A szerelem 4 keréken érkezik 98.

Robert türelmetlenül csapta le a forgatókönyvet, amit éppen olvasott. Stephanie mintha egyre inkább elfeledkezne róla, hogy milyen filmekben szeretne játszani. Ez már a sokadik alkalom, amikor olyan könyvet küld el neki, amivel kapcsolatban az ötödik oldal után el tudja dönteni, hogy nem kíváncsi rá. Vagy vele van a baj? Esetleg a témával? Túlságosan elevenébe talált az író néhány mondata, és ezért böki a csőrét? A Hány évig tart a szerelem? könyvben igazi bestseller volt, de így vászonra álmodva már nem is annyira tetszett. Túl sok kérdést vetett fel, amikre ő maga sem tudta a választ. Vagy ami még rosszabb, nem merte keresni a választ.

A francia rendező a saját történetét akarja filmre vinni, és már az első kockákon megválaszolta a kérdést. Három év. Ezt a három évet már a film elején összefoglalja egy montázsban, aztán a hipotézis bizonyítása-cáfolása tölti ki a hátralévő időt. a főhős három évnyi, tönkrement házasság után egy könyvben foglalja össze keserű tapasztalatait, miszerint a szavatossági idő lejárta után már ne is reménykedjen senki. Aztán ő maga válik saját teóriája áldozatává, amikor találkozik egy szeleburdi, de annál belevalóbb lánnyal, aki iránt lehet, hogy érez valamit, csak ott van benne a félsz, hogy van-e értelme belekezdeni egy kapcsolatba, ha annak úgyis garantált a vége záros határidőn belül. Talán még tetszene is az önirónia és humor irányába elmozduló történet, ha nem foglalkoztatná újra és újra őt magát is a kérdés.

Három év. Ha tényleg ennyi lenne! De hát ők már ennek a dupláját tudják maguk mögött. Ezek az évek aztán nem szűkölködtek fordulatokban, mélységekbe zuhanásban és felhők között szárnyalásban. Nem egyszer hitte már azt, hogy vége a világnak, aztán valahogy újra és újra helyre tudták hozni a dolgokat, mert még időben rájöttek mindketten, hogy sokkal több dolog köti össze őket, mint amennyi elválaszthatná. Elsősorban a három gyerek. De ez vajon még szerelem? Vagy már csak a megszokás, a változtatástól való félelem? Szereti Juliet, ez nem kérdés. Szándékosan nem tudná megbántani soha. De az utóbbi időben egyre többször vette észre magán, hogy a partnernői közelsége megborzongatja, felébreszti benne a kíváncsi és vadászni vágyó férfit. Ez pedig baj! És még nagyobb baj, hogy nem tudja, mit tehetne ez ellen az érzés ellen. Hogy akar-e egyáltalán tenni valamit. Vagy csak valami jelre vár, ami feloldozná a döntés, aztán a felelősségvállalás alól?

Basszus, egyáltalán mi a szerelem?

Talán az apjával kéne beszélnie. Amolyan férfi a férfival – módra. Végül is, ő is alig múlt el húsz éves, amikor az anyját megismerte és rövid ismeretség után el is vette feleségül. Aztán jöttek sorban a gyerekek, és ő otthon soha az életben nem érezte, hogy az apja megbánta volna ezt a korai házasságot.  A szülei mindig is csak egymást látták, egyetlen pillanatra sem emlékszik, amikor viharfelhők gyülekeztek volna az életük felett. Nem voltak csinos kolléganők, gáláns barátok, akik belekavartak volna a nyugodt életükbe. Egy gyerek hamar megérzi, ha a szülei között nincs meg a harmónia, ebben egészen biztos volt. És néha eszébe jutott, vajon Gregory időnkénti szófogadatlansága mögött nem az áll-e, hogy a gyerek már megérezte az ő nyugtalanságát? És Julie? Vajon mikor fog gyanút, hogy őt időnként milyen gondolatok foglalkoztatják? Vajon a házastársak mindig gyanútlanabbak, mint a gyerekek?

Elnézte a feleségét, ahogy a tengerparton térdelve homokozik a kicsikkel, miközben Greg szorgalmasan hordta ki vödörszámra a vizet a homokvár árkába. Julie barnára sült teste olyan volt, mintha megállt volna az idő és még az a fiatal lány lenne, aki itt, ezen a parton adta oda magát először egy férfinak, akibe igazán szerelmes volt. Sokáig el sem tudta hinni, hogy ilyen szerencsés fickó, hogy ez a szép, értelmes nő nekiadta a szívét. Nem is egyszer. Amikor végre beleegyezett, hogy feleségül megy hozzá, azt hitte, erre a pillanatra várt egész életében. Végre a dolgok a helyükre kerültek, a szeretett nő örökre az övé. Azt hitte, ezt akarta. De most… elbizonytalanodott.

Joannáék meghívásának nem tudtak ellenállni, a Francia Riviéra még mindig nagyon kedves emlékeket ébresztett bennük. De aztán megérkeztek és hiába várták, a múlt nem éledt újra. Nem voltak romantikus séták a tengerparton, önfeledt ölelkezés a homokban, a zuhany alatt vagy a hálóban. Ha volt is, az inkább rutin volt. Kellemes, zsibbasztó, elálmosító rutin, nem az a forró szárnyalás. Próbálta vigasztalni magát, hogy ez az élet rendje, de valahol a lelke mélyén lázadozott. Basszus, akkor csak ennyi volt? Hiszen még alig múlt el 30 éves… És vajon Julie is gondol erre? Hiányzik neki a hódítás?

Utálta magát, amiért ezen jár az agya, de egyszerűen nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy az élet rohamtempóban száguld el mellette és óhatatlanul lemarad valamiről. Túl fiatalok voltak, túl korán kötelezték el magukat egy életre. Egy életre, amiből három év volt a szerelem? Tényleg elmúlt volna? Vagy hülyeség ez az egész és igenis, ők még szerelmesek egymásba, csak ez a szerelem már mást jelent, mint az a borzongás, amit kezdetben éreztek. Amikor lázas sietséggel hámozta ki a szeretett nőt a ruháiból és szinte fájt, ha nem érhetett hozzá? Amilyen romantikusnak látta, hogy az apjáék annyi éven át kitartottak hűségesen egymás mellett, most egy kis értetlenkedéssel gondolt rá, vajon hogy csinálták? De ez a kettősség, ami zsongott a fejében hetek óta, már kikezdte az idegeit. Hű akart lenni Juliehoz, de egyre inkább érezte, hogy ez az akarás egyszer csődöt fog mondani. Jönni fog valaki és ő egy belső kényszernek engedelmeskedve lépni fog. Lépni fog egy olyan útra, ahonnan lehet, hogy nem lesz visszatérés, tönkretesz majd mindent, amit elért a magánéletében. És rettegett ettől a gondolattól.

Julie fél szemmel a férjére sandított, aki a nyugágyban olvasott. Látta a szinte dühös mozdulatot, ahogy félredobta a forgatókönyvet. Aha, nem tetszik neki. Mostanában sok minden nem tetszik neki. Morgós, mint egy medve, szinte csak olyankor tér vissza az arcára az önfeledt vigyorgás, amikor a gyerekekkel játszik. Főleg Chloé követeli ki magának az apai mosolyt. A kislány szinte szerelmes rajongással követte az apját, aki szótlanul tűrte ma reggel is, hogy az ágyban a gyerek színes gumikat hurkoljon a hajába. Valószínűleg a szeme is könnybe lábadt, amíg a kicsi copfokot csinált neki, de hősiesen hagyta, sőt bohóckodott vele. A kislány nem találhatott ki olyat, amiben ne lett volna a partnere. Julie szinte féltékenyen figyelte a lányát, ahogy szép lassan elveszi tőle a férjét.

De lehet, hogy nem is ez volt a baj? Robert már otthon is olyan furcsán viselkedett egy ideje. Jó férj akart lenni, a törekvése nyilvánvaló volt, csak éppen ez volt a baj… akart… és ez az akarás már nem az az önfeledt szerelmes férfi volt, aki egykor. Egyszerűen csak meg akart felelni egy képnek, amiről úgy érezte, hogy így viselkedik egy szerető apa és férj. Julienak pedig nem erre volt szüksége. Hiányzott a szenvedély a házasságukból. Percre pontosan meg tudta volna megmondani, mikor érezte ezt először, de egyre többször jutott az eszébe, hogy a férfi már nem nyúl utána olyan lázas igyekezettel, nem suttog forró szavakat a fülébe. A harmincadik születésnapjának estéjén, amikor egyedül ült otthon, mert Robert forgatott. Nézte magát a fésülködőasztal tükrében, és hiába nézett szembe vele egy még mindig mutatós fiatal nő, de ennek a nőnek árnyékok voltak a szeme körül. Egy olyan nő ült vele szemben, aki már nem tudott hódítani. Legalábbis az egyetlen férfit, akit akart. Hiába fordultak meg utána az utcán a férfiak, az a férfi, akinek a szenvedélyére vágyott, még azt a fáradtságot sem vette, hogy ezen a napon vele legyen. Ráadásul azóta sem érti, hogy ez neki miért esett rosszul. Mint ahogy rosszul esett az is, amikor Stephanie figyelmeztetésére gondolt csak rá, hogy a házassági évfordulójukat megünnepelhetnék egyszer. Olyan nagyon akarta ezt a házasságot, aztán még a napjára sem emlékszik, amikor végre kimondták a boldogító igent. Boldogító? Mindenki azt mondaná, hogy ő a földön a legszerencsésebb nő. Robert elvette feleségül, megajándékozta ezzel a három csodálatos gyerekkel, elhalmozza minden jóval, hűséges hozzá, mi kellhet még a boldogságához? Ő maga sem tudta, de az árnyékok a szeme körül arról meséltek, hogy valami hiányzik. Még maga sem tudta megfogalmazni, hogy micsoda, de a hiány egyre fájóbbá vált.

Ó, akarta őt a férje, ebben nem volt hiba. De ezek a meghitt percek már sokkal inkább a test szükségleteiről szóltak, nem a lélekéről. Legalábbis ő így érezte. Beszélni persze nem beszéltek a dologról. Mit mondhatott volna, ami nem hat számonkérésként vagy bírálatként? Azt hitte, majd ez a mesés környezet visszahoz valamit a múltból, a lázas szerelemből, amit itt találtak meg ezen az elhagyatott tengerparton, de a háborítatlan kikapcsolódáson túl nem történt semmi. Éjszakánként az ágyban az árnyak játékát figyelte a falon és arra gondolt, hogy majd másnap sétálnak kéz a kézben a parton, amíg Joannáék vigyáznak a gyerekekre. Elbújnak a dűnék között és játékosan újra felfedezik egymást, a jól ismert testeket, amiknek a reakcióját mára már úgy ismerték, mint a sajátjukat; mégis bízott benne, hogy képesek új varázslatokra is. Nem lehet, hogy csak ennyi volt!

Robert felállt és bement a házba. A hűtőből gyümölcslés dobozokat vett elő és hirtelen ötlettel kinyitott egy üveg pezsgőt. Két hosszú pohárba töltött a gyöngyöző italból, aztán óvatosan egyensúlyozva kiballagott a tálcával a partra. A gyerekek hangos hurrával vetették magukat az italokra, Julie meglepetten fogta a kezébe a karcsú poharat.

-Már délelőtt pezsgő?

-Miért ne? Nyaralunk. És tulajdonképpen arra gondoltam, hogy egy csomó mindent be kéne pótolnunk. Odahaza nem ünnepeltünk rendesen, se a születésnapodat, se a házassági évfordulónkat. Este elmehetnénk Cannesba. Egy vacsora, esetleg valami kevésbé feltűnő helyen egy kis tánc. Amióta a filmekben táncolnom kell, rájöttem, hogy van valami romantikus abban, ha a két ballábamat a zene ütemére rakosgatom. A lényeg, hogy közben a feleségem simuljon hozzám, és a kezemet a ruhája kivágásába csúsztathassam – kacsintott rá a férfi.

Julie elmosolyodott és a teraszon bóbiskoló Alfredra és Joannára pislogott. Biztosan elvállaják, hogy vigyázzanak a gyerekekre.

-Nos, ha ez meghívás akart lenni, akkor részemről rendben. Rúgjunk ki kicsit a hámból. Már csak az a kérdés, hogy nagystílűen vagy meghitten képzeled a dolgot?

-Miért ne lehetne egyszerre nagystílű és meghitt, hm? – nézett rá Robert és szeme csillogása most éppen olyan volt, mint amikor arra a régi, emlékezetes cannesi bemutatóra készülődtek.