Az elveszett sziget…
Egy 600 éve elsüllyedt titokzatos sziget került újra
napvilágra Velencében. A szigeten
megtalálták a „Földközi-tenger királynőjét”, a világ egyetlen épségben
megmaradt középkori gályáját. Velencei mérnökök igen nehéz feladatra vállalkoztak,
amikor két elsüllyedt hajóroncsot hoztak a felszínre, amelyek mintegy 700 évig
feküdtek a lagúna fenekén. Egy 13. sz-i gálya és egy szállítóhajó roncsai
kerültek napvilágra. A leletek megkerülése azért is meglepő, mert az évszázadok
során csupán két méteres mélységben feküdtek és mind az árvizek, mind az élénk
hajóforgalom ellenére sértetlenek maradtak. A gálya egyike a híres velencei
hajóhadnak, és a velencei Arzenálban készülhetett, a másik ismeretlen roncs
pedig egy máig ismeretlen hajótípus. A vizsgálatok során kiderült, hogy a két
hajó azért állhatott ellen az időjárás viszontagságainak és vészelhetett át
majdnem sértetlenül hét évszázadot, mert annak idején testüket hulladékkal és
kövekkel töltötték meg, és így akaratlanul is konzerválták az utókor számára.
A roncsok felfedezésének története 1966-ig nyúlik vissza,
amikor egy olasz régész több éves kutatás után egy elsüllyedt szigetre bukkant.
A San Marco in Boccalana nevű, mindössze egy hektár területű szigetet különböző
régi aktákon, rajzokon is feltüntették, a 16. sz-tól azonban hirtelen nyoma
veszett, és a következő századokban sem jelent meg a korabeli vázlatokon. A 10. század végén Ágoston-rendi szerzetesek
építettek kolostort a szigeten, de azt mindig elöntötte a víz, így egy idő után
a szerzetesek feladták a felesleges küzdelmet és elvándoroltak. A sziget az
1348-as pestisjárvány idején a szegények temetője lett, amit a több száz
csontváz is bizonyít. A kolostor maradványaiból csupán az alapzat körvonalai
vehetők ki, ezért is fontos a két hajóroncs megtalálása, amelyeket
valószínűleg, mint kiszuperált roncsokat a töltés megerősítéséhez használtak
annak idején.
Az eddig példátlan feltárás első lépéseként a régészek 600
facölöppel körbekerítették a szigetet. Majd a cölöpcsapdában rekedt vizet
hatalmas szivattyúkkal eltávolították az egész területről. Így végre ismét
napvilágra került a kb. 8 ezer négyzetméter nagyságú sziget és két korabeli
hajó. A pár nap alatt kiszárított területen pontosan kivehető a sziget
körvonala, és ismét látható az ágoston-rendi szerzetesek monostorának néhány
fala. Még az épület körüli kikövezett járdák is előkerültek. Elsüllyedése
előtt, 1328 körül a szigeten élő szerzetesek kétségbeesésükben meglepő módon
próbálták megmenteni lakhelyüket: két hajót süllyesztettek el, hogy
visszaszorítsák a vizet. A terv mindössze néhány évtizedig működött, a sziget
1348-ra teljesen elnéptelenedett. Ekkor tört ki a híres pestisjárvány, melyet
Boccaccio is megörökített a Dekameronban. A járvány áldozatait a szigeten
temették el, betegségtől eldeformálódott csontvázaik is előkerültek a mostani
feltárás alkalmával. A sziget lassan a feledés homályába veszett, míg 1969-ben
rá nem bukkantak az alig két méteres mélységben szunnyadó szigetre.
A Földközi-tenger királynője, egy 38 méter hosszú gálya,
melyet háborúskodásra és kereskedelemre egyaránt használtak. A több száz evezős
hajtotta gálya pályája a 16. században kezdett lefelé ívelni, amikor olcsóbb
gályákkal váltották fel. A másik hajóroncs még érdekesebb. Egy nagyméretű lapos
fenekű uszály, mellyel a kereskedők az Adriai tengerbe torkolló Brenta folyón
egészen Padováig tudták szállítani áruikat.
A szerzetesek a gályát és a 25 méteres kereskedő hajót
sárral töltötték meg, majd elsüllyesztették, és cölöpökkel erősítették a tenger
fenekéhez. A hajókat a vizsgálatok alatt folyamatosan tengervízzel locsolták,
hogy kiszáradásukkal tönkre ne menjenek a páratlan leletek. A szigetről és a
hajókról rengeteg fotó készült, melyek segítségével később élethű modelleket
készíthetnek. Végül kiemelik a cölöpöket és a szigetet, valamint a hajókat
visszaadják a tengernek. Ez tartósításuk legmegbízhatóbb és egyben legolcsóbb
módja.
Ahogy anno az építkezés elkezdődött…
Velence iszapra és csatornákkal szabdalt homokpadokra épült,
melyeket a dagály elöntött. Az alapozás a sáros talajon nehéz feladat volt. A
talaj ingatagsága miatt – sár, agyag, homok és tőzegrétegekből állt – az
alapozásnak nagyon mélynek és nagyon szilárdnak kellett lennie. Az épületekhez
erdőnyi cölöpöt (pali) vertek le mélyen az altalajba. A cölöpöket kívülről
befelé haladva, a felső puha talajon áthatolva, koncentrikus körökben verték
bele a tengerfenék tömör agyagrétegébe. A cölöpök vastagsága és mennyisége a
rájuk építendő épület súlyától függött. A La Salute templom például egymillió
cölöpön nyugszik.
A cölöpök gerendák alapját képezték. A zatterone tutajra
emlékeztető, vörösfenyőből összeácsolt szerkezet volt, amelyet kő és tégla
keverékével betonoztak a helyére. A padlót ezután isztriai kővel erősítették
meg. A márványra emlékeztető sima, fehér, kopásálló kő megvédte az alapzatot a
beszivárgó nyirkosságtól. A padló felső rétegét tölgyfa gerendák és pallók
alkották, s az egész tetejére nemegyszer márványburkolat került.
Velence építményeit a szigetek süppedékes talajába vert
cölöpökre építették. A cölöpök az altalajtól függően 3-9 méter mélyen vannak
beverve. Ezt az irdatlan mennyiségű fát az isztriai és dalmát partok hegyeiből
szerezték. Állítólag a dalmát tengerpart azért kopár karszt, mert az innen
tarvágással kiirtott erdők nem védhették meg a hegyeket az eróziótól. Tény, hogy beépítették Isztria és Dalmácia
erdeit, sőt Libanon cédruserdeinek jó részét is fundamentumnak a homok alatt
elterülő sűrű agyagba. Ahhoz, hogy kőből rakott palotákat építsenek a
kezdetleges, cölöpökre emelt faházak helyére, a velenceieknek minden
találékonyságukra szükségük volt. A lagúnák alját kövekkel és fatörzsekkel
tették szilárddá, s a víz szintje alatt vastag cölöpökhöz erősített
faemelvényeket ácsoltak. A szálfákat hármasával, négyesével, ötösével egymáshoz
kötözték, olajjal és kátránnyal tartósították és úgy eresztették a talajba,
hogy lent kissé szétálljanak. A cölöpök közét agyaggal tömítették, erre két sor
gerenda került, amelyet téglával borítottak, és erre, a zattaron nevű alapra
húzták fel a falakat. Könnyű, üreges téglával falaztak, hogy csökkentsék az
alapra nehezedő súlyt, a téglafalat pedig a stucco veneziano nevű különleges
vakolattal borították, amely márvány vagy isztriai kő benyomását keltette. A
cölöpöket évszázadokig konzerválta a tengervíz – amíg tiszta volt, amíg a város
szennyét naponta kétszer kimosta az árapály.
Hogy a századokkal ezelőtti építkezések a kor technikájával mekkora
munkát jelentettek itt, azt csak sejthetjük. Csodálnivaló az az erő és
hősiesség, ahogy a mocsárvilágban virágzó világvárost hoztak létre. A víz és a
kő (épületek) együttélése Szerb Antalt is töprengésre késztette:
„Nem tudom, mi volt
előbb, a víz vagy a ház. Gondolom, a víz, de hogy lehet, hogy a víz éppen ott
kezdődik, ahol a ház véget ér? A látszat az, hogy előbb megépítették az utcát,
aztán beleeresztették a vizet.” (Szerb Antal: A harmadik torony)
Egyetlen más város sem él ilyen szoros szimbiózisban a
tengerrel, amely évszázadok óta tartja szenvedélyes, de fojtogató ölelésében.
Egyetlen más város sem volt képes ilyen törékeny alapokon ilyen gazdag
történelmet és ennyi szépséget létrehozni. Egyetlen más város sem alapozta
létét ilyen kényes helyzetre, amely mindig a tökéletesség és a katasztrófa
között egyensúlyoz.
„Velence kétségkívül
az ember egyik legzseniálisabb alkotása, de a várost övező, sajátos táj varázsa
olyan geológiai és geomorfológiai tényezők eredménye, amelyek – legalábbis ami
az ember megjelenése előtti időszakot jelenti – függetlenek a történelmi
eseményektől.” (Unesco)
A süppedő és emelkedő talajhoz, a lagúna vizéhez hasonlóan
hullámzó és emelkedő a padlózat is. Alapnak törött márvány és gipsz szilánkokat
raknak le, ezek rugalmasabbak, mint a nagy kő és márványtömbök. És könnyebben
is javíthatóak. Ilyen burkolatok Velence több épületében láthatók. Évente
lenolajjal kezelik, hogy fényesek és tartósak maradjanak.
Álom vagy valóság? Múlt vagy jelen? Ha valaki este megáll
Velence valamelyik kőhídján, amikor a házak lámpáinak fénye remegve tükröződik
a vízben, és nesztelenül úszik el alatta egy elkésett gondola, úgy érezheti
magát, mint aki egy másik, régmúlt világba cseppent vissza. Szinte hallani véli
a pestisesek zihálását, avagy Giacomo Casanova arcélét véli felfedezni
valamelyik palota ablakában. Az ingatag talajon álló, a százszor is halottnak
mondott város mégis olyan vonzerőt jelent az egész világnak, hogy lassan
kénytelenek korlátozni a csodálók számát. Szinte csoda, hogy ez a törékeny
alapokra épült város mindmáig képes volt fennmaradni. Amikor az 1966-os áradás
súlyos károkat okozott, az egész világ megértette, milyen komoly a veszély,
amely a városra leselkedik.
„Vannak még kezek,
amelyek nem hagyják elsüllyedni Velencét; az angyalok serege a felszín felett
tartja aranyláncokra függesztve” (egy velencei gondolás)
Azóta a világ minden tájáról érkező szakértők megállás
nélkül dolgoznak azon, hogy megtalálják a tökéletes és végleges megoldást, de
eddig még egyetlen ötlet sem volt képes ellensúlyozni a lagúna ideiglenes
jellegét. Mintha a tenger – amely létrehozta és naggyá tette Velencét – lassan
vissza akarná követelni magának, s el akarná ragadni, hogy a tengeri lények
közé süllyessze. A város, ami egyfolytában pusztul, mégis örökké él. Közhely?
Igen. De micsoda igazság rejlik benne.
A városban egyaránt fellelhetők a mór, bizánci, gótikus,
reneszánsz, barokk építészet emlékei, amelyek szerves egységet képezve
alakították ki Velence ma ismert képét. Tipikus épületei a középületek (pl.
Doge Palota, Dogana), paloták (Palazzók, Casák főként a csatornák partján, de
minden kisebb-nagyobb téren), polgárházak (a történelmi lakóépületek gyakran
eredetibb módon őrizték meg a gótikus stílus tiszta jegyeit, mint a többször
át- és újjáépített paloták), céhes házak (Scuolák) és a templomok. A
közfelfogás szerint Velence legrégibb világi építményei a 13. századból
származnak. Ide tartoznak a Rialto palotái. A korabeli itáliai városi paloták
erődszerű kialakításával szemben a velencei paloták homlokzata „nyitott”. Ez
nemcsak Velence polgári békéjének tudható be, hanem annak is, hogy központi
udvar híján szükség volt a homlokzati ablakokra. A város építészetében olyan
stílus született, aminek nincs párja a világon: a velencei épület minden
szintjén nyitott, kitárulkozó, hiszen a város biztonságos fekvése fölöslegessé
tette a védelmi berendezéseket.
„Hajhászták az
élvezeteket, kéjkertté akarták változtatni a földet a maguk számára. Látván a
ragyogó palotákat Velencében, ezt mondják a törökök és más hitetlenek: a
keresztények, akik ilyeneket építenek, nyilván nem is hisznek már a
másvilágban, és csak a földi örömökkel törődnek.” Felix Faber német utazó
tudósításából
Minthogy a paloták homlokzata ilyen módon meghatározott
volt, az építészeti változatosságot a loggia és az ablakok fölötti ív
jelentette. A 13. század második felében a bizánci sima boltív egy ponton
megtörik. Ez a csúcsos elem iszlám hatásról árulkodik, és még a század vége
előtt megjelenik a csúcsív is. A palotákban szinte kezdettől fogva kialakult az
a belső szobarend, amely változatlanul megmaradt a köztársaság egész története
idején. A kockaszerű palota gazdaságosan kihasználta a helyet, és benne a
főtengelyről szobák sora húzódott a csatornára nyíló homlokzattól a ház teljes
mélységében. a belső udvarok csak később váltak divatossá. Ez az elrendezés
meghatározta a palota homlokzatát is. Kívülről boltívcsoport jelezte a
földszinti, mindkét oldalán nyitott helyiséget vagy az emeleti szalont; míg a
nagy térközzel beállított ablakok a szélső szobákat is megvilágították. A
lagúnákra épült gazdag kereskedővárosban a paloták jellegzetes alaprajzi elrendezése
a középkorban alakult ki. Az egymás mellé szorult, keskeny, hosszú telkek egyik
vége rendszerint valamelyik kanálisra nyúlt ki, a másik pedig a két teleksor
között húzódó gyalogútra. A keskeny telket úgy építették be, hogy középen végig
udvara és mindkét végén bejárata volt. Az udvarról nyíltak a két oldalszárny
földszintjén a raktárak. A beépítésből adódóan a csatornára néző főhomlokzat
három függőleges szakaszra oszlott. A két oldalszárny szélességében
lakóhelyiségek voltak, közöttük a földszinten – az udvar szélességében – a
kapucsarnok, a két emeleten pedig egy-egy nagyobb méretű, díszesebben
kialakított terem.
„Velence összes nagy
házának két bejárata volt, ami egyértelműen utalt a társadalmi osztályok
közötti különbségre. A víz felöli bejárat mindenhol impozáns volt, fényűzően
díszes, hatalmas kapu, előtte a vízből félig kiálló kikötőbakok a ház színeiben
pompáztak. Ez a bejárat a magas rangú vendégeket volt hivatva fogadni. Az
épület oldalánál futó calléra nyíló ajtó már sokkal szerényebb volt. Itt
közlekedtek a kereskedők, küldöncök és szolgák. A két bejárat közötti különbség
sok mindent elárult a városról – Velence mindent a víznek köszönhetett. A vízre
épült, a hullámzó, magasságát változtató, ám mégis megbízható vízre, és neki
köszönhette hatalmát. Így a város vízi útjait még a legszélesebb utcánál is
nagyobb tisztelet övezte – a házak bejáratai között lévő különbség is ezt
tükrözte.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)
Ha egy szálló halljában, egy múzeumban, egy templomban
álmélkodva nézzük a gótikus formákat, a csiszolt márványpadlót vagy a velencei
csillárokat, a nézelődőn úrrá lesz az érzés: itt jelentőségét veszíti az idő –
máig elevenen él a múlt. Ha letérünk a turista útvonalakról és a velenceiek
napi útvonalain, a sötét kis mellékutcák során haladunk végig, rájövünk, hogy a
sokak szerint rejtőzködő Velence nem is bújt el, csak épp a sietős, minél több
látnivalóra vágyó turisták ritkán veszik észre. Ezért aztán – ahogy Alessia
mondaná – Térj le! Mert Velencében nincsenek idegenek. Aki beteszi ide a lábát,
az máris a városhoz tartozik, mint bármelyik templom. Velencét mindig is a
magukénak tekintették az emberek. Ez a 11. században is igaz volt, és most, a
harmadik évezredben is igaz. És ha ezt egy velencei idegenvezetőtől halljuk, el
kell higgyük. Massimo Cacciari polgármester pedig kifejezetten azt javasolja:
„Minek az a térkép? Tessék eltévedni!” Ő csak tudja
„Faccia soltanto una
passeggiata, Signorina. Soltanto una passeggiata.” – „Csak sétáljon Signorina,
egyszerűen csak sétáljon!” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)
„Ha mellékutakra
tévedek, annak oka nem más, mint hogy itt a mellékutakra tévedés a szó szoros
értelmében a dolgok folyását követi és a vizet visszhangozza.” (J.
Brodszky)
A Velencébe érkező mai utazó hajlamos arra, hogy Szent Márk
köztársaságáról egyedül a szeme elé táruló történelmi belváros és az azt
körülvevő néhány apró sziget alapján próbáljon meg képet alkotni – ahogyan azt
a hibát is gyakran elköveti, hogy a köztársaság egykori székhelyének
városszerkezetét a sétái során bejárt utcák és sikátorok alapján próbálja
felfogni. Az eredmény mindkét esetben hibás lesz, és e hibás eredmény alapján
Velence valóban egy hihetetlen és átláthatatlan labirintus és kincsesdoboz
benyomását kelti. Ahhoz, hogy mindkettő megértéséhez közelebb kerüljünk, el
kell hagyni megszokott szárazföldi gondolkodásunkat, és magunkévá tenni a
velenceiek világképét, akik – William Cliff, a kiváló belga kortárs szavaival
élve – „a bölcsőből a föld helyett a vízre léptek és járás helyett tanultak meg evezni”. Azokat a szűk járatokat és utcácskákat
ugyanis, amelyeken manapság turisták milliói hiába próbálnak eligazodni,
egyáltalán nem gyalogosforgalomra tervezték. Egészen a 18. századig itt csak a
koldusok és utcalányok fordultak meg nagy számban, valamint ide dobálták a
villákban összegyűlt szemét nagy részét. A város egész közlekedése a házak
között húzódó csatornák és lagúnák rendszerére épült, mely jóval átláthatóbb
képet ad.
„Velence senkinek sem
adja meg magát teljesen, senki sem mondhatja, hogy birtokolja. A beavatottság
más-más fokát éri el a dúsgazdag Peggy Guggenheim, akinek múzeuma van, és a
szakadt bohém, akinek bizonyos helyeken ránézésre kiadja a kocsmáros a pult
alól az üvegpoharat lilára festő, tiltott nohabort (clinto), illetve az a turista,
aki ombra néven kéri a deci vörösbort és mellé néhány cicheti-t, fogvájóra
tűzött herkentyút halmozva tányérjára. Velence nem volt senkié a múltban sem
egészen, erről már Marco Polo és Kublaj kán is eszmét cserélt annak idején.”
(magyarul Karsai Lucia fordításában jelent meg Italo Calvino regénye, a
Láthatatlan városok)
Ha első alkalommal jár valaki a városban, nagyon hasznos, ha
figyeli a házfalakon üzenő sárga táblákat. Per Rialto / Per San Marco – a
leghamarabb, a legtöbb üzlet kirakata előtt, és a legnagyobb tömegben érheted
el a célodat, de garantáltan eléred. Ha abban a szerencsében van részed, hogy
többször is eljutsz álmaid városába, akkor viszont sürgősen szabadulj meg a
sárga táblák korlátaitól. Mert ha letérsz a tömegvonzó útvonalról, egy egészen
más várost ismersz meg. Nem biztos, hogy a helybéliek örülni fognak a
felbukkanásodnak, főleg ha fényképezőgéppel a kezedben közelítesz. Nem biztos,
hogy megcsinálhatod életed legjobb szociofotóit, nem. Hiszen itt az emberek
élnek, nem kirakati bábuk. De elnézően mosolyognak, ha látják, hogy számodra
nemcsak a San Marco csodái érdekesek, de ugyanolyan áhítattal simítod végig a
falban megbújó több száz éves fagerendát vagy lencsevégre kapod Signora Antonia
napon lustálkodó macskáját. (rögtön az ajtó melletti szárítón lengő ágyneműk
után). Velence hétköznapi élete ugyanis éppoly érdekes, mint műkincsei. Jó,
persze, itt is főznek, mosnak, takarítanak a háziasszonyok, barkácsolnak a
férfiak, gyerekeket nevelnek a maguk déli temperamentumával (azaz kiabálva), de
gondolj bele, hogy amíg otthon magától értetődően állsz a lakás elé a kocsival,
hogy a bevásárló központból hazafuvarozott (sokszor felesleges) áruhalmazt
bepakold, addig itt mindent kézben, gyalog, esetleg hajóval kell hazavinned.
Mennyivel átgondoltabban vásárolnánk otthon, ha ezt a szempontot is figyelembe
kéne venni. Gondolj bele, ebben a vízi
világban mekkora gondot okoz egy zacskó szemétről való gondoskodás is. Pusztán a saját kényelmed miatt rögtön lelkes
környezetvédő leszel.
„Majdnem, mint az
Óz-ban. Csak itt nem „köves”, hanem táblás. Tökéletesen eligazít, a fő
útvonalat jelzi a Piazzale Roma és a San Marco között, illetve további
leágazásokat, pl. az Accademia felé. A legoptimálisabb útvonal – először,
másodszor, harmadszor… de aztán sürgősen térj le róla! Akik Velence
zsúfoltságára panaszkodnak, valószínűleg nagyjából ezen az úton talpaltak
hosszú órákat, napokat. Nem volt kedvük/kíváncsiságuk csak néhány utcával
arrébb menni. Mert ha letérsz, bekanyarodsz balra… majd jobbra… egyszer csak egy
sikátorban, egy hídon találod magad, ahol ember nem jár. Egy terecskén, ahol
elhagyatott bárokban a helybéliek kortyolgatnak egy kis grappát. A San Marcotól
és a tábláktól pár száz méterre egy másik világba kerülsz.” (Alessia)
Városnézést tervezni Velencében majdnem reménytelen
vállalkozás. Mindent nem lehet ugyanis belesűríteni egyetlen útvonalba. Már csak ezért is érdemes több napot
eltölteni a városban. Persze az útikönyvek ajánlanak különböző útvonalakat. A
leghíresebb és legnépszerűbb a Sárga út, amely a San Marcotól a Rialtón át a
Piazzale Romáig vezet. A városba csak egyetlen napra érkező turisták talán
ennek mentén látják a legtöbbet a városból. A másik és még népszerűbb a vízi
út, amikor a Piazzale Romától vaporettóval utazunk végig a Canale Grandén.
A következőkben ennek a két vonalnak a mentén próbálom a
legismertebb épületek legérdekesebb tudnivalóit felsorolni. Előre bocsátom, nem
könnyű vállalkozás. Mert az ember akaratlanul is beleesik a tudálékosság
hibájába és olyan információkat is az olvasóra erőltet, amelyekre nem vagy csak
kevéssé kíváncsi. Ilyenek a száraz történelmi adatok, évszámok, amelyek nélkül
azonban – ezt el kell ismerjem – sokszor nem lenne érthető az egyébként
érdekesnek vélt történet. Végezetül a
város szerves részét képező szigetekre is kitérek majd, hiszen ha valaki
Velence nevét hallja, rögtön eszébe jut Muránó üvegipara, Buránó tarka
házacskái és csipkeverő műhelyei, Torcello katedrálisa.
A városban csavarogva még annak is feltűnik a közterületek
különleges elnevezése, aki nem tud olaszul. Csak a Szent Márk tér viseli a
„tér” (piazza) nevet, a buszpályaudvar előtti tér megnevezése Piazzale Roma. A
kisebb terecskék neve pedig Campo, a még kisebbekké campiello. „Utca” is
mindössze három van: a Via 25 aprile, a Via Vittorio Emanuele és a Via
Garibaldi. „Út” pedig csak egy, a Strada Nova. A többi utcácska, köz, átjáró,
sikátor elnevezése kifejezetten Velencére jellemző. Salizada névvel azokat az
utcákat illették, amelyeket először láttak el kőburkolattal, cale vagy calle a kisebbek
neve, merceria azoké, amelyekben üzletek voltak vagy vannak. Riva a csatornák
menti út vagy utca, a rio terra feltöltött csatornára utal, sotoportego átjárót
jelent. A fondamenta egykori nagyobb, híresebb családok neveit örökíti meg –
Fondamenta Bragadin – vagy éppen kereskedőkét, kereskedőházakét a fondaco,
Fondaco dei Turchi. De van piscina is, amelynek helyén egykor fürdésre szolgáló
tavacska lehetett. A városban sétálva minduntalan hidakon, hidacskákon kelhet
át az ember.
A turista számára a városnak talán csak egytizede
betekinthető. Viszonylag nagy, csak házbejárón, zárt átjárón keresztül
hozzáférhető kertjei vannak, lezárt udvarai, udvar-együttesei. Ezek egy része
nemrég nyílt meg a Biennale-látogatók számára. A Biennale törzsterületén, a Giardini-ben
ugyanis nincs több hely nemzeti pavilonok számára, így az újonnan alakult vagy
függetlenné vált nemzetek a városban bérelnek palotát. Magyarországnak van
háza.
A velencei Magyar Pavilon immár 100 éves. A Velencei
Biennálé második nemzeti pavilonjaként Maróti Géza tervei alapján megépült
szecessziós épület centenáriuma kapcsán nemzetközi konferenciát is szervezett a
Biennálé iroda és a Műcsarnok. Az előadássorozat azokat a kérdéseket és
kritikákat próbálja körüljárni, amelyek a Biennálé egésze és a magyar pavilon
kiállításai kapcsán évről évre megfogalmazódnak a közönség és a szakma
részéről. Természetesen szó esik az épület múltjáról és jelenéről, a nagy
sikerű magyar kiállítások hátteréről, fogadtatásáról, a nemzeti reprezentáció
lehetséges mai szerepéről.
A Velencei Biennálék történetében először 2007-ben nyert
Arany Oroszlán díjat a magyar pavilon. A kiemelkedő nemzeti kiállításért járó
díjat mindig olyan pavilon kapja, ahol az építészet és a kultúrtörténet
segítségével elgondolkodtató és költői kapcsolatokat hoznak létre a tartalom, a
képi nyelv és a kiállítás architektúrája között. A zsűri elismerésre méltónak
tartja a művész megközelítését is, amellyel a modernitást, illetve annak
utópiáit és kudarcait vizsgálja közös történelmünk kontextusában – méltatta a
pavilont a zsűri.
A Biennálé történetében eddig négy magyar, illetve a magyar
pavilonban kiállító művész kapott díjat: Ferenczy Károly (1905 Festészeti Arany
Érem), László Fülöp (1907 Festészeti Arany Érem), Aba Novák Vilmos (1940, a
Legjobb Külföldi Festőművész Díja), Joseph Kosuth (1993, a Biennálé különdíja).
Építészek, művészettörténészek, városkutatók figyelmébe
ajánlható az a „detektívmunka”, amellyel
némi nehézség árán még ma is felfedezhető Velence „harmadik útjának” sok nyoma.
A gyalogos és vízi út mellett ugyanis erkélyen, gangokon, gyilokjárókon,
peremeken, átdobott pallókon az első emelet magasságában ugyanúgy össze voltak
kötve a házak, szükség esetén ugyanúgy meg lehetett teremteni közöttük a
kapcsolatot, mint szárazföldi városok pincerendszerében. A tetőkön egyébként a
kémények titokzatos, különbejáratú világa mellett érdemes megcsodálni az altana
nevű, általában gerendából ácsolt tetőteraszokat.
„Gőgös Velence, oly
kihalt: a téren zenétlen csönd, a báli fény kilobbant.Ódon kapuk lépcsőzetére,
roppant márványokon a hold suhan fehéren. „ (Eminescu: Venetia – ford.
Dsida Jenő: Velencei szonett)
.
Velence hat városrésze
Cannaregio, San Polo, Dorsoduro (Giudecca szigetével
együtt), Santa Croce, San Marco és Castello (ide tartozik San Pietro di
Castello és Sant Elena „szigete” is).
Napjainkig az a szóbeszéd járja, hogy Velencének nincs
megbízható térképe. Bár ez nem igaz, a hivatalos térkép olyan részletesen
tünteti fel az összes kis csatornát, sikátort, hogy nem sok segítséget nyújt
egy kellemes sétához. 1500-ban a velencei Jacopo de Barbari olyan térképet
készített, amely pontosan ábrázolta a város összes épületét. A velencei Museo
Correr őriz más, ismeretlen mestertől származó térképet is, melyen az utcácskák
mellett az épületek jellegzetes, felismerhető formái kaptak nagyobb szerepet
Cannaregio
Kisebb közigazgatási egység a város történelmi központjában.
Nevére két magyarázat is létezik, az egyik szerint a Canal Regio (=királyi
csatorna) szóból származik, amely arra utal, hogy ez a terület a vashíd
megépítése előtt szárazföldi összeköttetést jelentő fő csatornája volt a
városnak. A másik elképzelés arra utal,
hogy a környéket a mély vizek lecsapolása előtt bőven termő nád lepte volna be
(canneto = nád), amelyet tetőfedéshez használtak. Cannaregio jó hely arra, hogy
lássunk velencei kéményfedőket, amik a rettegett tűzveszélyt csökkentik ebben a
vízzel körülölelt, de sűrűn beépített városban. A különböző modellek a
fordított virágládától (ami elnyeli a gyújtószikrát) a kalapos kockákig terjed,
fütyülő szelelőnyílásokkal.
Theophile Gautier, ez az érzékeny lelkű francia költő ezt
írta róla: „Sikátorról sikátorra merészkedünk beljebb a Cannaregioba. Velejéig
más Velence ez, mint az akvarellek tetszetős városa.” A felfedező szellemű
poéta nemhogy elkerülte az elhanyagolt negyedet, de szomjasan itta magába a
néptelen terek, elhagyatott raktárépületek, meg a zöld, lassú folyású víz
hangulatát. Ez a melankólikus, csöndes
városrész az omladozó vakolatokkal, szerény műhelyekkel, szélfútta rakpartokkal
különös hangulatba ringat. „Az egész környék omladozik, akár egy antik szobor,
amelyet szétmállasztott az eső és a nap tüze.”
A Canal Grande északi szakaszát íveli körül a Rialto és a
Ponte dei Scalzi között. A nyílt lagúna széles csatornái még a Velencében
megszokottnál is vízközelibb jelleget adnak a második legnagyobb kerületnek. A
középkorban a városnak ez a része lápos és maláriás volt; a csatornák lecsapoló
árokként működtek, amikor a nádas mocsarakat kitisztították. Hosszan kikövezett
rakpartok (fondamente) szegélyezik a legtöbb belső vízi útvonalat. Túlnyomó
része ma lakónegyed, a város állandó lakosságának több mint harmada itt lakik.
Sajnos a városrész jelentős részét letarolták a 19.
században, amikor Velencét a modern európai nagyvárosok mintájára próbálták
fejleszteni. Csatornákat töltöttek fel. Ez készítette elő az utat a pályaudvar
felépítéséhez 1861-ben, amelynek kedvéért egy sor templomot és kolostort
kellett lerombolni. A Velencét a Lagúnán át a szárazfölddel összekötő vaúti
hidat 1841-46 között építették.
A kerület érdekessége a Santa Lucia pályaudvar, mely a
Napóleon korában, 1806-ban lerombolt régi Santa Lucia templom helyét foglalja
ma el. Ez viseli az 1. házszámot az egész negyedben. (A jelenlegi épület
modern, isztriai kővel burkolt homlokzata már 20 méterrel beljebb épült fel,
mint elődje. 1954-ben tervezték.)
„Hozzád mértem az utcák csendjét, a reggeli kávé forróságát,
a Cannaregioban megevett manduláskifli ízét,
az egyes számot, ahonnan elindul a házak sorszámozása,
a poklot, a bűnt, a napfelkeltét, a rialtói esőt,
hozzá mértem a tenyerem a tiedhez, milyen szépen elfért az
arcom benne.”
(Galla Ágnes: Hozzád mértem)
Híres utcái, terei, hídjai:
Ponte e Fondamenta dei Mori: a gazdag, Peloponésszoszról
elmenekült mórok utcája volt. A híd is róluk kapta a nevét. A Campo dei Mori a
négy 14. századi szoborról kapta a nevét. A hagyomány szerint a négy testvér
Moreából költözött Velencébe 1112-ben, és Mastelli néven gazdag kereskedőkké
váltak. A környék lakói és a turisták a négy szobor közül a Sior Antonio Rioba
néven ismert nagy orrú alakot kedvelték a legjobban, amelynek orra napjainkra
sajnos eltűnt. A Campo dei Mori azért is lett a móroké, mert valamikor a
közelben állt a Fondaco degli Arabi, az arab kalmárok székháza. A Palazzo
Mastellin az áttört kőcsipkézetű erkélytől jobbra egy dombormű megrakott tevét
ábrázol, keleties jelleget adva a palotának. Tulajdonosai levantei kereskedők
voltak, akiknek származásáról megviselt 13. századi román kori domborművek
tanúskodnak, melyek turbános mórokat örökítenek meg.
Sotoportego e Corte del Milion: valószínűleg ebben a kis
utcában állt Marco Polo háza. A Milion nevet a felfedező könyvéről kapta.
Campiello dei Miracoli: 1400 körül a nép emlékezete csodát
őrzött meg a kis térrel kapcsolatban; egy könnyező madonna-kép felbukkanásáról.
Ezért alapították a Santa Maria dei Miracoli templomát. A templom közelében egy
udvarban még 1407 előtt elhelyeztek egy Mária-képet, mint sok más velencei
házban és átjáróban. Ezeket a képeket nemcsak ájtatosságra szánták, gyakorlati
célokat is szolgáltak. Az emberek remélték, hogy a sötét utcákon, a
sikátorokban meg udvarokban a Madonna szeme láttára senki nem meri majd
megfenyegetni vagy kirabolni polgártársát, vagy engedni a szükségnek. Egy német
utazó, Faber von Ulm, aki röviddel felépítése után látta a Santa Maria dei
Miracolit, úgy vélte, hogy ilyen épületet egyetlen német uralkodó sem
engedhetne meg magának. A homlokzatot finom faragások díszítik, és drága
kőlapok borítják. A templom belső falait is mindenütt márvány borítja, a
templom főterét pedig gazdagon faragott famennyezet. Az egész templomot márvány
és arany teszi ünnepélyessé. A Santa Maria del Miracoli templom esélyes versenyző lehetne
a kedvenc templom kategóriában. A velencei esküvők helyszínének kiválasztásakor
is közkedvelt alternatíva. Szűz Mária
csodatévő ikonjáról kapta a nevét. Az ikont 1409-ben festették egy kis szentély
vagy tabernákulum részére, melyet Francesco Amadi állíttatott a Campo Santa
Maria melletti egyik mellékutcában. A festmény hamarosan népszerű lett a helyi
lakosság körében, és 1480-ban, egy özvegy csodás gyógyulása után az Amadi
család úgy döntött, hogy külön templomot építtet az elhelyezésére. Az egyetlen
templom Velencében, melyet teljes egészében márványburkolat borít. A ragyogó márványburkolat
azt a vallásos igényt elégíti ki, hogy a Szűz és fia tisztaságát színes fénnyel
fejezzék ki. A színek isteni eredete kulcsfontosságú volt a ferences
teológiában, ahogy a Szent Ferenc által különösen kedvelt, a homlokzat minden
mezőjében megjelenő kereszt jele is.
Santa Maria Formosa – itt, Velence egyik legrégibb templomában
van a ládakészítők scuolájának oltára, akik a tüzérekkel együtt abban a
kiváltságban részesültek, hogy a dózse és fényes kísérete évenként meglátogatta
templomukat és oltárukat. Ezt azzal érdemelték ki, hogy a 10. század közepén
egy kalóztámadás idején igen bátran viselkedtek.
Strada Nouva: igen fontos útvonal, amely a Santa Lucia
pályaudvart köti össze a Rialto híddal.
San Giobbe – 15. század közepén épült templom. Balra a
második oldalkápolnában van a velencei kora reneszánsz idején ritkaságszámba
menő, színes mázas terrakotta mennyezetburkolat. A kápolna tulajdonosa a
toszkánai Martini család volt. Valószínűleg azért is alkalmazták ezt a fajta
díszítést, mert bizonyítani akarták a velenceiek előtt a toszkán művészet
fölényét. A példa azonban nem talált követőkre, a velenceiek megszokták a
drága, díszes mozaikokat.
A szélfútta Fondamente Nuove, azaz az Új rakpart csak az
1580-as években számított újnak. Előtte ez a mára kietlennek tűnő városrész
felkapott lakónegyed volt nyári palotákkal és gondozott kertekkel, melyek
szélét a lagúna vize nyaldosta.
A Madonna dell’Orto (Kerti Madonna) templom Velence egyik
legszebb gótikus temploma, a 14. század közepéről. Az első meglepetés a gótikus
templomokban a Velencén kívül szokatlan, fényárban úszó belső tér. Az
oszlopoknak csak könnyű téglafalakat és famennyezetet kell tartaniuk, így
szokatlanul karcsúak lehetnek. Jelenlegi neve Giovanni de Santi szobrász kőből
faragott, eredetileg a templom zöldséges kertjében (orto) álló, és a környék
lakói körében rendkívül népszerűvé lett Madonna-szobrára utal. A csodatévő
szobrot később a templomban helyezték el.
Santi Apostoli – Az Apostolok temploma Velence egyik
legrégebbi temploma, melynek környékén már a 6. században letelepedtek a
szárazföld belsejéből érkező első menekültek. A barokk tornyot a 17. században
építették hozzá. Harangjának csengő hangja könnyen megkülönböztethető a
többiektől, különösen, ha a közeli Hotel Al Vagon szerencsés lakói lehetünk és
minden reggel ez a muzsika ébreszt bennünket.
Mint a legtöbb velencei sestieri, Cannaregio is tele van
templomokkal. Köztük a különleges barokk templom, a Gesuiti. A jezsuiták csak
az 1700-as évek elején kaptak engedélyt a Vatikántól, hogy templomot építsenek
Velencében, akkor is egy, a központtól távol eső helyen, északon a Fondamenta
Nuove közelében. A velenceiek és a jezsuiták között a pápaság érdekeinek
védelme miatt volt harc. A jezsuiták a pápa érdekeit képviselték, a velenceiek
pedig önállóságra, kisebb pápai befolyásra törekedtek. Velence mindig is előbbre
valónak tartotta a hazafiságot a pápai érdeknél, s ki merte jelenteni, hogy:
„Velence az első, a kereszténység csak utána következik.” Amikor a pápa
1606-ben kiátkozta a várost, válaszul elűzték a jezsuitákat és Velence
lakosainak halálbüntetés terhe mellett tilos volt gyermekeiket a rend híres
iskoláiba járatni. A jezsuiták csak 1657 után térhettek vissza a városba.
Templomuk jelenleg az amerikai jezsuita egyetemnek ad otthont.
A templom főleg belsője miatt figyelemre méltó, ahol úgy
tűnik, minden négyzetcentimétert beborít egy zöld és fehér mintás anyag. Ezt a hatást, ami amúgy mesteri teljesítmény,
márvány intarziával érték el. A szószék „drapériái” különösen
lélegzetelállítóak. A Gesuiti templom nem mindenkinek tetszik, de azt el kell
ismerni, hogy a kivitelezés bámulatra méltó, a felhasznált anyagok
tagadhatatlanul értékesek.
„Ám minden azt a látszatot kelti, mintha a templom damaszt
ágyneműbe lenne csavarva... leírhatatlanul asztalterítős.” (WD Howell, Velencei
Élet, 1866) „Az ember kiakad a redők és rojtok kidolgozásán, és még ráadásul a
márványhullámzásban ezernyi zöld intarzia minta követi az íveket. Egyszerűen
elképesztő!” (Alessia) Théophile Gautier megállapítása szerint a díszítésektől
„a Szent Szűz kápolnája úgy fest, mint egy kóristalány budoárja”.
A Santa Maria dei Miracoli templomtól északra sikátorok
labirintusa húzódik kézművesek műhelyeivel. A helyi kis üzletek gyakorlatias
módon márvány sírkövek készítésére, virágkötésre szakosodtak, mivel innen indul
a vaporettó San Michele-re, a temetőszigetre.
A csend szigete. Kamalduli remete lakott itt először 1000
körül, Szent Romualdo. Ő alapította Camaldolit is, Firenze közelében.
Beszélgetett mindenkivel. A szigetet az oktatási tevékenységéről híres
kamalduli rend birtokolta 1212-10 között. Fra. Mauro, a híres térképész itt
rajzolta meg világatlaszát 40 évvel Amerika felfedezése előtt.
A kamalduliakhoz a lelki sebek gyógyítása végett
zarándokoltak, mert magányuk mellett a társaságot is kedvelték. Börtönsziget is
volt, ma temető. A szigeten kolostor van, a temető előtt. Itt rajzolgatott
Mauro atya 1450 körül. Két híres térképet készített. Ezek segítették Bartolomeo
Diazt, a Jóreménység foka felfedezőjét. Hihetetlen, hogy a temetőből ment
útbaigazítás a déli félteke legtávolabbi pontjára. Hiába, a csend néha messze
elhallatszik…
A Holtak Szigete
egyfajta komor varázzsal bír, ugyanakkor meglepően kellemes hely egy csendes,
merengős sétára. San Michele szigetét Napóleon rendelete jelölte ki jelenlegi
céljára, mikor Velence túlzsúfolt központi temetői veszélyeztetni kezdték a
közegészségügyet. Napóleon megtiltotta a város területén való temetkezést, így
alakult ki 1807-ben Velence első nekropolisza a San Cristoforo szigeten, mely
1836-ban, miután a szomszédos szigethez kapcsolták a kettő közti lagúna
betemetésével, San Michele néven működött tovább.
Mivel befogadóképessége véges, ezért tízévente a legtöbb
sírt kiássák és a maradványokat áttelepítik egy másik sziget, Sant Ariano
temetőjébe, hogy helyet biztosítsanak az újonnan érkezőknek. De vannak szerencsések, akik valóban itt
alhatják örök álmukat. Ők Velence híres szülöttei vagy a Velencében elhunyt
híres emberek, például Sztravinszkij (ő New Yorkban halt meg, mégis itt
temették el), Ezra Pound vagy Gyagileg, aki az orosz balettet hozta Európába és
húsz év velencei tartózkodás után a városban hunyt el. A temetőben táblák jelzik a különböző
részeket és a híres emberek sírjait. Az
5-ös vaporettó megállójánál áll a város egyik legrégebbi reneszánsz temploma.
Az elegáns homlokzat volt az első, amelyet isztriai kőből emeltek
Velencében.
Bár Jan Morrist elbűvölte a temető „csábos magánya”, Livio
Nardo velencei ápolónak vidámabb a kapcsolata a San Michelével. „Ez a világ
legderűsebb temetője, már ahhoz képest, amilyen egy ilyen hely lehet. Senki nem
panaszkodhat a társaságra. Ezra Pound és Sztravinszkij mellé kerülhet. Vannak
olyan turistáink, akik azért követtek el öngyilkosságot, hogy ide hantolják el
őket.”
Cannaregio külön városrésze a Ghetto. Aki ma végigsétál
Velence hajdani gettójának csöndes utcáin, a magas, keskeny, omladozó
homlokzatú épületek között, aligha gondolja, hogy a városnak ez a része egyike
volt Olaszország leggazdagabb, legnyüzsgőbb zsidónegyedeinek. A zsidók elszigetelése és külön városrészbe
szorítása velencei „találmány”. Ahogyan a gettó szó is az.
Az 1348-49-es nagy pestisjárvány után a zsidókat
Európa-szerte azzal vádolták, hogy megmérgezték a kutakat és forrásokat, tehát
őket terheli a felelősség a szörnyű betegségért. A vádak nyomán kirobbant
erőszakos cselekmények elől sokan menekültek Olaszországba. Egyre több zsidó
érkezett Velencébe, mely híres volt toleranciájáról. A velenceiek viselkedését
a zsidókkal mindig a józan számítás határozta meg. Itt ugyan nem fenyegették
őket a vallási fanatizmus erőszakos megnyilvánulásai, viszont a város nagyon
magas adókat és különféle költségeket rótt ki rájuk. Hozzá kellett járulniuk a
Velencébe látogató előkelőségek tiszteletére rendezett lakomák költségeihez. El
kellett viselniük a keresztény lakosság néhány megalázó szokását, például
karnevál idején a „zsidó versenyfutást”, amikor a félmeztelen és lehetőleg
kövér zsidóknak versenyt kellett futniuk a nép mulattatására.
De a zsidó
orvosok rendkívül népszerűek voltak, szakértelmüket általában többre becsülték
keresztény kollégáikénál. A hátrányokat pedig ellensúlyozta a védelem, melyet a
velencei állam biztosított. Különösen a rendkívül iskolázott és gazdag ibériai
zsidók kerültek közeli kapcsolatba a velencei családokkal. Nekik alapították a
Ghetto Nuovissimot (legújabb gettót), ahol kényelmesebb lakások, sőt palazzók
is voltak. 1516-ban döntöttek úgy, hogy minden Velencében tartózkodó zsidót
áttelepítenek a város egyik észak-keleti szigetére, melyet mindössze három,
éjszakánként lezárt híd kötött össze Velence többi részével. Ezt a területet
1541-ben és 1633-ban nagyobbították meg.
A „gettó’ szó a velencei getare (olvasztani) szóból ered. A
terület ugyanis arról az öntödéről kapta a nevét, amely már évszázadokkal
ezelőtt ebben a körzetben működött. 1390-ig ugyanis itt működött egy
ágyúkészítő vasöntöde, amely aztán az Arsenálba került át.
A város az orvosokat, kereskedőket még csak befogadta, a
zálogosokat és uzsorásokat azonban nem. 1366-ban nyílt meg Velencében a
„szegények bankja”, mikor a magánbankok összeomlása rákényszerítette az
ittenieket, hogy igénybe vegyék a zsidó pénzkölcsönzők szolgáltatásait. A
keresztények számára ez tiltott szakmának számított. A zsidóknak kitűzőt, sárga
sapkát vagy vörös kalapot kellett viselniük a megkülönböztetés jeléül. A
velenceiek ellentmondásos magatartását a zsidókkal szemben maga a gettó is
tükrözte. Lakói kedvelték a fényes öltözéket és az ékszereket, hiszen ez volt
az egyedüli mód vagyonuk fitogtatására. De valódi hatalom nem volt a kezükben.
Szerződés kötötte őket a Velencei Köztársasághoz. Ők szedték be az adót,
bíráskodtak saját közösségükön belül és foglalkoztak az új bevándorlók
letelepedésével. Emellett ingyenes iskolákat és nyomdákat tartottak fent egy
olyan korban, amikor a lakosság zöme még írástudatlan volt.
A keresztények gyakran látogattak a gettóba az orvosokhoz
vagy bankokba, de mégis még halálukban is megkülönböztették őket: koporsójukat
a Lidóra, a számkivetettek temetőjébe szállították. Nevére rácáfolva a Campo
del Ghetto Nuovo a világ legrégibb gettójának a szíve volt, megerősített sziget
volt ez a városban, amely 1515-re épült ki. A vizesárokkal körülvett campo a
haláltáborokba hurcolt zsidók keserű sorsának állít megrendítő emléket. A
szabálytalan alakú téren több falon is emléktáblák sorakoznak. Velence épen
maradt zsinagógáiból három a téren áll, ugyanolyan szerényen és észrevétlenül,
amilyen maga a gettó is. A jellegtelen homlokzatok mögött azonban fényűző belső
tér fogad. Márvány helyett itt az aranyozás és a stukkódíszítés az általános,
mivel a velencei zsidóknak tilos volt márványból építeni.
A gettót hivatalosan 1561-ben alapították – ekkor
engedélyezte a Nagytanács, hogy a zsidók letelepedjenek ebben a
városrészben. A nevet később a világ
minden táján a zsidók elkülönített lakóközösségének megjelölésére használták. A zsidó temető a Lidón van. A gettó egy apró
szigeten állt, melyet széles csatornák és nehéz, éjjelre lelakatolt kapuk
választottak el a várostól. A Sottoportico elején meg vannak jelölve a kapuk,
amelyeket este bezártak. A sötét utca egy kő mellett vezet el, erre a kőre
írták fel 1541-ben azokat a szabályokat, amelyeket a zsidóknak be kellett
tartaniuk. Itt található a Scuola Spagnola, a legnagyobb velencei zsinagóga is,
amely nyáron templomként működik. A Scuola Grande
Tedesca, Velence legrégibb zsinagógája, itt található a Zsidó Múzeum. A
múzeummal szemközti falon 1979-ben domborművet avattak fel a háború zsidó
áldozataira emlékezve. A szűkös hely arra kényszerítette a zsidókat, hogy
függőleges építkezzenek, így születtek meg a bérházak, avagy „Velence
felhőkarcolói”, amelyek ma is láthatóak. 1797-ig nem engedélyezték a zsidóknak,
hogy elhagyják ezt a területet és más városrészekben lakjanak. Napóleon ledöntötte a kapukat, ám a zsidók
csak 1866-ban kaptak engedélyt arra, hogy szabadon megválaszthassák, hol
akarnak élni. Mára csupán fél tucat zsidó család lakja a gettót, ám hittársaik
a város többi részéről is ide látogatnak, hogy megvásárolják a levantei
kenyeret és egyéb kóser ételeket.
A Ghetto fölötti északi részen van Tintoretto háza. Veronese
otthona is látható, de Tizianoé eltűnt. Az volt a legszebb. A San Canciano
negyedben volt, az északi kertek egyikében. Árnyas terasza a temető szigetre nézett
és a végtelen lagúnára. Az 1576-ban
kitört pestis magával ragadt a közel százéves mester és fiát, Oraziot. A
tomboló járvány zűrzavarában házát azonnal kifosztották, hamarosan le is
rombolták.
William Cliff: Velence (Dunajcsik Mátyás fordítása)
Kővé meredve nézem az utcán mennyi ember, hajók, bámészkodók
és kereskedősegédek
nyitáshoz készülődnek dúdolva minden reggel, fehér köpenybe
burkolt jóképű péklegények.
Ahogy a felkavart víz tükröt tart a napnak és fénypermet
locsolja a házak téglafalát,
az ember mindig ebben a gettóban maradna, ahol nem tudja
senki, hogy holnap hogyan tovább.
Egy ideges kis gőzös, nézd, megint a parthoz ér,
kipányvázzák, utassal megrakják és továbbmegy.
a hídon közben egy tag motyog, magában beszél, fürkész
tekintetével hol itt, hol ott pihen meg.
S ha még akad némi pénz továbbra is zsebünkben, hogy itt
maradhassunk és ne kelljen visszamennünk,haza, hol folyton autók ugatnak ránk dühödten, s hogy amíg
megtehetjük, tovább-tovább felejtsünk.
Akkor hát feledjük el a másik életünket, az itt lakók
között, kik mindennek ellenére
zavartalan folytatják a hétköznapi létet és tesznek rá, mit
csinál a világ többi része.
E régen oly hatalmas legyőzött városállam folytatja furcsa
létét a turistáknak hála,
nekik köszönhető, hogy a déli tengeráram megrozzant házait
nem nyelte még magába.
Itt ünnep sodorja el a parti külvilágot, (a dózse máig ott
ül nagy hermelinpalástban
a templom festményein, mely annyi büszke álmot szült már a
fényűzésről a serenissimában).
A világ összes népét meghívom most e helyre, hogy képzeljék
el velem, hogy tudtak egykor élni,
azok kik a bölcsőből a föld helyett a vízre léptek és járás
helyett tanultak meg evezni.
Mert én ma reggel inkább e falak közt maradnék, e békés
emberek közt, mert minden oly nyugodt itt,
és mi más várna otthon, mint szennyezett rutinlét, mely
lassan megfullasztja a városok lakóit?
3 megjegyzés:
Köszönöm! A Galla Ágnes sorokat különösen... :)
Pusz
Zseniális cikk. Különösen hogy most akadtam rá hogy itt ülök Velencében az Abbázia hotelben. És még maradok pár napot, úgyhogy tudom használni az olvasottakat.
Köszönöm :)
Sajnálom, hogy nem írtál nevet, de így névtelenül is köszönöm a soraid! Örülök, ha kedvet csináltam egy kis barangoláshoz :)
Megjegyzés küldése