A szerelem 4 keréken érkezik 104.

Robert ült a Cadillac kormányánál és olyan elszántan nyomta a pedált, hogy nyilvánvaló volt, komolyan gondolta, hogy ő szeretne már ma hazaérni. A tegnap este fényében a többiek se nagyon erőltették, hogy még egy éjszakát az úton töltsenek. Tom csak a vállát vonogatta, ha megkérdezték, mi történt még az este; mert Robertet reggelig nem látták. A szobájában volt, ehhez kétség nem férhetett, mert a mellette levő erkélyen bagóztak és hallgatták a szobájából kihallatszó hangos zenét. Mint aki az agyát akarja átmosni a dübörgő basszussal. De reggel tiszta tekintettel, szokásos szomorkás arcával és meglepően barátságosan keveredett elő, így aztán a többiek nem is nagyon firtatták a dolgot. A mai napra rendelt több mint hatszáz kilométernek már a felén túl jártak, amikor végre félreállt egy benzinkútnál és a mellékhelyiséget kereste. A többiek a Cola-automata körül tébláboltak, nyilvánvalóan élvezték, hogy végre kinyújtóztathatják a lábukat. 

Bobby a benzinkutas lánynak tette a szépet, Tom a telefonját babrálta, egyedül Marcus állt háttal az egész helynek és a sivatag felé bambult. Robert odaballagott hozzá és megbökte a könyékével, amikor megállt mellette:

-Van kedved innentől vezetni?

Amikor nem kapott választ, megköszörülte a torkát és a sivatag fölött gomolygó porfelhőt bámulva folytatta:

-Tudom, hogy berágtál rám, és azt hiszem, igazad is van. Nem tudom, mi volt ez tegnap este. Totális rövidzárlat. Pedig Isten a tanúm, hogy azt hittem, túl vagyok már a dolgon. Ott a kanyonban rájöttem, hogy azért pörgök egy ideje, mint a búgócsiga, még a sportra is rávettem magam, hogy addig se kelljen szembesülnöm a ténnyel, hogy megrekedt az életem. Elértem mindent szakmailag is, magánéletileg is, ami sokaknak egy életen át sem jön össze, egyszerűen kellett valami kitörési pont és úgy tűnik, nekem ezt az utat a farkam akarta kijelölni. 

Aztán az út alatt ahelyett, hogy Tomot dobtuk volna fel, végül az én problémámmal foglalkozott mindenki,de az a kanyon még arra is rávett, hogy nekem is muszáj szembenéznem önmagammal, és akkor ott rájöttem, hogy ha nem ketyegek egyfolytában, mint egy megkergült vekker, akkor kezdem látni és érteni az igazán fontos dolgokat.

Nem tudom, miért nem értem be a biztonsággal, a bejáratott utakkal és behatárolt feladatokkal. Úgy tűnt, mintha kikerülve a mókuskerékből, a testem keresett volna valami izgalmat. Kezdtem megérteni milyen az, hogy ha megoldasz egy problémát, akkor keletkezik két új. Pedig világéletemben inkább szemlélődő típus voltam, nem próbálkozó. Talán ez is a lázadás része volt.

Ott a porban fekve ráéreztem valami külső és belső harmóniára, amit régebben a folyamatos nyüzsgés távol tartott, és szembesülni tudtam végre a valódi problémáimmal. De már túl közel vagyunk az otthonunkhoz és ezt megérezve máris ott folytatom, ahol abbahagytam. Bekapcsoltam a telefonomat, elolvastam az elmúlt hét összes üzenetét, amiben volt a családtól, Stephtől, munka és találkozók. Mintha csak arról szólna az élet, hogy hívnak-e szerepre vagy nem. 

A kívülállók azt hiszik egy érzékeny ember vagyok, s mint ilyen, finom lelkű. De ti vagytok a megmondhatói, hogy ez nem így van. Az érzékenység nekem fájdalmat, örömöt, bosszúságot, boldogságot és szenvedélyt egyaránt jelent. Fokozottabban reagálok rájuk. Nem vagyok egy finom úrigyerek. Az érzékenységem zöme dühkitörés, önzés, belső bizonytalanság és békétlenség. És persze mindig azokon csattan az ostor, akik a legközelebb állnak hozzám. 

Egyszerűen nem tudom, hogy képes vagyok-e a konszolidált életre. Megpróbáltam, pár évig ment is, de szinte biztos vagyok benne, hogy ezek az évek is szerepjátszások voltak, nem én magam. Kétségbeesett erőfeszítéssel próbáltam elhitetni mindenkivel, elsősorban is magammal, hogy ilyen vagyok, jó férj és még jobb családapa. De mi van, ha ez nem én vagyok? Magamnak való pasas vagyok. Néha még magamnak se. Néha el akarok tűnni mindenki elől, de erre eddig csak akkor volt esélyem, ha zenéltem.  És egy családdal, akik számítanak rám, ezt nem lehet eljátszani. 

És nem bízhatok a végtelenségig abban sem, hogy Julie bármit tolerál, ha képes vagyok bevallani neki, hogy hibáztam. Rosszul viselem, hogy fal van köztünk, de nem voltam képes ezt ledönteni, mert elakadtunk a kommunikációban. Most viszont hazamegyek és elé kell állnom, mert ő végképp nem érdemli meg, hogy úgy éljen valaki mellett, hogy az a másik nem tud megfelelni a róla elképzelt képnek. 

És tudod, halálosan félek, hogy ezzel el fogom veszíteni! Mert szeretem! És ha ő így is tudna szeretni, velem tudna maradni, akkor már nem is asszony lenne, hanem egy szent. Nem vagyok vallásos ember, de olyan nagyon szeretnék hinni ... hinni abban, hogy  nem cseszem el az életemet egy ködös képzelgésért. És hogy mindig lesz mellettem valaki, aki kihúz a szarból, amikor önkezemmel tornázom a mélyére magam. Ilyen vagyok és nem könnyű ezzel együtt élnem. Tudom, hogy túl sokat kérek, de tisztában vagyok a gyengeségemmel, és hidd el, baromi rossz érzés ismerni önmagad.

Marcus lassan a barátja felé fordult és szótlanul kissé mellbe taszította, aztán nagyot sóhajtva a kocsi felé fordult.

-Na, hol az a kulcs, érjünk már haza végre!

Robert nevetve integetett a többiek után, aztán benyomogatta a kódot és benyitott az udvarra. Voltak olyan rendesek, hogy előbb hazadobták őt és csak most viszik vissza a kocsit a kölcsönzőbe. Egy pillanatra megtorpant, ahogy eszébe jutott, nem is olyan nagyon régen ilyenkor már Bear szaladt eléje és bohóckodva kísérte a házig. Hiányzott neki a bolond vakarcs. Aztán előhalászta a táskája mélyéről a kulcsát és halkan benyitott. 

Este volt már. Annyira még nem késő, hogy Julie is ágyban legyen, de a gyerekek már biztosan alszanak – gondolta, és ettől kicsit halkabbra vette a lépteit. A nappaliból kiszűrődő fényben egy tépett tincsekben meredező női fejet pillantott meg. Egy pillanatra elbizonytalanodott. Julie nem lenne itthon és ez a bébiszitter? Aztán a nő oldalra fordította a fejét és a férfiben bent akadt a levegő, hogy aztán egy hangos és igen bosszús kérdést tegyen föl:

-Édes istenem, Julie, mi a francot műveltél a hajaddal?

Az asszony felé fordult és arcán őszinte mosoly áradt szét. És ettől a mosolytól Robert elfelejtette, hogy mi is volt a problémája a hosszú barna fürtök helyén meredező hajszobrászati remekkel. Julie felpattant és a következő pillanatban már a nyakában lógott.

-Ó, ezt az édes meglepetést! Csak holnapra vártalak, de nagyon örülök, hogy már itt vagy. Olyan régen elmentél és nem hívtál egyetlen egyszer sem. Csak abban reménykedtem, hogy legalább a mi üzeneteinket olvasgatod – nézett rá kicsit szemrehányóan; és Robert némi lelkiismeret furdalással gondolt az utolsó nap bekapcsolt telefonra. Pedig megígérte, aztán ha történt volna itthon valami, nem is tudott volna róla, csak utólag. 

-Viszont a nagy némaságból biztos voltam benne, hogy remekül érzitek magatokat. Igazából azt hittem, jókora szakállal, torzonborzan fogsz hazaérni, a gyerekeknek költöttem is egy mesét a Nagy Torzonborzról, és a lelkükre kötöttem, meg ne ijedjenek tőled, ha hazaérsz. – simogatta meg a frissen borotvált állat, ami egy picit megfeszült, ahogy a férfi ujjai beletúrtak a rövid tincsekbe.

-Julie! Ne tereld el a figyelmemet! Mi ez az új frizura? Egy szóval sem mondtad, hogy azt a gyönyörű hajadat le akarod vágatni, mert akkor biztos lebeszéltelek volna róla. – dünnyögte halkan, ahogy az édes gyümölcsös samponillat felkúszott az orrába.

-Hát, ez hosszú történet, és nem is biztos, hogy addig el akarom mondani neked, amíg kellőképpen le nem higgadtál, mert nem fogsz neki örülni. – grimaszolt az asszony.

Robertnek hirtelen eszébe jutottak a nővérei, akik régebben mindig a lelki válságaikat, vagy a váratlan döntéseiket ünnepelték valami extravagáns új frizurával. Ezek szerint Julie is érezte, hogy valami nincs rendben köztük és így akarta a tudomására hozni. Közben jobban szemügyre vette a feleségét, aki a korábbi konszolidált ruhái helyett igazán bolondos, tarkabarka és igen, szexi kis holmikban álldogált előtte. A lábujjain és a kezein harsány piros lakk ragyogott, és a jegygyűrűje mellett, a középső ujján egy hatalmas sötétzöld drágakőnek tűnő ékszer villant. Ekkora smaragd nincs is – gondolta Robert, majd lecsapott rá a felismerés, hogy ha nem ő vette, akkor vajon kinek a gyűrűjét hordja a felesége?

Közben Julie lassan kibontakozott az elég merev ölelésből és zavartan nézett a férjére.

-Éhes vagy? Szomjas? Rob, az istenért, mondj már valamit! Valami baj van? Nem hiszem el, hogy a hajam ekkora sokk lenne, mert már percek óta csak állsz itt és szinte levegőt sem veszel.

A férfi úgy nézett rá, mint aki álomból ébred. Igaza van Julienak, sokkolva van. Nem tudná pontosan megfogalmazni, miért. Okozhatta a haj, az asszony külsejének totális megváltozása, és az emögött megbújó indokok. De az a gondolat is, hogy valaki idegennek a kézjegye ott virít a jegygyűrűje mellett és nincs benne annyi szemérem, hogy legalább a jelenlétében levegye. Hirtelen dühös lett. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy vajon az erkölcscsősz barátai erre a húzásra most mit mondanának. Bár, valószínűleg megkapná, hogy megérdemelte. Megrázta a fejét, hogy a vattaszerű ködtől, ami gomolygott a két füle között, szabadulni próbáljon. Aztán egy halvány mosolyt erőltetett az arcára és csak annyit mondott.

-Valami keveset tudnék enni, ha velem tartasz.

-Julie kézenfogta és a konyha felé húzta.

-Amíg elkészítem, mesélj! Utánanéztem az interneten, hogy merre járkálhattok és imádtam minden centit azon az úton. Hogy egy kicsit úgy érezzem, ott vagyok veletek, megnéztem a Szelíd motorosokat, régi zenéket hallgattam és könnyesre nevettem magam Travoltáék Faterok motoron című filmjén. Nem, mintha ti középkorú családapák lennétek, de hát lássuk be, a hippiktől is odébb vagytok – kacsintott rá játékosan. –Úgy szerettem volna légy lenni a műszerfalon sokszor! – sóhajtott drámai átéléssel és Robert ijedten rezzent össze, ahogy arra gondolt, mi lett volna, ha Julie is hallott, látott volna mindent, ami ezen az úton történt. Zavartan elmosolyodott, kivett egy sört a hűtőből és az asztal mellől a felesége új külsejével barátkozva mesélni kezdett.