Ötletbörze 04.

Hát, na... Karácsony is elmúlt... én nem tudom, mi ez, de ha normális kaját látok, sikít bennem a tiltakozás, hogy nem akarooook enni, de ha valami nasit (pl. habkarika-függőt a fáról vagy mézeskalácsot), akkor egy ördögi vigyorral el tudnék bújni és nyammogni. A bújás azért kell, mert az egész család próbál visszatartani a sötét oldaltól. XD Az már csak mellékes körülmény, hogy ugye a hangulat miatt, állandóan félhomály van, gyertyafény, vagy a karácsonyfa izzóinak parázsló fénye. Ettől meg nonstop álmos vagyok. Meg nyilván a meleg fronttól. Azon csak csöndben vigyorgok, hogy bár mindenki dugig van a három napos tömő-tortúrától, mégis az a téma, hogy mi legyen a szilveszteri menü.
Mellesleg meg kaptam egy masszírozós ülést és naná, nagyon jól esik, amikor a görgők végig gyömöszölik a hátam és a derekam, de éppen ennek köszönhetően most kicsit úgy érzem magam, mint akit elütött a busz. XD Jah, akinek semmi se jóóó....

De nem is linkelek itt tovább... itt a 04. ... előszóként egy őszinte vallomás. Amíg Tudjukki fel nem bukkant az életemben, én úgyszólván nem is láttam még szürke szemet. A nagyapámé szürkéskék volt, de kék. Na, kérem... a szürkénél nincs is szebb, legalábbis abban a körítésben, amelyben Tudjukkié van... verhetetlen.
*

04. Szürkeszem

-Neked nem is szürke a szemed! – hajolt váratlanul egy apró gyerekarc Rowan arcába, miközben a Metropol újságot lapozgatta unalmában. A férfi meglepetten hőkölt vissza. Életében nem látta ezt a gyereket.

-De, szürke – habogta önkéntelenül és segítségkérőn nézett szét a metrókocsiban.  Egy csinos, bár meglehetősen fáradt arcú nő sietett oda hozzá és a kislányt kézenfogva elnézést kérően dadogott.

-Ne haragudjon… nem szokott ilyet csinálni… Vicky így nem szabad viselkedni, elnézést…  - ráncigálta magával a gyereket.

-De nem is szürke! – kiabálta kislány gyorsan távolodva az anyja erős kézfogásában. Rowan zavartan bámult utánuk, s mint mindig, ha zavarban érezte magát, hosszú ujjaival végigszántott sűrű hullámos haján. De szürke. – motyogta magában, vitába szállva a kis cserfes útitárssal. Mi a francért olyan érdekes, hogy milyen színű a szeme? 

A nő két ajtóval odébb csendben pörölt a kislánnyal. A férfi felállt és a hozzá közelebbi ajtóhoz állt, hogy a következő megállónál leszálljon. Még sosem látta anyát és lányát. Vagy csak nem tűntek fel neki soha? Ahogy a szerelvény megállt és az ajtók szétcsúsztak, hosszú lépteivel kisietett az állomásról, pillanatnyilag megfeledkezve az előbbi apró incidensről. Tulajdonképpen nem sietett, egyszerűen így járt, energikusan,mint aki tudja, hova tart és nem akar időt fecsérelni semmi feleslegesre, csak elérni a célját, a lehető legrövidebb úton. Nemcsak így járt, de így is élt. Ilyen volt a munkájában is, célratörő, határozott. Egészen addig így élt, amíg egy napon a rendőrség nem kopogtatott az ajtaján a tragikus hírrel.

*

Rowan Marshall 32 éves volt és özvegy. A felesége Melanie terhes volt, amikor évekkel ezelőtt egy autóbalesetben az életét vesztette. Kislányt vártak, de a feleségére nem volt túl jó hatással a terhesség. Állandóan azzal gyanusította a férjét, hogy terhes testét nem találja elég vonzónak és a sok túlóra egészen biztosan fülledt légyottokat takargat. Rowannak már elege volt  abból, hogy állandóan magyarázkodjon a nagy semmiről, szó szót követett és az asszony kocsiba ült, hogy a szüleihez menjen és az anyjának folytassa akkoriban véget nem érőnek tűnő panaszkodását. Sosem ért oda, mert az első útkereszteződésben belehajtott a pirosba és egy teherautó oldalba kapta. Mire a kórházba értek vele, meghalt és vele együtt meghalt Amanda is, mielőtt megtudhatta volna, milyen az élet. Rowan pedig mind jobban belesüppedt az önmarcangolásba… ez mind nem történhetett volna meg, ha ő egy kicsit türelmesebb az érzékeny asszonnyal.

*

Gabriela Hollins 30 éves volt, egy 5 éves cserfes kislány, Victoria édesanyja. Sosem volt férjnél, mert a diplomaosztót követő éjjelen lefeküdt egy tanárával, aki később nem ismerte el a kapcsolatukat sem, a kislány létezését pedig még kevésbé. De nem tudta rávenni senki, se család, se barátok, hogy elvetesse a gyereket. Végül a szülei mellé álltak, így nem sokkal Vicky születése után munkába tudott állni,hogy előteremtse a pénzt a megélhetésükhöz. Danielt nem perelte gyerektartásért, legszívesebben azt is elfelejtette volna, hogy voltak napok, amikor azt hitte, személyében megtalálta az igazi társat. Ehelyett csak egy csalódással lett gazdagabb, ami hosszú évekre elvette a kedvét a további próbálkozásoktól. Aztán nemrégiben Vickyt a tükör előtt találta, ahogy a tágra nyitott szemeit vizsgálgatja.

-Mit nézel, kicsim? – simogatta meg a kislány szöszke haját, amit az apjától örökölt.

-Azt mondták az óvodában, hogy csodás szürke szemem van. De én inkább kéknek látom.

-Pedig szürke, pontosan olyan, mint a papádé volt – sóhajtott a nő, ahogy eszébe jutott a férfi szinte hipnotikus tekintete, amivel a katedráról nem egy hallgatóját bűvölte el. Vicky pedig attól a naptól kezdve úgy tűnt életcéljának tekintette, hogy megtalálja az apját, a Szürkeszeműt.

*

Ma éjjel azonban Rowan és Gabriela is úgy feküdtek az ágyukban, az éjszaka fényeinek játékát figyelve a plafonon egy ismeretlenre gondoltak.

Rowan azon törte a fejét, miért nem kérdezte meg, hogy miért kellene szürkének lennie a szemének. Talán az a szomorú szemű asszony válaszolni tudott volna a kérdésére. Talán egy rövid beszélgetés felvidíthatta volna. Ilyen csinos nővel nem találkozott már régen. Talán… talán ideje lenne már túllépnie a múlton, és meglátnia a körülötte élő embereket.

Gabriela pedig  arra gondolt, hogy bár nem volt elragadtatva Vicky egyéni kis akciójától, de az tagadhatatlan, hogy a lánya a legjóképűbb férfit nézte ki magának a metrókocsiban. Talán nem kellett volna olyan hamar megfutamodnia, talán beszélgetnie kellett volna a férfival, talán… édes lányom, soha nem fogod megjegyezni, hogy a talán-nal kezdődő gondolatok mindig csak bajt hoznak és csalódást?