"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. augusztus 6., hétfő

A szerelem 4 keréken érkezik 85.


Julie elsápadt. Azt ne! Ugye, nem?! Jézusom, ha az újságból fogja megtudni… de hát nem volt senki a közelben, aki láthatta volna. Idegesen kapta ki Jim kezéből az újságot és szinte már abban a pillanatban biztos volt benne, hogy igenis, az lesz benne, ami miatt napok óta öli magát. A képek beszédesek voltak. Ráadásul olyasmiről is beszéltek, ami a valóságban fel sem merült. Hogy itt érzelmek is szerepet játszanak, nem csak egy suta csók csattant el. De ami a legrosszabb, azt sejtették, hogy egy hosszabb ideje tartó viszonyra derült most fény. Szó sem volt pillanatnyi megingásról.  Összeroskadva ült a napozóágy szélén és teljesen tanácstalan volt, induljon-e a férje után. Lehet, hogy ebben a pillanatban meg sem hallgatná. Most már tudta, hogy hiba volt, súlyos hiba ilyen sokáig halogatni azt a vallomást. Nem lehetett annyira naív, hogy azt higgye, ez a néhány pillanat örökre az ő titka maradhat. Robert nem is olyan régen mondta, hogy ezek a dolgok kiderülnek, előbb vagy utóbb, de mindig kiderülnek. A felbőgő motor hangjára felkapta a fejét. Reese megrebbenő tekintetét látva sírásra görbült a szája.
-Nem az van, amire a képek alapján gondolni lehet. Tényleg nem.
-Sosem az van. – mormolta Reese és fejét elfordítva a kapu felé sandított.
Julie lassan feltápászkodott és a hálószobájukba indult. A szekrényajtóhoz lépett, hogy megnézze, a férje vajon csak jár egyet, hogy lecsillapodjon, vagy  összepakolt és elment? Nem igazán hitte, hogy búcsú nélkül elment volna, de azért a szíve összeszorult, amíg körülnézett. Csak a Porshe kulcsai hiányoztak.

Robert visszavett a tempóból, ahogy a ranchon kívülre ért. Aztán meglátott egy olajfa ligetet és az árnyat adó fák alá parkolt.
Még jó, hogy elhozta a Porshet, mert férfi büszkeségből elrohanni egy családi autóval elég nevetséges dolog lett volna. Így legalább az illúziója megmaradt. Csak azon járt az agya, hogy Julie hogyan tehette ezt vele? A cikk szerint ez néhány nappal ezelőtti fotó, de vajon miért nem értesítette az újság a sajtósát, hogy felkészülve várhassa a lap megjelenését? Aztán eszébe jutott, hogy szinte megszöktek a nyilvánosság elől, valószínűleg Tim nem is tudta volna, hol keresse. Persze, ez azért bírt akkora jelentőséggel, hogy felkutassa, de úgy látszik, már az embereinek sem olyan fontos, hogy ne érjék nyíltszíni pofonok. De hogy Stephanie sem hívta… Idegesen tapogatózott a telefonja után, de üresek voltak a zsebei. A fenébe, hiszen tulajdonképpen fogalma sincs, hol az az átkozott ketyere. Ő maga mondta, amikor megérkeztek, hogy most aztán próbálják meg elfelejteni a külvilágot. Valószínűleg azóta már az akkumulátor is lemerült. Persze, Steph tudta, hogy Reese-éknél vannak, rajta keresztül elérhette volna. Mire gondolatban idáig jutott, belemart a felismerés, hogy nem ez a legfontosabb problémája.

Még csak nem is az gyötörte, hogy ezek a képek és főként a hozzájuk fűzött megjegyzések mennyire megalázóak a számukra, talán elsősorban az ő számára.  Aki „szegény Robert”-ként emlegette a cikkben, talán nem is tudja, hogy ezzel a szóval nagyobbat rúgott bele, mint az alighanem gondosan összeválogatott képeivel. Csak a szívét mardosó fájdalomra tudott figyelni, amiért Julie ebbe a megdöbbentő helyzetbe keveredett. Ha legalább elmondta volna. Szereti annyira és köti össze őket annyi minden, hogy meghallgassa, és ha képes rá, megértse, miért történt, ami történt. Két nappal ezelőtt még ölelték egymást. Azok után, hogy ez a fickó szájon csókolta és olyan önfeledten tartotta, mintha ehhez joga lenne. Ki a franc lehet ez a pasi, aki olyan bensőségesen ölelgeti a feleségét? És persze innen nézve már érthető Julie viselkedése is, ahogy az elmúlt napokban csak gyűlt köztük a feszültség. Vajon ez lett volna a nagy vallomás, amit ma estére tartogatott? Vagy ezek csak képek és a lényeg hangzott volna el élőszóban egy kedélyes vacsora után? El akart volna menni?  De hiszen még esélye sem volt rá, hogy szembesüljön az okokkal, miért esett a felesége kísértésbe. Nem tudott szabadulni a képtől, ahogy Juliet egy idegen férfi öleli. Vajon mit hiányolt a felesége a házasságukból, amiért nem képelte fel ezt a magabiztos majmot, hanem szinte belesimul az ölelő karokba? Ahogyan az övébe szokott. Vajon összehasonlította kettőjük ölelését? És ki került ki győztesen ebből az összehasonlításból? Abba már bele sem mert gondolni, hogy esetleg máskor is találkoztak, máshol  és hogy több is történt közöttük. Ezt egyszerűen nem tudta elképzelni Julieról. Bármi is a problémája, egyszerűen képtelen elképzelni, hogy összeadja magát bárkivel, amíg az ő felesége. Lehet, hogy ma este kiadta volna az útját és utána … de addig semmiképpen.

Fejét hátrahajtva a bárányfelhős eget kémlelte, mintha az választ tudna adni a kérdéseire. Legszívesebben megkeresné azt a pasit, hogy megkérdezze, miért pont velük történik mindez? Miért? Ez a kérdés zúgott az agyában. Teljesen mindegy, hogy mi a kérdés vége, de az eleje mindenképpen a miért marad.
Akkor most ennyi volt? Annyi öröm és fájdalom után, annyi kalandos epizód után véget ér a nagy álom? Tudta, hogy beszélnie kell Julieval a történtekről, de egyelőre még fogalma sem volt róla, hogyan tudná indulatok nélkül végig hallgatni a mondanivalóját. Kíváncsi volt a magyarázatra, a válaszra, amit a kérdéseire kaphat, ugyanakkor rettegett attól, hogy mit fog hallani.

Egyetlen gondolat zakatolt az agyában. Mi lesz, ha Julie válni akar? Ha az a másik – ki tudja hol megismert faszi – annyira fontos neki, hogy odadobjon érte mindent, az ő szerelmét és a gyerekei nyugodt boldogságát. Hogyan fogja elmagyarázni nekik, hogy bár ő az apjuk, de a mama mostantól egy másik férfival él majd együtt? Ő maga is érezte, hogy egy kicsit előreszaladt, talán még nincs veszve minden. De titkon attól félt, hogy ezek a képek őbenne törtek össze valami nagyon fontosat, a bizalmat, a rendíthetetlen bizalmat, amit eddig érzett a felesége iránt. Ismerte már annyira önmagát, hogy tudja, ezek után féltékenyen figyelné a mozdulatait, a gesztusait, kihez barátságosabb a kelleténél; és ez szép lassan megölné a köztük lévő érzelmeket. Istenem, Julie, hogy a fenébe tehetted ezt velünk? – sóhajtott nagyot.

Julie ült az ágy szélén és azon gondolkodott, hogy össze kellene pakolnia a holmijukat. Reese-éktől sem kívánhatja, hogy ezek után még a vendégszeretetüket pazarolják rá. Lassú mozdulatokkal a gyerekek holmiját kezdte bepakolni, aztán a sajátjait. Robert ruháinál egy pillanatra tétovázni kezdett, aztán egy külön táskába bepakolta azokat is. Lehet, hogy ő még maradni akar, átgondolni a dolgokat. Nem tudta mitől fél jobban, hogy Robert meghallgatja  és neki meg kell magyaráznia a magyarázhatatlant, vagy attól, hogy a férje meg sem hallgatja. Megváltásnak érezte, amikor a házvezetőnő szólt, hogy a kicsik felébredtek.
Gépiesen tisztába tette őket, gyümölcsöt vágott fel és Gabrielaval etetni kezdték őket. Észre sem vette, ahogy a könnyek lassan lecsurogtak az arcán.  Uramisten, mi lesz, ha ezek után Robert nem akar békülni? Ha nem hagyja, hogy elmagyarázza neki, hogy ez csak egy pillanatnyi gyengeség volt, amit szinte ott, abban a percben megbánt.  Mi lesz, ha nem hisz neki?  Hogyan tudna élni nélküle?

Pierre kiterítette maga előtt az újságot és merev arccal nézte a képeket. Hát, ez remek! A cégnél alighanem repesnek majd a boldogságról, hogy új munkatársuk azonnal a bulvárlapok címlapjára került az ismert színész feleségével enyelegve. Nézte a férfi fotóját és magában el kellett ismerje, szimpatikus ember. Az újságíró persze azonnal azt feszegette, hogy a három gyerekes asszony vajon miért lépett félre, híres férjének milyen hiányosságát igyekezett pótolni ebben a kapcsolatban? Feszengve gondolt rá, hogy mennyire félremagyarázzák a dolgokat, hiszen itt nincs kapcsolat, nincs viszony, még csak különösebb enyelgés sincs. Ő csak egyszerűen hálás volt az aggódásáért, és jó, nem fogja most saját magát is szembeköpni egy hazugsággal, megragadta az alkalmat, hogy megkóstolja azokat a cseresznye-ajkakat, amik egy ideje már betöltötték a gondolatait. Egy istentelen meggondolatlan, szerencsétlen pillanat volt, amiért ő most egy barátsággal fizet. Mert hogy ezek után a nő nem áll vele szóba, ebben azért meglehetősen biztos volt. Abba, hogy a nő mit veszíthet, bele sem akart gondolni. Sikeresen belerondított egy család életébe. És ez kétszeresen fájt, amikor eszébe jutott a saját nyomorúságos élete, amikor Rafaela elhagyta.  Gondolnia kellett volna rá, hogy Juliet fotósok követhetik, de hát még tapasztalatlan  volt ebben a világban. Mostanra azért úgy gondolta, sokkal több tapasztalatra már nem is vágyik. Ezt is éppen elég lesz elsimítani. Még szerencse, hogy Fanny kicsi ahhoz, hogy a könyörtelen, kegyetlen gyerekszájak  kikezdjék, mert egy kamaszra most nagyon nehéz idők várnának, ebben biztos volt.
Fogalma sem volt róla, most mit kellene tennie. Julie nem válaszolt a hívásaira, és ebből már megértette, hogy annak a pillanatnak nem lesz, nem lehet folytatása.  El is fogadta a nő döntését, hiszen biztosan neki van a legtöbb vesztenivalója ebben a helyzetben. Nagyot sóhajtott. Nem hagyhatja, hogy az asszony házassága lássa a kárát ennek a gyenge pillanatnak. Talán az lenne a legjobb, ha a férjjel beszélne, mint férfi a férfival.

Robert kilódította a kocsi ajtaját és kirakta a lábát, hogy kiszálljon, úgy érezte, hogy mennie kell, vagy inkább futni, amíg csak levegőt kap; de az ajtó a következő pillanatban visszacsapódott. Az éles, szúró fájdalomtól még az ordítás is elhalt a torkában. Jézusom, ha most még a sípcsontját is sikerült eltörnie, akkor teljes lesz a lúzerségét bizonyító történet. Sziszegve tolta újra kijjebb az ajtót, aztán rá támaszkodva megpróbált lábra állni. Nem sikerült. A fájdalom olyan erősen tört rá, hogy a hányinger kerülgette. Lihegve támaszkodott a kocsinak. Telefon persze nincs nála. Itt áll ezen az elhagyatott útszakaszon, ahol még órák telhetnek el, mire valaki erre jön. Hát, ez remek. Mégiscsak vannak nagy igazságok a közmondásokban, jelesül, hogy a baj nem jár egyedül. Még egyszer megpróbálkozott a terheléssel, de aztán feladta. Ezt a szerencsétlen mozdulatot nem úszta meg. Ha nem is törött, de biztosan megrepedt – gondolta elkeseredve. Jah, megrepedt, mint a szívem – folytatta kissé melankólikusabb hangulatba kerülve. De vajon a szíve is olyan könnyen gyógyítható lesz, mint ez a francos csont? Visszazökkent az ülésre és csendben hálát rebegett azért a délutánért, amikor hagyta magát a kereskedő által az automata sebességváltós kocsira rábeszélni. Talán egy lábbal is elboldogul, mert Reese-ékhez valahogy vissza kell vergődjön, segítségre itt hiába vár.

Amikor a ranch kapuja kirajzolódott előtte a délutáni verőfényes napsütésben, kicsit megkönnyebbült. Lassan, nagyon lassan behajtott a kapun, aztán szerencsésen megállt Jim csillogó sportkocsija mellett. Az udvaron még ott állt a kisbusz, amivel mostanában a gyerekeket hurcolászták. Akkor Julie még nem ment sehová.  Idáig eljutott, de fogalma sem volt róla, hogyan tudna méltóságteljesen elvergődni a házig. Jobb ötlete nem lévén, türelmesen üldögélt a kocsiban, hátha valakinek feltűnik, hogy megérkezett.

Julie Reese és Jim szemébe nézve megköszönte a vendéglátást és őszinte sajnálatát fejezte ki, amiért így alakultak a dolgok. A délután folyamán Reese beült hozzá a szobába és addig nem hagyta békén, amíg el nem mondta neki, mit jelentenek azok az átkozott fotók. Sírva bizonygatta, hogy szereti Robertet, miközben nem tudta nem észrevenni, ahogy Reese arca egy hitetlenkedő grimaszba torzul. Megértette a nőt, hiszen az első házassága egy hűtlen férj miatt ment tönkre. Alighanem unalomig hallotta már a mentegetőzések, bizonygatások, fogadkozások teljes repertoárját. A csomagokat már kihordták a kocsiba, egyedül Robert táskája árválkodott a franciaágy mellett. Reese nem értett vele egyet, hogy elmeneküljön, újra és újra azt próbálta megértetni vele, hogy legalább most mondjon el őszintén mindent a férjének. De Julie úgy érezte, hogy ezt csak otthon, a saját otthonuk falai között képes megtenni.
Jim hozta Chloét, Reese kézenfogva vezette Gregoryt, ő maga pedig Williamet cipelte. A kocsi mellé érve, a tolóajtót elhúzva beszállt és kezdte sorban bekötni a kicsiket a gyerekülésekbe. Már éppen végzett, amikor észrevette, hogy Robert kocsija ott áll a túloldalon. De eddigre már Jim is észrevette és hosszú léptekkel felé indult. A kocsi mellé érve lehajolt és beszédbe elegyedett a bent ülővel. Majd megfordult és odakiáltott nekik:
-Hívja fel valaki a mentőket!

2 megjegyzés:

zsorzsi írta...

Jaj, Jutka ez nagyon jó volt !

Igen most sajnálom Robot is ...mégha megalázó is a" szegény Rob" kifejezés...

Már múltkor is elméláztam ,hogy vajon miként játszódhatott le ez a jelenet a való életben..../ R-K

Ezért nem tudok én pálcát törni K feje felett,meg... amúgy is ...!!!

csez írta...

Huhuhu...
Most kezdem a felzarkozast :o
Bele a lecsoba! ;)