,… mivel a Casa Piadina lepényház zárva volt, a Serpenyős Vendéglőben ettünk némi baconban sült kecskesajtot málnaecetes salátaágyon és csülkös sztrapacskát. Ezt így ebédidőben, ebéd helyett leírni is maga a kínszenvedés...
A koncert ... hát, sajnos a képeket visszanézve, megint bebizonyosodott, hogy állvány nélkül nem vagyok képes élvezhető fotót készíteni, márpedig a Romtemplom félhomályában csak úgy sikerültetett volna.
Kisgyerekként engem a családi ráhatás a könyvek irányába terelgetett, illetve gyerekként vittek olyan filmmúzeumi előadásokra, ahol korosztályomat megelőzve ismerkedtem a régi magyar filmekkel, régi amerikai filmekkel, Hithcock krimikkel és még sorolhatnám. Barátaim még nem is tudták ki az a Gregory Peck, amikor én már végigrettegtem a Moby Dick-et vagy szökött hercegnőnek képzeltem magam a Római vakációban. A zene területén a kötelező gyerekdarabokat persze megkaptam én is, bár elsősorban közönségszervező osztályfőnökünknek köszönhetően, így aztán láttam a János vitézt, Háry Jánost, a Diótörőt, a Hattyúk tavát, az Aidát és még ki tudja mit. Szerettem, de nem lettem a szerelmese. Sokáig, nagyon sokáig nem jártam az Operában, komolyzenei kamara hangversenyen pedig még annyit sem. Ha őszinte akarok lenni, nagyon nem is hiányzott. Számomra az idő múlása hozta meg az újrafelfedezés élményét. Velence kapcsán egy ideje már jó barátságban vagyok Vivaldi zenéjével. Most hagytam magam elvarázsolni Mendelssohntól, akinek eddig inkább csak a neve csengett ismerősen (nemkevés zenetörténeti oktatás okán). Most sem fogom tudni megmondani, hogy mit is hallottam tőle (persze, ott van a programfüzetben), de számomra nem is a lexikális tudás fontos, hanem azok az érzések, amiket ott a Romtemplomban kiváltott belőlem. Lehet, hogy egy hangversenyteremben nem is így hatott volna, nem tudom. Soha életemben nem értettem a Ki nyer ma Astoria-beli vetélkedőjének nyerteseit, hogyan tudják pár másodpercnyi zene alapján rávágni a szinte mindig helyes és kimerítő választ. Szóval, lehet, hogy soha többé nem ismerném fel Mendelssohn h-moll szimfóniáját, de amíg hallgattam, szárnyalt a lelkem és nem tagadom, szárnyaltak a gondolataim is. Sosem fogom megérteni, hogy egy mű születésénél a zeneszerző vajon mit hall a fülében, csak a részleteket vagy már érzi, "hallja" az összhangzatot is, tudja, hogy hányféle hegedű mellé hogyan kapcsolódik majd a gordonka, a cselló vagy a nagybőgő is? Örök rejtély marad ez számomra, valóságos csoda, az alkotás csodája. Az erre való képesség a kiválasztottak képessége. Számomra pedig marad az áhítat, de ha erre képes vagyok, az már maga a jutalom.
***
Nem tudom, mi van, de mostanában nem nagyon jön össze egy rendes poszt (mást meg minek?), így aztán csak olvasgatok, kommentelek, majd egyszer talán jön az ihlet is. Bár, például az előbb a Balaton parton volt pár megosztásra érdemes gondolatom, de mire feljöttünk, elpárolgott a fejemből. Meleg van, na. Egyébként a hétvége a szokásos menetrendben zajlik, tegnap rongyosra áztunk, aztán szakadásig térköveztünk, ma nyögünk és este esetleg letámadjuk a szabadtéri mozit. (Ez utóbbi kizárólag kiskölök miatt, akivel nem nagyon lehet vitatkozni, meg nem is érdemes).
***
Balatoni ikerház, szomszéddal együtt nyögjük a teraszfelújítás kínját. Együtt nyögjük??? Ma elkezdték a munkát. Szomszéd holnap elutazik egy hétre külföldre. A mester az erkélyt nála kövezze létrán mászkálva ... mert ő tavaly megcsináltatta belül a kéglit, ne járkálják össze. (Megnyugodva látta, hogy én felengedem őket az ő részére is a mi lakásunkon keresztül.) Én még tudok takarítani. Helyettük is. Tudom, a hiba az én készülékemben van. Az áramot, vizet szintén adjam én, majd elszámolunk. (Vagy nem)
A közös ló, meg az ő túrós háta ...
A közös ló, meg az ő túrós háta ...
***
A jó munkához idő kell. A lassúhoz meg még több. Aranyos a burkoló meg a segédje. Nálunk még szépen is dolgoztak (eddig). A szomszéd ugyan nem értene ezzel száz százalékosan egyet, de az ő gondját most már végképp nem akarom a nyakamba venni, oldják meg egymással. De ... ha nagggyon rövid időn belül nem végeznek és nem áll helyre végre a rend, és nem mehetek már végre haza, hát, én becsavarodok. Már csak annak okán is, hogy hetek óta együtt vagyok kettesben anyóssal (jó, lélekerősítésnek itt van Morc is). Sorozathegyek, Mónika, kártya ... tiszta agymosás. Ő persze örül, hogy nincs egyedül, én meg már sikítok és magányra vágyom. És ezen most már az sem segít, hogy a párom és a szüleim itt vannak a hétvégén. Sőt ...
***
Hát, vége... nyár végére sikerült befejezni a nyaraló szépítgetését. Nem mondom, hogy mindannyiunk közös örömére és megelégedettségére, mert nem. A drága mester valahol (talán szándékosan, de talán nem is) törlesztett a kellemetlen szomszédnak, több hiba is becsúszott, de csak azon a részen. A szomszéd meg nekem panaszkodik. Gondolom, mert az én szerzeményem volt a maistro. Nagyvonalúan eltekint attól a ténytől, hogy nem szegődtem munkafelügyelőnek és őt magát se sokszor láttuk előfordulni a tett helyszínén, hogy frissiben reklamálhasson. Kényelmesen tartotta a "3 lépés" távolságot, most pedig vizslatja a művet, hol is fedezhet fel benne hibát. És talál. És nyavalyog. Nekem. Jövőre a tetőt kellene javíttatni. Már találtam valakit, aki szerencsére hallgat az ajánlatáról, én meg nem is erőltetem, mert nem akarok még egyszer hunyó lenni. Bár, amilyen lúzer vagyok, úgyis megint lesre futok. Csendet és nyugalmat, erdő illatot és madárfüttyöt akarok! A betonból, flexből és flexibilis ragasztóból egy életre elegem van!
***
Érdekes élmény, amikor azt álmodod, hogy azt álmodod ... És ennek egész éjjel tudatában vagy. Igaz, reggelre meg baromi fáradt vagy.
***
Együtt a család. Nem, így nem is helyes, mert gyerkőcök nincsenek itt, csak nagyszülők és mi. Mostanában ez így "normális". Páromnak mindig is mániája, rendes szokása volt, hogy a Családot összetrombitálja, így aztán az elmúlt huszonvalahány évben ritkán töltöttünk külön hétvégét, ünnepet pedig sosem. Pedig néha jó volna. Mert ... imádom én az őseimet és minden vitriolos megnyilvánulásom ellenére a drága anyósomat is. De ha a távolság megszépíthet dolgokat, akkor ez talán itt is igaz lehet. Tudom... a szülőket addig kell biztosítani szeretetünkről, amíg ezt megtehetjük, mert a mécsesnek, kazalnyi virágnak már csak a virágárusok örülnek. De nem tudok mindig, minden helyzetben kedves, érdeklődő, hálásan feledékeny lenni. Bizony a hetente ismétlődő 30-40-50 évvel ezelőtti történetek hallatán néha már felejteni szeretnék. Olyan elcsépeltnek tűnő szóvirágok jutnak eszembe, hogy a "kevesebb, több". Aztán csendben szégyenkezem a gondolataimért, türelmetlenségemért. De nekem is kellene néha egy hétvége, amikor a távolság újra érdeklődővé tesz, figyelmessé, kedvessé. Néha fel kell(ene) töltődnöm, hogy tényleg mosolyogva vehessem tudomásul, hogy a nagyjából egy órás házi barkácsolás a papa és veje között öt órás töketlenkedéssé fajul. Hogy az éppen olvasott könyvemet nem hagyhatom felügyelet nélkül, mert valamelyik nagyi máris "folytatja" az olvasását. Hogy a nyaralóban is, 30 fokban is három fogásos ebéd kell készüljön. (ráadásul állítólag miattunk, értünk) Hogy az anyósok csendes egymással szembeni vuduzásait ártalmatlanítsam. Hogy az unokákkal kapcsolatban minden olyan információt megosszak, amelyeknek még én sem vagyok a birtokában. Hogy jó gyerekként üljek otthon, mert ugyan "miért is akarnánk elmenni, amikor végre együtt vagyunk." ("a te korodban már óvatosan a biciglizéssel" by saját jó anyám)
És közben félek attól a perctől, amikor majd ezt megtehetem. Mert igazából nem is arra vágyom. Felnőtt fejjel sem könnyű gyereknek lenni. Viszont addig jó, amíg még gyerek lehetek. ÁÁÁ... talán értitek, hova akarok kilyukadni... bár, talán még én sem.
És közben félek attól a perctől, amikor majd ezt megtehetem. Mert igazából nem is arra vágyom. Felnőtt fejjel sem könnyű gyereknek lenni. Viszont addig jó, amíg még gyerek lehetek. ÁÁÁ... talán értitek, hova akarok kilyukadni... bár, talán még én sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése