Mindenki egyért, egy érte - 17. rész

-Ez volt a jó hír. – közölte önelégülten az ügyvéd, de Ricardo már nem is figyelt rá. A lényeget már hallotta, az új eljárásban szabadlábon védekezhet, tekintettel a rablásban betöltött elhanyagolható szerepére.  Mivel a banda összes tagja ült, attól sem kellett tartani, hogy összebeszélnek vagy meglógnak az igazságszolgáltatás elől. Pillanatnyilag úgy tűnt, hogy igenis kifizetődőek voltak a korábbi hónapok, amikor magát meghúzva, a legkisebb függelemsértés nélkül tette, amit mondtak neki. Példás magaviselete jutalma pedig egy közelgő szabadulás. Ha a szerencse tovább is kitart mellette, a már letöltött büntetéssel megelégszenek az új tárgyalás során is.

-A rossz hír pedig, hogy a volt felesége távolságtartási kérelemmel élt. Ennek értelmében előzetes megegyezés nélkül nem keresheti fel, a közös gyermek láthatásáról pedig a bíróság fog dönteni. Addig mindenképpen kerülnie kell a még a legapróbb szóváltást is. – folytatta az ügyvéd fontoskodva.

-Nem probléma – legyintett Ricardo, mintegy félresöpörve az ügyvéd aggályait. Emma egy börtönviselt ember ellen kért távolságtartást, de őt jó magaviselet miatt engedik ki, a felesége be fogja látni, hogy nem kell félnie tőle. Mondjuk az a másik jómadár már nem mondhatja el ugyanezt magáról, de nem is fogja nagydobra verni a vele kapcsolatos terveit. Majd gondoskodik megfelelő alibiről. Idebent elég sok trükköt tanult a dörzsöltebbektől, már azt is tudta, hogy hiba volt ezzel a bandával összeállnia. Csupa kisstílű lúzer, az ilyenekkel soha többé nem szabad leülnie. A szabadulást követő tervei még csak nagyon homályosan kezdtek összeállni a fejében. Egyetlen dologban volt biztos, hogy ennek a bizonyos Roberto Daponténak el fogja magyarázni, hogy semmi keresnivalója Emma és Tony körül.

*

-Itt járt, amíg nem voltam itthon? – nézett körül Norah Bradley és Emmának nem kellett szótár, hogy megfejtse, Robertre gondol az anyja. Dacosan felvetett állal nézett az asszonyra:

-Igen.

-Gondoltam. – hümmögött Norah, miközben a botjára támaszkodva a szobája felé vette az irányt. A műtét nagyon sok erejét kiszívta. A fekvés, az infúziók, a diétás koszt, a hangosan horkoló szobatárs... betegebbnek érezte magát, mint amikor bement a kórházba, de biztos volt benne, hogy néhány nap után itthon majd visszazökken a normális kerékvágásba.  –Tony hol van?

-Óvodában. – válaszolt Emma. Itt volt az ideje, hogy a kicsi a kortársai között töltse a nap nagy részét, ne a nagymamával és még kevésbé Roberttel. Szerencsére Tony nagy élményként élte meg ezt az egészet, úgyhogy a beszoktatás simán zajlott. 

-Tetszik neki? – roskadt le az anyja az ágy szélére és a párnákra dőlt. Emma elszoruló torokkal nézte a korábban oly életerős asszonyt, hogy a betegség máris mennyit rombolt az egészségén. Nem volt naív, tudta, hogy a műtéttel csak haladékot kaptak... ha kaptak egyáltalán. A szövettani eredményt a hazaindulásuk előtt kapta kézhez az orvos és a tekintete önmagáért beszélt. Rosszindulatú volt a daganat, ahogy kezdettől sejtették is. Ettől függetlenül az anyja hozzáállása az utókezelésekhez nem változott meg. Elutasított mindent, amit a szakemberek javasoltak. Magában már eldöntötte, hogy elfogadja, amit a sors osztott és meg sem próbálja kijátszani ... főleg nem olyan kezelésekkel, amelyek csak a kínjait szaporítanák. Dr. Cosma igyekezett meggyőzni őt, hogy ezen a területen is szinte naponta történnek nagy áttörések, a régi kezelések rémhíreit már nem kell komolyan vennie, ő mégis ragaszkodott a döntéséhez. Emma alternatív gyógymódjai felől még nem döntött. Szíve szerint várt volna egy kicsit, hogy ne feleslegesen dobálja ki azt a kisebb vagyont a gyógyszerekre, és meg sem hallotta, ahogy a lánya érvelni próbál, hogy talán a legmeghatározóbb hónapokat hagyja így veszendőbe menni. Az ember megszületik, aztán meghal. Ő már régen tudomásul vette ezt a tényt. Hosszúnak érezte az éveket, amiket megélt és bármennyire is szerette a lányát és az unokáját, mégis úgy érezte, hogy a két rossz közül a kisebbet választja, ha nem fáradozik hiábavalóan a gyógyulás kergetésével. Idős volt, éppen eleget látott az életből, hogy tudja, csodák nincsenek. Az ő számára egészen biztosan nem. Az utóbbi napok éberebb perceiben a lányánál jártak a gondolatai. Emma felnőtt... egyszer ugyan rosszul döntött, de szerencsére megjött az esze, véget vetett annak a házasságnak és ahogy ő meg tudta ítélni, felelősségteljesen élte az új életét. Munkája volt, a gyerekét szeretettel nevelgette és ha igaz, még akkora szerencséje is volt, hogy ebben a jóképű szomszédban egy normális fickót halászott ki. Tanult a hibájából és emiatt Norah könnyű szívvel gondolt azokra az időkre, amikor Emmának egyedül kell megállnia a lábán. Ha semmi mást nem is tudott örökül hagyni rá, csak a régebben önmagában is szunnyadó kitartást és erőt, akkor már volt értelme az életének. 

-Szereted? – kérdezte halkan és Emma arcán máris ott volt a válasz. Nem kellett körbeírnia, hogy kire gondol. A lány szerelmes volt és boldog, úgyhogy az a nyikhaj aligha csak egy-egy vacsorára jött át, amíg ő nem volt itthon. 

-Igen. – hallott a halk beismerést.

-És ő? – kérdezte az asszony.

-Az hiszem, ő is. – mosolyodott el a lánya, ahogy Robert ölelésére és a forró szavakra gondolt, ahogy a fülébe suttogja a vallomását.

-Tony kedveli? – érkezett a  következő kérdés, ami Norah számára legalább annyira fontos volt, mint a lánya érzelmei.

-Imádja. – nyugtatta meg Emma. Hogyan is mondhatná el... amikor a fiát Roberttel látja, a kételkedés halvány szikrája sem éled benne. A szívének kedves két „férfi” között olyan kötődés alakult ki, amilyet Tony a saját apjával sem biztos, hogy megélt volna valaha is. 

-Nézd, tudom, hogy amikor terhes lettél, én óriásit hibáztam. – kezdett bele halkan az anyja a vallomásba. Emma le akarta inteni, de Norah végig akarta mondani. –Amíg élek nem tudom megbocsátani magamnak, hogy cserbenhagytam a lányomat, amikor a legnagyobb szüksége volt rám. Foghatnám apád fafejűségére, de ez csakis az én hibám volt. És nem akarok megint hibázni, amikor már alig maradt időnk. ... – Emma újra félbe akarta szakítani, tiltakozni még a gondolat ellen is, de Norah egy intéssel belé fojtotta a szót. El kell mondja, amíg még képes rá, hogy őszintén mit gondol a Roberttel éledező románcról. –Azt hiszem, most jól választottál. Ne hagyd, hogy miattam tönkremenjen valami, ami a jövőd lehet. Mondanám, hogy költözzön ide, de ugyanakkor nem akarom, hogy lássa, ahogy az öregségem mellett ez a francos kór is tönkretesz. Igazából azt sem akarom, hogy te és a gyerek lássátok. Nagyon nagy segítség lenne nekem, ha keresnél valami intézetet, ahol az utolsó hónapokat tölthetném. 

Emma döbbenten hallgatott. Utolsó hónapokat? Ennyire kritikus lenne a helyzet? Az orvos neki bizakodó, igaz halvány mosollyal beszélt a jövőről, az anyja meg úgy, mint aki már végrendelkezni kíván. A csomó a torkában csak dagadt, se megszólalni, se sírni nem tudott, csak üres tekintettel bambult maga elé.

-Miért nem akarod, hogy melletted legyünk? – kérdezte végül sírósan elvékonyodott hangon. Norah lehunyta a szemét. Éppenséggel szerette volna, de a kórházban fekve pontosan látta, hogy mit képes tenni egy testtel és egy szellemmel ez a betegség. Még azt is nehéz volt elfogadni, hogy most ő került sorra. Azt pedig még nehezebb, hogy ezt a szenvedést megossza a lányával és azzal a tündér csöpp gyerekkel. Múlt éjjel már az is végigfutott az agyán, hogy most, amikor még önállóan képes cselekedni, milyen egyszerűen le tudná zárni a dolgokat. A fiókjában egy patikányi gyógyszer hevert, még a férje gyógyszerei közül is jónéhány. Egy színes kis koktél este lefekvés után, és mire reggel Emma keresné, már túl is lennének mindenen. De még nem jött el az ideje. Még volt annyi ereje, hogy az életet válassza, az örömöt, amit az unokájának a látványa jelent. Ha már örülni sem tud, majd újra elgondolkozik a dolgon. 

-Rendben... talán elhamarkodtam a dolgot, de idővel ez szükségszerű döntés lesz, hidd el. Te dolgozol és szükséged van a munkára, én pedig talán majd a legegyszerűbb dolgok elvégzésére is képtelen leszek segítség nélkül. Úgyhogy csak annyit kérek, nézz körül, beszéljünk róla, barátkozzunk a gondolattal! Aztán ha időszerű lesz... tudom, hogy nem hagysz magamra. De nem akarom, hogy Tonynak máris a halállal kelljen szembenéznie, amikor még nem is élt. Neki nem kell látnia ezt!

Emma leroskadt az anyja mellé, megsimogatta a kezét és meglepte az asszony erőteljes szorítása. Még erős... fizikailag is, de lelkiekben is, ha egyáltalán képes volt így végiggondolni a dolgokat és megosztani vele az akaratát. Tisztelte benne ezt az erőt és beleegyezően bólintott. Norah szorítása ellazult és most ő simogatta meg a lánya kezét.

*

Robert szeme végigfutott a könyvtárakon. Ugyanaz a dolgozat immár háromféle megközelítésben, de igazából egyikkel sem volt elégedett. Kitörölni sem merte a próbálkozásait, mert hátha éppen a legjobbat dobná a kukába. Túlságosan összetettnek érezte a témát, ráadásul olyannak, amit egyetlen mondattal meg tudna válaszolni. Legalábbis a jelen helyzetben. „Pályakezdő diplomások a munkaerőpiacon - hogyan ítélik meg munkaerő-piaci kilátásaikat a fiatalok, mit tesznek a sikeres elhelyezkedésért, mik az elképzeléseik a jövőről, mennyire vannak tisztában a munkáltatók elvárásaival. Mik a munkáltatók elvárásai a pályakezdőkkel kapcsolatban. A munka és a magánélet egyensúlya - hogyan ítélik meg a munkavállalók saját helyzetüket ebben a tekintetben”

Nos, ő személy szerint annyit mondana el minden áltudományos zagyválás helyett a dologról, hogy majdnem reménytelen az elhelyezkedése, viszont már előre utálja, hogy egy cég Emmától és Tonytól vegye el az ő idejét. Számtalan on-line kérdőívet bocsátott útjára az elmúlt hetekben és a válaszokból azt szűrte le, hogy a korosztálya nagyjából ugyanígy gondolkozik a dologról. Megpróbálta ezeket a válaszokat csoportosítani és elemezni, de a végeredményt siralmasnak tartotta szakmai és személyes szempontból egyaránt. Annyira gondtalanul teltek az évek az egyetem védőhálójával a segge alatt, és most mindez egy csapásra a múlté lesz, ha kezében lesz a diplomája. Kereshet egy állást, és óriási szerencséje lesz, ha rá is akad, aztán fásultan robotolhat a hét öt napján, hogy szerencsés esetben a megmaradó kettőt a családjával tölthesse. Hoppá! A családjával? – esett ki a grafitceruza a kezéből, amivel eddig mindenféle grafikonokat firkált maga elé egy papírlapra. Családjával... – kúszott egy játékos vigyor az arcára. Ledobta a tollat és felpattant, hogy átkopogjon Emmához.