a fenyegetést. Csak csodálni tudta a másik önuralmát, de elég volt a szemébe néznie és érezte, hogy az utolsó cérnaszálak foszlanak szét benne.Tudta, ha tovább marad, Ricardo Montana kitör... mégsem akarta kiprovokálni, bár majdnem biztos volt benne, hogy akkor még jó ideig rács mögött tudhatnák a fickót. Emma azt mondta, Ricardo alapvetően nem rossz ember, akkor marad a remény, hogy ez így is van. És akkor nem teheti meg vele, hogy a végletekig feszíti a húrt a jelenlétével. Felállt és halkan csak annyit mondott:

-Nos, akkor most már ismerjük egymást. Én a helyedben nem tervezgetnék látványos békülést. – tegezte vissza a férfit. -Ahogy Emma érez, a legnagyobb engedmény az lenne tőle, ha Tonyval tarthatnád a kapcsolatot. Annak a házasságnak valóban vége és ezt jobb, ha megemészted, amíg még idebent vagy. De esküszöm, soha nem fogom a fiadnak azt mondani, hogy az apja rossz ember. Viszlát!

Ricardo nem válaszolt. Érezte, ahogy a tenyere és az asztallap között már-már vákum születik a nedvességtől, amit a bőre párolgott ki, és erre koncentrált, hogy lehunyt szeme mögött a lila karikák tánca megszűnjön. Amikor az őr a vállára tette a kezét, engedelmesen felállt és előtte haladva elhagyta a helyiséget. Most örült csak igazán, amiért ő nem tartozott azok közé, akik az őrökkel bratyiztak, mert most egyetlen gúnyosnak hitt szó elég lett volna a robbanáshoz. Így azonban néma csendben csoszogtak vissza a cellához, ahol  ledobta magát az ágyára és hátát a falnak vetve lehunyta a szemét. A lehunyt pillák mögött, mint valami színpad mögötti eldugott szegletben egy gyilkos verekedés zajlott. Aminek a végén ő állt fel győztesen.