Túl az Óperencián 38.

Martin már felváltotta az ultrahangos készülék mellett, így Rick lehevert az ágyára és aludni próbált, de nem jött álom a szemére, fülében az orca panaszos, felbőszült kiáltása visszhangzott. Már megint az emberi felelőtlenség okozott visszafordíthatatlan kárt a természetben, pedig éppen azért vannak itt, hogy megóvják az utókornak. Nem is értette, Vickyék miért nem érték be a távcső nyújtotta élménnyel, miért van az emberekben mindig a vágy, hogy az ismeretlent megérintsék, beleavatkozzanak az életébe, hogy birtokolják. Most egy újabb tragikus példa figyelmeztette őket, hogy rossz a megközelítés. 

A lány sápadtan hallgatta Carliss szemrehányását, láthatóan jobban megrázta a halálközeli élmény, mint a főnökük pattogó szavai. Rick már-már megsajnálta, de aztán felrémlett előtte a vérző borjú képe, ahogy a tengeri ragadozók pillanatok alatt szétmarcangolják a testet az anyja szeme láttára. A brutális mészárlás képei megacélozták a lelkét és szótlanul ment el a nő mellett, miután a vacsorát kedvetlenül turkálva fogyasztották el az étkezőben. Hal, a végzetes kiruccanás másik idióta résztvevője vigasztalta a lányt.

Ennek az egész szerencsétlen közjátéknak egyetlen pozitív kihatása lett, hogy Carliss kitartó próbálkozása ellenére két nappal korábban térnek vissza. Mason kapitány nem volt hajlandó kockáztatni a hajó és az utasok biztonságát, és a makacsul őket követő állat előtt haladva jó tempóban haladt a kikötő felé. Ha így haladnak, reggelre már ki is kötnek. Úgy döntött, ezt nem is mondja el Rinának, hanem meglepi egy korai ébresztővel.

*

Tony az álmosságtól kába tekintettel hunyorgott az ajtó előtt álló szőrös pasira.

-Szia! Neked nem kellene még a vízen lenned? Sabrina nincs itthon, anyáddal maradt tegnap este, mert apád váratlanul visszarepült New Yorkba. Az ottani házba betörtek és ment megnézni, hogy mekkora a baj.

-Akkor bocs a zavarásért. Sandra már jobban van? – tette még fel Rick a kérdést, mielőtt megfordult volna és leinti az első taxit, amit ezen a korai órán találhat.

-Kösz, sokkal jobban. Már fel is kelt, bár még csak néhány órára naponta, de azt hiszem, már lassan magunk mögött hagyhatjuk ezt az egész rémálmot. – sóhajtott a férfi. –Ha már itt vagy, iszol velem egy kávét? – intett a fejével befelé. –A lányok úgyis biztosan még az igazak álmát alusszák. Oliviának jó oka van rá, Rina meg ma nem megy be az egyetemre, úgyhogy biztos kihasználja az alkalmat, hogy lustálkodhat egy kicsit.

-Oké, egy kávé jól fog esni, de aztán sietek, hogy meglephessem őket. – motyogta Rick, nem sejtve, hogy ez a fél óra késlekedés milyen irányt szabhat a mai, sőt az elkövetkező néhány napnak.

*

Damien Stielmannak majdnem fél éve volt tökéletesíteni a tervét, aztán mégis egyetlen éjszaka leforgása alatt talált ki egy újat. Nem is okozott különösebb problémát, hiszen a rögtönzés úgyszólván életszükséglet volt nála. Számtalanszor került már olyan helyzetbe, amikor a szituációhoz való azonnali alkalmazkodás a börtöntől mentette meg vagy éppen az életveszélytől. Most alig hitte el, hogy az élet ennyire a kezére játszhat. Csak egy telefonjába került, hogy egy new yorki haverját megkérje, jelentsen betörést a Maitland házba, és ahogy számított rá, a hülye rendőrök előbb értesítették Alex Maitlandet, minthogy utána jártak volna, ténylegesen történt-e behatolás a lakatlanul is erődként őrzött épületbe. A park dús lombjai alatt cigarettázva lustán elmosolyodott, ahogy a férfi az esti géphez sietve, beült a taxiba, hogy New Yorkba repüljön. Na, madárkáim, hamarosan eljön a ti időtök is! – figyelte a kocsi után integető Oliviát és Sabrinát, aztán a fűbe pöckölte a csikket és felült a motorra. De előbb még néhány dolgot elő kell készítsen.

*

Alex gépe épp csak leszállt, amikor telefonon keresték a new yorki rendőrségtől. Bocsánatot kértek, amiért korábban a betörés hírével zavarták. Sajnos egy tapasztalatlan kolléga vette a bejelentést és azonnal a telefon után nyúlt, ahelyett, hogy előbb meggyőződött volna a bejelentés  komolyságáról. Remélték, hogy még nem indult el és további sűrű elnézéskérések közepette már le is tették a telefont. Alex egy pillanatra elbizonytalanodva nézett ki a reptér előtt sorakozó taxik felé. Ha már itt van… de nem, egész úton valami furcsa nyomasztó érzés telepedett rá, valami belső riasztó villogott a fejében, hogy jobban tenné, ha mielőbb visszafordulna, így aztán inkább a légitársaság pultjához lépett és jegyet váltott az első visszafelé induló gépre.

*

Damien Stielman idegesen nézett végig a társain. Mindannyian szürkés-khaki egyenruhában voltak. A furgon, amit Josh lopott, egy takarítócég emblémáját viselte az oldalán. Ezen a puccos környéken egyáltalán nem volt feltűnő a jelenléte még ezen a korai órán sem. Az a sok unatkozó háziasszony, akik ezekben a fagylaltszínű házakban most ébredeznek, nyilván nem koszolják össze gondosan manikűrözött kezecskéiket piszkos házimunkával. Nem a főúton álltak le, hanem a sarkon túl, a kis mellékutcában, amely rejtve volt a parkba korán induló futók tekintete elől. Az oldalsó kapu zárja nem jelentett akadályt és biztosak voltak benne, hogy a házból észrevétlenül juthatnak ki arrafelé. Senki nem tud majd felvilágosítással szolgálni, hogy hova tűnhetett a két nő, amíg ők maguk nem akarják majd a ház urának tudomására hozni. – dörcsölte elégedetten a tenyerét. Josh felé biccentett, aki a termetéhez képest a legbizalomgerjesztőbb ábrázattal dicsekedhetett hármójuk közül. A szőke óriás egy kis üveget vett elő a zsebéből és egy puha kéztörlő darabot. Aztán fél kezét a háta mögé rejtve megnyomta a csengőt.

*

Sabrina mosolyogva lapozgatta a hatalmas fényképalbumot, amit Olivia az utolsó dobozok egyikéből éppen most csomagolt ki. Rick volt a képeken, a kicsi Rick, a szöszke, kis pufók arcú babaszépség, ahogy az apja ölében ülve, fülhallgatóval a fején vidáman néz a kamerába. Körülötte hangszerek, mintha egy stúdióban készült volna a felvétel.

-Sosem akart zenész lenni? – szólalt meg és az asszony tudta, hogy miért kérdezi.

-Nem volt türelme hozzá. Meg az apjának se a tanításához. Azért is érzem egyfelől nagy igazságtalanságnak, másfelől óriási előrelépésnek, hogy Alex most éppen nehezen nevelhető gyerekekkel akarja megszerettetni a zenét. Rick még gitározni se az apjától tanult meg, hanem a haverjaitól a középiskolában.

Sabrina becsukta az albumot, amiből néhány oldalon hiányoztak a képek, aztán folytatódott egy sokkal idősebb Rick-kel. Tudta, hogy a hiányzó oldalakon Corinna képei lehettek, amiket az asszony túl fájdalmasnak tartott benne hagyni. Szíve szerint megkérdezte volna tőle, miért ítélte feledésre a kislányt, de ugyanakkor tisztában volt vele, hogy Olivia nagyon is megőrizte emlékei között a kicsit. Ettől függetlenül igazságtalannak tartotta, hogy a képeit kiszedte az albumból.

Egyikük sem aludt túl jól az éjjel, és a korai időpont ellenére mind a ketten jobbnak látták, ha felkelnek, mint hogy a plafont bámulva szenvedjenek az ágyban. A kávét kortyolva Olivia hirtelen ötlettel a lányra nézett.

-Menjünk át Rickhez! Kicsit kiszellőztetünk, rendet rakunk. Nemsokára hazajön, ne abba az áporodott szagú lakásba kelljen hazatérnie!

-Rendben. – bólintott Sabrina. –Úgyis keresek egy ruhát, szerintem ott lesz nála, legalább megnézhetem a szekrényben. Majd én vezetek!

-Kérni is akartalak rá – mosolygott rá az asszony. –Te úgyis jobban ismered ezeket a kis utcákat, nekem még mindig kell a GPS segítsége.

Felállt, magához vette a kocsi papírjait és a slusszkulcsot, meg a listát a bevásárlandó cikkekről, amikor megszólalt a csengő. Csodálkozva néztek egymásra, ilyen korai órán vajon ki lehet? Sabrina indult, hogy megnézze, ki lehet a váratlan látogató. A kémlelőn kilesve egy magas szőke férfi állt az ajtó előtt valamiféle szürkészöld egyenruhában. Talán valami küldönc – futott át az agyán és kinyitotta az ajtót. A következő pillanatban egy émelyítő szagú puha rongy fedte el az orrát és a száját. Utolsó tiszta gondolatával még arra gondolt: a jó öreg éter még mindig beválik, aztán megroggyant a térde és elsötétült a tudata.

Olivia a kisebb zajra kíváncsian lépett ki az étkezőből.

-Ki az? – aztán a a kérdés benne szakadt, ahogy meglátta a nagy darab fickókat, akik közül az egyik éppen a falnak támasztotta az ájult lányt.

-Mrs. Maitland? – nézett rá egy lófarkas nagydarab fickó. Olivia a döbbenettől még sikoltani sem tudott, csak tehetetlenül bólintott.

-Mi történt vele? – lépett Sabrina felé, de a szőke óriás elkapta a karját.

-Nincs semmi baja, és ha nem akarja, hogy legyen, akkor szépen csendben teszi, amit mondunk. Nyissa ki a hátsó ajtót és feltűnés nélkül szépen beszállunk a kocsiba, ami ott vár ránk. Értve vagyok? Ha kiabálni próbál, annak ez a leányzó issza meg a levét. Na, induljon!

Az erélyes hang és a goromba mozdulat, amivel a fickó a hátsó ajtó felé lódította, megtette a hatását. Olivia önkéntelenül is a hasára tette a kezét, miközben aggódva nézte, ahogy Sabrina rongybabához hasonlóan tehetetlen testét az egyik fickó felnyalábolja és utánuk hozza. A kertkapu, amit még sosem használtak, de a beköltözéskor egészen biztosan zárva volt, most tárva-nyitva állt és egészen közel hozzá egy szürkés színű furgon parkolt, nyitott oldalajtóval, amelyen valami takarítócég emblémája díszelgett. A füstszínű üvegek nem sok belátást biztosítottak az utastérbe, ráadásul úgy tűnt, hogy a raktér ablakaira valami átlátszatlan fóliát ragasztottak. Még azt sem fogja tudni, merre mennek, bár nem is ismeri még annyira a várost, hogy tájolódni tudjon. Félelemtől elszoruló torokkal nézte, ahogy Sabrinát kissé keményen a raktérben leterített pokrócra fektették, aztán őt is meglökték, úgyhogy igyekezett minél gyorsabban a lány mellé kuporodni. 

A fejébe vette Rina fejét, hogy az úton zötyögve ne koccanjon a feje még a padlózathoz is, aztán az ijedtségtől szinte üres aggyal nézte, ahogy rácsapják az ajtót, kattan a zár, s végül hamarosan a lomha jármű nekivág az óceán felé vezető lejtős útnak.

A félhomályban minden időérzéke elveszett, úgy érezte már egy órája tart az utazás az ismeretlenbe. Sejtette, hogy pénz állhat a háttérben. Elég hamar rájöttek, hogy érdemes egy kis kockázatot vállalniuk, hogy a vagyonából részt szakítsanak. Biztos volt benne, hogy nehéz napoknak néznek elébe, mire Alex visszatér és minden idegszálával igyekezett a pánik egyre erősebben előtörő érzése ellen küzdeni. Jobb ötlete nem lévén, Sabrina haját simogatta és némán mantrázta magában a biztatást: Nem lesz baj! Nem lehet baj!