A szerelem 4 keréken érkezik 93.

Robert forgatta a kezében tartott falapot. Meg nem tudta volna mondani, hogy a baseballban milyen szerepe van, de hogy van, abban biztos volt, bár a játék lényegét még mindig nem értette. Az ötlet mindenesetre tetszett neki, hogy mindannyian ugyanilyen lapra dolgozzanak. Mivel most még véletlenül sem akarta elviccelni a rajzolást, elballagott a gyerekszobába, hogy a megfelelő ceruzákat kiválogassa a munkához. A puha ceruzák gondosan kihegyezve ott hevertek már az íróasztalán. Most már csak egy ihletett pillanat hiányzott, amikor megszületik a fejében a gondolat, hogy mit rajzoljon. Izgatottságot érzett és büszkeséget is, mert ezzel a jótékonysági dologgal, főleg, ha valaki pénzt is áldoz majd a rajzára, úgy érezte, hogy ha csak egy kicsit is, de törleszteni tud azért a sok jóért, ami az osztályrészéül jutott. Bár sosem kellett szembesülnie az élet árnyékos oldalával, azért még tudta, hogy nem mindenki ilyen szerencsés.

Letette a falapot és hátrahajtotta a fejét. Hagyta, hogy a képzelete szabadon szárnyaljon, még ő maga is kíváncsi volt, mi lesz az első, ami az eszébe jut. Alberta. Ahogy hazafelé elérték a várost, az első, amit meglátott, egy blokkházakból épülő lakópark volt a fák lombjának takarásában. Az építkezés valamiért leállhatott, mert a csupasz falak ablakkeretek nélkül ásítottak a délutáni napsütésben és a téglák között már kihajtott a gaz. Kinyitotta a szemét és a falap fölé hajolt. Kezében fürgén járt a puha ceruza és a képzeletében, az emlékei között megjelenő kép lassan testet öltött a a fehér háttéren. Kézfejével elsatírozta a rajz egyes részleteit, majd végezetül címet adott neki és aláírta. Stephanie egy régi fényképet mellékelt hozzá, azt is aláfirkantotta. Elégedetten szusszant egyet, amiért ilyen simán letudta a feladatot. Megropogtatta az ujjait, aztán az órára nézett. Jézusom! Majdnem az egész délután elment vele. És Julie rá sem nyitott? Vajon mit csináltak a kicsikkel, amíg ő egy kicsit elmerülhetett a múltban?

Julie a hálószobában már a harmadik ruhát akasztotta vissza a szekrénybe. Az esti rendezvényre semmi kedve nem volt elmenni, de a bébicsőszök már itt vannak, Robertet talán még a szerződése is kötelezi a részvételre, így aztán jobb, ha készülődik, nem azon töri a fejét, hogyan tudná szabotálni ezt az estét. A férfi egész délután a dolgozószobájában dolgozott. Egyszer rányitott, de Robert úgy el volt merülve abban, amit csinált, hogy észre sem vette. Biztosan a rajzon dolgozik – gondolta és egy pillanatra majdnem elcsábult, hogy mögé lopózzon és meglesse, mi kerül ki a keze alól. Aztán erőt vett magán és nagyon remélte, hogy Robert majd megmutatja, ha elkészült. Látszott rajta, hogy örül a felkérésnek és izgatja a feladat. Julie eddig csak a különböző kis éttermi firkáit látta, amikor a szalvétára rajzolgatott, ha a társaság nem kötötte le eléggé. Szinte ösztönös volt a modzulat, amivel a toll után nyúlt, sokszor talán nem is tudta, hogy mit rajzol, csak a végére alakult ki belőle valami kis kusza rajz, amit minél tovább nézett, annál jobban tetszett neki. Bár Robert sokszor összegyűrte és az asztalon hagyta ezeket a kis cetliket, ő azért gondosan a táskájába csúsztatta és itthon őrizgette őket.

Arra riadt, hogy Robert a derekát öleli át.

-Ó, a fene egye meg, Julie! Totálisan elfelejtettem, hogy ma este el kell mennünk. Ha nem nézegetnéd itt ezeket a szépséges rongyokat, eszembe se jutott volna. Ha most elmegyek zuhanyozni, akkor is késni fogunk egy kicsit. Ráadásul semmi kedvem az egészhez. Szerinted nem tudnánk valahogy elbliccelni ezt az estét?

-Nem hiszem, Robert. Nekem is úgy kell, mint púp a hátamra, de mennünk kell. Frank már itt van értünk, a lányoknak udvarol a konyhában.

-Akkor lépek, és eszedbe se jusson utánam jönni, mert akkor biztos nem megyünk sehova – kacsintott rá a férfi.

Julie egy apró grimasszal újra kivette az egyik ruhát, amit már visszarakott egyszer. Sötétkék selyem mély dekoltázzsal, de egy sálszerű kiegészítővel, ami jótékonyan leplezte a szexis szabást. Gyors mozdulatokkal belebújt, aztán a szekrény mélyén megtalálta a hozzá illő apró kis táskát is. A cipőkkel az utolsó pillanatig várni akart, minden perc isteni adomány volt, amiben nem kellett őket a lábára húznia.

A következő pillanatban kinyílt a fürdőszoba ajtaja és Robert bukkant elő. Testét mindössze egy sötétkék törülköző takarta. Nevetve nézett Juliera.

-Látod, összeöltöztünk. Akár indulhatunk is.

-Félek, felöltözve is nagyobb sikered lesz, mint amennyivel én meg tudok birkózni – sóhajtott Julie, aztán kiemelte a férfi öltönyét és ingét a szekrényből.  –Magadra hagylak, hátha akkor gyorsabban végzel – nyújtotta ki nyelvét a férfi felé, aztán kisurrant a szobából.

Robert egy pillanatig álmodozva nézett utána. Ez a ruha! Még nem látta Julien, de határozottan jól áll neki ez a szín. Vajon milyen „fehérnemű” lehet alatta? – fantáziált tovább, aztán a nevét hallotta és gyorsan magára kapkodta a ruháit. A nyakkendőt lazán a zsebébe gyűrte; majd a kocsiban felköti. A cipőt a kezében vitte, hogy a nappaliban bújjon bele.

Julie éppen a gyerekszoba ajtaját húzta be maga mögött.

-Ha bemész hozzájuk, sosem fogunk elindulni – figyelmeztette Robertet és fejével a türelmetlenül dudáló Frank irányába intett.

Robert felrángatta a cipőket, aztán karját nyújtotta Julienak, aki a tűsarkakon kecsesen tipegve indult a kocsi felé.

Julie útközben arra gondolt, hogy amióta Kanadából hazaértek, az újságokban még mindig vissza-visszatértek azokra a szerencsétlen fotókra, és továbbra is azt találgatták, vajon a partmenti séta és a titokzatos utazás azt bizonyítják-e, hogy helyrepofozták a házasságukat? Szinte vadásztak rájuk. Nem tudták úgy kidugni az orrukat a házból, hogy másnap egy kép ne jelenjen meg valamelyik lapban. A legőrjítőbbek a találgatások voltak. Vajon Julie csábul el újra vagy Robert vesz előbb-utóbb hasonló módon elégtételt? Mintha senki nem akarná elfogadni, hogy nem történt semmi és az életük megy tovább.

A fogadás meglepően jó hangulatban zajlott. Ebben nem kevés szerepe lehetett a gazdagon felszerelt bárnak, ahol a vendégek bármilyen óhaját teljesíteni tudták. Robert az este nagy részében szinte el sem engedte Julie kezét, de aztán Madleine Stowe kopogtatta meg a vállát és hamarosan belemerültek közös munkájuk előkészületeinek megbeszélésébe. Julie tétován ácsorgott egy üres pezsgős pohárral a kezében. Egy arrajövó pincér tálcájára tette, és már éppen a beszélgetőkhöz akart fordulni, amikor egy férfikéz újabb pohár gyöngyöző italt tartott eléje.

-Elfogadja? – nézett rá az olajos szemű negyvenes férfi mosolyogva.

-Nagyon kedves, de azt hiszem mára már elég lesz – szabadkozott Julie.

Robert fél szemmel a fickóra sandított. Morton Delaney – a reggeli Édes kis morzsák című véres szájú pletykaműsor főszerkesztője. Ha valakit az a szerencsétlenség ér, hogy a műsorba kerül, biztos lehet benne, hogy a magánélete legtitkosabb részletein fognak aznap a reggeliző asztalok mellett csámcsogni. Nem örült neki, hogy a férfi láthatóan nem akart Julie mellől tágítani, de Madleine-t sem sérthette meg azzal, hogy faképnél hagyja. A férfi közben könnyedén Julie könyöke után nyúlt és a táncparkett felé fordította.

-Akkor legalább tiszteljen meg ezzel a tánccal!

Julie bocsánatkérő grimaszt küldött Robert és beszélgetőtársnője felé, aztán a kissé erőszakos pasi mellett megindult a táncolók felé. A tánc alatt feltűnés nélkül igyekezett távol tartani a fickó meleg tenyerét a csípőjétől. Tudta, hogy rendkívül merevnek hathat a tartása, de valami kellemetlen érzés öntötte el, ahányszor a férfi felé fordult és az arcába zihált. A tánc végén újra egy pohár pezsgőt tartott feléje és Julie kényszeredetten vette el a kezéből. Morton a könyökét tartva a füléhez hajolt és halkan megszólalt.

-Nincs kedve egy csókot adni a táncosának? Úgy tudom, a férje úgyis olyan elnéző magával. Egy kis flört ide vagy oda, őt nem bántja, nekünk meg jól esik, hm?

Julie megdöbbenve nézett rá, majd mielőtt meggondolhatta volna, mit tesz, a férfi önelégült képébe zúdította a pohara tartalmát. A körülöttük állók felhördülésével nem törődve, egyenes gerinccel a férjéhez sietett. Robert a kezét nyújtotta feléje és olyan erővel szorította meg, hogy Julie kis híján felszisszent. De nem panaszkodott, mert tudta, hogy Robertet egy hajszál választja el attól, hogy az önuralmát elveszítse. Nem akart az eddiginél is nagyobb botrányt. Madleine is belekarolt Robertbe, mintha ezzel vissza tudnák tartani, ha úgy dönt, mégis beveri ennek a beképzelt hólyagnak a képét.

Az este további részében el sem engedték egymás kezét, és bár szívük szerint  korán hazamentek volna, de kitartottak és csak egy nagyobb társaság távozása után hagyták el ők is az estélyt. Az őket fürkésző kíváncsi tekintetek előtt igyekeztek világossá tenni a töretlen összetartozásukat.

Robert otthon tért csak vissza a történtekre.

-Mit mondott neked az a görény? – kérdezte annyi kedvességgel a hangjában, amivel patkányt lehetett volna írtani egy elhagyatott majorban.

Julie először arra gondolt, hogy inkább nem részletezné a dolgot, de végül beletörődően elismételte a férjének Morton szavait.

Robert nagy levegőt vett. Aha, akkor most ez az időszak jön? Amikor pár falu bikája bepróbálkozik majd Julienál? Mindazonáltal felemelte a telefont és a tudakozótól Morton Delaney telefonszáma után érdeklődött. Ahogy számított is rá, nem kapta meg. Valószínűleg nem ő lenne az első, aki megfenyegetné ezt a barmot, de azért nem tett le véglegesen arról, hogy a férfival tisztázza, ha csak egyetlen rosszul megfogalmazott mondattal próbál is szórakozni velük, ráuszítja az ügyvédeit.

Másnap persze ott voltak megint az újságban. Mindig, minden társaságban akad egy-két fotós kedvű vendég, aki néhány fillérért megosztja a sajtóval egy zártkörű rendezvény érdekes pillanatait. Pont itt ne lett volna? De legalább Morton nem velük kezdte a műsort. Talán ő is érezte, hogy a vendégek milyen kárörvendően figyelték a felsülését, vagy ami rosszabb, lehet, hogy türelmesen vár egy nagyobb bomba robbanására.

Robert, amióta lekerült a lábáról az a sín, az edzőteremben óvatosan terhelni kezdte, hogy minél hamarabb részt vehessen az Unbound Captives előtti tréningen. Már több, mint hat éve várt erre a filmre. Tulajdonképpen egy időben el is könyvelte, hogy ez lesz az egyike az annyira várt, aztán meghiúsult filmes felkéréseinek, de valamilyen titokzatos oknál fogva Madleine ragaszkodott hozzá. Igaz, a szerep már nem is ugyanaz, mint amit annak idején felajánlott neki. Az eredetileg kamaszfiú szerepet az idő múlásával és a fizimiskája öregedésével felváltotta az apa szerepe. Ebben persze közrejátszott az is, hogy Hugh Jackman, akié eredetileg volt a szerep, nem várt rá tovább és visszamondta a felkérést. Jóságos ég! A fiú helyett az apát fogja játszani?! Ennyit öregedett volna néhány év alatt? Még ha reggelente a tükörbe nézve elég is érettnek érezte magát a szerepre, azért mellbeverő érzés volt. Mint ahogy mellbeverő volt az a lovaglólecke is, amit előírtak a számára a forgatás megkezdése előtt. Sosem szerette a lovakat, de már az első filmje idején fel kellett ülnie egy óriás hátára. Szerencsére csak pár lépés volt az egész, a fel- és leszállás pedig nem is szerepelt a filmben, de így is elég idétlennek érezte az egészet. És most… tádámm… vadnyugati hősként kell majd hű paripája nyergében végigcsinálni egy egész filmet. Jézus Isten!

Ez alighanem Steph bosszúja, amiért megpróbált beleszólni az életébe. És jó szokása szerint nem finomkodott, bár, aki ismeri, nem is feltételezné róla, hogy érzéke lenne a diplomatikus megoldásokhoz. Talán tényleg jobb lett volna Juliera hagyni, hogy beszéljen Stephanieval, de akkor még úgy érezte, hogy ismerik annyira közelről egymást az ügynökével, hogy megengedjen magának néhány közvetlen gondolatot a magánéletével kapcsolatban. Végül is az övébe gondolkodás nélkül beleszól mindenki. És mit ért el vele?

Steph berágott rá, Frank nemkülönben, Dean pedig hivatalosan is beadta a felmondását. Keserűségében és csalódottságában persze ezt is Steph fejéhez vágta. Lassan beszélő viszonyban sem lesz vele a saját ügynöke, de egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy a családján kívül hozzá legközelebb álló két ember miért nem ül le egymással megbeszélni ezt a dolgot. Ő lenne a legboldogabb, ha végre minden úgy lehetne, mint néhány évvel ezelőtt, amikor jóban rosszban ott voltak vele és a nap végén Dean udvariasan nyitotta ki Steph előtt az ajtót; és amikor azt hitte, senki nem látja, a derekára csúszott az a hatalmas kéz, Steph pedig boldog mosollyal hagyta magát hazakísérni.

Robert boldog volt és boldognak szeretett volna látni maga körül mindenkit, de lassan el kellett fogadja, hogy ez nem rajta múlik. Mindenkinek meg kell vívnia a maga csatáit és a döntéseikben nem lesznek, nem lehetnek tekintettel az ő elképzeléseire.