2010. március - Prága

Prága és az 50. szülinap

1. nap

Már az indulás … a vonat hivatalosan 5:28-kor indul a Keletiből, így már az éjszaka azzal telik, hogy „jaj istenem, csak nehogy elaludjunk!”. És tényleg – háromnegyed négykor már nem bírom tovább, felkelek, öltözködöm, reggelit gyártok az útra. Persze mindezt (reményeim szerint) lábujjhegyen szegény gyerek had aludjon. Párom is pattan, ruhát magára rántja (borotváját már elpakoltam, kávét leh9rpint, kutyát leviszi a kertbe (meg a bőröndöt), aztán felcsenget (a lábujjhegyen-járás szellemében ugyebár), hogy jöhetek, mert a kutya már úton van fölfele. És lőn – Morc ma nem akar feltétlenül velünk tartani, már fekszik is vissza (de jó neki!), én meg loholok a férjem után, aki kész feltartóztatni a villamost, ha addig nem érnék oda. Az interneten ugyanis azt skubiztuk ki, hogy az első 61-es 4:32-kor indul a Móriczról; azt megcsípjük, aztán metró és már kint is vagyunk a Keletiben. Ehhez képest a 8-as az orrunk előtt suhan el (még nem is kellett volna jönnie), a villamos viszont nem jön, nagyon nem jön. Szerencsére jön az utolsó éjszakai 960-as buszjárat, azzal irány a metró, ahol futunk lefelé a lépcsőn (ki tudja miért) és így elérjük az első metrót, már robogunk is a pályaudvar felé.  A Keletiben sehol a kiírás, viszont éppen bemondják, hogy a vonatunk az első vágányon áll, tehát kutyagolhatunk ki az állomás épületéből. Jegyet nézem… 256-os kocsi … megkeressük felszállunk. Az ülésszámok miatt újból előveszem a jegyet, jé.. 259-es kocsi… Ugrás le, keressük a megfelelő kocsit. Ott megint helyezkedés, amikor is nézem, hogy jé… mégis csak 256-os kocsi. Akkor már nagyon röhögünk és megegyezünk benne, hogy majd inkább fent a szerelvényen kommandózunk, mert a végén itt maradunk le a vonatról a peronon kóborolva. Nem, nem dyszlexia, csak olyan hülyén van összetűzve a jegy, hogy sosem a jó helyen nyílik szét, egyszer indulás, egyszer hazaút, közben itt meg nagyon reggel van és az ember lánya nem figyel a részletekre. De végre megtaláljuk a helyünket és lepakolunk. Nem mintha per pillanat nem lenne mindegy hová, hiszen az egész kocsi, sőt szinte az egész szerelvény üres. Ahogy elhelyezkedünk, már rándul is a kocsi, indulunk. Párom pedig előhúzza a nyakából a turista-tasakot, a zsebesek ellen rendszeresített kis szütyőt és előveszi… nem, nem pénzt, hanem egy kicsi, de már látványra is komoly fényképezőgépet. Hatalmas képernyő, képstabilizátor, kis kezem remegését ellensúlyozandó, szép és okos, és ez máris több, mint amit momentán én elmondhatok magamról. Igazi meglepetés és azonnal ismerkedni is kezdünk. Ennek eredményeképpen majdnem lelövöm a kalauzt, aki félálomban jön a jegyeket ellenőrizni. A nagy örömködés után nekiállunk reggelizni rendes utazókhoz méltóan, hiszen még a városhatárt sem hagytuk el. Időnk mint a tenger, a menetidő 7 óra, ez alatt a kis masina minden csínját-bínját kitanulhatom. Ezt kicsit keresztülhúzza az a néhány alkalom, amikor az éjszakai pihenés hiányát pótoljuk.

Brno-ig napsütésben rohan a szerelvény. Fura, hogy a régi zakatoló hangot nem is hallani. Itthon a metrón vagy a villamoson sokkal hangosabb az utazás. Aztán egyszer csak hihetetlen hóvihar közepén találjuk magunkat. Kicsit összerezzenünk és sorra vesszük ruhatárunk darabjait, hogy kiállnák-e az időjárás viszontagságainak próbáját. Kesztyű, sál, sapka.. hát, talán nem fagyunk meg, ha Prágában is ilyen idő fogad. Nos, Prágában is hull a hó, a vonat a szokott módon beáll a Főpályaudvarra, aztán kitolat és megy tovább a Holesovice állomásra. A jegyünk odáig szól, agyunk tompa, és csak késve eszmélünk, hogy most hagyjuk el a belvárost, jöhetünk vissza metróval. Az apró baki után tehát metróval jövünk ugyanide vissza. Közben rájövünk, ha félúton átszálltunk volna, a másik metróvonal a szállásunkhoz közeli sarkon dobott volna ki. Hiába na, vissza kell még jönni, hogy a sok új tudást még hasznosíthassa az ember.

A szállás a Husova utcában, egy régi barokk épületben van egy huszárköpésre a Károly hídtól. Újdonság, hogy az apartman kulcsáért már nem kell a város másik végébe elkajtatni, hanem apró kis portát nyitottak, ahol átvehető. Gyorsan lepakolunk, felfrissülünk, aztán irány az ebéd.  Ezért érdemes olyan hajnalok hajnalán útra kelni, hiszen így már fél kettőkor nyakunkba vehetjük a várost. A régi ismerős kacsás hely viszont felújítás miatt zárva. Hoppá, erre nem számítottunk. Mert mi ugyebár a megszokások rabjai bírunk lenni. A királyi többes ugyan leginkább életem párját jelenti. De nagy baj nincs, mert Prága Óvárosában nem tudsz úgy fordulni egyet a tengelyed körül, hogy kacsára és sörre éhező szemeid ne egy szimpatikusnak látszó sörözőre ne vetődnének. A sarkon máris belefutunk egybe. A hidegben máris sikerült annyira átfagynunk, hogy az odabent hivogatóan doromboló cserépkályha közelébe ültet le a jólelkű pincér. A hely tele van. Nem csoda, hiszen nagyon hangulatos. Téglaburkolat, rengeteg népi eszköz, mennyezetre felfüggesztett söröskocsi, a kandalló… ha az étel is ilyen remek lesz, egy újabb megszokás rabjává válunk, már biztos. Én maradok az áhított fél kacsánál, párom az egész úton vizualizált csülöknél, melyekhez mindketten a Krusovice barna sörét kérjük. Addig is az asztalokra odakészített nagyon sós és nagyon ropogós pereceket ropogtatjuk. Mire az étel érkezik, már a második korsót is kihozzák. Ez már azért is meglepő, mert itthon egy egész este ellennék egy korsó sörrel. Megérkezik hát a kacsa és a csülök. Két akkora tányéron, hogy itthon a pizzatányérom kisebb. Már a látvány… hát még az ízek… szóval, nem csalódtunk. A végén még doggy bag-et is kérünk; és kapunk. Olyan alaposan becsomagolják a félig lerágott csontot, hogy az már-már művészi. Másnap aztán rezzenéstelen arccal csomagolják be a következő „csontocskát”. A fridzsiderben gyűjtjük, hiszen Morc sem maradhat „vásárfia” nélkül, és mi lehetne ennél autentikusabb ajándék a számára. Ebéd után elsétálunk a közeli üzletházba. Párom mindenképpen szeretne meglepni valamivel, ami leginkább egy csinos csizma képében lebeg a szeme előtt. Találok is, de az ára 5 ezer korona, ami barátok között is 50 ezer forint, így aztán örülök a gondolatnak, de a csizma marad, mert ennyiért nem lennék képes a lábamra húzni. Most tényleg, mit éreznék, ha valaki éppen ezt a drágaságot taposná le a lábamon a tömött buszon? Azt hiszem ott meg is őrülnék. Vigyázunk hát az elmém épségére és nem veszünk drága csizmát, mást meg végképp nem is érdemes. 

Fél hat tájban otthon pihegünk. Az ebéd még mindig nem akar olyan pozícióba helyezkedni, hogy legalább itt-ott kapjak egy kis levegőt, így aztán dacolva az elemekkel, újra lemerészkedünk az utcára. Nem először jut eszembe itt Prágában, hogy mennyi hasonlatossága van Velencével. Velence-imádók, kéretik itt nem szívbajt kapni a gondolattól! Imádom mindkét várost, ezért aztán úgy érzem, tehetek ilyen bármikor megfellebbezhető kijelentéseket. Hasonlatosak, már csak azért is, mert Prágában is jobban jár, aki nem a turista útvonalakat rója csak, hanem hagyja magát eltévedni. Mert akkor nem taposnak el a turista-társaid és sok olyan apró, de annál szépségesebb részletet is megtalálsz, amit a tömegben elveszve, a frekventált helyeken bóklászva óhatatlanul is kihagynál. Igen, itt még ebben a zergekergető hidegben is tömegek sétálnak. Nos tehát, ha sárga táblák nincsenek is, de sikerült a képzeletbeli turista-vonalról letérnünk. Pedig csak annyi történt, hogy kinéztünk egy távoli hidat, hogy oda szeretnénk eljutni. Viszont a folyóparton olyan vehemenciával támadt a szél, hogy beljebb mentünk egy utcácskával. Ami aztán elvitt egy másik hídhoz és újabb kis utcácskákhoz. Észbekapva, mielőtt még a városhatárhoz értünk volna, visszafordultunk és átfagyva vettük újra birtokba kicsiny lakunkat. Most jó igazán, hogy ennyire központi helyen van, hiszen kinek lenne kedve a város másik végéből újra és újra visszatérni, itt viszont csak felugrunk egy kis melegedésre, aztán irány újra a város. A Károly híd sajnos felújítás alatt áll. Ez elsősorban azoknak rossz hír, akik először és talán utoljára jártak erre, hogy megcsodálják. Mi már láttuk a felújítás előtti teljes épségében, most könnyedén beérjük a maradékkal. Viszont elhatározzuk, hogy majd megnézzük akkor is, ha a munkálatok befejeződtek. A metsző hidegben azonban még a páratlan panoráma, az esti csillogásában gyönyörű város sem tudja feledtetni velünk, hogy lefagyott a fenekünk. Ez később még a forró zuhany alatt is nehezen engedett ki. Tekintettel a nagyon korai ébresztőre, a hosszú utazásra, a tartalmas ebédre és a rengeteg járkálásra, nem csoda, ha este nyolckor már bújunk is a takaró alá.

2. nap:

Hiába na, a megszokás nagy úr! Hatkor már nyílt a szemem, hogy le kéne vinni a kutyát. Ja… hogy a kutya nincs is itt? Akkor szundi tovább. Az előző éjszaka és az előző nap megkérte az árát, lényegében este nyolctól reggel nyolcig aludtunk. A tegnapi már-már kellemetlen teltségnek nyoma sincs, én speciel már tudnék reggelizni! Elhúzom a függöny, odakint vakít a hó. Hoppá… nem árt melegen öltözni. Közben a fürdőszoba felől felhangzik a némiképpen áthallásos költői kérdés: de miért áll föl nekem minden reggel a … hajam? Aztán a ház (ideiglenes) ura otthonosan tesz-vesz az apró konyhában és kávét kavar. Odakint szakad a hó és bármennyire húzódozunk is, előbb-utóbb ki kell menni a hidegbe, hiszen tulajdonképpen ezért jöttünk ide, nem? Kilépünk a havazásba. Én ugyan próbálom a párom az első utunkba eső kávéház felé terelni, de aztán valahogy mégis beleveszünk a kanyargó kis utcák rengetegébe, átvágunk hamar a Főtéren (sejtjük, hogy ma még járunk majd erre) és irány a Vencel tér. Hiszen ott annyi kis kioszkban árulják a finom sült kolbászt. Hátha nyitva vannak már! És igen! Mi az, hogy … és az a kolbász (főleg szakadó hóesésben) mesésen finom, forró és roppanós… még most is összefut a nyál a számban. Ahogy lenyeljük az utolsó falatokat, elégedetten állapítjuk meg, hogy egy ilyen „hot-dog” pont elég éhenhalás ellen, többet nem is szabad enni, nehogy az ebédelésben hátráltasson, viszont gyorsan inni kell rá valamit. Forralt bort, mondom én. Sört, mondja a párom. Mire rendelek két forralt bort. Lemondóan sóhajt, majd kéjes pofával szürcsöli a forró és nagyon finom italt. Ebből nem sajnáltak ki semmit. Minőségi bor, eltalált fűszerezés és kellemes fogású thermo-poharak. Tökéletes. Az időjárás viszontagságai elől (és nehogy felvizezze ezt az isteni nedűt) kapualjba menekülünk. Onnan nézzük, hogyan dacolnak az elemekkel lengén öltözött olasz turisták és tavaszváró helyi lakosok. A délelőtt majdnem észrevétlenül suhan el. Amikor már úgy érezzük, hogy szemünk csordultig tele a látnivalókkal, viszont megvesz az isten hidege, gyorsan egy-két üzletbe is betérünk, így aztán tényleg elszalad az idő. Ideje ebédelni. Megint a szállásunk közelében levő kis sörözőbe térünk be, hiszen ott az alaposan befűtött kandalló. És igen, törzsvendégeknek kijáró módon megint mellette kapunk helyet. Újabb csülök és egy igazi cseh vadas knédlivel a mai választás. Csont persze megint doggy-bag-be. „Kár”, hogy ma már nincs vámellenőrzés, vajon mit szólna a vámos a sok gondosan becsomagolt lerágott csonthoz? És a sör! Bár, ez veszélyes dolog. Hiszen 1-2 korsó sör, férfiaknál 3-4, után nem lehet büntetlenül róni az utcákat. Az a sör előbb-utóbb kikívánkozik. Ezért is jó a közeli szállás, ott melegben lehet megvárni, amíg elpárolog a sör és feltölt a fényképezőgép akkumulátora. Addig pedig beszélgetünk. Például arról is, hogy miért érzem olyan hasonlónak Prágát Velencéhez. Hát, először is ez a rengeteg középkori épület, amit itt lépten-nyomon talál az ember. Az a sok számárhát-íves árkád és átjáró. A házfalakon sűrűn felbukkanó festmények, mozaikok. A rengeteg  kis sikátor, ahol szinte kitárt karral átéri a közöket az ember. A Károly híd galambjai. A millió mütyürke-árus. A hömpölygő tömeg. A Károly-híd mellett kuncsaftokra vadászó matrózruhás Praha-Venice táblát lóbáló hajósok (többségük néger, akarom mondani afro-amerikai) Na, itt jegyezném meg, hogy eredetileg szerepelt az elképzeléseink mellett egy ilyen hajókirándulás, mert valahogy még mindig a meglepetés erejével hat, hogy a folyó nem abba az irányba folyik, ahogy várná az ember és hogy mennyi híd ível át felette. De ilyen ítéletidőben inkább lemondtunk a hajókázásról. Az üzletekben rengeteg áru, kristály, Fabergé-tojás (rajta Mucha képek), Matrioska-babák (még Avatár-os is), fényképek, festmények, kendők, sapkák, kucsmák, pólók, fajátékok, felsorolni is lehetetlen. Mondjuk, érdeklődők vannak szép számmal, lesifotósok annál is többen, vásárlók elég kevesen. Ez érthető, ha az árakat nézi az ember. Ennek ellenére nincsenek beplakátozott kirakatok, üres üzletek, Élet van. Valamit tud az önkormányzat, amit a mieink is megtanulhatnának. Mucha-ügyben én elég elfogult vagyok, imádom a képeit minden formában, szegény anyósom a megmondhatója, aki lassan egy éve böködi a három nagy képből álló Mucha-tűgobelineket.

A délután persze megint az utcán talált, hiszen tényleg nem a szobában üldögélni jöttünk el idáig. Most a színház melletti hídon át indultunk a Vár meghódítására. A Hradzsin egy csoda, de gondolom, ezzel nem mondtam nagy újdonságot. Hiszen a világ minden tájáról főleg ezért özönlenek ide a turisták és a filmesek is. A lépcső persze kikészíti az embert, pedig azt hittük, a kutyasétáltatásban megedződtünk annyira, hogy meg se kottyanjon, de nem így volt. Hiába, na, Morc már nem mai legény, igazság szerint ilyen helyekre egy ideje már nem járunk vele, így aztán belőlünk is hiányzik az edzettség. Némi légszomjjal küzdve azért csak felérünk a kapuig. Az őrök se nagyon bírják a hideget, mert senki nem áll az őrbódékban, így jobb híján egy fotó erejéig beállítom oda szegény páromat. Az Arany utcácskát már láttuk és most is olyan iramban megyünk el a bejárata előtt, hogy észre sem vesszük, hogy már elhagytuk. Nem baj, mire ezen kezdenénk keseregni, elénk tárul a Szent Vitus székesegyház hátsója. Ez így elég frivolan hangzik, de az épület… az egyszerűen szavakkal leírhatatlan, az egy Csoda. Hatalmas, kőcsipkékkel gazdagon díszített hátsó traktusától már tudjuk, hogy bal oldalán még ennél is mellbevágóbb látvány tárul majd elénk. Az a hihetetlen aranyozott ablakrácsozat, az a mozaikkép a bejárat fölött, azok a csodás ablakok, nincs erre megfelelő szó, ezt látni kell! Az épület olyan hatalmas, hogy az udvarán bármerre is hátráljon az ember a környező épületek faláig, egyszerűen nem fér bele a képbe, de nem is baj, hiszen a részletei … mondom, és csak ismételni tudom magam, egy csoda. A tömeg itt is hatalmas, dacára a nagy hidegnek, így elég macerás a bejutás, az egyik kapun beengedik a népet, hosszas sorbanállás után, a másikon kergetik kifelé, hogy a többiek ne fagyjanak meg sorbanállás közben. Miután már láttuk belülről, fájó szívvel, de most lemondunk a látványról. Mozgás nélkül ebben a hidegben nem lehet kibírni. Amerre néz az ember, mindenütt Szent György és a sárkány szobra, domborművei. Fotózom is lelkesen, már csak Nagyfiú miatt is, aki ugyebár György (és nem a sárkány). A palota udvaráról kifelé indulva már feltűnik a két hatalmas szobor a bejárat felett. Szemből még félelmetesebbek. Azért az a magyarázat is megérne egy misét, miért kellett két ilyen félelemkeltő szoborral fogadni az érkezőket. Az egyik késsel szúrja le az áldozatát, a másik bunkóval veri agyon. Még jó, hogy nincs kiírva: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Mielőtt elindulnánk a Várból lefelé, még vetünk egy pillantást az előttünk elterülő, behavazottan is csodás városra. Keressük az ismerős pontokat és közben (a Vencel térinél nagyságrendekkel rosszabbul sikerült) forralt borral próbálunk felmelegedni. A Várba fel- vagy levezető utcácskán (nézőpont kérdése ugyebár) óvatosan lépegetünk az eljegesedett járdákon. Ez is milyen … egész Prágában, de legalábbis a Múzeumon innen, az Óváros minden utcájában, az összes tereken apró kis kövekkel rakták ki a járdákat, tereket. Milliónyi, milliárdnyi apró kockakővel. Aszfalt néha-néha az úttesten, de ott is többnyire kockakő. Csodás látvány, de … ilyen időben, mint ez a mostani, hihetetlenül csúszós és valamilyen oknál fogva rettentő megterhelő a rajta való járkálás. Nemcsak a sok séta teszi, hanem kifejezetten az ezeken a köveken való séta, hogy mára már alig érezzük a lábunkat. Viszont tagadhatatlanul szép és gondozott külsőt ad a városrésznek. (már ahol fel nem szedték zsivány kezek, mert ott a figyelmetlen járókelőnek garantált bokaficam). Hazafelé még betérünk a közeli boltba, könnyű kis vacsorának valót veszünk és reggelit az utolsó napra. Az apartmanhoz vezető lépcsőn pedig eszembe jut Goldoni lépcsője Velencében. Ez is olyan. Amikor nekikezd az ember, úgy érzi, hopp, felszalad rajta. Aztán a tízedik lépcsőfok táján egyre jobban elnehezülnek a léptek, egyre inkább veszít a lelkes hazatérő a lendületből. A lentről ideális kiosztásúnak látott lépcső a fordulóban már kifejezetten küzdelemre sarkall. Eszembe jutnak Nóra sorai a Velencei mozaikból: „Nem kínoz, játszik: nem lök el: erősebbé tesz. A lassú haladás türelemre, kitartásra tanít, arra, hogy minden egyes fokának megvan a maga szépsége.” Hát, itt azért elgondolkodva megállok. Nem vagyok egyedül, így aztán nincs se idő, se hely az elmélkedésre, pedig ezt a dolgot itt és most át kellene gondolni. (hirtelen kezemmel azt gépeltem goldoni…) De látjátok, már megint Velence … Mert az olyan, felbukkan, bármerre is járj.

A mai nap is annyi mindent tartogatott és oly sok erőnket kivette, hiába is küzdenénk ellene, a könnyű vacsora és a forró fürdő után megint csak irány az ágy. Kifejezetten szerencsés, hogy a szobában lévő televízión csak néhány csatornát lehet fogni, de az állandó kép-szétesés miatt élvezni semmiképpen, azok is a kubai televízió és egy francia 24 órán át híreket sugárzó adó (angolul), ahol például megtudhatjuk a legfrissebb togói híreket. Így aztán böngésszük az útikönyvet, de leginkább szemhéjunk belsejét és szép lassan átadjuk magunkat az álomnak. Hihetetlen, mennyi marhaságot vagyok képes itthon is álmodni, de valahogy az elmúlt éjszakákon még magamon is túltettem. Alighanem a kemény ágybetét lehetett az oka, amin már forgolódni sem mertem, mert a járkálástól elkínzott testemnek az is csak újabb kínt jelentett. Tisztára, mintha a padlón aludtam volna.

3. nap:

Hiába na, szokjuk a jót, ma megint fél nyolckor nyílt csak ki a csipa. Viszont az ágy… én belerokkanok. Tuti ettől álmodom annyi hülyeséget. A hátamat nem érzem, így aztán fekve várom a megváltást és közben már azt tervezgetem, hogy egyszer nem az én szülinapomon kell ide eljönni, hanem mondjuk a páromén, az mégiscsak március vége, hátha akkor még a nap is kisüt és főleg, akkor már talán lehet hajókázni is. És minő csoda, tegnap is elfelejtettünk vizet venni, éjszaka fűtenek ezerrel, így aztán hiányzott, de olyan nehéz a mozgás, hogy a csapvizet ki se próbáltuk. Már tegnap is láttam, hogy itt árulnak kürtős kalácsot, naná, az illata vezetett nyomra. Viszont nagyon kis nyomi formája van, az egész nincs tíz centi és amikor elkészült és lehúzzák a hengerről, belül kikenik valami sűrű ragacsos lekvárral. Ezt talán mégse kéne.

Szóval, ma már a hazautazás napjára ébredtünk, és ez nem jó gondolat így kora reggel. Ki lehet bírni ezt a jövés-menést, rácsodálkozást és persze a finom falatokat, kortyokat. Bár, ha egészen őszinte akarok lenni, nem egy olcsó mulatság. Egy sima ebédért könnyen otthagy két ember 6-900 koronát, ami alsó hangon is a tízszerese forintban. És akkor nem etted végig az étlapot, csak egy főételt ettél (igaz, hihetetlen gazdagot) és ittál hozzá némi sört. Látszik, hogy vége az ünnepnek, egy érett ötvenes fejével máris ilyen komor gondolatok foglalkoztatnak. Tervezgetjük a mai napot, hiszen a vonat csak három után indul haza. Odakint persze hideg van. Viszont ragyog a nap! Ez csak elsőre jó hír, mert tulajdonképpen azt is jelenti, hogy ebben a szép tiszta időben még hidegebb van.

Összepakolgatunk, reggelizgetünk (a hidegkonyha sem ízlik úgy, mint tegnap a Vencel téri pompás kolbász), tötyögünk, aztán csak elindulunk. Bőrönd még marad a szobában, majd tízkor felugrunk érte, akkor kell csak leadni a kulcsot. Hiszen addig nincs is recepció. Hoppá, … itt van egy nyílás, ide lehet bedobni azt a fránya kulcsot, tehát mégis csak mehetnénk nyitás előtt. De akkor se. Irány a Josefov, a prágai zsidónegyed. A régi zsidótemető most is zárva, hiába, korán van még. Így aztán csak az épületeket csodálgatjuk, kívülről. A színház oldalában pedig lencsevégre kapom az egyik oroszlánt. Élvezem, hogy ez a kis gép a messzi távolból mennyire közelre tudja hozni a részleteket. Négy évvel ezelőtt több száz képet készítettem a városról, lőttem a szépséges épületeket, de az oromdíszekről rendre lemaradtam, mert nem tudtam elég közel hozni őket. Most ezen élvezkedek. Végig ballagunk a Párizsi utcán, de hidegen hagynak (mindenfajta értelemben) a drága márkák házai. Az egyetlen említésre méltó számomra az a két Busófej, amelyik az egyik kirakatban a dekoráció szerepét hivatott betölteni. A házak gyönyörűek, de ez nem újdonság. Már négy éve is olyan érzése volt az embernek, hogy itt az összes házat egyszerre tatarozták. És azóta is vigyáznak rájuk. Viszonylag kevés helyen fut bele az ember falfirkákba és ez mindenképpen irigységre ad okot. Ki tudja már, hanyadszor, újra kilyukadunk az Óvárosi térre. Az Óratorony megint csak Velencére emlékeztet. Ha a velencei mestert megvakították, hogy ne tudjon még egy olyan páratlan szépséget alkotni, vajon mi lehetett a sorsa ennek a mesternek? Őszinte legyek? Talán még szebb! És itt is mórok aranylanak a két oldalán. A galambok ellen hegyes tüskékkel próbálnak védekezni, de mit érdekli ez a galambokat? Ők a tüskéken belül sütkéreznek a napon. (és ezzel az új kis géppel még ezt is meg tudom örökíteni, el sem hiszem) „Hazafelé” elácsorgunk még a Kis tér gyöngyszeme, a Rott ház előtt. Ez a freskós homlokzat megint csak egy a város csodái közül. Az előtte ácsorgó díszkút mestermunka. Állítólag ebben a házban nyomták az első Bibliát Prágában, de ez már csak hab a tortán. „Otthon” pórázra fogjuk kis bőröndünket, bedobjuk a kulcsot,  és elindulunk a Vencel tér felé. Persze, megint egy kis kanyar balra, már ott is vagyunk a Lőportorony aljánál és ha már így alakult, a főpályaudvar felé vesszük az irányt. Hátha nem is kell  nekünk Holesovicére kimetróznunk. A pályaudvar jobb képet nyújt, mint a mi Keletink, az utastájékoztatás pedig olyan profi, mint egy reptéren. Megnyugodva ballagunk vissza a Vencel térre, teljesen elfelejtkezve arról a lehetőségről, hogy bőröndünket valamilyen megőrzőbe tegyük. Így aztán megjárja ismét a Vencel teret, az Óvárosi teret, a Károly hidat. Begurítjuk az ülésünk alá a Kis oldalon, a Szent Miklós templomhoz közeli árkádok alatt megbújó ismerős Pivnice u Glaubicu sörözőben, hogy fölötte valami isteni eledelt majszoljunk el. Ez a valami leginkább a mi marhapörköltünkre hasonlít, zamatos szaftjába tálaláskor nyers hagymát, paprikakarikát is kevernek és az egészet frissen sült cipóban tálalják, amit el is ropogtathat az ember, ahogy fogy belőle az étel. Most mondjam, vagy sejtitek … fantasztikus lakoma. Persze, az elmaradhatatlan barna sörrel. Húzzuk az időt. Odakint hideg van, a bőrönd bármilyen kicsi, mégiscsak cipelni kell, mert ezeken a fránya apró kockákon előbb-utóbb kileheli a lelkét az apró görgő. A délután meg még messze. (bár most már az állomás is) Így aztán „levezetésnek” Tatarák-ot rendelünk, ami nem egy öreg ollóst jelent, hanem tatárbifszteket. És mellesleg egy házi almás rétest, az étlapon szereplő tejszínhab nélkül. Naná, hogy azzal hozzák, szerintem dupla adaggal, de végül is nem baj, azt gyorsan leeszem róla. A rétes tésztája leginkább a mi palacsintánkhoz hasonlít. A töltelékben pedig majdnem egyenlő arányban szerepel az alma, dió és mazsola. Ennek csak az a szépséghibája, hogy én és a mazsola … de hát ezt meg lehet oldani, szép lassan kioperálom a lassan hűlő forró töltelékből az (szerintem) oda nem illő alkatrészeket. Közben párom küzd a Tatarák-kal. Nem sima pirítóssal hozzák, hanem olajban kisütött kenyérrel, ettől már egy kicsit meglepődik. Eszi-eszi, de láthatóan nem azért, mintha az isteni „gulyás” után még éhes lenne, de addig is telik az idő. Aztán fizetünk és nekiindulunk a városnak a kis gurulóssal. A Károly-hídra vezető Judit torony előtt (csoda, hogy imádom ezt a várost? Tulajdonképpen a Károly-híd előtti hidat is Judit hídnak nevezték) hirtelen gondolok egyet. Ugorjunk be ebbe a kis utcába, a Máltai lovagrend házát és templomát megcsodálni! És jé… három napja sikertelenül „üldözött” goldenünk épp szembejön velem. Ijedtemben még a zsebemben „kinyitom” a fényképezőgépet. De a kép most sikerült, hála egy kósza ötletnek  Ja, mellesleg a máltaiakat is megnéztük.  A Károly-hídon vasárnapi tömeg, zenészek, árusok, önjelölt operaénekesnő. (ezt szerencse, hogy nem kell sokáig hallgatni, kíváncsi vagyok, a többiek meddig tűrik meg a társaságát) Az Óvárosi téren ragtime band „nyomja” a ritmust, sokkal nagyobb sikerrel. Az Orjol (Óratorony) előtt pedig szépen hízik a kíváncsi tömeg. Nemsokára két óra, mindenki a „harangjátékot” várja. Mi is. Sikerül lencsevégre kapni a kis figurákat az ablakban, de nagyon rövid ideig tart az élményt. Már éppen ballagnánk is tovább, amikor a toronyból trombitaszó harsan. Majd a következő oldalról is felhangzik ugyanez. A trombitás a kis dallam után lelkesen integet a hálás közönségnek. Szép lassan újra elindulunk. Ki tudja már hanyadszor elballagunk a Lőportorony aljában, de a látványt nem lehet megunni. A pályaudvar felé megint egy újabb utcába kanyarodunk be, ahol újabb színpompás zsinagóga, szépséges középkori kaputorony és templom … olyan ez a város, hogy tényleg nem tud az ember olyan irányba fordulni, ahol valami építészeti csodára ne fókuszálhatna a tekintete. Lassan azért csak kilyukadunk a főpályaudvarhoz. Vonatunk még nincs kiírva, így beülünk egy kávézóba, egyszerűen csak azért, mert Nagyon jól esik leülni. Egy eltévedt galamb totyog be közénk. Fejünk fölött pedig ott az elektronikus kijelző, ahol rövidesen a minket érdeklő adatok is felbukkannak. Tehát 3-as vágány, rendben. Akkor induljunk. Odakint megint csodálkozás, micsoda európai viszonyok. A „desszertként” fogyasztott Tatarákot életem párja kis üveg Becherovkával igyekszik „szétcsapatni”. Aztán megjön a vonat. 12 percünk van a beszállásra, de ez majdnem rá is megy. Hihetetlen a tömeg, a vonat pedig már tele van. Még szerencse, hogy helyjegyünk van! A vagonok oldalán viszont hiányzik a szám, így először elszámoljuk magunkat (azaz inkább csak én… ez a vonatozás most valahogy állandóan kitolt velem) és eggyel korábbiba szállunk. A vágott szemű útitárs feltehetően helyjegy nélkül vette a jegyét, mert megadóan átadja a helyet. Majd mi adjuk át egy fiatal párnak, akiknek tényleg ide szól a jegye. Mi pedig hurcolkodunk egy kocsival tovább. Ott egy másik fiatal párt kell rábeszélni a távozásra, akik kénytelenek belátni, hogy a mi foglalásunk bizony helyre-tétre-befutóra ide szól. Végre elhelyezkedünk és a vonat már indul is. A menetiránynak most háttal ülünk. Ebből még baj lesz, gondolom én, de miért lenne? Nem is lesz. Viszont a vonat dugig tele. Még néhányan állni is kényszerülnek. Ennek megfelelően a légkondi nincs a helyzet magaslatán, enyhe emberszagban utazunk. A wc-kre elég hamar kikerül „az ajtó nem zárható, emiatt üzemen kívül” felirat, szerintem csak „tele” van. Hamburgból jön, volt rá ideje. Amíg világos van, még csak-csak haladunk. De a sötétedéssel az ember érzékei is megbolondulnak. Az éjszaka sötét alagútjában rohan a szerelvény, mégis sokkal hosszabbnak tűnik az a hét óra. (upsz, milyen költői voltam) Agyunk még fel sem dolgozta az élményeket, de már a holnapon tűnődik, mi vár ránk otthon … Jó volt ez a három napos agymosás, de vissza kell rázódni a hétköznapokba. Nem baj, élményekkel eltelve, a fotókat nézegetve még egy ideig lesz miből töltekezni.