Peter Cunningham újra és újra belekezdett Chopin zongoradarabjába, de ma annyira
dekoncentrált volt, hogy egész egyszerűen képtelen volt hibátlanul lejátszani
az ismerős darabot. Vagy csak ez a rohadt kerekesszék zavarta. Képtelen volt hozzászokni,
pedig már lassan egy hónapja volt arra kényszerítve, hogy ebben töltse a
napjait és egyelőre el sem tudta képzelni azt az időt, amikor végre felállhat
belőle. Ha egyáltalán majd fel tud állni. Az a kocsi alaposan elintézte. Az
orvos azzal riogatta, hogy talán egész életében bottal fog csak járni, és ez
volt még az optimistább verzió.
A darab még így is jól szólt volna, hogy a pedálokhoz hozzá
sem fért a lábait borító ormótlan csizmáktól, de a keze meg-megremegett, -
nyilván a benne dúló feszültségtől -. a ritmust vétette el, és ettől valahogy
fals lett az egész. Legalább egy cigire rágyújthatna, de akkor még ezt az apró
sikerélményt is lehúzhatná a klozetton, amit az önkéntes nikotin-elvonókúrája
jelentett. Amikor a kocsi elcsapta, a cigi messzire repült a kezéből, egyenesen
egy apró olajfoltba, ahol azonnal lángra kapott. Ő pedig a szilánkosra tört
lábait el sem tudta húzni a tűz útjából. A nadrágja szabályosan ráégett a lába
szárára, mire valaki végre elráncigálta a tűztől. Sosem tudta meg ki volt az,
mert a fájdalomtól elvesztette az eszméletét.
Lecsapta a zongora tetejét és a kereket forgatva a kanapéhoz
gurult, hogy bekapcsolja a tv-t. Végigpörgette a csatornákat, de egyetlen
nézhető műsort sem talált. Felvette a könyvet, amit legutóbb olvasott, Ken
McClure Donor című regényét. A gondolatébresztő krimi az orvosi cselszövésekről
szólt és kissé nyugtalanná tette most, hogy ő is ebben a világban volt
kénytelen mozogni. Mozogni… hát éppen ez volt a baj… mozogni képtelen volt,
úgyhogy inkább csak átvitt értelemben értette az előbbieket.
Kinézett az ablakon és a nap járásából nagyjából sejtette,
hogy most kezdődne a zongoraórája Mrs. Kozlowskánál, a lengyel származású
tanárnőnél, akinél ihletettebben Chopint
senki nem interpretálhatna. A cd-lejátszóhoz gurult és bekapcsolta. A
szobát hamarosan betöltötték egy fiatal zongoraművész által játszott Chopin darab dallamai. Ez volt
az utolsó alkalom, amikor még el tudott menni egy koncertre. Egy európai fiatal,
vak zongorista lépett fel, aki koraszülöttként egy hibás inkubátorkezelés miatt
vesztette el a látását, és mégis megtalálta az utat a zene világában. A Lincoln
Centerben ezer ember előtt teltházas koncertet adó Tamás Érdi magabiztosan
lépett ki a színpadra, csak a zongorához érve árulkodott mozgása arról, hogy
egy láthatatlan világban kell eligazodjon. Aztán leült és ahogy ujjai
meglódultak a billentyűk felett, világossá vált, hogy a srác előtt nincs
akadály. Később elolvasta a róla szóló ismertetőt és csodálattal adózott a
kitartásának, az őt segítő tanároknak, amiért közösen megtalálták a módszert,
amivel épp annyira lehetett a zene az ő életének része, mint ahogy ő maga a
zene része. Tulajdonképpen újrakomponáltatták vele azokat a darabokat, amiket
megtanult, és az eredmény minden várakozást felülmúlt. Peter csak csodálni
tudta azt az erőt és kitartást, amivel az ifjú zenész haladt a sikerhez vezető
úton. Az akkori élmény mára követendő példa lett a számára. Más nehézségek
álltak előtte, de keményen eltökélte, hogy ő sem adja fel.
Felvette a mappáját az asztalról és átlapozta. Kaotikus
összevisszaságban követték egymást rajzok és novella-töredékek, versrészletek
és néhány dallam lekottázva, amilyen napjai éppen voltak. Ma valahogy egyikhez
sem volt kedve. Ma semmihez nem volt kedve. Ma kifejezetten zavart volt, és ezt
a zavart egy váratlan látogató idézte elő benne. Sylvia.
Amíg ez az átkozott baleset meg nem történt, néha összejött
zenészlányokkal a főiskoláról, de Sylvia még arra sem érdemesítette, hogy egy
kávéra beüljön vele valahová. Ha összefutottak a főiskola hatalmas boltívei
alatt valamelyik méltóságteljes folyosón, a lány csak halványan rámosolygott,
aztán szaladt tovább. Ha meg akarta állítani, sajnálkozva szabadkozott, aztán
futott tovább. Mindig sietett. Mégis Petert érte a baleset, aki csak azon az
egyetlen napon rohant… egyenesen egy sebesen közeledő furgon elé.
Ma reggel, miután az olyan egyszerű tevékenységektől, mint
hogy wc-re menjen, vagy megmossa a fogát, teljesen kimerült, megszólalt a
csengő. Már fel sem kapta magára a pólóját, csak odagurult az ajtóhoz és
kitárta. A küszöbön pedig ott ácsorgott Sylvia és szemeit lesütve elnézést kért
a zavarásért. Zavarásért? Amikor ez volt az utóbbi hetek legnagyszerűbb
meglepetése?
3 megjegyzés:
Tyű jutkám, tényleg nehéz lesz így választani, ha ennyi apró szösszenetet mutatsz nekünk. :)) Most olvastam el a tegnapit is, érdekesnek ígérkezik mindkettő. XD De még mindig ugyanaz a kedvencem. :))))
A mai otlet rovidre sikerult kicsit. olyan szepen kidolgoztad a figurat, elottem is van a ferfi az osszes nyugevel, de nem tudom mi lesz a konfliktus, vagy a tortenet szala merre kanyarodhat. A titokzatos lanyrol nem tudtunk meg semmit.
Azt sem, hogy vegul is miert ment el a ferfihoz, mikor amugy olyan lelkesen es sikeresen elkerulte eddig. Valami tampontot, segitsevet adhattal volna! :O
Vagy pont ezzel a titkolozassal kivantad felkelteni a figyelmunket?
Asszem sikerult! XDDD
Szia!
3-dik kedvenc.
további sok sikert és várom a következőket.
Nikol
Megjegyzés küldése