-Ez volt a jó hír. – közölte önelégülten az ügyvéd, de
Ricardo már nem is figyelt rá. A lényeget már hallotta, az új eljárásban
szabadlábon védekezhet, tekintettel a rablásban betöltött elhanyagolható
szerepére. Mivel a banda összes tagja
ült, attól sem kellett tartani, hogy összebeszélnek vagy meglógnak az
igazságszolgáltatás elől. Pillanatnyilag úgy tűnt, hogy igenis kifizetődőek
voltak a korábbi hónapok, amikor magát meghúzva, a legkisebb függelemsértés
nélkül tette, amit mondtak neki. Példás magaviselete jutalma pedig egy közelgő
szabadulás. Ha a szerencse tovább is kitart mellette, a már letöltött
büntetéssel megelégszenek az új tárgyalás során is.
-A rossz hír pedig, hogy a volt felesége távolságtartási
kérelemmel élt. Ennek értelmében előzetes megegyezés nélkül nem keresheti fel,
a közös gyermek láthatásáról pedig a bíróság fog dönteni. Addig mindenképpen
kerülnie kell a még a legapróbb szóváltást is. – folytatta az ügyvéd
fontoskodva.
-Nem probléma – legyintett Ricardo, mintegy félresöpörve az
ügyvéd aggályait. Emma egy börtönviselt ember ellen kért távolságtartást, de őt
jó magaviselet miatt engedik ki, a felesége be fogja látni, hogy nem kell
félnie tőle. Mondjuk az a másik jómadár már nem mondhatja el ugyanezt magáról,
de nem is fogja nagydobra verni a vele kapcsolatos terveit. Majd gondoskodik
megfelelő alibiről. Idebent elég sok trükköt tanult a dörzsöltebbektől, már azt
is tudta, hogy hiba volt ezzel a bandával összeállnia. Csupa kisstílű lúzer, az
ilyenekkel soha többé nem szabad leülnie. A szabadulást követő tervei még csak
nagyon homályosan kezdtek összeállni a fejében. Egyetlen dologban volt biztos,
hogy ennek a bizonyos Roberto Daponténak el fogja magyarázni, hogy semmi
keresnivalója Emma és Tony körül.
*
-Itt járt, amíg nem voltam itthon? – nézett körül Norah
Bradley és Emmának nem kellett szótár, hogy megfejtse, Robertre gondol az
anyja. Dacosan felvetett állal nézett az asszonyra:
-Igen.
-Gondoltam. – hümmögött Norah, miközben a botjára
támaszkodva a szobája felé vette az irányt. A műtét nagyon sok erejét kiszívta.
A fekvés, az infúziók, a diétás koszt, a hangosan horkoló szobatárs...
betegebbnek érezte magát, mint amikor bement a kórházba, de biztos volt benne,
hogy néhány nap után itthon majd visszazökken a normális kerékvágásba. –Tony hol van?
-Óvodában. – válaszolt Emma. Itt volt az ideje, hogy a kicsi
a kortársai között töltse a nap nagy részét, ne a nagymamával és még kevésbé
Roberttel. Szerencsére Tony nagy élményként élte meg ezt az egészet, úgyhogy a
beszoktatás simán zajlott.
-Tetszik neki? – roskadt le az anyja az ágy szélére és a
párnákra dőlt. Emma elszoruló torokkal nézte a korábban oly életerős asszonyt,
hogy a betegség máris mennyit rombolt az egészségén. Nem volt naív, tudta, hogy
a műtéttel csak haladékot kaptak... ha kaptak egyáltalán. A szövettani
eredményt a hazaindulásuk előtt kapta kézhez az orvos és a tekintete önmagáért
beszélt. Rosszindulatú volt a daganat, ahogy kezdettől sejtették is. Ettől
függetlenül az anyja hozzáállása az utókezelésekhez nem változott meg.
Elutasított mindent, amit a szakemberek javasoltak. Magában már eldöntötte,
hogy elfogadja, amit a sors osztott és meg sem próbálja kijátszani ... főleg
nem olyan kezelésekkel, amelyek csak a kínjait szaporítanák. Dr. Cosma
igyekezett meggyőzni őt, hogy ezen a területen is szinte naponta történnek nagy
áttörések, a régi kezelések rémhíreit már nem kell komolyan vennie, ő mégis
ragaszkodott a döntéséhez. Emma alternatív gyógymódjai felől még nem döntött.
Szíve szerint várt volna egy kicsit, hogy ne feleslegesen dobálja ki azt a
kisebb vagyont a gyógyszerekre, és meg sem hallotta, ahogy a lánya érvelni
próbál, hogy talán a legmeghatározóbb hónapokat hagyja így veszendőbe menni. Az
ember megszületik, aztán meghal. Ő már régen tudomásul vette ezt a tényt.
Hosszúnak érezte az éveket, amiket megélt és bármennyire is szerette a lányát
és az unokáját, mégis úgy érezte, hogy a két rossz közül a kisebbet választja,
ha nem fáradozik hiábavalóan a gyógyulás kergetésével. Idős volt, éppen eleget
látott az életből, hogy tudja, csodák nincsenek. Az ő számára egészen biztosan
nem. Az utóbbi napok éberebb perceiben a lányánál jártak a gondolatai. Emma
felnőtt... egyszer ugyan rosszul döntött, de szerencsére megjött az esze, véget
vetett annak a házasságnak és ahogy ő meg tudta ítélni, felelősségteljesen élte
az új életét. Munkája volt, a gyerekét szeretettel nevelgette és ha igaz, még
akkora szerencséje is volt, hogy ebben a jóképű szomszédban egy normális fickót
halászott ki. Tanult a hibájából és emiatt Norah könnyű szívvel gondolt azokra
az időkre, amikor Emmának egyedül kell megállnia a lábán. Ha semmi mást nem is
tudott örökül hagyni rá, csak a régebben önmagában is szunnyadó kitartást és erőt,
akkor már volt értelme az életének.
-Szereted? – kérdezte halkan és Emma arcán máris ott volt a
válasz. Nem kellett körbeírnia, hogy kire gondol. A lány szerelmes volt és
boldog, úgyhogy az a nyikhaj aligha csak egy-egy vacsorára jött át, amíg ő nem
volt itthon.
-Igen. – hallott a halk beismerést.
-És ő? – kérdezte az asszony.
-Az hiszem, ő is. – mosolyodott el a lánya, ahogy Robert
ölelésére és a forró szavakra gondolt, ahogy a fülébe suttogja a vallomását.
-Tony kedveli? – érkezett a
következő kérdés, ami Norah számára legalább annyira fontos volt, mint a
lánya érzelmei.
-Imádja. – nyugtatta meg Emma. Hogyan is mondhatná el...
amikor a fiát Roberttel látja, a kételkedés halvány szikrája sem éled benne. A
szívének kedves két „férfi” között olyan kötődés alakult ki, amilyet Tony a
saját apjával sem biztos, hogy megélt volna valaha is.
-Nézd, tudom, hogy amikor terhes lettél, én óriásit
hibáztam. – kezdett bele halkan az anyja a vallomásba. Emma le akarta inteni,
de Norah végig akarta mondani. –Amíg élek nem tudom megbocsátani magamnak, hogy
cserbenhagytam a lányomat, amikor a legnagyobb szüksége volt rám. Foghatnám
apád fafejűségére, de ez csakis az én hibám volt. És nem akarok megint hibázni,
amikor már alig maradt időnk. ... – Emma újra félbe akarta szakítani,
tiltakozni még a gondolat ellen is, de Norah egy intéssel belé fojtotta a szót.
El kell mondja, amíg még képes rá, hogy őszintén mit gondol a Roberttel éledező
románcról. –Azt hiszem, most jól választottál. Ne hagyd, hogy miattam
tönkremenjen valami, ami a jövőd lehet. Mondanám, hogy költözzön ide, de
ugyanakkor nem akarom, hogy lássa, ahogy az öregségem mellett ez a francos kór
is tönkretesz. Igazából azt sem akarom, hogy te és a gyerek lássátok. Nagyon
nagy segítség lenne nekem, ha keresnél valami intézetet, ahol az utolsó
hónapokat tölthetném.
Emma döbbenten hallgatott. Utolsó hónapokat? Ennyire
kritikus lenne a helyzet? Az orvos neki bizakodó, igaz halvány mosollyal
beszélt a jövőről, az anyja meg úgy, mint aki már végrendelkezni kíván. A csomó
a torkában csak dagadt, se megszólalni, se sírni nem tudott, csak üres
tekintettel bambult maga elé.
-Miért nem akarod, hogy melletted legyünk? – kérdezte végül
sírósan elvékonyodott hangon. Norah lehunyta a szemét. Éppenséggel szerette
volna, de a kórházban fekve pontosan látta, hogy mit képes tenni egy testtel és
egy szellemmel ez a betegség. Még azt is nehéz volt elfogadni, hogy most ő
került sorra. Azt pedig még nehezebb, hogy ezt a szenvedést megossza a lányával
és azzal a tündér csöpp gyerekkel. Múlt éjjel már az is végigfutott az agyán,
hogy most, amikor még önállóan képes cselekedni, milyen egyszerűen le tudná
zárni a dolgokat. A fiókjában egy patikányi gyógyszer hevert, még a férje
gyógyszerei közül is jónéhány. Egy színes kis koktél este lefekvés után, és
mire reggel Emma keresné, már túl is lennének mindenen. De még nem jött el az
ideje. Még volt annyi ereje, hogy az életet válassza, az örömöt, amit az
unokájának a látványa jelent. Ha már örülni sem tud, majd újra elgondolkozik a
dolgon.
-Rendben... talán elhamarkodtam a dolgot, de idővel ez
szükségszerű döntés lesz, hidd el. Te dolgozol és szükséged van a munkára, én
pedig talán majd a legegyszerűbb dolgok elvégzésére is képtelen leszek segítség
nélkül. Úgyhogy csak annyit kérek, nézz körül, beszéljünk róla, barátkozzunk a
gondolattal! Aztán ha időszerű lesz... tudom, hogy nem hagysz magamra. De nem
akarom, hogy Tonynak máris a halállal kelljen szembenéznie, amikor még nem is
élt. Neki nem kell látnia ezt!
Emma leroskadt az anyja mellé, megsimogatta a kezét és
meglepte az asszony erőteljes szorítása. Még erős... fizikailag is, de
lelkiekben is, ha egyáltalán képes volt így végiggondolni a dolgokat és
megosztani vele az akaratát. Tisztelte benne ezt az erőt és beleegyezően
bólintott. Norah szorítása ellazult és most ő simogatta meg a lánya kezét.
*
Robert szeme végigfutott a könyvtárakon. Ugyanaz a dolgozat
immár háromféle megközelítésben, de igazából egyikkel sem volt elégedett.
Kitörölni sem merte a próbálkozásait, mert hátha éppen a legjobbat dobná a
kukába. Túlságosan összetettnek érezte a témát, ráadásul olyannak, amit
egyetlen mondattal meg tudna válaszolni. Legalábbis a jelen helyzetben. „Pályakezdő diplomások a munkaerőpiacon -
hogyan ítélik meg munkaerő-piaci kilátásaikat a fiatalok, mit tesznek a sikeres
elhelyezkedésért, mik az elképzeléseik a jövőről, mennyire vannak tisztában a
munkáltatók elvárásaival. Mik a munkáltatók elvárásai a pályakezdőkkel
kapcsolatban. A munka és a magánélet egyensúlya - hogyan ítélik meg a
munkavállalók saját helyzetüket ebben a tekintetben”
Nos, ő személy szerint annyit mondana el minden áltudományos
zagyválás helyett a dologról, hogy majdnem reménytelen az elhelyezkedése,
viszont már előre utálja, hogy egy cég Emmától és Tonytól vegye el az ő idejét.
Számtalan on-line kérdőívet bocsátott útjára az elmúlt hetekben és a
válaszokból azt szűrte le, hogy a korosztálya nagyjából ugyanígy gondolkozik a
dologról. Megpróbálta ezeket a válaszokat csoportosítani és elemezni, de a
végeredményt siralmasnak tartotta szakmai és személyes szempontból egyaránt.
Annyira gondtalanul teltek az évek az egyetem védőhálójával a segge alatt, és
most mindez egy csapásra a múlté lesz, ha kezében lesz a diplomája. Kereshet
egy állást, és óriási szerencséje lesz, ha rá is akad, aztán fásultan
robotolhat a hét öt napján, hogy szerencsés esetben a megmaradó kettőt a
családjával tölthesse. Hoppá! A családjával? – esett ki a grafitceruza a
kezéből, amivel eddig mindenféle grafikonokat firkált maga elé egy papírlapra.
Családjával... – kúszott egy játékos vigyor az arcára. Ledobta a tollat és
felpattant, hogy átkopogjon Emmához.
5 megjegyzés:
Kisse komor es szomoru volt a mai resz... dehat ilyen neha az elet.
Norah otlete egesz jo, hogy elkoltozik egy intezetbe. akarmikor meglatogathatjak, sorstarsakkal lehet, apolo szemelyzettel, es a kicsi sem latja a szenvedeset. Gondolom olyan Hospice haz lenne.
Talan meg egy baratsagosabb kezelesre is ra tudjak beszelni...ki tudja, hogy valtozik a velemenye idovel.
Robertre akkor aldasat is adta? Igy is kell ezt. O meg jobban teszi, ha ezen felbuzdulva meg is keri a lany kezet. ;)
Koszonom! <3
Nem tudom ezt jól mondani, de irígylésre méltón bátor a mama döntése. Szép beszélgetés volt! <3
Asszem egyszer már kérdeztem, de mit tanul ez a jóember?! ;) /szakdoga *FP*
Tetszett!
K&P
csez, kérdezted, én pedig próbáltam elsumákolni XDDD fogalmam sincs, mit tanul, gazdaságtant nyilván, ha ilyesmiről szól a doga... talán valahol az elején utaltam rá, mennyire összetett személyiség, egy racionalista költő, ha szabad ilyen képzavarral élnem, de az is lehet, hogy csak gondoltam és nem írtam le :)
Csak reménykedem, h.lesz vidámabb rész is.
Megjegyzés küldése