"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2012. augusztus 12., vasárnap

A szerelem 4 keréken érkezik 91.


A forró zuhany alatt összeölelkezve álltak. Lassan mindkettőjük tagjaiból kiállt a fázós remegés, és egy másik, sokkal kellemesebb érzésnek adta át a helyét. Csak ölelték egymást, Robert az állát Julie  fején nyugtatta és próbálta fájós lábát tehermentesíteni. Reggel nem vette fel a merevítő sínt és most érezte, hogy korai volt még megválni tőle. De nem akarta megszakítani ezt a meghitt pillanatot, ezért inkább a zuhanyozó falának dőlt és úgy húzta magához a lányt. A fejükre záporozó víz alatt megkereste a lány száját és megcsókolta.
-Na, talán már nem kapunk mind a ketten tüdőgyulladást. Gyere, öltözzünk fel, mert ugyan Dean udvarias fickó, de nem akarom, hogy fantáziáljon róla, mit művelünk ilyen sokáig. Sejtem, hogy miért van itt, bár csodálom, hogy ilyen hamar a nyomunkra bukkant. Mert ezt az utat végül is egyedül szerveztem, de úgy látszik, neki nem kell sorvezető, hogy követni tudja a húzásaimat.
Elzárta a csapot és Julienak is odadobott egy fürdőlepedőt, a másikban pedig ő maga törülközött meg. Puha melegítőt húzott.
-Előre megyek, megnézem a konyhában van-e még elegendő ennivaló hármunknak. Még a végén pecáznom kell, ha nem akarom, hogy életem asszonya éhes maradjon – kacsintott Juliera, aztán kilépett a szobából.

Dean  felnézett az óriási serpenyőből, amiben három méretes hal sült.
-Éppen jókor jöttök, mindjárt elkészülök. Salátát találtam a hűtőben, ezeket meg addig fogtam, amíg rátok vártam.
Robert vigyorogva nézett rá.
-Pont most mondtam Julienak, hogy lehet, hogy pecáznom kell, ha nem akarom, hogy éhen haljon.
Kipakolta a tányérokat, evőeszközöket az asztalra, aztán keresett egy üveg bort és kinyitotta. A poharak  után megkereste a szalvétákat és a tálaló szekrényben talált gyertyákat is kitette az asztalra. Dean mosolyogva figyelte.
-Jót tett neked a házasság. Pár éve még beérted volna a serpenyővel, meg egy guriga wc papírral. Esetleg egy papírpohárral, de az is lehet, hogy az üvegből ittál volna.
Robert grimaszt vágott.
-Azért az ember változik, ahogy telnek az évek. Komolyodik.
-Jah, komolyodik – morrant fel Dean. –Azért vagyok én is itt a világ vége mögött két lépéssel, mert olyan baromira komolyodsz. Komolyan Rob, teljesen elfelejtetted, hogy a szerződéseid értelmében nem léphetsz le egyik napról a másikra úgy, hogy senkinek nem árulod el, hol vagy? Stephanie szerintem megőszült, amikor otthon hívott, semmi, mobilon hívott, semmi. Végső kétségbeesésében felhívta Alfredot, hogy véletlenül nem hallottak-e rólatok, és ők mondták, hogy a gyerekekre ők vigyáznak, ti meg elutaztatok. De hogy hova, arról fogalmuk sem volt. Hogy a fenébe tudtad ezt ilyen titokban lebonyolítani? Még jó, hogy meghekkeltem a levelezésedet és megtaláltam a Glennel váltott leveleket. Onnantól már viszonylag egyszerű volt a dolgom, de addigra annyit szídtam szegény anyádat, hogy majd nem győzök bocsánatot kérni tőle.
-Dean, sajnálom, ha nem érted, de el kellett jönnünk. Nagyon sok forgott kockán, lépnem kellett, mert ha otthon maradunk, lehet, hogy a szerződéseim aláírói nyugodtak lettek volna, de az életemet lehúzhattam volna a klotyón. Ha seggbe rúgnak is érte, megérte.
Bár, ma délelőtt volt pár hosszú  perc, amikor megizzadt volna bárki, aki látott volna minket.
-Jézusom, Robert, mibe keveredtetek?
-Semmi nem volt Dean, nyugi. Csak kikötöttünk egy tisztásnál, piknikeztünk, aztán egyszer csak megjelent egy maci, mi meg gyorsan leléptünk. Azért jöttem mezítláb, mert a mackó a tűznél száradó csukámmal volt elfoglalva, nem velünk. De ha igaz, van pár képünk is, mert biztos voltam benne, hogy anélkül senki el nem hiszi a mesénket. De nem tudom, hogy sikerültek-e a képek, mert még soha nem használtam ezt a kis gépet, ezek voltak az első kattintásaim.
-Még jó, hogy nem egyben az utolsók is – morgott a férfi, miközben a halakat nagy gondossággal forgatta a forró olajban.

-Robert, minden rendben? – nézett rá.
-Most már minden rendben, Dean. – mosolyodott el, majd az ajtó felé kapta a fejét, ahol vizes hajjal, piruló arccal ott állt Julie. Rajta is melegítő volt.
-Pecáztatok? – kérdezte tágra nyílt szemmel.
-Dean volt, amíg ránk várt. Én ennyi idő alatt szerintem még a pecabotokat sem találtam volna meg – vágott egy  grimaszt Robert. –De, én terítettem – mutatott büszkén az asztalra. Dean pedig a nemlétező bajusza alatt mosolygott az önérzetes kijelentésre.
Julie Dean felé biccentett
-Nagyon kikaptál?
Robert megvonta a vállát.
-Lehet, hogy megérdemeltem, de amikor kitaláltam, hogy megszökünk, akkor nagyon jó ötletnek tűnt. Erről egyeseknek más volt a véleménye, de hát végül is mi történt… nem csináltunk semmi rosszat. Ha otthon vagyunk, akkor úgyis megjelenik rólunk valami hülye kitaláció, így meg legalább törhetik a fejüket mit csinálunk és főleg, hogy hol. Mi pedig közben zavartalanul élvezhetjük a természet lágy ölét.
Közben a fején átfutott, hogy ez az élvezkedés ma majdnem rosszul végződött, így aztán inkább témát váltott.
-Ne haragudj Dean, egy percre sem akarom azt mondani, hogy nem látunk szívesen, de mi még holnap estig biztosan maradunk és majd csak hétfő reggel indulunk vissza. Velünk maradsz vagy fordulsz is vissza?
-Ne reménykedj, Rob! – mostantól követlek titeket, bárhova mentek.
-Bárhova?- emelte fel a szemöldökét Robert, amitől roppant mulatságosnak tűnt.
-Oké, a házon kívül bárhova – helyesbített Dean, miközben vigyorogva megcsóválta a fejét.

A vacsora után még üldögéltek egy kicsit a kandalló előtt, aztán Dean felállt és elbúcsúzott. Az egyik földszinti szobába költözött be.  Robert segített Julienak elmosogatni, aztán kézenfogva felballagtak a szobájukba.
Robert néhány hasáb fát rakott a tűzre, aztán egy üveg borral kiültek az erkélyre és a lábuk előtt sötétlő tavat nézték, amire kísérteties árnyékot vetettek az alkonyatban a tó körül őrt álló hegycsúcsok. 

Hallgatták a táj hangjait, a távoli rikoltásokat és a víz halk locsogását a kikötő stégje körül. Olyan megnyugtató  volt ez, hogy nem is zavarták meg beszélgetéssel. Amikor a bor elfogyott, Robert felhúzta a nyugágyból Juliet és a vállát átölelve maga elé tolta, ahogy a tó felé fordult vele.
-Amikor odalent a természet lágy öléről beszéltem, eszembe jutott, hogy én milyen szerencsés vagyok, amiért bárhol is legyek, ha ott vagy velem, én máris hazataláltam. A lágy ölről aztán eszembe jutott az is, hogy minél hamarabb ágyba kellene bújnunk, ha már a medvék is ellenem vannak odakint.
Beszéd közben kezét Julie ölére csúsztatta és magához szorította. Julie tehetetlenül simult hozzá. Ha a férfi most elengedte volna, biztosan összecsuklik, mert a lábai nem tartották volna meg. Olyan erősen kívánta Robertet, hogy az érzés szinte fájdalmat okozott. Összeszedte minden erejét és megfordult ebben a szoros ölelésben.
-Menjünk be! – suttogta a férfinak, akinek a szeme óriási ezüst kristályként csillogott a félhomályban. Robert bólintott, aztán egy váratlan mozdulattal felkapta és szorosan magához szorította. Amikor elindult befelé, kicsit megroggyant a sérült lába, de hamar korrigált és szinte biztos léptekkel sietett az ágyhoz. Talpra állította Juliet és lassú, kínzóan lassú mozdulattal lehúzta a melegítő cipzárját. A lány fedetlen keblei úgy bukkantak fel a holdfényben, hogy egy pillanatra a férfi teljesen a látvány rabja lett. Aztán egy ragadozó mosolyával lesimogatta róla a felesleges ruhadarabot. A nadrág hamarosan követte. A saját ruháit türelmetlenül dobálta le magáról, nem kért, de nem is kapott ehhez segítséget. Aztán óvatosan az ágyra húzta Juliet és centiről centire felfedezve a testét, kínzó lassúsággal haladt a célja felé. A lány teste pattanásig feszülő íjra hasonlított, mikor a gyönyör végig hasított rajta. Robert ebben a pillanatban merült el benne és hamarosan csatlakozott hozzá a repülésben. Amikor a kandallóban az utolsó szikrát hányó fadarab is hamuvá porladt, magukra húzta a meleg takarót és egymást átölelve aludtak el.

Reggel Julie farönkök hasadó hangjára ébredt és egy balta erőteljes csapásaira. Magára kapott egy köntöst és kilépett a friss, csípős reggeli teraszra. Odakint Dean vágta a fát. A lány az ágy felé nézett, ahol a nehéz takaró alól Robert egyik lábszára kandikált ki. Elmosolyodott, halkan odalopakodott és játékosan végig simított rajta. A férfi nem mozdult. A cirógatás felfelé indult, egyre feljebb, már egészen izgalmas helyeken járt, amikor a férfi hirtelen átölelte és maga alá teperte.
-Szóval, kizsigerelsz, utána pedig nem hagysz aludni, asszony?
Aztán fülelni kezdett, ahogy a fejszecsapások hangja hozzá is eljutott.
-Dean? – kérdezte.
-Igen. De olyan elkeseredetten csinálja, mintha az ő dolga lenne a házat az egész szezonra ellátni tüzifával.
-Valami nem stimmel – mormolta Robert. Dean egyszer viselkedett így ismeretségük alatt és akkor komoly magánéleti válságba került, amiről nagyon sokáig nem volt hajlandó beszélni. Amikor azonban megnyílt, Robert napokig nem tért magához. Most félve gondolt arra, hogy újra visszatértek azokhoz az eszelős napokhoz, amikor kis túlzással felcserélték a szerepeiket. Nem, nem Dean vállalt filmszerepeket, de Robert határozottan visszafogta magát, mert Dean legendás figyelme sokszor elkalandozott.
Felpattant és magára kapkodta a ruháit, aztán egy csókot nyomott Julie orrára.
-Ne haragudj, de beszélnem kell vele! Valami bántja és olyan sokat köszönhetek neki, muszáj beszélnem vele, hátha … tudod … - rántott egyet bizonytalanul a vállán. Julie megértően bólintott.
-Menj csak, Dean tényleg jó barát. Ha tudsz, segíts neki. Én addig csinálok reggelit. Hátha az is segít.
-Rajtam biztosan – vigyorodott el a férfi, ahogy a pulóver alól gyomra mély kordulása hallatszott. Azzal kisietett a szobából.

Julie megterített, kávét főzött, narancsokat vágott fel és felverte a tojásokat. A szalonnaszeletek már a sütőben pirultak. A két férfi egy ideje a tóparton állt és vitatkozott. Hangjuk nem hallatszott fel a házig, de látszott, hogy Dean legszívesebben ott hagyná Robertet. Végül éppen a férje volt az, aki dühösen sarkon fordult és a ház felé indult.
-Konok, fafejű majom, nem hallgat a jó szóra, aztán csodálkozik, ha egész életében rághatja magát, mi lett volna, ha… már évekkel ezelőtt beszélnie kellett volna vele. De akkor is ugyanígy homokba dugta a fejét. Most meg siratja az elvesztegetett lehetőségeit. De az istenit, akkor sem hagyhat itt! Ez olyan, mintha cserben hagyna. Nagyon jól tudja, hogy nekem sokkal többet jelent, mintha csak egy testőr lenne, aki az irhámra vigyáz. És képes mindezt odadobni azért, mert nem meri felfedni az érzéseit. De érjek csak haza, majd én kiborítom a bilit. Rontani már úgysem tudok a dolgon, de talán még időben magához téríthetem mindkettőt.
Julie tátott szájjal hallgatta a férfi monológját, amiből nagyjából egy mondatot sem értett. Női ösztönével érezte, hogy valami nőügyről lehet szó, és tudata mélyén felmerült benne egy név, de aztán annyira elképesztőnek találta az ötletet, hogy inkább legyintve száműzte a fejéből.
Közben Dean is benyitott és a férfiak szúrós tekintettel méregették egymást. Aztán Julie törte meg a szemek párbaját a kérdésével:
-Kinek csinálhatok rántottát?

3 megjegyzés:

zsorzsi írta...


Először az jutott az eszembe ,hogy kissé lelassult a történet a megszokott pörgéshez képest ,de aztán pár mondat után láttam ,hogy csak türelmetlenség beszél belőlem .

Köszönöm .

Gabó írta...

Elvesztettem a Dean fonalat! Most ki lehet az a nő???
Vagy csak én bambultam el annál a résznél?
És hogy ki hagy el kit? Dean Robot, Ő meg hezitál?
Ácsi, mielőtt zagyvaságokat írnék, talán el kéne olvasnom megint ezt a részt! Bár lehet akkor sem leszek okosabb! XD
Kikandikáló szőrös lábszárt vizualizáltam, a felfelé kommandózó ujjakkal együtt. *sóh
Kell az nekem , hogy ilyen élénk fantáziám legyen???
KELL! Anélkül nem élet az élet! ;) Na megyek a sorok közé vetem magam! XDDD
Pusza! ;)

csez írta...

Orulok, hogy a termeszet lagy ole nalad is beinditotta az asszociaciot, nemcsak nalam ;)
A wcpapirgurigan gurultam ;)
Es ez a ferfibaratsag igen szivmelengeto!