2010. március - más

Nem most volt, csak most tudtunk összegyűlni. És mivel barátnők vagyunk már ezer éve és az idei év mindannyiunk életében egyfajta fordulópont, hát egy kicsit rendhagyó módon ünnepeljük egymást. Voltunk békülős meglepetésvendégek, mentünk "világgá" „bugyogós” hétvégére, most pedig volt egy kicsi ez is, az is. Volt meglepetésvendégem és "titokban" elvittek a szentendrei Skanzenbe (*szeretem-hely*). Igaz, hogy esett, meg fújt is, de mi hősiesen dacoltunk az elemekkel. (és mivel nekem tényleg meglepetés volt, magas sarkú csizmában) Az ebédnél, ami részemről isteni harcsa-halászlé volt, még ajándékokkal is elhalmoztak. Ismernek, tudják, hogy van egy szívem csücske, ő néz nagy komolyan szembe arról a "festményről". A Széchenyi Könyvtár jóvoltából pedig elolvashatom mi is történt Azon a nevezetes napon itthon és a nagyvilágban, mit hordtak a nők, milyen eredményeket értek el a férfiak, micsoda újdonságokat kínált a baráti és a nyugati kereskedelem (például összecsukható lakókocsit). Családtag lettem egy "családi ezüst kiskanál" kapcsán (amit nem hiába csodálgattam hetekkel ezelőtt; és volt tulajdonosa is megjegyezte egy régi mondatom, hogy mi otthon úgy alszunk, mint a kanalak a fiókban) és most már azt is tudom, hogy az olívaolaj csodákra képes nemcsak a konyhában, hanem az arcomra kenve is. A remélhetőleg örvendetes változást pedig figyelemmel kísérhetem egy olívamintás mozaikkeretes tükörben, aminek máris méltó helyet találtam a fürdőszobában. Nassolgatva nézegettük Canaletto csodás képeit a mesés Velencéről; és közben nevettünk-nevettünk-nevettünk. Nem biztos, hogy éreztetni tudtam velük, hogy mennyire megérintették a szívemet, Ők talán nem is tudják, hogy mennyire telibe találtak szinte minden ötletükkel. Most itt ülök gyertyafénynél és könnyes szemmel mosolygok az írásomra. Félreértés ne essék, nem magamtól vagyok meghatódva, hanem tőlük.  Köszönöm, hogy a barátaim vagytok, köszönöm, hogy a barátotok lehetek! Puszi és ölelés így az éteren át is még egyszer!

*** 

Morc…Pont ma egy éve volt az a borzasztó hajnal, amikor azt hittük, itt a vég... Hálistennek, nem volt még itt az idő! Ma meg napsütésben bohóckodott a kölyökkutyákkal a parkban, csendes álmélkodással nézte az agarak és vizslák száguldását, aztán boldog vigyorral "futott" a kitárt karomba. Most itt szuszog a lábamnál, én meg boldog vagyok, hogy még mindig velünk van!

*** 

És még csak délelőtt van... Drága párom délutánra vendégséget szervezett. Spontán. Mert olyan régen jöttünk össze a régi haverokkal. Csak azt nem lehet tudni, hányan jönnek. Ő elmegy focizni és ott majd kideríti, és persze fel is hív, hogy én is tudjam. Ahogy Titeket, úgy engem sem hív. Szerencsére sikerül elkapnom még mielőtt belelendülnek a játékba. "Teljes lesz a csapat" - mondja és már majdnem leteszi. "Az mégis mennyit jelent?" - kérdezem még gyorsan. 8- hangzik a válasz és már bontja is a vonalat. Így aztán azt már nem tudom meg, hogy ez velünk vagy nélkülünk 8, csak a fiúk, vagy a párjaik is; nekem végül is nyolc. Meg azt sem tudom, hogy egyáltalán kik jönnek és hogy jönnek-e gyerekek velük vagy sem. De azért készülök lelkesen. Végül is engem ünnepelni jönnek.

Épp csak beesek az ajtón a tortával (ami nagyon remélem, hogy finom lesz, mert aranyárban mérik), telefon cseng. Állatmenhely részére gyűjtenek, hogy az állatokat ne kelljen elaltatni. Ez itt és most csak rajtam múlik. Kellemes női géphang mondja a szöveget. Épp csak azt nem közli, hogy melyik menhelynek és mennyit. Viszont ha segíteni akarok, nyomjam meg az egyes gombot. Hát, nem... ugyanis már kicsit paranoiás vagyok. Mi lesz, ha megnyomom az egyes gombot?

Jóformán még helyére sem kerül a készülék, amikor ismét cseng. (Lehet így készülődni?) Reszketeg idős néni közli, hogy ő a Manyi néni. Csókolom, kit tetszik keresni? Hát, téged Klárikám! Jaj, csókolom, akkor mellément, mert én nem a Klárika vagyok. A háttérben nem hallok vihogást, lehet, hogy nem viccelődnek velem. A nénike reszketeg hangján elnézést kér és bont.

A telefon fél percen belül újra cseng. Anyósom érdeklődik, hogy végül is hányan megyünk ebédelni? Nagyfiúval nem beszélt, gondolta, talán én. Hát, én tényleg, de annak nem fog örülni. Kiskölök meg éppen a reggelinél közölte, hogy ő most teljesen szakmailag borbemutatón vesz részt (délelőtt!) és nem ér oda, szóval, ne is várjunk rá. Maradunk ketten a párommal, no meg persze Morc. Viszont mi sem időzhetünk sokáig, mert ugye itt meg a vendégek érkeznek kora délután. Ettől függetlenül elsorolja a szokásos menüt (amit a héten már kétszer volt alkalmam meghallgatni). Mikor elbúcsúzunk, most már én döntök úgy, hogy készülődésnek annyi, inkább leülök ide.

*** 

Az egész úgy kezdődött, hogy gyerek vett egy bringát még ősszel. A bringának a sufniban volna a helye, de mivel még ott van a bátyjáé meg az ő régije is, valamint néhány köbméter tök felesleges ezmegaz, a szépséges kétkerekű az előszobában várja, hogy felmelegedjen az idő, és végre lemehessek lomolni a sufniba. Ma úgy döntöttem, elég meleg van. Sikerült is szétosztogatnom a lakótársak között műanyag kübliket és hatalmas papírdobozokat (innentől náluk lesz még jó valamire), a kukát is félig megtöltöttem ezer éves meghalt háztartási kisgépekkel, aztán mindenféle kis dobozokban mindenféle kincseket találtam: Esküszöm, sejtelmem sem volt róla, hogy ott lapulnak. Két kis Zsolnay csésze. Hártyavékony és biztosan nagyon finom lesz belőle a tea. Baromi nehéz zöld üveg hamutartó, ami mostantól mécsestartóként funkciónál. ÉS!!! Velence szárnyas oroszlánja! Gondolom, papírnehezék lehetett régebben apósom íróasztalán. Mellesleg pedig egy zöld kerámia vázával is gazdagodott a zöld-szekció a konyhában.

ps. A bringa még most sem fér be, de már logisztikázok Nagyfiúval, hogy mikor viszi el a járgányát. Kiskölök régi gépe pedig már epedve várja, hogy levigyük a telekre.