Köszönet és Bónusz-ajándék 

A SZERELEM 4 KERÉKEN ÉRKEZIK... kivéve, ha nincs ki a négy kereked...

Pár szóban szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik ezt a hihetetlen 25 ezres számláló- adatot összehozták. Mivel fogalmam sincs, hogy ez konkrétan hány olvasót jelent, elég ijesztően nagy számnak tűnik, és persze fantasztikusan hízelgőnek is.

Örülök, hogy szerettétek Rob és Julie történetét. Azt hiszem, nem árulok el titkot, ha bevallom, hogy én is.

Utólag egy kicsit meggondolatlan ötletnek tűnik már a napi friss, mert így szinte együtt éltem velük, de ha már őszinteségi rohamom van, akkor bevallom azt is, hogy sokszor úgy fogtam vissza magam, hogy ne rakjak fel egy nap alatt több részt is, mert annyira szerettem volna veletek megosztani az újabb és újabb kalandokat, gondolatokat. 

Tudom, hogy néha nyafogtam egy kicsit a komikért, lássátok be, nem kényeztettetek el, mert akik írtak, azok nagy részével amúgy is napi kapcsolatban voltam. De aztán önvizsgálatot tartottam, hogy én magam sem voltam/vagyok néha tekintettel az ilyen elvárásokra, úgyhogy jobb, ha befogom. Meg hát... az az igazság, hogy akkor is írtam volna, ha senki nem komizik, mert egyszerűen írnom kellett. Ez a történet – ahhoz képest, hogy egyetlen ötlettel indult, és csak később kelt önálló életre – meg akart születni. És a fióknál még mindig jobb volt a blognak írni.

De nem is akarom ilyen bő lére ereszteni itt a dolgokat, következzenek a személyre szóló köszönetek, persze messze a teljesség igénye nélkül. Aki most kimaradt, nézze el nekem, hiszen csak a befejező részhez érkezett kommentekre válaszolok.

Az első és legnagyobb köszönet bizonyos Robert Thomas Douglas Pattinsont illeti, aki jött, játszott és legyőzött. Engem is és még nagyon sokakat, ahogy a neten keringő rengeteg írást nézem. Soha életemben nem voltam az a valakiért rajongó típus. Legalábbis helyén tudtam kezelni a dolgot. Aztán amikor már nem is sejtettem, jött... no, nem a Tenkes kapitánya.. hanem Robert és beálltam a sorba. Van, aki érti miről beszélek, van, aki a büdös életben soha nem fog rájönni, mi történt velem jó két évvel ezelőtt. De ez nem baj. Én köszönöm Robert, hogy egy új világot nyitottál meg előttem, olyan barátokat, ismerősöket hoztál az életembe, akik nélkül szegényebb lenne. És neked köszönhetően belevágtam az írogatásba is. Ennek kapcsán pedig olyan időutazáson vettem részt, ami életem meghatározó élménye marad. Az általad ihletett mesevilág ugyanúgy. Köszönöm!

Pixie! Nagyon köszönöm az elismerő szavakat, nem tagadom, tudok még pirulni. Meg is tettem. Meg picsogtam is kicsit, mert általuk igazolva éreztem az írásba fektetett energiát, amit sokan felesleges időpocsékolásként értékeltek. Hálásan köszönöm!

Esztoka! Ismerem az érzést, amikor az ember egy kicsit talán már elhúzza a száját, hogy jaj, még egy Robos fic. Én is voltam már így, bevallom. Éppen ezért különleges ajándék, hogy kitartottál mellettem. Köszönöm!

Vusi! Köszönöm, hogy megírtad, neked tetszett, hogy a történetbe belecsempésztem Rob vagy a saját életem valós darabkáiból néhány morzsát. Tényleg így volt és játék volt ez, amit tudtam, hogy értékelni fogtok. Volt, aki megijedt, hogy lassan összekeverem a valóságot és a képzeletet, az ő megnyugtatásukra is döntöttem úgy, hogy ezzel a történettel elbúcsúzom a sráctól. Persze, azt nem ígérhetem, hogy apró részletekben nem köszön majd még vissza az idők során. Köszönöm az elismerő szavakat, de félek azon a kiscsoportos foglalkozáson sokkal visszafogottabban osztanám az észt, mint írásban.

Judy! Köszönöm a soraidat, nagyon örülök, hogy sikerült feldobni a napjaidat. Végül is, ez volt a cél! És mivel ez egy mese volt, így garantált volt hozzá a boldog végkifejlet is. Történjen bármi, én már csak ilyen kis szentimentális maradok, meg hát reménykedem, ezzel is sikerül igazi Robunknak  bevonzani a boldog életet. Megérdemli Ő is.

Gabó, Zsorzsi, Heni! Nektek így csokorba kötve írok, mert Csezzel (aki most igazoltan van távol) együtt az elmúlt ... jézusom, még egy év se lenne? .. időben olyan sokat adtatok  nekem, ami elképesztő és csak könnyes szemmel feldolgozható. Nap mint nap bebizonyítottuk, hogy mennyire egy rugóra jár az agyunk és nemcsak Rob megítélésében, de nagyon sok más dologban is. Mondjuk, speciel a szürke akár ötven árnyalatában már nem annyira XD. Ez a történet tagadhatatlan, hogy elsősorban a ti kedvetekért indult az útjára, aztán ahogy ment előre, annyi meglepetést hozott, el sem hiszem. Zsó rávette magát az ablakpucolásra (amit azóta sem fejezett be), Heni mindenféle kétes alakokkal kötött ismeretséget, miközben hősünket meg sem akarja ismerni fagylaltvásárlás közben. Ezuton üzenem, hogy Csapd Pofán Chucknak nálam egyelőre nem lesz melója. És itt van még Ádám, aki valami titokzatos módon elviseli a néha nem férfi fülnek szánt sikamlós agymenéseinket.

Fantasztikusak vagytok mindannyian, és nagyon köszönöm nektek, hogy felszálltatok mellém erre a mesevonatra (és nem szálltatok le róla az első adandó alkalommal)!

Hálálkodni persze könnyű, így aztán picit megnehezítem magamnak a dolgot és következzen most egy Bónusz-fejezet, egy rövidke Utóhang. Fogadjátok szeretettel még egyszer, utoljára Robot és a családját

*

-Jesszusom, apa! Ha így folytatjátok, hamarabb lesz egy kistestvérem, mint nektek unokátok. – forgatta a szemeit Chloé, amikor váratlanul berobbant a szobába. Robert belekuncogott a felesége gondosan feltűzött hajába, és mielőtt elengedte volna, még egy utolsó apró kis harapással búcsúzott az ingerlően hosszú nyakától.

-Ezek sose fognak leszokni róla, hogy a legrosszabb pillanatban törjék ránk az ajtót – suttogta Julie fülébe. Aztán megfordult és végignézett a lányán, akit imádott azóta a pillanat óta, amikor a világra pottyant, de akit még talán soha ilyen elbűvölőnek nem látott. A csodálatos, testre simuló csipkeruha egy bombázót csinált a máskor csak ingben, nadrágban, csizmában rohangáló szélvészből.

-Eszel te eleget? Olyan vékony vagy ebben a ruhában, mint akit egy fuvallat is elvinne – nézett rá kicsit összevont szemöldökkel. Mindig ilyen vékony volt ez a lány vagy csak a ruha tenné? – méregette a lányát gondterhelten.

-Eszem eleget, nyugi. A lovak meg még soha nem panaszkodtak – vigyorgott rá a lánya.

-A lovak, persze. Ki másnak is lenne fontosabb a véleménye, mint a lovaidnak – forgatta a szemét Robert. –És tudja a te csődöröd, hogy egy egész istállóval kell felvennie a versenyt? – nézett rá gunyorosan, mire Chloé elfintorodott.

-Apa, olyan gusztustalan vagy!

-Drága csibém, rossz az, aki rosszra gondol. Mondtam én bármi gusztustalant? Egyébként erről jut eszembe, hol a férjed? Nem elég, hogy elvett tőlem, ráadásul a boldogító igen után néhány órával máris lelép? 

-Itt vagyok! – bújt be az ajtón  Matthew Corbin és a kezeit azonnal újdonsült felesége karcsú derekára fonta. –Bocsáss meg, feltartottak! – suttogta Chloé fülébe és közben nem mulasztotta el észrevenni apósa szúrós pillantását. Hát, alighanem az ilyen helyzetekre mondják, hogy a hóhért akasztják. Valószínűleg tized ennyit sem foglalkozott azzal, hogy mit érezhettek Julie rokonai, amikor a magáénak akarta annak idején. És most apaként kénytelen lenyelni a békát, hogy a lányát egy idegen férfi akarhatja ugyanolyan szenvedéllyel.  

Még élénken emlékezett arra a napra, amikor a még mindig jóképű férfi elé állt és megkérte Chloé kezét. Tudta, hogy Robert nem pártolja ezt a házasságot, túl nagynak tartja a köztük lévő 13 évnyi korkülönbséget, ráadásul a szakmájától sem volt különösebben elragadtatva, és fájó sebet ütött rajta a lány Los Angelesbe költözése is. Érthető, a lánya boldogsága lebeg a szeme előtt, de hát meg kellett értenie, hogy ezzel ő sincs másként.

Soha nem volt még nős, a kaszkadőrök viharos életét élte egészen addig, amíg egy forgatáson meg nem látta az apró lovasedzőt, aki a főszereplő nőnek próbált segíteni összebarátkozni a lovakkal. Első pillantásra érezte, hogy egy igazi kincset sodort elé az élet. Hetekig tartott, mire vette a bátorságot és elhívta vacsorázni, és akkor kellett szembesülnie azzal, hogy a lány ezek alatt a hetek alatt folyamatosan ezt a lépését várta. Észre sem vette a fiatalabb kollégákat, őt akarta minden észérv ellenére. A forgatás végeztével Matthew Corbin lemondott minden további felkérést. A vállalt kötelezettségeinek még eleget tett, de már szervezni kezdte az új életét. Megnyitotta a kaszkadőr-iskoláját, hogy tisztes polgári állást találva megtehesse a végső lépést, hogy gyűrűt húzhasson ennek a nagyszájú szélvésznek az ujjára, aki néha tényleg a lovai után rangsorolta. 

Julie zavartan keresett valami hétköznapi témát, amivel a pillanatnyi feszültséget oldani tudná, mert fel nem foghatta, Robert miért viselkedik minden alkalommal ilyen tüskésen a a férfival, aki most már a veje. Féltékeny a lányára, ezt le sem tagadhatná; és ezt az érzést ismeri ő maga is, hiszen Gregory mellett volt alkalma már megtapasztalni. Nagyobbik fiúk mára Robert hasonmásává vált. A legutóbbi filmes partyn együtt vonult az egész család a vörös szőnyegen, és a felharsanó sikítás velőtrázóbbá vált, amikor Greg is kiszállt a kocsiból. A két férfi egymás vállát átfogva pózolt pár pillanatig a kameráknak. Ugyanaz az alkat, arc és színek – idősebb és fiatalabb kiadásban. Kísérteties volt. De a fiúkat nem csábította a filmezés világa. Színházi díszlettervezőnek tanult és nem cserélte volna ezt el semmire. 

William volt, akit egy időben megkísértett a művészet. Zongorázni tanult, és tehetségesnek is mutatkozott, de aztán egy hirtelen döntéssel az állatorvosi egyetemet célozta meg. Talán a Chloéval töltött rengeteg idő a lovardában volt rá ilyen hatással, senki nem tudta biztosan. Ő maga sem. De elégedett volt az úttal, amelyre lépett; és elégedettek voltak vele a család kutyái is. 

Julie megrángatta a férje kézelőjét, hogy a figyelmét magára vonja.

-Mondtad már nekik? – intett fejével a friss házasok felé, akik éppen egy gyengéd csókban forrtak össze.

-Nem, nem mondtam. – morogta Robert, ahogy szemét lassan, vontatottan levette a boldogan ölelkező párról. Furcsa volt szembesülni vele, hogy a lánya felnőtt nő, akit nem zavarhat este ágyba; ráadásul majd ez a vadember teszi ezt meg. Meg még sok minden mást is, amit egyszerűen elképzelhetetlennek tartott. Hiszen még csak most született, most totyogott körülötte és ült a nyakában. Még csak most csinált belőle bohócot a színes hajgumikkal. Most tanult meg írni, olvasni, szinte tegnap érettségizett és a diplomáját egész egyszerűen nem is írhatta olyan komoly témáról, mint a sérült gyerekek lovasterápiája. 

Megrázta a fejét, aztán némi krákogással kísérve megszólalt.

-Tudom, hogy van hol laknotok, de talán elfogadtok tőlünk egy csekély ajándékot. Nem is tudom, lehet, hogy csak nekünk jelentene sokat, de ... szóval, amióta eljöttünk Los Angelesből... ti is tudjátok, hogy nem volt szívünk megválni a háztól, ahol kisgyerekként éltetek. Időnként jó szolgálatot tett, ha odaát volt dolgunk. De most úgy tűnik, ti ott szeretnétek élni, ezért anyával és a testvéreiddel arra gondoltunk, hogy legyen a tiétek az a ház. Éljetek benne olyan boldogan, ahogyan mi éltünk. És ha néha meglátogathatunk, legalább biztosan szép emlékeket ébreszt bennünk is. Elég nagy, hogy egy fészekalja gyerkőccel töltsétek meg, ha úgy alakulna – halkult el a végére a hangja.

Matthew meglepve, Chloé boldogan mosolygott rájuk.

-Ó, anya, apa, nagyon-nagyon köszönjük! Igazság szerint gondoltunk már rá, hogy eladjuk a lakásainkat, mert egyik sem elég nagy ahhoz, hogy családként éljünk benne, és már nézelődtünk is a régi ház környékén, de egyetlen olyat sem találtunk, ami annyira tökéletes lenne, mint az. – csacsogott Chloé vidáman.

Matthew  kicsit  zavartan kezdve, de egyre magabiztosabb hangon fűzte hozzá:

-Tudom, hogy féltik a lányukat, de mit mondjak, semmire nincs garancia – Robert szemöldöke úgy szaladt fel a homlokára, hogy Julie ijedten kapaszkodott a kezébe -,  -szóval, csak azt akarom mondani, hogy nem vagyok bolond. Chloé az életem nagy ajándéka, és komolyan gondoltam minden szót, amit a pap előtt mondtunk. – megfogta a lány kezét és magához húzta. „Hozzád hű leszek és veled megelégszem, Szeretetben élek veled és gondodat viselem, Testestül lelkestül szolgállak téged.”  - ismételte meg a korábban tett fogadalmat. És hálásan köszönöm, hogy ilyen csodálatos lányt neveltek, ráadásul megajándékoztak a bizalmukkal és hozzám adták. Bár, azt hiszem, ha ez utóbbit nem teszik, akkor megszöktettem volna. Mert nem tudnék élni nélküle. 

Robertnek eszébe jutott egy sok-sok évvel ezelőtti éjszaka, amikor ő ismételte el Julienak a házassági fogadalmukat, mert ő is úgy érezte, nem tudna élni a felesége nélkül. Magához ölelte Juliet és rámosolygott a lányáékra, aztán kinyújtotta a kezét Matthew felé és csak annyit mondott: Köszönöm!