Lassan eltelt egy hónap is anélkül, hogy a két szemközti
lakás lakói akár percekre is összefutottak volna. Emma talán kerülte a
lehetőséget, de Robert igyekezett résen lenni. Maga sem értette, miért, mégis
időnként valami jelre várt, hogy szükség van a jelenlétére, de a Bradley család
nem kért belőle. Valamelyik nap például futás közben a nyakát tekergette a park
melletti játszótérnél és csak azért nem állt meg a sok kis totyogó között Tonyt
és a mamáját keresni, nehogy valaki perverz kukkolónak nézze. Ettől eltekintve
ellenállt a szemközti lakásból sugárzó hívásnak, és ebben nemcsak az időközben
felbukkant nagymamának volt nagy szerepe. Tomra hallgatott. Emma és az ő kis
világa túlságosan bonyolult a számára. Mégis... valami megváltozott a lány
felbukkanásával, csak még megfogalmazni sem tudta volna, mi az.
Egy este – szokás szerint késésben voltak – Robert a kulcsát
kereste, mielőtt a banda elindult volna a Hudson Taylor koncertre. A zenei
érdeklődésük elég széles skálán mozgott, de ez elég könnyű zenének tűnt ahhoz,
hogy csajokkal akadjanak össze, akik ugyan a srác rajongói, de akikkel akár
itthon fejezhetik be az estét. Vadászni indultak és fel voltak dobva.
Hangoskodásuktól alig lehetett meghallani a kopogást, amely az ajtó felől
érkezett. Robert a cipőjét a kezében
fogva, fél lábon ugrált az ajtóhoz, hogy kinyissa, miközben a csomóra kötött
cipőfűzővel küzdött.
-Bocs a zavarásért! – hallatszott a nyitott ajtóból Emma
halk hangja és az arca ijesztően sápadt volt.
-Szia! Mi a baj? Tonyval van valami? – kérdezte Rob aggodalmasan,
miközben feladta, hogy a csomót kibogozza és ledobta a makacsul ellenálló
lábbelit.
-Fiúk egy óriási kérésem lenne! – hagyta válasz nélkül a
lány, aztán a háta mögül előhúzta a fiát, aki félősen kapaszkodott az anyja
ruhájába. –Anyám rosszul lett, a mentő mindjárt itt lesz érte és elkísérem, de
nem akarom a kicsit a kórházba magammal vinni. Persze, anyu ragaszkodik hozzá,
hogy maradjak csak, de soha életében nem bírta az orvosokat, jobb, ha ott
vagyok mellette. – hadart a lány. Matt és Tom
a plafonnak emelt tekintettel temették a koncertet, miközben a barátjuk
üres kezét máris a kisfiú felé nyújtotta.
-Gyere haver, csak elütjük valamivel az időt, amíg anyu
hazajön! – vigyorgott a gyerekre, aki bizonytalanul, de elfogadta a feléje
nyújtott férfikezet. –Menj csak nyugodtan, elleszünk! – biccentett a lány felé
Robert és becsukta előtte az ajtót, mielőtt a kissrác rájön, hogy a mama éppen
most passzolta le.
Matt morogva vetette le magát a kanapéra.
-Akkor ennyit a mai koncertről.
Robert lapos pillantással nézett rá. Csak ezt ne! Nem kell a
mártírduma, mert abból megint valami hegyibeszéd növi majd ki magát. Úgy
döntött, hogy egy alig három éves kölyökkel eltölteni néhány órát, nem lehet
akkora megpróbáltatás, amihez mind a hárman kellenének.
-Nyugodtan menjetek el, mi elleszünk a kölyökkel! Majd
nézzük a Philadelphia 76ers meccset, rendelünk egy pizzát és tejet iszunk.
Oltári este lesz, igaz kishaver? – kócolta össze a kissrác haját.
-Aha, és ha esetleg csajokkal jövünk vissza?
-Addigra Emma már biztos hazaviszi... vagy lefektetem a
szobámban. A gyereket, nem Emmát. – tette hozzá, amikor Tom kajánul
elvigyorodott.
-Hát, haver, lehet, hogy annak is itt lenne az ideje, aztán
talán kigyógyulnál ebből az elmebajból. – sóhajtott a barátja, aztán felhúzta Matt-et
a kanapéról és néhány perc múlva már a lépcsőházban visszhangzottak a lépteik.
-Na, akkor itt az idő, hogy elmondd, mit szeretnél
csinálni... – nézett az apró gyerekre Robert. Így, hogy egyedül maradt, már
korántsem tűnt olyan egyszerűnek a rá váró feladat. –Szereted a kosárlabdát? –
Tony tágra nyitott szemekkel nézte őt, aztán megrázta a fejét. –Box? –
próbálkozott újra, de a gyerek megint csak fejrázással válaszolt. –Sport
teljesen kilőve? – nézett reménykedve a kicsire, közben váltogatta a csatornákat.
Tony szeme végre érdeklődve csillant fel, mire ő is a képernyőre nézett. –Jaj,
ne! Ennél bugyutább műsor a földön nincs! – sóhajtott fel elgyötörve, ahogy
Scobydoo kalandjainak valamelyik fejezetébe bekapcsolódtak. Lerogyott a
kanapéra, ahol nem sokkal ezelőtt Matt hevert kedvetlenül, amiért keresztül
húzták a számításait. Most ő maga is kezdte belátni, hogy ritka agymosó estének
néz elébe. Egy nő kéne ide, aki mesét olvasna vagy társasjátékozna a kicsivel –
futott át rajta a gondolat, aztán csirájában el is fojtotta, arra gondolva,
talán Emma sem örülne, ha újabb idegennel ismertetné össze a gyereket. Azt az
apróságot már végig sem gondolta, hogy momentán egyetlen nő-ismerőse sem lenne,
aki egy érzéki este helyett beérné esti mesével, amit ráadásul még neki is kéne
elmesélnie egy Robertnél lényegesen kisebb és éretlenebb gyereknek.
Ennél már néhány Matchbox is jobb lenne – nézett időnként a
gyerekre, aki kissé elnyílt szájjal, áhítattal nézte a rajzfilmet. Tulajdonképpen egész helyes kis kölyök. Annyi
mindenesetre biztos, hogy alighanem az apjára hasonlít, mert sötét haja és
sötét szeme volt, nem úgy, mint Emmának. Egy olasz... hm... kicsi a világ...
lehetett volna bárki, akár egy eszkimó is, de pont egy olasz... ha válás lett
belőle, lehet, Emma egy egész nációra
kiterjesztette már az ellenszenvét, azért kerüli őt is.
A telefonja zümmögni kezdett és enyhe grimasszal konstatálta,
hogy Mona keresi. Itt lenne az alkalom, hogy segítséget hívjon. De nem,
egyrészt Monával a múltkori este elég csúnyán ért véget, lehet, csak azért
hívja, hogy még egyszer elküldje a fenébe, de bármi miatt csörgött is most rá,
inkább lepattintani szerette volna, mint egy közös gyerekfelvigyázással valami
nemlétezővel biztatni – nyomta ki a készüléket és dobta félre, elég nagy távolságra
ahhoz, nehogy mentőövként kapjon utána, ha mégsem boldogulna Tonyval. Másrészt
reménykedett benne, hogy Emma még a fiúk előtt visszaér és akkor vele talán
eltölthetne néhány meghitt percet, mert amióta az anyja ideköltözött, ennek az
esélye nagyjából nullára csökkent. A házisárkány ezek szerint korántsem olyan
szívós, mint amilyennek a bemutatkozáskor megismerte. – engedett meg magának
egy tiszteletlen gondolatot, aztán rögtön el is szégyellte magát, amiért
gúnyolódik a beteg asszonyon.
A rajzfilm véget ért, Rob megkönnyebbülten kapcsolgatott a
csatornák között. Az egyiken kosztümös kalandfilm ment. Ez elég biztonságosnak
tűnt, hogy a vívójelenetek és lovas száguldások között néhány percre ne
figyeljen a gyerekre, és úgy tűnt Tonyt leköti a színes kavargás a képernyőn.
Felhívta a pizza-futárt és rendelt egy óriás sajtost, majd megkérdezte, hogy
tejet is tudnak-e küldeni, mert emlékei szerint a hűtőben már megint nem sok
mindent lehetett találni. Közben felnézett és azt kellett lássa, a
biztonságosnak hitt jelenetek közben a főhős és hősnője a lepedőt gyűrik
eszelős szenvedéllyel és kicsit bele is feledkezett a látványba, magát és a
szomszéd kis szöszit képzelve arra a lepedőre, amikor eszébe jutott, hogy aki
mellette tátott szájjal nézi a tv-t, az még nincs három éves. Tenyerét a gyerek
arca elé kapva a távirányítóért nyúlt, közben elsikkadva a válasz felett, hogy
akkor most lesz tej vagy sem. Mindegy is volt. Mennyi tejet ihat meg egy ilyen
csöppség? Annyi meg egészen biztosan maradt még, legfeljebb reggel a kávéjukba
nem jut. Ha kávéjuk van egyáltalán.
Úgy döntött, hogy egy sportcsatorna mindenképpen kevesebb
felnőtt tartalmat sugározhat, úgyhogy visszakapcsolt a Philadephia meccsére,
ahol éppen a nézőteret mutatták. Egy lelkes szurkoló túlfűtött hangulatában
bemutatott a kamerának, a kivetítőkön meg a szünetben csókolózó párokat
mutattak. Na, ennyit arról, hogy itt nem kell a kicsi szeme előtt legyeznie. A harmadik játékrész kezdődött már és a csapat
menthetetlenül vesztésre állt a Chicago Bulls-szal szemben. Igazából várható is
volt a papírforma szerint, mégis reménykedett benne, hogy a hazai csapat kicsit
összekapja magát. Szinte meg is feledkezett a gyerekről, ahogy egy ígéretes
dobás után a labda vitustáncot járva végül mégis belepottyant a hálóba. A
levegőbe öklözve kiáltott fel, mire mellette a gyerek rémülten kapta maga elé a
kezét. A mozdulat fájdalmasan árulkodó volt. Ezt a gyereket verik! De hát
kicsoda? Hiszen Emmáról még a legvadabb képzelgései során sem tudta volna
elképzelni, hogy kezet emel a fiára, és a nagyi sem olyannak nézett, aki így próbál
tekintélyt szerezni magának egy csöpp gyerekkel szemben. A keserűség belemart a
lelkébe és azonnal kikapcsolta a készüléket, aztán lecsúszott a padlóra, hogy
ennyivel is kisebbnek és kevésbé félelmetesnek tűnjön a gyerek szemében. Eszébe
jutott az autómodell, amit magával hozott otthonról, amikor a srácokkal
összeköltöztek, hogy a maga szentimentális módján a szobájába csempésszen
valamit a gyerekkorából. Egy nagy, fából faragott oldtimer volt, a polca dísze,
amit azóta őrizgetett féltve, óvva, amióta csak az eszét tudta.
-Várj csak! – szólt oda a kis Tonynak, aztán felpattant és
eltűnt a szobájában. Amikor visszatért, a gyerek pontosan ott ült, ahol hagyta,
és sötét szemeiben még mindig bizonytalanság vibrált. Istenem, milyen apró és
mennyire kiszolgáltatott! – sóhajtott magában. A szülei sosem emeltek rá kezet.
Oké, ez így nem igaz, mert amikor valami eszméletlen disznóságot csinált, akkor
igenis kiverték a fenekét, de ez nem okozott különösebb törést a lelkében, mert
pontosan tisztában volt vele, hogy nem is annyira a rosszaságért kapta, hanem
mert a szülei is sokkot kaptak az ijedelemtől, micsoda bajt okozott önmagának
majdnem. De ez a gyerek egyaránt összerezzent a hangos beszédtől és a hirtelen
mozdulattól, mint akinek túl gyakran van része ilyesmiben és olyankor
előbb-utóbb az arcán csattan egy felnőtt dühe.
Újra letelepedett a kalimpáló kis lábak elé és háta mögül
előhúzta az autómodellt. Tony szeme azonnal megtelt élettel és félénken
kinyújtotta a kezét a csillogó fa-autó felé.
-Gyere inkább le ide a padlóra! – tette le maga mellé a
játékot Robert és kezével megtartotta a kicsit, aki lecsusszant a kanapé
széléről. Tony négykézlábra állva tologatta maga előtt az autót, a motor
hangját utánozva brummogva, Rob pedig hátát a kanapénak döntve nézte. Furcsa
érzés volt.
A csengő megszólalt és felpattanni készült, amikor észrevette,
hogy a kicsi megint megmerevedik, így aztán visszafogta magát és nyugodt, lassú
mozdulattal állt fel. Biztosan a pizza az – mondta neki egy kacsintással, és
belemarkolt a zsebében zizegő papírpénzekbe. De az ajtó előtt Emma állt.
-Szia! Máris végeztél? – kérdezte tőle, miközben egyszerre
érzett megkönnyebbülést, hogy a gyereket visszapasszolhatja az anyjának,
elégedettséget, hogy a lány itt van vele kettesben, és valami
megmagyarázhatatlan ürességet, amiért valószínűleg perceken belül magára marad.
-Igazából csak a vérnyomása rendetlenkedett. Éjszakára bent
tartják, megfigyelik, de holnap valószínűleg haza is engedik. – vont vállat a
lány és Robert mellett elhajolva a kicsit nézte, aki úgy elmélyült egy
valószínűtlenül nagy játékautó tologatásában, hogy észre sem vette, hogy
megérkezett.
-Nem volt vele baj? – kérdezte, miközben szeme szeretettel
simogatta végig a kicsit.
-Baj nem volt vele, csak ... – akadt el a mondatban a fiú,
és kereste a szavakat, amikkel talán nem sérti vérig ezt a lányt. Ha Tony fél
is valamitől, valakitől, az egészen biztosan nem az anyja, de akkor is ... úgy
érezte, egyszerűen muszáj, hogy beszéljen a lánnyal az előbbi felzaklató
jelenetről, ami végül odáig vezetett, hogy egy kisgyerek kezébe adta a féltett
gyerekkori emléket. –Kinek a pofonjaitól
retteg ez a szerencsétlen? – nézett rá kérdőn és remélte, hogy a tekintetében
nincs vád, csak érdeklődés.
-Senki nem veri! – csattant fel Emma és az arca a pillanat
tört része alatt vált halotti maszkká.
-Na, ne mondd! Csak egy pillanatra voltam hangosabb, mint
szoktam, és máris ijedten rezzent össze, a kezét a kis arca elé kapva, mint aki
attól tart, hogy a következő pillanatban rajta csattan egy ütés. Tony ismeri a
pofont, fél a kiabálástól és attól, hogy kezet emelnek rá. – suttogta
ingerülten, érezve, hogy ez így összefoglalva már határozottan vádlóan
hangzott.
-Már soha többé nem emelhet rá kezet senki! Megnyugodhatsz!
– sziszegett rá visszautasítóan a lány és elfordult, hogy a sápadtságát
felváltó düh pírját elrejtse a fiú elől. Robert felháborodása olyan sebeket
tépett fel benne, amiket már nem tudott meg nem történtté tenni és amiket már
semmi nem gyógyíthatott be, talán csak az idő és sok-sok szeretet. Ő mindkettőt
meg akarta adni a fiának.
- A férjed...? – kérdezte halkan a fiú, mire Emma mély
levegőt vett.
-Nem, akkor még túl kicsi volt, Rick egyébként se sokat
látta, mert amikor hazajött, a gyerek már aludt, és amíg el nem ment otthonról,
addig is többnyire csak velem volt. ... egyébként sem volt egy durva fráter,
megnyugodhatsz. De honnan tudod, hogy férjnél voltam? Én sose beszéltem erről.
-Nem is kellett. Egy gyerek általában egy házasságba
érkezik. Oké, tudom, nem mindig, de láttam az asztalodon a válási papírokat,
úgyhogy nem volt nehéz kitalálni... –
vont vállat a fiú. –De akkor nem értem... mármint, te biztosan nem vered, ezt
akkor is látatlanban igazolnám, ha nem csak havonta futnánk össze. Azt mondod,
az apja sem... de felismerem a jeleit, ha egy gyerek fél a fizikai erőszaktól.
-Kösz a bizalmat, de tényleg... hamarabb törném el a saját
kezem, minthogy megüssem, csak ... a válás elég ronda ügy volt, a férjem szülei
próbálták megakadályozni, ezért Tony egy ideig velük élt, és az apósom elég
hirtelenkezű... Idősek már és nehezen uralkodnak az indulataikon. Ráadásul náluk
még az a hagyomány, hogy egy férfi állja az ütéseket, attól férfi.
-Jézusom, de hiszen ez még csak egy apró gyerek. Még éppen
elég ideje lesz megtanulni férfiasan állni a verést. – forgatta a szemét Robert
és elfordult. Vajon mennyire tűnne sértőnek az a kijelentés, hogy szerinte egy
férfit semmi sem alacsonyíthat le jobban, mint hogy kezet emel egy nála
gyengébbre? Teljesen mindegy, hogy az a férfi fiatal vagy egy szenilis
vénember.
-Ricardo családja Szicíliából származik, ott nyilván másként
látják ezeket a dolgokat. – sóhajtott Emma.
-Az olasz családokban öröm a gyerek, én csak tudom... –
morgott Robert. –Az én őseim ugyan Lombardiából származnak, de soha, egyetlen
unokatesóm sem nőtt úgy fel, hogy félniük kellett volna a családjuktól.
-Nos, Tony most már csak az én fiam, úgyhogy innentől már
neki sem kell félnie senkitől. Majd megérti ő is, csak idő kell neki, hogy
elfeledje a rossz emlékeket.
-A férjed nem akarja már a gyereket? – kérdezte őszinte
értetlenséggel a hangjában a fiú, mire Emma nagyot sóhajtott. Ma este már sok
mindent kiteregetett itt, eggyel több vagy kevesebb már igazán nem számít. Jobb
is, ha őszintén elmond mindent ennek a srácnak, akkor talán megérti azt is,
miért nem hajlandó venni a jelzéseit, amiknek sok-sok évvel ezelőtt egészen
biztosan örült volna, de mára már a jót sem tudja elfogadni egy férfitól.
-A férjem... az exférjem... pillanatnyilag börtönben van.
A csend úgy szakadt közéjük, mint egy elhanyagolt házban a
vakolat egy beázás után. Robert hirtelen azt sem tudta, mit mondhatna erre a
mellbeverő kijelentésre. Végül megköszörülte a torkát.
-Azért, mert bántott titeket?
Emma arcán szomorú és halvány mosoly suhant át. Hányféle
bántás létezhet? A házasságuk nem volt tökéletes, de Rick igazából sosem
bántotta. Fizikailag legalábbis. Hogy érzelmileg milyen helyzetbe került...
buta liba volt, egy gyereklány, aki hibázott és megfizette az árát. Ezért nem
Ricket, hanem őt magát kellett volna börtönbe csukni. Tulajdonképpen úgy is
volt, csak éppen nem a bíróság zárta oda, hanem ő önmagát. Megrázta a fejét.
-Nem, soha nem bántott... szóval, sosem vert vagy ilyesmi.
Rossz társaságba került és részt vett egy rablásban, ahol meghalt egy ember. Ő
lett volna a sofőr, de az egész társaságot elkapták, még mielőtt menekülhettek
volna.
Robert arcán a megértés árnyéka suhant át.
-Akkor ezért váltál el tőle?
-Nem. Azt hiszem akkor is elváltam volna, ha ez nem
történik. A házasságunk egy ideje már padlón volt, csak talán még magam előtt
is szégyelltem bevallani, mert úgy gondoltam, én lehetek az oka. Aztán lassan
megértettem, hogy egy kapcsolat halálához két ember kell, és hogy Ricknek
megvan a maga szerepe abban, hogy már nem bírom elviselni a közelségét. Csak az
az igazság, hogy a bírósági tárgyalással minden sokkal könnyebbé vált. Rick
eléggé birtokló típus és a börtönből nem sok esélye volt visszatartani, bár a
szülei megpróbálták. Nekem akkoriban nem volt hátországom, aki segíthetett
volna, ők meg egy összetartó olasz család. A gyerekkel zsaroltak, de végül a bíróság
nekem ítélte és ők nem tehettek semmit.
Robert most tért csak magához, hogy az eltelt hosszú
percekben lényegében az előtérben állva beszélgetnek. A lány kezéért nyúlt és
beljebb húzta a lakásba.
-Mindjárt ideér a pizza. Kettőnknek úgyis sok lett volna.
Azt még várjátok meg! – mondta, mintha az előbbi felkavaró beszélgetés el sem
hangzott volna. Tony is észrevette az anyját és a nehéz faautót felemelve a
földről hozzá sietett. A szőnyeg szélében elbotolva elejtette a játékot, ami
tompán puffanva ért földet. Robert arca összerándult, ahogy már látta maga
előtt a kocsi roncsait, de az látszólag sértetlenül megúszta a gyerek
ügyetlenségét. A kicsi azonban ijedten torpant meg, nagy sötét szemeivel
riadtan nézve a férfit.
-Na, erről beszélek. – sóhajtott Rob, aztán felemelte a
gyereket és a kanapéra ültette Emma mellé, majd az ölébe nyomta az autót.
Elnézte a szomszédait, két fiatal kis lelket, akik máris több fájdalmat
tapasztaltak meg, mint sokan egész életükben. A csengő szerencsére megszólalt
és most kivételesen örült, hogy kiszakadhat ebből a jelenetből. Kifizette a
pizzát, aztán fél kézzel lepakolta a kis dohányzó asztalt, hogy a doboznak
helyet csináljon.
-Ha kértek, hozhatok tányérokat, de az is lehet, hogy előbb
mosogatnom kéne, úgyhogy... szerintem ha ide ültök mellém a földre, akkor jól
fog esni a dobozból is.
3 megjegyzés:
Megint siettetném a történéseket. :) csak olvasnám, csak olvasnám, csak olvasnám. XD Szegény pici fiúcska.....remélem Robert mellett majd picit felenged. Meg a nagymama is....elég merev az is. Gondolom lesz bonyodalom ezerrel :))
Köszi Jutkám, tetszett <3
Pusza
"A házisárkány ezek szerint korántsem olyan szívós!" XDDD
Már megint sikerült megnevettetned! ;)
Mondjuk kellett is, mert ez a gyerekbántalmazós rész elég szomorkásra sikerült. *sóh
A kisfiú szinte atyai szemmel nézegető Robertért külön köszönet! <3 /autó tologatós rész/
pusza!
Mivel is foglalkozik Robert?
Helyes rész!
K&P
Megjegyzés küldése