Mindenki egyért, egy érte - 6. rész

Emma betakargatta a gyereket és egy puszit nyomott a homlokára, kisimítva néhány még nedves tincset, aztán égve hagyva a meselámpát az éjjeliszekrényen, lábujjhegyen kióvakodott a szobából. Egy pillantást vetett az anyja szobája felé. A mama persze már másnap hazajött, taxival, meg sem várva, hogy megírják a zárójelentését. Jellemző, hogy egyetlen nővér sem merte az útját állni. Kicsit neheztelve gondolt rá, hogy vajon a mama annak idején miért nem vetette be ezt az erélyét, amikor a tulajdon lányáról volt szó. Akkoriban engedelmes nyusziként hódolt be a férje előtt és tagadta meg őt, belekényszerítve egy olyan házasságba, amit a támogatása mellett talán sosem kötött volna meg. De a papa már elment és senki más nem maradt Emma számára, aki mellette állhatott volna a nehéz időkben, úgyhogy úgy döntött, megbocsátja az anyja cserbenhagyását. Most mellette állt és csak ez volt a fontos. 

Behúzta az anyja szobájának ajtaját, mely mögül halk szuszogás jelezte, hogy Norah már az igazak álmát alussza. Összepakolta a nappaliban szerte hagyott játékokat, a fürdőszobában pedig eltüntette a fürdetés nyomait. Amikor mindennel végzett, óvatos mozdulatokkal bepakolta a mosogatógépet, hogy a zörgéssel fel ne zavarja a többieket, aztán töltött magának egy pohár fehér bort és leroskadt a halkra állított tv elé. Egy régi film ismétlése ment éppen, de a távirányító túl messze volt, úgyhogy hagyta a fenébe. Hátradőlt és a fejét a kanapé hátán nyugtatva lehunyt a szemeit. A gondolatai – mint mostanában oly sokszor – a szemközti lakásban jártak. És a tegnap esténél, amikor Robert vigyázott Tonyra, amíg ő a kórházba kísérte az anyját. 

Furcsa melegség kúszott a mellébe, ahogy arra gondolt, soha senki nem vette észre, hogy Tony az átlagnál is félénkebb, egyedül csak Rob. Ő maga kétségbeesve fedezte fel, ahogy a fia minden férfi mellett már-már betegesen retteg a hangosságtól és hirtelen mozdulatoktól, és meg tudta volna ölni az apósát, aki még egy pici gyerek mellett sem tudott uralkodni az indulatain. Ezek után még valami elismerés is ébredt benne, amiért Ricardo nem volt olyan durva, mint az apja. Az anyósa pedig éppen olyan tehetetlen volt, mint a saját anyja. Megrázta a fejét, hogy szabaduljon a messzire vezető keserű gondolatoktól. Kiszabadította a fiát a nagyszülei komor házából és az ilyen férfiak mellett, mint Rob és a barátai, talán idővel a félénksége is a múlté lesz. 

Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, ahogy a földön falatozva olyan jó étvággyal evett a kicsi, mint már régen. És látta rajta, hogy a legszívesebben még az ágyba is magával hozta volna az autót, amit Rob ki tudja honnan kerített. Olyan vágyódással nézte a színesre festett autót, hogy Robert megsajnálta és a kezébe nyomta, de Tony visszaadta neki. „Majd itt játszom vele.” – mondta olyan természetességgel, mintha a legjobb barátjától készülne hazatérni. Emma már a fiú gesztusától meghatódott, de hogy a fiát ilyen bizalommal hallotta megszólalni egy felnőttel szemben, az egyenesen csoda számba ment. Tony  nem nagyon kommunikált a világgal, legtöbbször igen-re és nem-re korlátozta a mondanivalóját, azt a képzetet keltve, hogy kissé visszamaradt a fejlődésben, úgyhogy ez a kerek mondat a lány számára igazi áttörésnek számított. 

Robert...  az eltelt hetekben egészen megváltozott a külseje, kócos szőke haja megnőtt, akár össze is foghatta a vállig érő egyenes szálú loboncot, mint ahogy tegnap este is egy színes gumi zabolázta meg a tincseit. Mostanában kis bajusz és szőkés borosta tette teljessé az összképet. Az egész megjelenése annyira más volt, mint amiről kamaszlányként álmodozott, mégis, ha bárki megkérdezte volna, milyen álmai pasija, akkor alighanem ezt a személyleírást adta volna meg szemrebbenés nélkül. A gondolattól elvigyorodott és nagyot kortyolt a borból. A következő pillanatban halk kopogás hallatszott az ajtó felől. A küszöbön a megtestesült álomkép ácsorgott feszültségtől feszes vonásokkal.

*

Robert egy teljes éjszakát és egy egész napot szánt annak, hogy a gondolatait rendezze magában. Őszintén szólva megrázta Emma története. A pizza fölött halkan beszélgettek, amíg a kiskölyök körülöttük tologatta az autót. Megtudta, hogy Emma valóban még nagyon fiatal, még a huszonkettőt sem töltötte be. Megtudta az igazságot Tony fogantatásának körülményeiről és az ex-férj zűrös ügyeiről. Legszívesebben bemosott volna a nagypapának, aki olasz gyökereit feledve ilyen mély és fájdalmas nyomokat volt képes hagyni egy apró gyerekben, és csodálta Emma tartását és erejét, amiért volt mersze menekülni abból a csapdából, amelybe éretlen gyerekként önmagát zárta. Szentelt egy nem túl hízelgő gondolatot Emma anyjának is, aztán némiképp enyhített a szigorán, ahogy arra gondolt, az asszony végül mégiscsak a lánya mellé állt. Őszintén remélte, hogy nemcsak a magánytól való menekülése részeként. Szinte büszkeséget érzett, amiért a szomorú tények birtokában büszkén mondhatta el magáról, hogy Tony felengedett mellette. Amikor az este végén elbúcsúztak, a kicsi olyan vágyakozva nézte az autót, hogy a kezébe nyomta, de a gyerek visszaadta, mondván, majd még átjön és akkor itt játszik vele. 

Robert ettől a gyerekes ígérettől egészen összezavarodott és erre kellett neki az éjszaka és a nappal, hogy megállapodásra jusson magával, akarja-e egyáltalán, hogy anya és fia valamilyen módon az élete részesei legyenek. Amíg meg nem ismerte őket, az élete maga volt a móka és kacagás, lányok adták a kilincset egymás kezébe, az egyetemen utóvizsgától utóvizsgáig sasszéztak a barátaival, felelőtlenül múlatva az éveket, de ez éppen így volt tökéletes a számukra. Lehet, hogy ezt az estét valamiféle jelként kellene felfognia? Egy jel, hogy eddig tartott a gondtalan gyerekkor, és éppen itt az ideje, hogy felnőjön és megkomolyodjon? Létezik, hogy ez az apró gyerek egyetlen estén többet ért el, mint a nevelőszülei a hosszas szentbeszédeikkel? 

Az órára nézett és hirtelen úgy érezte, hogy azonnal látnia kell Emmát. Ha csak egy percre is, de magához kell ölelje. Még soha életében nem ismert lányt, aki ennyire édes kis cukorfalat lett volna, miközben ennyi erő lakozott volna benne, és ez az erő vonzotta őt, mint a mágnes. Oké, az a formás, csillogó szája sem ment ki a fejéből tegnap este óta, ahogy beleharapott a pizzába és szinte kéjes lassúsággal rágta a falatokat, utánozhatatlanul finom mozdulattal megtörölve a szája sarkát, amikor végzett... Ma este, megkoronázva az egész napos magányos agyalást, egyedül volt, a többiek még nem jöttek haza, Matt-nek meccse volt, Tom pedig felvett egy pénzügyi kurzust és a csoporttársaival világmegváltó nagy beszélgetésbe bonyolódott mindenféle értékpapírokról.  Ő meg egy versikét fabrikált, miután félredobott egy félbehagyott novellát... nem az ihlet hiányával volt gondja, csak koncentrálni nem tudott. A gondolatok jöttek-mentek a fejében, meg sem várva, hogy papírra vesse, vagy jelen esetben a laptopja billentyűire bízza őket. Terméketlen délután volt és az este sem ígérkezett jobbnak, úgyhogy döntött. Beszélnie kell Emmával! Mindegy miről, az sem baj, ha szavak nélkül töltenek el pár percet, de látnia kell! Talán akkor visszatalál a földre és megregulázhatja a szerteszét kószáló gondolatait. 

Felpattant, zsebrevágta a kulcsait és kilépett a folyosóra. Egy hosszú pillanatig elbizonytalanodott. Mire lesz ez jó? Talán még ott van a mindenlében kanál anyja, aki már korán reggel egy taxival érkezett meg a kórházból, vagy a kiskölyök a sötét, riadt tekintetével. Előttük nem mondhat, tehet semmit, ami megszabadítaná ettől a nyugtalanságtól. Már meg akart fordulni, amikor mégis, a keze önálló életre kelt és végtelenül finoman megkocogtatta az ajtót. Talán meg sem hallják! Ő megpróbálta, de odabent minden csendes és mégsem hallották őt...

Az ajtó azonban kitárult és ott állt előtte Emma kíváncsian félrehajtott fejjel, egy pohár borral a kezében, egy hosszú percre a szemébe mélyedve, aztán szavak nélkül félreállt, mintegy behívva őt a lakásba. Semmi nesz nem hallatszott, csak a tv túlságosan is lehalkított duruzsolása, úgyhogy talán szerencséje van és a kicsi meg a nagyanyja is alszanak már. A szeme az étkezőben lógó faliórára villant és meglepve állapította meg, hogy már elmúlt kilenc óra. Ilyen sokáig szenvedett volna, mire végre döntésre jutott? 

Meglátta a boros üveget a konyhapulton és nagyot nyelt. Most mindennél jobban esett volna egy korty a párás üvegből. Emma szemét nem kerülte el ádámcsutkájának árulkodó ugrálása és felé nyújtotta a poharát. Nem vett elő újat, nem töltött, a magáét kínálta oda, és ez a gesztus valamiért izgatóan hatott rá. Szinte egyetlen nyeléssel kiitta a pohár tartalmát, aztán letette a poharat a keze ügyébe eső kis komódra, majd magához húzta a lányt és mintha ez régi jó, bevált szokása lenne, megcsókolta. A csókjuk íze valóságos aromavetélkedő volt. Ott volt a bor a maga fanyar, rozsdaszín szőlőleveleket idéző  őszillatával és ízével, ott volt a nő szájának édes, lágy húsa, a fogai koccanása, Robert félig elszívott és elnyomott mentholos cigarettájának íze, még az esti pizza pepperonijának csípőssége is... 

A csók egyszerűen nem akart végetérni. Ahelyett, hogy jóllakatta volna őket, csak az éhségüket gerjesztette, míg ez az éhség valami olyanra sarkallta a fiút, amire odaát még csak nem is gondolt. Nem ma, nem most. A derekánál fogva felpakolta Emmát a konyhapultra és a combjai közé állva felgyűrte rajta a puha pulóvert. Kikapcsolta a melltartót és csak gyűrte, masszírozta a lány melleit, amelyek duzzadtan feszültek a tenyerének. Érezve a bimbók karcolását, elszakította a száját, hogy új vadászmezőt találjon magának. Már megindult a keze, hogy kigombolja a farmerjét, amikor az egyik ajtó mögül köhögés hangzott. Emma úgy fagyott meg a kezei között, mint egy fátyolvízesés a sarkvidéken. Cseppről cseppre vált hidegebbé és elutasítóvá. Az ajtó mögül léptek hallatszottak és már nem volt idő elérni a bejárati ajtót, ezért a lány kétségbeesetten a nyitott erkélyajtó felé tolta.

Robert csak most vette észre, hogy a hideg, amely a gerincét borzolta az előbb, amikor úgy érezte, elég a lány körmeinek karmolása alatt, a nyitott erkély felől érkezett. December eleje volt, a fűtés egy vagyont emésztett fel, Emma pedig az utcát melegíti? – futott át fején a gyakorlatias gondolat, de most megadóan lapult a jéghideg falhoz odakint. Hallotta ahogy odabent Emma megkérdezi az anyját, hogy minden rendben van-e, és ahogy Norah ugyanezt kérdezi a lányától. Elvigyorodott, ahogy eszébe jutott, Emma melltartóját szorongatja a kezében, és ha azok a bimbók még mindig ugyanúgy ágaskodnak, ahogy percekkel korábban, akkor alighanem átlyukasztják a pulóvert és ez a sasszemű mamának is szemet szúrhatott. 

Végre, egy örökkévalóságnak tűnő kis szünet után – a mama jó éjszakát kívánt és megkérte a lányát, hogy csukja be az erkélyajtót. Robert abban a pillanatban lépett be a nappaliba, ahogy a szobája ajtaja bezárult mögötte. Emma az ujját szájára téve kérte, hogy csendesen mozogjon, és ő mély levegőt vett, hogy legyen elég önuralma engedelmeskedni neki. Szíve szerint felkapta volna a lányt, hogy végigdöntve a kanapén elmerüljön benne, de igazság szerint erre a lépésre még ő maga sem állt készen. Az életbiztosítását mindenesetre otthon hagyta, így aztán sajnálkozóan nyomott egy csókot a lány ajkára, aztán halkan kilépett a folyosóra, megfeledkezve a kezében szorongatott csipkés corpus delictiről. A következő pillanatban már bent is volt a saját lakásában, hogy a kanapén ott találja Tomot, amint karba fűzött kézzel őrá vár.