Mindenki egyért, egy érte - 2. rész

-Tony! Állj meg! Ne nyúlj hozz..! … Istenem, nem ütötted meg magad? – hallotta a lány ijedt kiáltását egy meglehetősen hangos robajlás után. Pontosan úgy hangzott, mintha  egy kőfal omlott volna le, Robert még a padló remegését is érezni vélte. Nem is gondolkozott, csak lenyomta a kilincset, ami meglepő módon, ki is nyílt. Szólni fog Emmának, hogy legalább a láncot akassza be. Belökte az ajtót és bekiabált:

-Emma! Rob vagyok. Minden rendben?  - Válasz nem érkezett, csak egy gyerek sírása és halk duruzsolás hallatszott a kisszoba felől. Most már minden mindegy alapon, belépett, becsukta az ajtót és a szoba felé indult. Alig hallhatóan megkocogtatta a fát, aztán belépett. Odabent Emma a szőnyegen ült, ölében egy  sötét hajú kisfiúval, aki  az anyja nyakát átkarolva szipogott. Az idegen férfit felfedezve az ajtóban, elhallgatott és kerekre tágult szemekkel rábámult. Emma észre sem vette, csak megnyugodva simogatta a könnyáztatta apró arcot. 

-Istenem, te rosszaság! Látod, ezért mondtam, hogy nem szabad hozzányúlni. -  mutatott az eldőlt bútorelemekkel teli lapos dobozokra. -Most alaposan megütötte a lábadat. Még szerencse, hogy nem törte el. Akkor aztán mit csinálnánk, kicsim?

Végre észrevette, hogy a gyerek nem is figyel rá és ő is hátrafordult. Robertet meglátva mélyen elpirult. Nem tudta, miért, hiszen nem volt titok, hogy gyereke van. Oké, nem beszélt róla a fiúk előtt, de hát miért is tartozott volna rájuk? Robert egyébként sem tűnt túlságosan meglepettnek. Nyilván, a barátja, az a Tom már beszámolt neki Tony érkezéséről.

-Szia! Bocs, hogy csak így rátok török, de a lépcsőházban hallottam a robajt, és gondoltam, hátha segítség kell. De ahogy látom, nincs baj. – mondta mentegetőzve a fiú, és Emma egy sóhajjal felállította a gyereket, aztán ő is feltápászkodott a padlóról és a kicsit kézenfogva Roberthez lépett.

-Szia! Minden oké. Ő itt Tony, a fiam. ...ő pedig Rob – mutatott a fiatal férfira, de a gyerek félősen a háta mögé bújt.  ...-Kicsit félős. Mostanában elég össze-vissza éltünk, de majd ha már megszokja ezt az új helyzetet, meglátod, aranyos gyerek. – borzolta össze a sötét tincseket.

-Biztosan. – mosolygott rájuk Rob, aztán az ajtó felé indult. –A boltba indultam, esetleg hozzak nektek is valamit? 

-Nem, köszönöm, nincs szükségünk semmire. – válaszolt a lány és magában hozzátette, Csak egy kis nyugalomra. Nem mintha a fiú felbukkanása összezavarta volna a nyugalmát. Nem. A zavar sokkal régebben ébredt benne, és egészen más okokra volt visszavezethető. Furcsa volt önállóan élni, felelősséget vállalni, megteremteni az ehhez szükséges anyagi feltételeket. Nem volt lehetetlen vállalkozás, de embert próbáló feladat volt. Mégis... erősebbnek érezte magát, mint korábban bármikor, mert egyelőre úgy tűnt, nyerésre áll ebben az Élet-nek nevezett játszmában.

Robert szeme a konyhaasztalon heverő hivatalos okiratra villant. Látott már ilyet, válási végzés volt.  Megértette, hogy akkor ez egy olyan nap lehet, amikor Emma egészen biztosan egyedül akar maradni a gondolataival. Nyilván megviselte a dolog. Egy gyerekkel még rosszabb lehetett a helyzet. Rob egy pillanatra meg is lepődött önmagán, amiért a részletek ismerete nélkül is azonnal a lány pártjára állt. Hiszen lehet, hogy az a fickó, aki ennek a tündéri kiskölyöknek az apja, valaha szerette Emmát és most összetörve issza le magát valahol, amiért elveszítette a családját. Mégis ... ő ezt a törékeny, sápadt nőt akarta volna vigasztalni és mosolyt lopni abba a riadt gyerekszempárba. Mi a franc? A végén még felnőtt és megkomolyodik? – gondolta gúnyosan önmagát csúfolva, aztán némán bólintva kilépett az ajtón.

*

Emma Tony kezébe nyomott egy nutellás kekszet, észre sem véve, hogy apró morzsák jelzik a fia útját a gyerekszoba felé. Az esze még Robertnél járt. Amikor egyszer még régebben kibogarászta a fiúk teljes nevét a földszinti postaládán, meglepve fedezte fel, hogy a családneve Daponte. Olaszosan hangzott, és ez megborzongatta, Nem a jó értelemben vett izgalmas borzongás volt ez, nem, sokkal inkább valami pánik szele legyintette meg, pedig tudta, hogy ez hülyeség. Nem mindenki Ricardo Montana. 

Ricardo olasz bevándorlók gyerekeként ugyanabba a philadelphiai középiskolába járt, ahova ő. Magas volt, sötét hajú és szinte fekete, hipnotikus szemei voltak, amikkel találkozásuk első napjától úgy figyelte őt, mint egy prédáját leső sas. Ő meg egy buta, tapasztalatlan liba volt, akinek hízelgett ez a megszállott figyelem. Amikor az érettségi előtt nem sokkal engedett a fiú unszolásának és lefeküdt vele, törvényszerű volt, hogy azonnal teherbe is essen. Késői gyerek volt, az anyja negyven is elmúlt, mire szült, így aztán Emma nem igazán tudott vele barátnőként nőies gondokról beszélgetni, és bár volt fogalma a dolgokról, de más volt az elmélet és más a gyakorlat, amikor egy szenvedélyes kölyök magáévá teszi egy házibuli kulcsnélküli kisszobájában. A bizonyítvánnyal a kezében kereste fel a nőgyógyászt, Ricardo nővérének, Rosának a kíséretében, aki aztán megtanácskozta a családdal a hírt, és nemsokára oltár előtt is álltak, hogy neve legyen a kis bambinónak. Emma szülei még az esküvőre sem mentek el. 

Szinte máról holnapra lett tagja egy vérbeli délolasz családnak, és először csak hálát érzett irántuk, amiért a bajban nem hagyták magára. Idővel rájött, hogy rosszabb nem is történhetett volna vele.

Egy kis lakásban éltek, közel a fiú családjához, de mégis önállóan, és ettől eleinte boldog volt. Ahogy teltek a hónapok, egyre boldogabb, mert Ricardo nagyjából az esküvő napján vesztette el az érdeklődését iránta, és ő nem akart magyarázkodni az apósáék előtt, hogy mi lehet a baj otthon. Istenem, mennyit sírt a magányos éjszakákon, dédelgetve az ölében növekvő kis életet. Nem is a pillanatnyi magány fájt, hanem a kilátástalanság. Aztán megszületett Tony és ettől Ricardo megint mintha visszatalált volna hozzá. Persze, csak rőzseláng volt ez is, mint minden, amihez a fiú nyugtalan lelke kapott. Igazából már őbenne sem égett a láng és összeszorított fogakkal tűrte a férje érintéseit, keserűen a gondolattól, hogy mostantól a valaha volt csoda ilyen kötelességszerű aktussá silányul. 

Fogalma sem volt, miből élnek, de mivel mindig volt annyi pénz a konyhaszekrény kis fiókjában, amennyiből elláthatta a háztartást, nem is nagyon érdekelte. Ric azt mondta, alkalmi munkák, és ő beérte ennyi magyarázattal. Néha vágyott volna valami kis vigasztalásra, amit önmagának vehet meg, egy ruhára, egy csinos cipőre, úgyhogy gépelést vállalt. Legalább nem állt otthon kihasználatlanul a laptop sem, amit Ric hozott egy nap, de soha fel sem nyitotta. A legrosszabbak a családi összejövetelek voltak, ahol a fiú rokonai sötét, elítélő tekintettel méregették, mint aki nem elég jó a férjének, és ezek a percek mindig fájóan juttatták eszébe a saját szüleit, aki a város másik végén laktak ugyan, de ezzel az erővel akár a Holdon is élhettek volna. Sosem merte felkeresni őket, hiszen ha az unokájuk nem érdekelte őket, akkor mire is számíthatott volna. 

Aztán egy napon nem a kulcs zörgött a zárban, ahogy a férje rendre hazaólálkodott, hanem a csengőt nyomta valaki hangosan, erőszakosan. Alig fordította el a zárban a kulcsot, amikor benyomták az ajtót és a falnak lökték. Nem ismerte a férfiakat, de a szíve csordultig telt rettegéssel maga és a fia miatt. Nem bántották, csak Ricket keresték, majd a lakást bejárva még vetettek rá egy utolsó villogó tekintetet és ott hagyták. Reszkető kézzel akasztotta be utánuk a láncot, hogy alig egy óra múlva a férje törje rá az ajtót. Rick alig látott a dühtől, amiért beláncolta az ajtót, előtte, a férje előtt. Ő pedig a sírástól alig bírta elmagyarázni, hogy megijesztették. Akkor aztán lecsillapodott a fiú is, telefonált és elment. Legközelebb már csak a tárgyaláson látta.

20 éves volt, a férje rablásban és gyilkosságban volt tettestárs, ő ott állt egyedül egy kisbabával, és fogalma sem volt róla, hogy fog valaha is talpra állni. Végül Ricket csak öt évre ítélték, mert a rablás idején, a kocsiban ült, járó motorral várta a társait. Emmában akkor tudatosult, hogy az egész eddigi közös életük ilyen rablások sorából táplálkozott. Minden fillér, amit elköltött, valaki másnak a pénze volt, és már az is elfogyott. Ricardo családja egy napon érte jött és beköltöztették a fiuk régi szobájába. Akkor döbbent rá, hogy egy börtönajtó készül őrá is csukódni, ha össze nem szedi minden erejét és nem próbál meg kiszabadulni. Ügyvédhez fordult és beadta a válóperi keresetet. Amikor azonban el akart költözni, a nagyszülők a bőröndjét kirakták az ajtó elé, de az unokájukat nem adták. Egy évébe telt, mire annyira összeszedte magát, hogy egy nagyobb lakást bérelhetett és kijárta, hogy kötelezzék a nagyszülőket arra, hogy kiadják a gyerekét. Addig is találkozgattak persze, hétvégenként, együtt a családdal, néha ellátogatva a börtönbe, ahol Ricardo szikrázó szemekkel vonta kérdőre. Mintha valaha is fontos lett volna neki, hogy ott él vele egy lakásban. A tulajdonaként tekintett rá, a büszkeségét sértette, hogy őt, a nagy Ricardo Montanát elhagyták. De a rácsok mögött tehetetlen volt, a szülei pedig – bár megpróbálták – mégsem mertek nyíltan szembeszállni a törvény erejével. Azon a napon, amikor a jogerős bírósági végzés megszületett, és elválasztották Ricardótól, Emma elment Tonyért.

És most itt voltak kettesben ebben a lakásban. A gyerekágyat tegnap este eszkábálta össze, miközben számtalanszor eszébe jutott a szomszédai felajánlása, hogy forduljon hozzájuk bármi gondja van. De nem akart egy ilyen apróságért máris erős férfikézért futni. Nem! Meg kell tanulja, hogy oldhatja meg az életét egyedül. Ricardo még rács mögött lesz néhány évig, addig össze kell szedje magát annyira, hogy a volt férje és annak családja soha többé ne legyenek részei az életének, ne érezze fenyegetésnek a gyerek utáni érdeklődésüket..