"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. augusztus 2., csütörtök

A szerelem 4 keréken érkezik 81.


-Julie, csúnyán felszaladt a harisnyád – csicsergett Natalie, kezével a széles sávra mutatva, ami a valaha jobb sorsra érdemes darab teljes hosszán csúfoskodott. A lift előtt futottak össze és nyilvánvaló volt, hogy a nő nem teszi meg nekik azt a szívességet, hogy kettesben hagyja őket.
-Igen tudom, beleakadtam valamibe – legyintett Julie, miközben az emlékektől pír öntötte el az arcát.
-Jöttök vacsorázni? – érdeklődött tovább  a szőkeség.
-Nem Nat, ezt kihagyjuk, mert  a városban vacsoráztunk és korán lefekszünk, Julie holnap indul vissza. – válaszolt Robert és Juliet közelebb húzta magához.
-Jó nektek, hogy Julie ezért a röpke találkozásért bevállalta ezt a hosszú utat. Bezzeg Lionel még fel sem hívott, amióta itt vagyok – utalt morcosan ügyvéd barátjára, akivel az első stáb-bulin ők is összeismerkedtek. -Pedig hosszú lesz ez az idő itt, már érzem magamon az elvonási tüneteket – vihogott kissé spiccesen.
Julie megütközve nézte. Robert grimaszolva nézte az emeleteket jelző lámpát és megkönnyebbülve húzta magával a feleségét a lassan nyíló ajtón kifelé.
-Jó éjt Nat, holnap a terepen találkozunk – intett oda, de még elkapta Julie fürkésző tekintetét, amivel a nőt végigmérte.
A szobába érve félhangosan dörmögött az orra alatt.
-Ha Lionelnek van egy csöpp esze, akkor már régen lelépett. Ez a nő egy pióca. Ha valakire ráakaszkodik, az illető nem menekül. Vagy az anyakönyvvezető előtt találja magát, vagy valamelyik bulvárújság címlapján. A lényeg, hogy valahogyan pénz származzon a dologból. Ez a hülye Corbin is azt hiszi az alkoholmámoros estéin, hogy Magdalena nem fog tudomást szerezni arról, amit itt művel. Pedig ezek a dolgok mindig kiderülnek. Előbb vagy utóbb, de kiderülnek.

Julie hátulról átölelte a férjét és magához szorította a testét.
-Csak szólj, ha veszélyben érzed magad, itt maradok és megvédelek.
Robert maga elé húzta az asszonyt és a fejére tette az állát, miközben a karjaival úgy ölelte át, hogy szinte beleolvasztotta a testébe.
-Nem vagyok veszélyben, mert nem tudnának annyi pálinkával megitatni a többiek, hogy ezt a macát fél méteres körzetnél közelebb megtűrjem a közelemben.
-Fél méter, hm? Nem olyan sok az – dünnyögte Julie és szabadulni próbált, de Robert visszahúzta, felemelte a fejét, miközben a szemei a ragyogó barna szemeket fürkészték.
-Julie, ha most csak egyetlen pillanatra is úgy gondolod, hogy veszélyben vannak az érdekeid, isten bizony, megsértesz. Hogyan értessem meg veled, hogy soha nem tudnálak egy kósza numera kedvéért megbántani?
-Akkor inkább vegyél rá egy kósza numerára! – kuncogott Julie, mire a férje a szemeit forgatva elvigyorodott.
-Már megint? Kicsinálsz teljesen, még mindig sajog a derekam. De lásd, hogy érted mindent! –azzal kézbe fogta a nő arcát és megcsókolta.

Robert fuldokolva köhögött. Már harmadszor köhögött bele a jelenetbe, pedig minden eddig tanult légzéstechnikát bevetett, hogy valahogy végig tudja mondani azt a néhány mondatot. De mindig volt egy kis szünet, amíg a partnere válaszolt és olyankor elemi erővel tört rá a köhögés. Felemelte a kezét, elnézést kérve mindenkitől, aztán elutasítva a felé nyújtott ásványvizes üveget, fogta magát és a lakókocsi felé indult. Ennek már a fele sem tréfa, orvost kell hívjon, mert a tüdeje majd kiszakad,  és érezte, hogy még ebben a fogvacogtató hidegben is izzad. Dean aggódva figyelte, aztán lesegítette róla a nehéz katonai kabátot és odadobta neki a hosszú, könnyű tollkabátot, amit a gyártásvezető  szerzett valahonnan a napokban. Robert kissé szögletes mozdulatokkal bújt bele, miközben újabb és újabb köhögés rázta a testét. Odakintről Corbin kiabálása hallatszott.
-Hívta már valaki az orvost?
Nocsak – lepődött meg Robert, még a végén a rendező úr odafigyel rá egy kicsit? A következő pillanatban az asszisztense kopogott rá.
-Menjetek vissza nyugodtan a szállodába, a forgatás mára leáll. Natalie elcsúszott és egyelőre nem tud a lábára ráállni. Corbin orvost hívott, de a mai napnak már úgyis lőttek.
-Ah, szóval Natalie... akkor azért nem őérte aggódik annyira a jó Corbin – konstatálta Robert és kezét a szája elé kapva egy újabb köhögőrohamot próbált visszafojtani. Dean már a lakókocsi elé állt a kocsival. Kisurrant és bevetődött a hátsó ülésre.
-Keressünk egy orvost, mert lassan kiköpöm a tüdőmet! –sóhajtotta.

Julie merengve nézte az alattuk elsuhanó tájat. A találkozásuk minden pillanata édes emlékként maradt vele, bár reggel aggódva hallgatta, ahogy a férfi a fürdőszobában köhög. Ő is forrónak érezte a testét, de azzal nyugtatta magát, hogy csak az összebújásuktól melegedett ki. Amikor a zuhanyozás után magához ölelte, teljesen normálisnak érezte a hőmérsékletét, így aztán nem is foglalkozott a dologgal tovább. Összekapkodta a kevéske holmiját és reggeli nélkül vágódott be a taxiba, hogy még időben érjen ki a reptérre. Robert tenyerének a képe a taxi ablakára tapadva még a reptérre érve is a szeme előtt lebegett. Olyan jó lett volna ott maradni vele! De hát otthon meg a gyerekek várják, szükség van rá, tudta jól. De ettől a helyzettől most mégis úgy érezte, hogy szinte kettészakad.
A gép lassan ereszkedni kezdett. Amint a kerekek elérték a kifutópályát, bekapcsolta a telefonját. Három üzenete is volt. Joanna, Dean és Alexandra. Ó istenem, mindegyik jelenthet bajt és jó hírt egyaránt, melyikkel kezdje?
Joannáét olvasta el előbb. Ez volt a jó hír. A gyerekekkel minden rendben. Segítők egész sora állt csatarendbe, hogy ne legyen probléma. Ha akar, maradjon nyugodtan, igazából jól el vannak nélküle és Robertnek most biztosan jól jön egy kis támogatás. – Ezt a megfogalmazást nem egészen értette.

Dean üzenete következett. Ez volt a rossz hír. Robert kórházban van tüdőgyulladással. Akkor mégis csak jól érezte azt a forróságot. Ez a jómadár meg nem panaszkodott, hogy nyugodtan induljon el.
Szíve összeszorult, hogy vajon mennyire súlyos az állapota. Nem lehet egyszerű dolog, ha bent tartották a kórházban.
Alexandra üzenetét már a taxiban olvasta el. Nem értett egyet Corbin felfogásával és az eddig leforgatott jelenetek nagy részével. Az írót is megkereste, aki annak idején meglepve gratulált Julienak, hogy ilyen jó forgatókönyvet írt a regényéből. Tom Rob Smith sem szerette volna, ha a történet egészen más hangsúlyokat kap, így aztán együttes erővel elérték, hogy a produkció válaszút elé állítsa a rendezőt. Vagy követi az eredeti forgatókönyvet, vagy köszönik  az eddigi munkáját és a rendezést átadják másnak. Két név is felmerült, mindketten át is tudnák venni. Corbin persze kikelt magából, perrel fenyegetőzött, de aztán a jogászuk meggyőzte, hogy jobb ha hallgat, hiszen leginkább ő perelhető a rengeteg elvesztegetett időért és pénzért. Így aztán inkább fájó búcsút vettek egymástól. Utódja Romano Madigan pedig már úton is van, hogy átnézze az elkészült anyagot és mentse a menthetőt.
Julie pedig közben döntésre jutott. Remélhetőleg a segítségére lesznek páran, mert amit tervez, ahhoz ő egyedül biztos kevés lesz.

Stephanie nézte maga előtt a terjedelmes listát, amin hamarosan az utolsó tétel is kipipálásra kerül. Julie igencsak megizzasztotta az elképzelésével, de egyetértett vele, mindenkinek így lesz a legjobb. Robert egy ideig még biztosan az ágyat nyomja; jobb, ha ott van a közelében az egész család. Julie is nyugodtabb, ha a gyerekek vele vannak és érthető, hogy a férjére is vigyázni akar. Frank szerződtetett két bébiszittert, akik tulajdonképpen főállású testőrnők voltak. A két fiatal nő profi szinten boldogult a gyerekekkel, de ha bármi probléma merült volna fel, olimpiai versenyzőket megszégyenítő adottságokkal tudtak volna a védelmükre kelni. A mikrobusz ebben a pillanatban gördült be a kapun és a népes sereglet hamarosan útra kelt a reptérre.

Juliet Dean azonnal a kórházba vitte, mialatt a többiek elfoglalták szinte az egész emeletet. A szobába benyitva Robert csukott szemét látta meg először. Aludt. Közben a mosdóból halk csurgás hallatszott. A következő pillanatban egy gondosan manikűrözött kéz tapogatózott a kilincsen lógó törülköző után. Julie kíváncsian figyelte, hogy vajon ki lesz a kéz tulajdonosa. A lehajtott szőke fejet meglátva megnyugodott. Claire ijedten nézett fel, amikor váratlanul észrevette az előtte álló nőt.
-Oh, Julie! Te itt? Dean telefonált, hogy Rob kórházba került és azonnal indultam, még azt sem tudom, Richard utánam tudott-e jönni, mert a telefonom a reptér óta elő se vettem.
Megölelték egymást aztán a férfi felé fordultak, aki más-más módon ugyan, de mindkettőjüknek a világot jelentette.  Claire a kezében lévő borogatást a fia még meleg homlokára simította.
-Ez már majdnem normális – suttogta. –Amikor Dean telefonált, akkor már második napja szinte önkívületben volt, annyira felugrott a láza, de mostanra az antibiotikum hatni  kezd végre.

Julie megsimogatta a férfi arcát, aki álmában feléje fordult és szinte hozzádörgölőzött a tenyeréhez. Ennyi év alatt még sosem látta ilyen elesettnek, betegnek és ez új húrokat pendített meg a szíve mélyén.  Nézte az oly kedves arcot és észre sem vette, hogy könnycseppek gördülnek le az ő arcán is. A következő pillanatban Robert kinyitotta a szemét és kicsit zavartan krákogva beszélni kezdett.
-Szia! Tényleg itt vagy? Azt hittem csak álmomban hallom a hangod. Vagy már megint hallucinálok?
-Itt vagyok. Dean írt, amikor még a gépen voltam, aztán otthon gyorsan összepakoltam a társaságot és már fordultunk is vissza hozzád.
-Uramisten, egyedül jöttél a gyerekekkel? – kerekedett el Robert szeme aggodalmasan.
-Nem, dehogy. Van segítségem, ne aggódj! És akkor már a mamádról nem is beszélek. Biztosan ő is szívesen kihasználja az alkalmat, hogy az unokáival lehessen.
Claire a háttérben lelkesen bólogatott.
-Szívem, fogadj szót az orvosoknak! Én most tényleg visszamegyek a szállodába a kicsikhez, átadom itt Julienak a terepet. Meg apáddal is beszélnem kell, azt sem tudom, merre jár. Jó kezekben hagylak, a gyógyszer is kezd végre hatni, szóval magatokra hagylak titeket. Szervusztok! – azzal halkan kisurrant a szobából.

-Mit történt? – kérdezte Julie aggódó hangon.
-Hát, azt hiszem a vizes jeleneteket nem kellett volna annyiszor felvennünk abban a farkasordító hidegben. Igazából nem tudom, mert amikor itt voltál, akkor még nem éreztem annyira rosszul magam. Amikor elmentél, akkor tört ki rajtam a láz és a köhögés is. Két napig nem is nagyon voltam magamnál, állítólag. És közben lehet, hogy kibeszéltem az összes féltett titkunkat, de hát ezt majd az újságokból úgyis megtudjuk hamarosan. Bár, Dean szerint elég jól működik a hírzárlat, mert még se fotós, se riporter nem zaklatott.
Julie csak nézte a halk hangon mesélő férfit, aki az őt figyelő gyöngéd tekintettől azonnal sokkal jobb formában érezte magát.
-Megkérdeznéd, hogy mikor hagyhatom el a kórházat? Mert a szigorú fekvés oké, de azt a szállodában is tudnám, és akkor legalább a gyerekeket is láthatnám. Bár, ... azért erre a fekvésre is rákérdezhetnél, mert hihetetlen gyengének érzem magam és szerintem minél tovább nyomom az ágyat, annál jobban elgyengülök. Szerintem nem ártanék vele, ha felkelhetnék legalább naponta hosszabb-rövidebb időre.
Julie megállj-t intett a kezével. Akkor alighanem erre utalt Claire elköszönése: Fogadj szót, fiam!
-Robert , mindjárt beszélek az orvossal, de most megmondom, ha kivihetlek innen, akkor is szigorúan fogunk majd. Nincs idő előtti virgonckodás, hogy aztán rövid úton visszakerülj ide. A forgatás most úgyis áll, aztán majd legfeljebb azokat a jeleneteket készítik el újra, amikben nem vagy benne. Van olyan is jócskán. A többire meg majd később visszatérünk.
-A forgatás áll? Új felvételek? Mi történt az istenért, ne kelljen belőled minden szót harapófogóval kihúzni, asszony! – morrant fel, ahogy a részinformációk eljutottak az agyáig.
-Hát, igen. Corbin megkapta az útilaput, helyette Romano Madigan vette át a rendezői széket és most éppen azt vizsgálja, mi az, ami még menthető. De részletekkel majd csak otthon szolgálok, most megkeresem az orvost. Te meg addig leszel olyan jó és becsukod ezeket a csodás szürke szemeket, mert nem tudok elszakadni tőlük – nyomott egy csókot a férfi éppen behunyt szemeire, aztán kuncogva kiment a szobából.
Robert megnyugodva vackolta be magát az ágyba. Julie és a gyerekek itt vannak! Most már nem lehet semmi baj! Értük most már gyorsan meg fog gyógyulni.

3 megjegyzés:

vusi írta...

Pazar hetem volt.., de itt vagyok és olvaslak.

Azt hiszem néhány sorozatot gyártó céget fel tudnál lendíteni forgatókönyvíróként :)
Mikor úgy érzem kész vége, itt a happy end, klasszul viszed tovább a történetet.

Jutka légy kíméletes, ok? ;)

zsorzsi írta...

Igazán sajnálom Julie harisnyáját ,ami amúgy érdemesebb darab ,hogy beleakadt valamibe.....

Nagy keverőgép vagy Jutka ,mit mondjak ,persze csakis jó értelemben!

csez írta...

Beleakadt VALAMIBE XDDDDDDDD
nagyon röhögtem, aztán meg sajnáltam ezt a szegény köhécselőt...
De örülök, hogy a filmünk talán nem végzi tucat HW-i áruként ;)