Mindenki egyért, egy érte - 5. rész

Lassan eltelt egy hónap is anélkül, hogy a két szemközti lakás lakói akár percekre is összefutottak volna. Emma talán kerülte a lehetőséget, de Robert igyekezett résen lenni. Maga sem értette, miért, mégis időnként valami jelre várt, hogy szükség van a jelenlétére, de a Bradley család nem kért belőle. Valamelyik nap például futás közben a nyakát tekergette a park melletti játszótérnél és csak azért nem állt meg a sok kis totyogó között Tonyt és a mamáját keresni, nehogy valaki perverz kukkolónak nézze. Ettől eltekintve ellenállt a szemközti lakásból sugárzó hívásnak, és ebben nemcsak az időközben felbukkant nagymamának volt nagy szerepe. Tomra hallgatott. Emma és az ő kis világa túlságosan bonyolult a számára. Mégis... valami megváltozott a lány felbukkanásával, csak még megfogalmazni sem tudta volna, mi az. 

Egy este – szokás szerint késésben voltak – Robert a kulcsát kereste, mielőtt a banda elindult volna a Hudson Taylor koncertre. A zenei érdeklődésük elég széles skálán mozgott, de ez elég könnyű zenének tűnt ahhoz, hogy csajokkal akadjanak össze, akik ugyan a srác rajongói, de akikkel akár itthon fejezhetik be az estét. Vadászni indultak és fel voltak dobva. Hangoskodásuktól alig lehetett meghallani a kopogást, amely az ajtó felől érkezett. Robert a  cipőjét a kezében fogva, fél lábon ugrált az ajtóhoz, hogy kinyissa, miközben a csomóra kötött cipőfűzővel küzdött.

-Bocs a zavarásért! – hallatszott a nyitott ajtóból Emma halk hangja és az arca ijesztően sápadt volt.

-Szia! Mi a baj? Tonyval van valami? – kérdezte Rob aggodalmasan, miközben feladta, hogy a csomót kibogozza és ledobta a makacsul ellenálló lábbelit.

-Fiúk egy óriási kérésem lenne! – hagyta válasz nélkül a lány, aztán a háta mögül előhúzta a fiát, aki félősen kapaszkodott az anyja ruhájába. –Anyám rosszul lett, a mentő mindjárt itt lesz érte és elkísérem, de nem akarom a kicsit a kórházba magammal vinni. Persze, anyu ragaszkodik hozzá, hogy maradjak csak, de soha életében nem bírta az orvosokat, jobb, ha ott vagyok mellette. – hadart a lány. Matt és Tom  a plafonnak emelt tekintettel temették a koncertet, miközben a barátjuk üres kezét máris a kisfiú felé nyújtotta.

-Gyere haver, csak elütjük valamivel az időt, amíg anyu hazajön! – vigyorgott a gyerekre, aki bizonytalanul, de elfogadta a feléje nyújtott férfikezet. –Menj csak nyugodtan, elleszünk! – biccentett a lány felé Robert és becsukta előtte az ajtót, mielőtt a kissrác rájön, hogy a mama éppen most passzolta le.

Matt morogva vetette le magát a kanapéra.

-Akkor ennyit a mai koncertről.

Robert lapos pillantással nézett rá. Csak ezt ne! Nem kell a mártírduma, mert abból megint valami hegyibeszéd növi majd ki magát. Úgy döntött, hogy egy alig három éves kölyökkel eltölteni néhány órát, nem lehet akkora megpróbáltatás, amihez mind a hárman kellenének. 

-Nyugodtan menjetek el, mi elleszünk a kölyökkel! Majd nézzük a Philadelphia 76ers meccset, rendelünk egy pizzát és tejet iszunk. Oltári este lesz, igaz kishaver? – kócolta össze a kissrác haját.

-Aha, és ha esetleg csajokkal jövünk vissza?

-Addigra Emma már biztos hazaviszi... vagy lefektetem a szobámban. A gyereket, nem Emmát. – tette hozzá, amikor Tom kajánul elvigyorodott.

-Hát, haver, lehet, hogy annak is itt lenne az ideje, aztán talán kigyógyulnál ebből az elmebajból. – sóhajtott a barátja, aztán felhúzta Matt-et a kanapéról és néhány perc múlva már a lépcsőházban visszhangzottak a lépteik.

-Na, akkor itt az idő, hogy elmondd, mit szeretnél csinálni... – nézett az apró gyerekre Robert. Így, hogy egyedül maradt, már korántsem tűnt olyan egyszerűnek a rá váró feladat. –Szereted a kosárlabdát? – Tony tágra nyitott szemekkel nézte őt, aztán megrázta a fejét. –Box? – próbálkozott újra, de a gyerek megint csak fejrázással válaszolt. –Sport teljesen kilőve? – nézett reménykedve a kicsire, közben váltogatta a csatornákat. Tony szeme végre érdeklődve csillant fel, mire ő is a képernyőre nézett. –Jaj, ne! Ennél bugyutább műsor a földön nincs! – sóhajtott fel elgyötörve, ahogy Scobydoo kalandjainak valamelyik fejezetébe bekapcsolódtak. Lerogyott a kanapéra, ahol nem sokkal ezelőtt Matt hevert kedvetlenül, amiért keresztül húzták a számításait. Most ő maga is kezdte belátni, hogy ritka agymosó estének néz elébe. Egy nő kéne ide, aki mesét olvasna vagy társasjátékozna a kicsivel – futott át rajta a gondolat, aztán csirájában el is fojtotta, arra gondolva, talán Emma sem örülne, ha újabb idegennel ismertetné össze a gyereket. Azt az apróságot már végig sem gondolta, hogy momentán egyetlen nő-ismerőse sem lenne, aki egy érzéki este helyett beérné esti mesével, amit ráadásul még neki is kéne elmesélnie egy Robertnél lényegesen kisebb és éretlenebb gyereknek.

Ennél már néhány Matchbox is jobb lenne – nézett időnként a gyerekre, aki kissé elnyílt szájjal, áhítattal nézte a rajzfilmet.  Tulajdonképpen egész helyes kis kölyök. Annyi mindenesetre biztos, hogy alighanem az apjára hasonlít, mert sötét haja és sötét szeme volt, nem úgy, mint Emmának. Egy olasz... hm... kicsi a világ... lehetett volna bárki, akár egy eszkimó is, de pont egy olasz... ha válás lett belőle, lehet,  Emma egy egész nációra kiterjesztette már az ellenszenvét, azért kerüli őt is.

A telefonja zümmögni kezdett és enyhe grimasszal konstatálta, hogy Mona keresi. Itt lenne az alkalom, hogy segítséget hívjon. De nem, egyrészt Monával a múltkori este elég csúnyán ért véget, lehet, csak azért hívja, hogy még egyszer elküldje a fenébe, de bármi miatt csörgött is most rá, inkább lepattintani szerette volna, mint egy közös gyerekfelvigyázással valami nemlétezővel biztatni – nyomta ki a készüléket és dobta félre, elég nagy távolságra ahhoz, nehogy mentőövként kapjon utána, ha mégsem boldogulna Tonyval. Másrészt reménykedett benne, hogy Emma még a fiúk előtt visszaér és akkor vele talán eltölthetne néhány meghitt percet, mert amióta az anyja ideköltözött, ennek az esélye nagyjából nullára csökkent. A házisárkány ezek szerint korántsem olyan szívós, mint amilyennek a bemutatkozáskor megismerte. – engedett meg magának egy tiszteletlen gondolatot, aztán rögtön el is szégyellte magát, amiért gúnyolódik a beteg asszonyon. 

A rajzfilm véget ért, Rob megkönnyebbülten kapcsolgatott a csatornák között. Az egyiken kosztümös kalandfilm ment. Ez elég biztonságosnak tűnt, hogy a vívójelenetek és lovas száguldások között néhány percre ne figyeljen a gyerekre, és úgy tűnt Tonyt leköti a színes kavargás a képernyőn. Felhívta a pizza-futárt és rendelt egy óriás sajtost, majd megkérdezte, hogy tejet is tudnak-e küldeni, mert emlékei szerint a hűtőben már megint nem sok mindent lehetett találni. Közben felnézett és azt kellett lássa, a biztonságosnak hitt jelenetek közben a főhős és hősnője a lepedőt gyűrik eszelős szenvedéllyel és kicsit bele is feledkezett a látványba, magát és a szomszéd kis szöszit képzelve arra a lepedőre, amikor eszébe jutott, hogy aki mellette tátott szájjal nézi a tv-t, az még nincs három éves. Tenyerét a gyerek arca elé kapva a távirányítóért nyúlt, közben elsikkadva a válasz felett, hogy akkor most lesz tej vagy sem. Mindegy is volt. Mennyi tejet ihat meg egy ilyen csöppség? Annyi meg egészen biztosan maradt még, legfeljebb reggel a kávéjukba nem jut. Ha kávéjuk van egyáltalán.

Úgy döntött, hogy egy sportcsatorna mindenképpen kevesebb felnőtt tartalmat sugározhat, úgyhogy visszakapcsolt a Philadephia meccsére, ahol éppen a nézőteret mutatták. Egy lelkes szurkoló túlfűtött hangulatában bemutatott a kamerának, a kivetítőkön meg a szünetben csókolózó párokat mutattak. Na, ennyit arról, hogy itt nem kell a kicsi szeme előtt legyeznie.  A harmadik játékrész kezdődött már és a csapat menthetetlenül vesztésre állt a Chicago Bulls-szal szemben. Igazából várható is volt a papírforma szerint, mégis reménykedett benne, hogy a hazai csapat kicsit összekapja magát. Szinte meg is feledkezett a gyerekről, ahogy egy ígéretes dobás után a labda vitustáncot járva végül mégis belepottyant a hálóba. A levegőbe öklözve kiáltott fel, mire mellette a gyerek rémülten kapta maga elé a kezét. A mozdulat fájdalmasan árulkodó volt. Ezt a gyereket verik! De hát kicsoda? Hiszen Emmáról még a legvadabb képzelgései során sem tudta volna elképzelni, hogy kezet emel a fiára, és a nagyi sem olyannak nézett, aki így próbál tekintélyt szerezni magának egy csöpp gyerekkel szemben. A keserűség belemart a lelkébe és azonnal kikapcsolta a készüléket, aztán lecsúszott a padlóra, hogy ennyivel is kisebbnek és kevésbé félelmetesnek tűnjön a gyerek szemében. Eszébe jutott az autómodell, amit magával hozott otthonról, amikor a srácokkal összeköltöztek, hogy a maga szentimentális módján a szobájába csempésszen valamit a gyerekkorából. Egy nagy, fából faragott oldtimer volt, a polca dísze, amit azóta őrizgetett féltve, óvva, amióta csak az eszét tudta. 

-Várj csak! – szólt oda a kis Tonynak, aztán felpattant és eltűnt a szobájában. Amikor visszatért, a gyerek pontosan ott ült, ahol hagyta, és sötét szemeiben még mindig bizonytalanság vibrált. Istenem, milyen apró és mennyire kiszolgáltatott! – sóhajtott magában. A szülei sosem emeltek rá kezet. Oké, ez így nem igaz, mert amikor valami eszméletlen disznóságot csinált, akkor igenis kiverték a fenekét, de ez nem okozott különösebb törést a lelkében, mert pontosan tisztában volt vele, hogy nem is annyira a rosszaságért kapta, hanem mert a szülei is sokkot kaptak az ijedelemtől, micsoda bajt okozott önmagának majdnem. De ez a gyerek egyaránt összerezzent a hangos beszédtől és a hirtelen mozdulattól, mint akinek túl gyakran van része ilyesmiben és olyankor előbb-utóbb az arcán csattan egy felnőtt dühe.

Újra letelepedett a kalimpáló kis lábak elé és háta mögül előhúzta az autómodellt. Tony szeme azonnal megtelt élettel és félénken kinyújtotta a kezét a csillogó fa-autó felé. 

-Gyere inkább le ide a padlóra! – tette le maga mellé a játékot Robert és kezével megtartotta a kicsit, aki lecsusszant a kanapé széléről. Tony négykézlábra állva tologatta maga előtt az autót, a motor hangját utánozva brummogva, Rob pedig hátát a kanapénak döntve nézte. Furcsa érzés volt.

A csengő megszólalt és felpattanni készült, amikor észrevette, hogy a kicsi megint megmerevedik, így aztán visszafogta magát és nyugodt, lassú mozdulattal állt fel. Biztosan a pizza az – mondta neki egy kacsintással, és belemarkolt a zsebében zizegő papírpénzekbe. De az ajtó előtt Emma állt.

-Szia! Máris végeztél? – kérdezte tőle, miközben egyszerre érzett megkönnyebbülést, hogy a gyereket visszapasszolhatja az anyjának, elégedettséget, hogy a lány itt van vele kettesben, és valami megmagyarázhatatlan ürességet, amiért valószínűleg perceken belül magára marad. 

-Igazából csak a vérnyomása rendetlenkedett. Éjszakára bent tartják, megfigyelik, de holnap valószínűleg haza is engedik. – vont vállat a lány és Robert mellett elhajolva a kicsit nézte, aki úgy elmélyült egy valószínűtlenül nagy játékautó tologatásában, hogy észre sem vette, hogy megérkezett.

-Nem volt vele baj? – kérdezte, miközben szeme szeretettel simogatta végig a kicsit.

-Baj nem volt vele, csak ... – akadt el a mondatban a fiú, és kereste a szavakat, amikkel talán nem sérti vérig ezt a lányt. Ha Tony fél is valamitől, valakitől, az egészen biztosan nem az anyja, de akkor is ... úgy érezte, egyszerűen muszáj, hogy beszéljen a lánnyal az előbbi felzaklató jelenetről, ami végül odáig vezetett, hogy egy kisgyerek kezébe adta a féltett gyerekkori emléket.  –Kinek a pofonjaitól retteg ez a szerencsétlen? – nézett rá kérdőn és remélte, hogy a tekintetében nincs vád, csak érdeklődés.

-Senki nem veri! – csattant fel Emma és az arca a pillanat tört része alatt vált halotti maszkká.

-Na, ne mondd! Csak egy pillanatra voltam hangosabb, mint szoktam, és máris ijedten rezzent össze, a kezét a kis arca elé kapva, mint aki attól tart, hogy a következő pillanatban rajta csattan egy ütés. Tony ismeri a pofont, fél a kiabálástól és attól, hogy kezet emelnek rá. – suttogta ingerülten, érezve, hogy ez így összefoglalva már határozottan vádlóan hangzott.

-Már soha többé nem emelhet rá kezet senki! Megnyugodhatsz! – sziszegett rá visszautasítóan a lány és elfordult, hogy a sápadtságát felváltó düh pírját elrejtse a fiú elől. Robert felháborodása olyan sebeket tépett fel benne, amiket már nem tudott meg nem történtté tenni és amiket már semmi nem gyógyíthatott be, talán csak az idő és sok-sok szeretet. Ő mindkettőt meg akarta adni a fiának.

- A férjed...? – kérdezte halkan a fiú, mire Emma mély levegőt vett.

-Nem, akkor még túl kicsi volt, Rick egyébként se sokat látta, mert amikor hazajött, a gyerek már aludt, és amíg el nem ment otthonról, addig is többnyire csak velem volt. ... egyébként sem volt egy durva fráter, megnyugodhatsz. De honnan tudod, hogy férjnél voltam? Én sose beszéltem erről.

-Nem is kellett. Egy gyerek általában egy házasságba érkezik. Oké, tudom, nem mindig, de láttam az asztalodon a válási papírokat, úgyhogy nem volt nehéz kitalálni...  – vont vállat a fiú. –De akkor nem értem... mármint, te biztosan nem vered, ezt akkor is látatlanban igazolnám, ha nem csak havonta futnánk össze. Azt mondod, az apja sem... de felismerem a jeleit, ha egy gyerek fél a fizikai erőszaktól. 

-Kösz a bizalmat, de tényleg... hamarabb törném el a saját kezem, minthogy megüssem, csak ... a válás elég ronda ügy volt, a férjem szülei próbálták megakadályozni, ezért Tony egy ideig velük élt, és az apósom elég hirtelenkezű... Idősek már és nehezen uralkodnak az indulataikon. Ráadásul náluk még az a hagyomány, hogy egy férfi állja az ütéseket, attól férfi.

-Jézusom, de hiszen ez még csak egy apró gyerek. Még éppen elég ideje lesz megtanulni férfiasan állni a verést. – forgatta a szemét Robert és elfordult. Vajon mennyire tűnne sértőnek az a kijelentés, hogy szerinte egy férfit semmi sem alacsonyíthat le jobban, mint hogy kezet emel egy nála gyengébbre? Teljesen mindegy, hogy az a férfi fiatal vagy egy szenilis vénember.

-Ricardo családja Szicíliából származik, ott nyilván másként látják ezeket a dolgokat. – sóhajtott Emma.

-Az olasz családokban öröm a gyerek, én csak tudom... – morgott Robert. –Az én őseim ugyan Lombardiából származnak, de soha, egyetlen unokatesóm sem nőtt úgy fel, hogy félniük kellett volna a családjuktól. 

-Nos, Tony most már csak az én fiam, úgyhogy innentől már neki sem kell félnie senkitől. Majd megérti ő is, csak idő kell neki, hogy elfeledje a rossz emlékeket.

-A férjed nem akarja már a gyereket? – kérdezte őszinte értetlenséggel a hangjában a fiú, mire Emma nagyot sóhajtott. Ma este már sok mindent kiteregetett itt, eggyel több vagy kevesebb már igazán nem számít. Jobb is, ha őszintén elmond mindent ennek a srácnak, akkor talán megérti azt is, miért nem hajlandó venni a jelzéseit, amiknek sok-sok évvel ezelőtt egészen biztosan örült volna, de mára már a jót sem tudja elfogadni egy férfitól. 

-A férjem... az exférjem... pillanatnyilag börtönben van.

A csend úgy szakadt közéjük, mint egy elhanyagolt házban a vakolat egy beázás után. Robert hirtelen azt sem tudta, mit mondhatna erre a mellbeverő kijelentésre. Végül megköszörülte a torkát.

-Azért, mert bántott titeket?

Emma arcán szomorú és halvány mosoly suhant át. Hányféle bántás létezhet? A házasságuk nem volt tökéletes, de Rick igazából sosem bántotta. Fizikailag legalábbis. Hogy érzelmileg milyen helyzetbe került... buta liba volt, egy gyereklány, aki hibázott és megfizette az árát. Ezért nem Ricket, hanem őt magát kellett volna börtönbe csukni. Tulajdonképpen úgy is volt, csak éppen nem a bíróság zárta oda, hanem ő önmagát. Megrázta a fejét.

-Nem, soha nem bántott... szóval, sosem vert vagy ilyesmi. Rossz társaságba került és részt vett egy rablásban, ahol meghalt egy ember. Ő lett volna a sofőr, de az egész társaságot elkapták, még mielőtt menekülhettek volna.

Robert arcán a megértés árnyéka suhant át.

-Akkor ezért váltál el tőle?

-Nem. Azt hiszem akkor is elváltam volna, ha ez nem történik. A házasságunk egy ideje már padlón volt, csak talán még magam előtt is szégyelltem bevallani, mert úgy gondoltam, én lehetek az oka. Aztán lassan megértettem, hogy egy kapcsolat halálához két ember kell, és hogy Ricknek megvan a maga szerepe abban, hogy már nem bírom elviselni a közelségét. Csak az az igazság, hogy a bírósági tárgyalással minden sokkal könnyebbé vált. Rick eléggé birtokló típus és a börtönből nem sok esélye volt visszatartani, bár a szülei megpróbálták. Nekem akkoriban nem volt hátországom, aki segíthetett volna, ők meg egy összetartó olasz család.  A gyerekkel zsaroltak, de végül a bíróság nekem ítélte és ők nem tehettek semmit. 

Robert most tért csak magához, hogy az eltelt hosszú percekben lényegében az előtérben állva beszélgetnek. A lány kezéért nyúlt és beljebb húzta a lakásba.

-Mindjárt ideér a pizza. Kettőnknek úgyis sok lett volna. Azt még várjátok meg! – mondta, mintha az előbbi felkavaró beszélgetés el sem hangzott volna. Tony is észrevette az anyját és a nehéz faautót felemelve a földről hozzá sietett. A szőnyeg szélében elbotolva elejtette a játékot, ami tompán puffanva ért földet. Robert arca összerándult, ahogy már látta maga előtt a kocsi roncsait, de az látszólag sértetlenül megúszta a gyerek ügyetlenségét. A kicsi azonban ijedten torpant meg, nagy sötét szemeivel riadtan nézve a férfit.

-Na, erről beszélek. – sóhajtott Rob, aztán felemelte a gyereket és a kanapéra ültette Emma mellé, majd az ölébe nyomta az autót. Elnézte a szomszédait, két fiatal kis lelket, akik máris több fájdalmat tapasztaltak meg, mint sokan egész életükben. A csengő szerencsére megszólalt és most kivételesen örült, hogy kiszakadhat ebből a jelenetből. Kifizette a pizzát, aztán fél kézzel lepakolta a kis dohányzó asztalt, hogy a doboznak helyet csináljon.

-Ha kértek, hozhatok tányérokat, de az is lehet, hogy előbb mosogatnom kéne, úgyhogy... szerintem ha ide ültök mellém a földre, akkor jól fog esni a dobozból is.