Emma betakargatta a gyereket és egy puszit nyomott a
homlokára, kisimítva néhány még nedves tincset, aztán égve hagyva a meselámpát
az éjjeliszekrényen, lábujjhegyen kióvakodott a szobából. Egy pillantást vetett
az anyja szobája felé. A mama persze már másnap hazajött, taxival, meg sem
várva, hogy megírják a zárójelentését. Jellemző, hogy egyetlen nővér sem merte
az útját állni. Kicsit neheztelve gondolt rá, hogy vajon a mama annak idején
miért nem vetette be ezt az erélyét, amikor a tulajdon lányáról volt szó.
Akkoriban engedelmes nyusziként hódolt be a férje előtt és tagadta meg őt,
belekényszerítve egy olyan házasságba, amit a támogatása mellett talán sosem
kötött volna meg. De a papa már elment és senki más nem maradt Emma számára,
aki mellette állhatott volna a nehéz időkben, úgyhogy úgy döntött, megbocsátja
az anyja cserbenhagyását. Most mellette állt és csak ez volt a fontos.
Behúzta az anyja szobájának ajtaját, mely mögül halk
szuszogás jelezte, hogy Norah már az igazak álmát alussza. Összepakolta a
nappaliban szerte hagyott játékokat, a fürdőszobában pedig eltüntette a
fürdetés nyomait. Amikor mindennel végzett, óvatos mozdulatokkal bepakolta a
mosogatógépet, hogy a zörgéssel fel ne zavarja a többieket, aztán töltött
magának egy pohár fehér bort és leroskadt a halkra állított tv elé. Egy régi
film ismétlése ment éppen, de a távirányító túl messze volt, úgyhogy hagyta a
fenébe. Hátradőlt és a fejét a kanapé hátán nyugtatva lehunyt a szemeit. A
gondolatai – mint mostanában oly sokszor – a szemközti lakásban jártak. És a
tegnap esténél, amikor Robert vigyázott Tonyra, amíg ő a kórházba kísérte az
anyját.
Furcsa melegség kúszott a mellébe, ahogy arra gondolt, soha
senki nem vette észre, hogy Tony az átlagnál is félénkebb, egyedül csak Rob. Ő
maga kétségbeesve fedezte fel, ahogy a fia minden férfi mellett már-már
betegesen retteg a hangosságtól és hirtelen mozdulatoktól, és meg tudta volna
ölni az apósát, aki még egy pici gyerek mellett sem tudott uralkodni az indulatain.
Ezek után még valami elismerés is ébredt benne, amiért Ricardo nem volt olyan
durva, mint az apja. Az anyósa pedig éppen olyan tehetetlen volt, mint a saját
anyja. Megrázta a fejét, hogy szabaduljon a messzire vezető keserű
gondolatoktól. Kiszabadította a fiát a nagyszülei komor házából és az ilyen
férfiak mellett, mint Rob és a barátai, talán idővel a félénksége is a múlté
lesz.
Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, ahogy a földön falatozva
olyan jó étvággyal evett a kicsi, mint már régen. És látta rajta, hogy a
legszívesebben még az ágyba is magával hozta volna az autót, amit Rob ki tudja
honnan kerített. Olyan vágyódással nézte a színesre festett autót, hogy Robert
megsajnálta és a kezébe nyomta, de Tony visszaadta neki. „Majd itt játszom
vele.” – mondta olyan természetességgel, mintha a legjobb barátjától készülne
hazatérni. Emma már a fiú gesztusától meghatódott, de hogy a fiát ilyen
bizalommal hallotta megszólalni egy felnőttel szemben, az egyenesen csoda
számba ment. Tony nem nagyon kommunikált
a világgal, legtöbbször igen-re és nem-re korlátozta a mondanivalóját, azt a
képzetet keltve, hogy kissé visszamaradt a fejlődésben, úgyhogy ez a kerek
mondat a lány számára igazi áttörésnek számított.
Robert... az eltelt
hetekben egészen megváltozott a külseje, kócos szőke haja megnőtt, akár össze
is foghatta a vállig érő egyenes szálú loboncot, mint ahogy tegnap este is egy
színes gumi zabolázta meg a tincseit. Mostanában kis bajusz és szőkés borosta
tette teljessé az összképet. Az egész megjelenése annyira más volt, mint amiről
kamaszlányként álmodozott, mégis, ha bárki megkérdezte volna, milyen álmai
pasija, akkor alighanem ezt a személyleírást adta volna meg szemrebbenés
nélkül. A gondolattól elvigyorodott és nagyot kortyolt a borból. A következő pillanatban
halk kopogás hallatszott az ajtó felől. A küszöbön a megtestesült álomkép
ácsorgott feszültségtől feszes vonásokkal.
*
Robert egy teljes éjszakát és egy egész napot szánt annak,
hogy a gondolatait rendezze magában. Őszintén szólva megrázta Emma története. A
pizza fölött halkan beszélgettek, amíg a kiskölyök körülöttük tologatta az
autót. Megtudta, hogy Emma valóban még nagyon fiatal, még a huszonkettőt sem
töltötte be. Megtudta az igazságot Tony fogantatásának körülményeiről és az
ex-férj zűrös ügyeiről. Legszívesebben bemosott volna a nagypapának, aki olasz
gyökereit feledve ilyen mély és fájdalmas nyomokat volt képes hagyni egy apró
gyerekben, és csodálta Emma tartását és erejét, amiért volt mersze menekülni
abból a csapdából, amelybe éretlen gyerekként önmagát zárta. Szentelt egy nem
túl hízelgő gondolatot Emma anyjának is, aztán némiképp enyhített a szigorán,
ahogy arra gondolt, az asszony végül mégiscsak a lánya mellé állt. Őszintén
remélte, hogy nemcsak a magánytól való menekülése részeként. Szinte büszkeséget
érzett, amiért a szomorú tények birtokában büszkén mondhatta el magáról, hogy
Tony felengedett mellette. Amikor az este végén elbúcsúztak, a kicsi olyan
vágyakozva nézte az autót, hogy a kezébe nyomta, de a gyerek visszaadta,
mondván, majd még átjön és akkor itt játszik vele.
Robert ettől a gyerekes ígérettől egészen összezavarodott és
erre kellett neki az éjszaka és a nappal, hogy megállapodásra jusson magával,
akarja-e egyáltalán, hogy anya és fia valamilyen módon az élete részesei legyenek.
Amíg meg nem ismerte őket, az élete maga volt a móka és kacagás, lányok adták a
kilincset egymás kezébe, az egyetemen utóvizsgától utóvizsgáig sasszéztak a
barátaival, felelőtlenül múlatva az éveket, de ez éppen így volt tökéletes a
számukra. Lehet, hogy ezt az estét valamiféle jelként kellene felfognia? Egy
jel, hogy eddig tartott a gondtalan gyerekkor, és éppen itt az ideje, hogy
felnőjön és megkomolyodjon? Létezik, hogy ez az apró gyerek egyetlen estén
többet ért el, mint a nevelőszülei a hosszas szentbeszédeikkel?
Az órára nézett és hirtelen úgy érezte, hogy azonnal látnia
kell Emmát. Ha csak egy percre is, de magához kell ölelje. Még soha életében
nem ismert lányt, aki ennyire édes kis cukorfalat lett volna, miközben ennyi
erő lakozott volna benne, és ez az erő vonzotta őt, mint a mágnes. Oké, az a
formás, csillogó szája sem ment ki a fejéből tegnap este óta, ahogy
beleharapott a pizzába és szinte kéjes lassúsággal rágta a falatokat,
utánozhatatlanul finom mozdulattal megtörölve a szája sarkát, amikor végzett...
Ma este, megkoronázva az egész napos magányos agyalást, egyedül volt, a többiek
még nem jöttek haza, Matt-nek meccse volt, Tom pedig felvett egy pénzügyi
kurzust és a csoporttársaival világmegváltó nagy beszélgetésbe bonyolódott
mindenféle értékpapírokról. Ő meg egy
versikét fabrikált, miután félredobott egy félbehagyott novellát... nem az
ihlet hiányával volt gondja, csak koncentrálni nem tudott. A gondolatok
jöttek-mentek a fejében, meg sem várva, hogy papírra vesse, vagy jelen esetben
a laptopja billentyűire bízza őket. Terméketlen délután volt és az este sem
ígérkezett jobbnak, úgyhogy döntött. Beszélnie kell Emmával! Mindegy miről, az
sem baj, ha szavak nélkül töltenek el pár percet, de látnia kell! Talán akkor
visszatalál a földre és megregulázhatja a szerteszét kószáló gondolatait.
Felpattant, zsebrevágta a kulcsait és kilépett a folyosóra. Egy
hosszú pillanatig elbizonytalanodott. Mire lesz ez jó? Talán még ott van a
mindenlében kanál anyja, aki már korán reggel egy taxival érkezett meg a
kórházból, vagy a kiskölyök a sötét, riadt tekintetével. Előttük nem mondhat,
tehet semmit, ami megszabadítaná ettől a nyugtalanságtól. Már meg akart
fordulni, amikor mégis, a keze önálló életre kelt és végtelenül finoman
megkocogtatta az ajtót. Talán meg sem hallják! Ő megpróbálta, de odabent minden
csendes és mégsem hallották őt...
Az ajtó azonban kitárult és ott állt előtte Emma kíváncsian
félrehajtott fejjel, egy pohár borral a kezében, egy hosszú percre a szemébe
mélyedve, aztán szavak nélkül félreállt, mintegy behívva őt a lakásba. Semmi
nesz nem hallatszott, csak a tv túlságosan is lehalkított duruzsolása, úgyhogy
talán szerencséje van és a kicsi meg a nagyanyja is alszanak már. A szeme az
étkezőben lógó faliórára villant és meglepve állapította meg, hogy már elmúlt
kilenc óra. Ilyen sokáig szenvedett volna, mire végre döntésre jutott?
Meglátta a boros üveget a konyhapulton és nagyot nyelt. Most
mindennél jobban esett volna egy korty a párás üvegből. Emma szemét nem kerülte
el ádámcsutkájának árulkodó ugrálása és felé nyújtotta a poharát. Nem vett elő
újat, nem töltött, a magáét kínálta oda, és ez a gesztus valamiért izgatóan
hatott rá. Szinte egyetlen nyeléssel kiitta a pohár tartalmát, aztán letette a
poharat a keze ügyébe eső kis komódra, majd magához húzta a lányt és mintha ez
régi jó, bevált szokása lenne, megcsókolta. A csókjuk íze valóságos
aromavetélkedő volt. Ott volt a bor a maga fanyar, rozsdaszín szőlőleveleket
idéző őszillatával és ízével, ott volt a
nő szájának édes, lágy húsa, a fogai koccanása, Robert félig elszívott és
elnyomott mentholos cigarettájának íze, még az esti pizza pepperonijának
csípőssége is...
A csók egyszerűen nem akart végetérni. Ahelyett, hogy
jóllakatta volna őket, csak az éhségüket gerjesztette, míg ez az éhség valami
olyanra sarkallta a fiút, amire odaát még csak nem is gondolt. Nem ma, nem
most. A derekánál fogva felpakolta Emmát a konyhapultra és a combjai közé állva
felgyűrte rajta a puha pulóvert. Kikapcsolta a melltartót és csak gyűrte,
masszírozta a lány melleit, amelyek duzzadtan feszültek a tenyerének. Érezve a
bimbók karcolását, elszakította a száját, hogy új vadászmezőt találjon magának.
Már megindult a keze, hogy kigombolja a farmerjét, amikor az egyik ajtó mögül
köhögés hangzott. Emma úgy fagyott meg a kezei között, mint egy fátyolvízesés a
sarkvidéken. Cseppről cseppre vált hidegebbé és elutasítóvá. Az ajtó mögül
léptek hallatszottak és már nem volt idő elérni a bejárati ajtót, ezért a lány
kétségbeesetten a nyitott erkélyajtó felé tolta.
Robert csak most vette észre, hogy a hideg, amely a gerincét
borzolta az előbb, amikor úgy érezte, elég a lány körmeinek karmolása alatt, a
nyitott erkély felől érkezett. December eleje volt, a fűtés egy vagyont
emésztett fel, Emma pedig az utcát melegíti? – futott át fején a gyakorlatias
gondolat, de most megadóan lapult a jéghideg falhoz odakint. Hallotta ahogy
odabent Emma megkérdezi az anyját, hogy minden rendben van-e, és ahogy Norah
ugyanezt kérdezi a lányától. Elvigyorodott, ahogy eszébe jutott, Emma melltartóját
szorongatja a kezében, és ha azok a bimbók még mindig ugyanúgy ágaskodnak,
ahogy percekkel korábban, akkor alighanem átlyukasztják a pulóvert és ez a
sasszemű mamának is szemet szúrhatott.
Végre, egy örökkévalóságnak tűnő kis
szünet után – a mama jó éjszakát kívánt és megkérte a lányát, hogy csukja be az
erkélyajtót. Robert abban a pillanatban lépett be a nappaliba, ahogy a szobája
ajtaja bezárult mögötte. Emma az ujját szájára téve kérte, hogy csendesen
mozogjon, és ő mély levegőt vett, hogy legyen elég önuralma engedelmeskedni
neki. Szíve szerint felkapta volna a lányt, hogy végigdöntve a kanapén
elmerüljön benne, de igazság szerint erre a lépésre még ő maga sem állt készen.
Az életbiztosítását mindenesetre otthon hagyta, így aztán sajnálkozóan nyomott
egy csókot a lány ajkára, aztán halkan kilépett a folyosóra, megfeledkezve a
kezében szorongatott csipkés corpus delictiről. A következő pillanatban már
bent is volt a saját lakásában, hogy a kanapén ott találja Tomot, amint karba
fűzött kézzel őrá vár.
2 megjegyzés:
És néz nagyot. Màrmint Tom :)) elképzeltem Robert és a melltartó XDD
Tetszik ahogy vágyódnak egymás után, és meglepetésemre az is, hogy még nem történt semmi. Vagyis majdnem semmi :)
Köszi Jutkám, szerettem :)
Pusza
Wow! <3
Látom, mély benyomást tett rád a bajusz ;)
Csak remélni merem, hogy a varkocsos víziód nem válik valóra :P XDDD
Tetszett!
K&P
Megjegyzés küldése