Morgan 5.

Amikor ennek a történetnek az első sorait papírra vetettem, azt hittem, néhány oldalnál többre nem is jutok. Aztán az emlékek sorjázni kezdtek. Szabálytalanul, csapongva, egyiket a másikba öltve. Az egyik emlék másik ötöt elevenített fel, azokról újabb és újabb jutott eszembe. Sokszor már a bőség zavarával küzdöttem, hogy melyiket írjam le, melyik nem is olyan érdekes, talán csak a számomra.  És a lapok sorra teltek meg egy nagy barátság apró jeleneteivel, örömeivel, bánatával. A történetek mellett képek villantak fel a múltból, amelyeken a főszereplő mindig egy boldog, kiegyensúlyozott, aranybundájú kutya volt. Akit nagy szeretet vett, vesz körül, amit ő határtalan szeretettel viszonzott, viszonoz a mai napig.

Ahogy ezeket a mondatokat írom, pillantásom az asztal mellett nyugodtan szuszogó kutyára esik, aki kölyökként a hátán, lábait szétvetve aludt. Mostanában már hason vagy az oldalán, de mélyen és akár háttal a nagyvilágnak. Mert megtanulta, tudja, hogy köztünk biztonságban van, még ősi ösztöneit is kikapcsolhatja, mi vigyázunk rá.  Az ember már nem tud így bízni semmiben és senkiben; vegyünk hát róla példát. Ő még ismeri az önzetlen szeretet csodáját és minden igyekezetével igyekszik ezt nekünk is megtanítani.

És ha ezt megtanultuk tőle, máris más színben látjuk a kutyatartás egyik speciális, kiállításokon edződő formáját is. Aki tudni szeretné, kutyája mennyire felel meg a fajta standard-leírásának, számtalan lehetősége van kiállításon bemutatni a kutyáját. A bírók meghatározott és szigorú szempontok alapján ítélnek és a kapott díjak, címek a tenyésztés során fontos szerepet játszhatnak. Mint lelkes és tudatlan Golden-tulajdonosok, másfél éves korában mi is elvittük szépségünket egy vidéki fajtaklub-kiállításra. Soha többé!

Nemcsak azért, mert a „rövidlátó és hozzá nem értő” bíró minden általunk szépnek vélt és talált küllemjelzőjét negatívan értékelte; de azért is, mert egy ilyen kiállítás szinte kínzás az állat (és gazdája) számára. Nincs egy nyugodt zug, ahol a kutya felzaklatott érzékei lecsillapodhatnának, rengeteg idegen kutya veszi körül, idegenek fogdossák és hiába lenne kedve játszani, azt itt nem lehet, hiszen – minő borzalom – még összeborzolná a nagy esélyes frissen fodrászolt bundáját. A küllem pedig … Nos, a standard előírja, hogy … Amit most előír, az tíz-húsz éve még egész más volt. Morgan úgynevezett „régi típusú” Golden, a mostaninál magasabb (és így jobban is érvényesül a gyönyörű mély mellkasa), pofája nyújtottabb (így a szája vonala is zártabb, nem nyálzik).

A bíró szerint alkata kissé szukás, mivel vékonyabb csontozatú és fülei is magasan tűzöttek, amitől figyeléskor édesen kocka feje lesz. Nem is értem, amit hibának rótt fel, mi épp azt szeretjük benne, számunkra gyönyörű. Hogy jön ez az idióta ahhoz, hogy leszólja? Amikor idáig jutunk gondolatainkban, már azt sem értjük, mit is akartunk mi itt hallani? Hiszen odahaza aki csak látta, dicsérte. Miért nem értük be ennyivel? Miért merészkedtünk olyan terepre, ahol köztudottan él még az „akkor is nyer, ha el sem jön, mert a tenyésztője XY”-szelleme. Egy halványan keserű tapasztalattal a tarsolyunkban autóztunk haza, de legalább megfogadtuk, többet a kutyát sem tesszük ki ennek a tortúrának. Útközben a parkolóban csodáló tekintetek kereszttüzében játszunk a „régi típusú”, de boldog kutyával. Már mi is boldogok vagyunk és csak ez számít. Az értékelést és a vigaszként kapott „nagyon jó” piros szalagot pedig az iratai közé, a szekrény mélyére száműzzük, mint lényegtelen kacatot.

A retrievereket – éppen hihetetlen nyugalmuk és okosságuk miatt – gyakran alkalmazzák segítő vagy terápiás kutyaként.  A nálunk fejlettebb és nyitottabb társadalmakban már nem kelt visszatetszést, ha idős emberekhez, betegekhez vagy gyerekekhez kutyákat engednek be a gondozók, persze szigorú felügyelet mellett és tökéletes egészségi állapotban. Kutatások sokasága bizonyítja, hogy a puha, selymes bunda simogatása már önmagában stresszoldó hatású. A kutya bundájának érintése bizonyítottan csökkenti a vérnyomást. Sérült gyermekek esetében sokszor éppen a négylábú terapeuta ér el átütő sikert a kommunikációban, ahol a legkiválóbb szakember is tehetetlen volt.

Nem tudatosan ugyan, de Morgan is amolyan terápiás kutyaként él közöttünk. Bármilyen gondtól gyötörten érjen is haza az ember, az ajtó mögött toporgó vagy a kertbe kiszáguldó, lelkes, örömtől sugárzó kutya látványa azonnal mosolyt csal az arcra, némi enyhülést hoz a problémákra, sőt átmenetileg feledteti a gondokat. A dolgok kicsit átértékelődnek és a terápia máris hatott.

A hosszú évek alatt Morgan sok kutyával összebarátkozott, sokakkal nem bírták egymást. Valamilyen számomra érthetetlen módon vannak, voltak kan kutyák, akikkel kifejezetten barátságos volt. Évekig kereste egy németjuhász barátját, aki körülbelül vele egy idős volt, de már régen az örök vadászmezőkre távozott. Aztán van egy másik, akivel Morgan kölyökkorában Buksi állandó veszekedéseket rendezett. Buksi már nincs, de Morgan ugyanúgy kerüli a nála alig idősebb kutyát, mint kiskutyaként. A vizslák – ha fiúk – ősellenségek. Miért??? És ez oda-vissza érvényes. Nem találkoztunk még kan vizslával, aki csak egy kicsit is barátságosan közelített volna. Ugyanakkor a beaglékkel szívesen barátkozik, akkor is, ha fiúk, különösen Spottyval, az örök szökevénnyel. A tacskók az örök barátok – gondolja ő, de Barack ezt el is hiszi neki. Nyilvánvaló, hogy Buksit keresi mindegyikben. A szomszédban lakik Maci, a keverék kutyus. A hosszú kerti kerítés mellett játékosan évődnek, az utcai kapunál viszont Maci azonnal irigykedve acsarkodik rá. A nagy szerelem, Rozi, a meghatározhatatlan fajtájú, hatalmas és gyönyörű talált kutya. Ricsi, a kajla „Golden”, aki ékes példája a tenyésztői felelőtlenségnek. (hosszú arany bundájú kutyát ígértek, aztán a valóság fehér argentin dogra hajazó küllem) Michel, a korán vakságra kárhoztatott foxi, a közelben lakó labrador leányzó, akinek a nevét ennyi éven át nem sikerült kinyomozni.

Vége-hossza nincs a listának, hányféle barátot (és hány ellenséget) szerzett a sok-sok év alatt. Ő is tudja, barátkozni jó! Jó, mert mennyivel érdekesebb együtt hancúrozni, mint egyedül olvasni a nyomokat. És a barátoknak mindig jut egy-két falat a másik gazditól is, de legalább egy-egy simogatás, amiből egy Goldennek soha nem elég.

Egyszer egy újságban „Emberbarát” jeligéjű olvasó azt írta: „az állatokat szeretni érzelmi pazarlás”. Levelére jómagam is felháborodott hangvételű választ írtam. „Csak remélni merem, hogy nem szó szerint értette sorait! Mert akkor csak sajnálni tudom; és bár tisztelem a véleményét, de elfogadni és megérteni nem tudom. Talán nem ártana közelebbről ismeretséget kötnie Mázlival, Morgannal, Tóbiással, Aramisszal, Philippel, Séróval, Lizával és a többiekkel … vég nélkül sorolhatnám kedves barátainkat. És megnyugtatásul, ez a sok kutyanév mind emberekhez kapcsolódik, akikkel soha nem találkozhattam volna, ha nincsenek négylábú barátaink.”

A legtöbb ember, aki tartott már kutyát, állítja, hogy a család kutya nélkül nem teljes. A kutya hihetetlen mértékű szeretetet, ragaszkodást nyújt társaságával az embernek. A legtöbben azért szeretnének kutyát, hogy társra, barátra leljenek benne. A kutya olyan valaki, aki él és reagál, akivel igazi kapcsolatot lehet kialakítani. Sokszor segítenek még a társadalmi korlátok leküzdésében is. Hajlamosak vagyunk emberként gondolni rájuk, sőt emberként kezelni őket, csak mert rájuk kényszerítjük az életformánkat.  Neveket adunk nekik, beszélünk hozzájuk és ők megértenek bennünket hangsúlyainkból, gesztikulálásainkból, testünk beszédes jeleiből, a minket körülvevő szagokból. A kutyák nagyon szociális állatok, hiszen falkában nőnek fel. Nem szükséges, hogy a falka összes tagja ugyanahhoz a fajhoz tartozzon. A család a kutya szemében a falka. A kutya önbizalmat, függetlenséget ad gazdájának; sérült emberek esetében csökkenti azok kiszolgáltatottságát.

Már a kutyaiskolában összeismerkedtünk olyan kerekes-székes fiatalokkal, akik a négy fal közül egyszer csak a sportpályára merészkedtek. Mindennapi életüket megkönnyítette szőrös barátjuk, a szabadidejükben pedig olyan területre léphettek, amit már örökre elveszettnek hittek. Soha nem felejtem a kerekes-székes Richárdot és belga juhászkutyáját, Phillipet, akivel országos bajnokok lettek a sportpályán.

Remek dolog a barátság a kutyával, nem csoda, ha reménykedünk, hogy nagyon sokáig fog tartani. De tudnunk kell, hogy ez nem így lesz. És ez a gondolat egy szerető gazdát igencsak megráz. Pedig inkább tanuljunk tőle, hiszen ő olyan kiegyensúlyozottan öregszik. Érzi a változásokat és alkalmazkodik hozzájuk. A kutya minden életszakasza szeretetreméltó, de az öregedése különösen az.  

Sokszor gondolok rá mostanában - ahogy a 14. születésnapja közeleg – hogy lassan el kell majd válnunk. Ez a gondolat sokszor fojtogatóan fájó, de akkor eszembe jutnak az együtt töltött örömteli, kalandos percek. Jöjjön bármekkora fájdalom, ezeket az emlékeket már nem veheti el senki. És ezek az emlékek segítenek a jövő felé fordulni is. Most úgy gondolom, nem lesz Morgan II., mert Morgan egyedi és megismételhetetlen társunk. Nem szabadna leendő utódjával (lám, mégis csak az utódnál tartok) úgy kitolni, hogy életének minden rezdülését a nagy elődhöz hasonlítsák, mert ő más lesz és abban egyéni és megismételhetetlen, mondjuk egy …. (na, nem lesz könnyű az új névválasztás sem). Most egyelőre fogadjuk el kutyánk életének ezt a szakaszát a rá jellemző sajátosságokkal és élvezzük együtt vele.  Örüljünk a világ legtökéletesebb kutyájának, a saját öreg kutyánknak!

Ennek a néhány sornak a közelmúltban fájó aktualitása lett. Morgan egy hajnalon, teljesen váratlanul agyvérzést kapott. Persze mi akkor még nem tudtuk, hogy mi történt, csak a bajt, a nagyon nagy bajt láttuk. Lélekben búcsúzkodni kezdtünk tőle, kicsit már el is sirattuk, de Morgan még nem érezte úgy, hogy felkészült volna a tőlünk való elszakadásra, harcolt és győzött. Nem tudjuk mennyi időt harcolt még ki magának, de örökre hálásak leszünk neki minden egyes együtt töltött pillanatért, mert mi magunk sem voltunk még felkészülve az elválásra. Fel lehet erre egyáltalán készülni? Ez az egyetlen a kutyatartásban, amit nehéz elfogadni, hogy bizony társunknak sokkal rövidebbre szabták azt a bizonyos cérnát a mi fogalmainkhoz képest. Mert lám, Morgan már hamarosan betölti a 14. évét. Kutya-mértékkel nézve igazán szép kor. Ilyen nagy kutyánál ez olyan, mintha 98 éves ember lenne már. De nekünk még kölyök, kamasz, akit még nevelni kell, óvni és főleg nagyon szeretni.

Amikor az írásba belekezdtem, még nem tudhattam, vajon Morgan még meddig lesz velünk. Ez a márciusi ijedelem már adott némi ízelítőt abból, mi vár ránk. De azt senki nem tudhatta, hogy ez a kutya még velünk akar maradni. Semmi mással nem magyarázható az a hihetetlen gyors felépülés és az azóta is remek állapota. Maga az állatorvos is elégedetten állapította meg a közelmúltban, hogy ilyen mértékű javulásra még ő sem számított. A történteknek szerencsére semmilyen utóhatása nem maradt, aki csak látja, hitetlenkedve hallgatja a történetet. Igaz, az öregség nem kíméli őt sem. De olyan kiegyensúlyozott és békés lett még idegen kutyák társaságában is, hogy kifejezetten élményszámba megy minden séta vagy parkbeli csatangolás. Mit számít némi süketség? Csak jobban kell rá figyelni, ennyi az egész. Átalakultak a vezényszavak, hiszen a füttyentést, tapsot jobban hallja, így aztán ezekkel irányítjuk. És működik.

Amikor ilyen nevetve néz ránk, képtelenség beletörődni a közeli elválás gondolatába. Ugyanakkor szívünk mélyén már boldogok vagyunk attól a tudattól is, hogy ez az elmúlt néhány év közösen megadatott nekünk. Én a magam részéről – bármennyire is vágytam egy kutya után – soha nem gondoltam volna, hogy érzelmileg ennyire közel lehet kerülni egy állathoz. Hogy családtagként lehet rá tekinteni. Lehet, hogy ez a "könyvecske" soha nem lesz kész. Mert ahányszor előveszem, mindig eszembe jut egy újabb emlék, bevillan egy fénykép, hallom, ahogy az első billentyű-leütéseknél mellém feküdt és hangosat szusszant. Érzem bundájának selymességét, szívének dobbanását a simogató ujjak alatt. Velem marad örökre, mert olyan sokat adott és olyan keveset kért.

***  

Az itt leírt történetek – legyenek esetenként bármilyen bájosak is – nyilvánvalóan nem szolgálhatnak mintaként, nem feltétlenül a követendő kutyatartásról árulkodnak. Mi is elkövettük a magunk hibáit és csak a szerencsének, Morgan áldott jó természetének köszönhetjük, hogy végül nem nőtt kellemetlenül a fejünkre. Ha valaha másik kutyánk lesz (és hozzáértők szerint lesz, mert akinek már volt, az nem tud kutya nélkül élni), szóval, ha lesz, igyekszünk majd „tudományosabban”, múltbeli tapasztalatainkból tanulva is nevelni. Ha… ha elég következetesek tudunk maradni, ha az a kutya is partner lesz ebben, ha … szóval, majd ahogy sikerül. A szeretet biztos meglesz és talán ez a legfontosabb.

Morgan már 11 éves múlt, amikor Erika barátnőmtől névnapomra blog-ot kaptam ajándékba. Amikor szóba került, hogy mi legyen a blog neve, illetve a hozzá tartozó jelszó, talán nem meglepő, ha mindkettőnknek szinte azonnal ugyanaz jutott eszünkbe. Golden blog és persze Morgan a jelszó. Pedig nem Morgan blogjának szántam. De valahogy a naplóírás is őhozzá kötődik, hiszen majd minden nap történik vele, velünk valami, ami megihlet legalább pár sor erejéig. A következőkben álljon itt néhány beírás az elmúlt két évből:

 *

Öreg, hisztis (édes) kutya olcsón eladó! Mit akar tőlem ez az állat hajnalok hajnalán? Látjátok hány óra van? Ő meg már teljesen ébren van, sőt fel van dobva. Nem is értem.  Na, már vissza is jött a kertből, lent töltött max. 2 percet és ezért izélgetett ki az ágyból. De olyan tündérien néz ki a fejéből, ahogy én sose fogok (főleg nem hajnalban) 

 * 

Ha unjátok, se baj, de inkább kiírom magamból a bosszúst, mert ha így indulok ügyintézni, semmi nem sikerül majd. Szóval, kutyasétáltatás. Napfény, friss levegő, a nap szépen kezdőd(het)ne. De... Jön egy idős hölgy az ő kis pudlijával, ami nem baj, az is kutya, legalábbis szerintem. Morgan örül, végre egy kutya a láthatáron, ráadásul kicsi is, ezekkel soha nem is volt semmi baja, lelkes farok-csóválással közelít. Néni nyakörvnél fogva emeli fel kis kedvencét a hóna alá és menekülne át az úttesten, ha nem jönnének éppen a kocsik. Ezért aztán inkább retteg két parkoló kocsi közé beszorulva. Mondom neki, a Morgantól nem kell félni, láthatja milyen barátságos. Morgan közben vadul demonstrál: vigyorog és csóvál, hozza a legbarátságosabb formáját. Néni rám se néz, majd egyszer csak kirobban belőle a felgyülemlett feszültség: Maga, csak ne magyarázzon itt, nekem 37 éve van kutyám, én ismerem a kutyákat. Mondanám, hogy nekem is van vagy 20 éve és "láncon" tartanám, ha nem bíznék benne száz százalékosan, arról nem is beszélve, hogy ezt a bizalmat azért ki is érdemelte az eb, de most mit "magyarázzak". Ha csak ennyire ismeri a kutyákat 37 év után, akkor nincs miről. Azt hiszem ő csak Fifikét szereti, a többi négylábút nem. Szóval, ez a nap is jól kezdődhetett volna, de sikerült felhőt tolni a nap elé. Remélem, a néni azóta kiheverte a "támadást" és legalább neki szép napja van... Morgan meg azóta se érti, mi volt a probléma, ráadásul a kis fekete is mintha érdeklődött volna iránta, de ezt már soha nem tudhatja meg ő sem...

 *

 Kulkát amúgy is imádom, de amikor ilyeneket mond, még jobban:
- Mi lenne, ha állat lenne?
- Kutya.
- Miért?
- Mert nekem is van. Életem első kutyája. Csak azt sajnálom, hogy nem volt hamarabb. Hihetetlenül jó dolog egy kutyával lakni. Olyan jó felelősséget rak az emberre. Törődni kell vele, el kell vinni sétálni, beszélni kell hozzá. Mellette nem lehet szétesni, nyavalyogni. Ahhoz túl konkrét. Csak azzal, hogy van. Voltak nehezebb időszakaim. Akkor nagyon sok rosszon átsegített. A sok megfoghatatlan dologhoz, indokolatlan rosszkedvhez képest ő egy élő valami. Valaki. Egy feladat. Egy kihagyhatatlan, szeretetteljes feladat.
Ja, és a lényeg, neki is Goldenje van (Morzsa).

 * 

A kutya, aki a mindenünk, öregszik. De a szimata még csalhatatlan. Kisfiam a nagyszülőknél ebédelt és a nagypapa szőrös barátjának szokás szerint hazaküldte a levesben főtt húsokat. Gyerek hazaért, a zacskót feltette az előszobafogasra. Aztán a kutya is előkerült (a franciaágyat őrizte éppen  )

és lementek a kertbe. Visszafelé Morgan elslattyog a fogas előtt, légszimat, majd tolatás. Aztán nem is mozdult onnan, amíg a ráutaló magatartásnak engedve  a gyerek le nem akasztotta a szatyrot és bele nem töltötte a táljába a finom falatokat. Jókora adag volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy este ne követelje tőlem a vacsoráját, mert az ugye jár, függetlenül bárminemű napközbeni nassolástól. A magához való esze alapján akár egyetemi tanár is lehetne.

*

 Mert mindenünk a kutya... Persze van ebben némi túlzás, de azért tényleg imádjuk. Most meg ijesztget. Tegnap hajnalban és egész reggel majd megfulladt, ha nagyon körbe akarom írni a jelenséget, olyan volt, mintha asztmás lenne. Nem az a tipikus kutya-köhögés, de talán a kezdet. Évekkel ezelőtt volt már ilyen, orvos kellett, hát most is erőt vettem magamon és felhívtam. Kijönni sajnos éppen nem tud, de este vigyem át hozzá az ebet. Megígérem. Aztán megbeszélem Morgannal, hogy vigyázzon magára, ne köhögjön amíg nem vagyok itthon. Nem tudom, mit csinált, de mire délben hazajöttem, a "köhögését" mintha elfújták volna, azóta sem köhögött egy felet sem. Telefon a dokinak, hogy mégsem megyünk, egyelőre csak megfigyelés alatt a kutya. A megfigyelt eb azóta boldogan rohangál, udvarol, térképről lesétál és nem köhög. Hiszen megbeszéltük... 

 *   

 Ma megsértették a Morgant! (vagy engem?, mert a kutya ugyan kutyába se vette a dilis illetőt ) Azt kérdezték, hogy keverék-e? Ez az ősgolden! Merthogy olyan fura melírozott bundája van, amilyet ő még sose látott. Könyörgöm, őszül, merthogy 12 éves. És bármennyire is szeretem, azért a vak is láthatja rajta, hogy nem mai legény. (igaz, egy hasonló sasszem nézte már szukának ezt a tesztoszteron-bombát) Így kezdeni a hetet! Mintha a hétfő nem lenne önmagában is elég letaglózó...

 * 

 Van a közelünkben egy lépcső. Egy nagyon meredek és hosszú lépcső, ami a felettünk levő utcába vezet. Ma reggel Morgannal megkíséreltük a "csúcstámadást". A táv felénél észrevettem, hogy odafent egy hímnemű nagy érdeklődéssel figyeli igyekezetünket. Ettől a zihálásról azonnal áttértem a tudatos légzéstechnika alkalmazására, hátha különösebb  lihegés nélkül érkezem az úr színe elé. Sikerült is volna, ha Morgannak nem éppen ott támad halaszthatatlan szaglásznivalója. Én rendes gazda lévén, ott őrködtem,  hogy az esetleges potyadékot - amit szeret társaságban produkálni - össze tudjam szedni. Erre szükség is volt, hiába na, ismerem a kutyámat. Viszont levegőt közben nem nagyon tudtam venni, mert abból csak erőteljes lihegés lett volna. Hívni, sürgetni ugyanezen ok miatt nem állt módomban. Aztán a sarkon végre befordulva rendezhettem soraimat, némi zihálás, köhögés, tüdőtágulás és már újra a régi voltam. Morgan alsó hangon is 84 éves, más számítások szerint 91, de a hegymenettel neki még nincs problémája. *irigykedik kicsit a kutyára* 

 * 

Reggeli séta és az ő természetes tartozéka. Morgan emésztésével - hál Istennek - semmi probléma, így rövid időn belül ott lóbálhatom a kis büdös csomagot. Járjuk az utcákat, ahol szemetessel csak nagy ritkán találkozni, leginkább a buszmegállókban, de oda is ciki bedobni, ha éppen tucatnyian állják körül. Lassan hazaérünk, utcasarkon párom fordul be. A buszmegálló felé van egy extra szemetes (kétszer már felgyújtották lánglelkű ifjak, de csodák csodájára eddig még pótolták az illetékesek), így a kezébe nyomom kis büdöst, hogy talán ha megtenné.... Közben érkezik a busz, párom futásban és... elrohan a szemetes mellett, kezében kis büdös. Ajaj. Nem lesz népszerű, ha véletlenül magával viszi a busz zárt terébe. De szerencsére a lépcső előtt kapcsol, hogy mivel van tele a keze és gyors mozdulattal az ottani edénybe kosarazza. Ajtó becsuk. Az élet megy tovább (kis büdös marad a megállóban). 

 * 

Morgan a vadkutya … Csöngetnek. Gyanútlanul nyitok ajtót, mert elvileg (!) az ajtónál csak az tud csengetni, akit a kapun beengedtem, illetve, aki a házban lakik. Nos, minő meglepetés, egyik sem. Köpcös fiatalember a Baráti Missziós Szolgálattól adományokat gyűjt, ajándékul Istentől való örök igazságokat ad fénymásolva. Elsősorban a templomi énekeket tartalmazó cd-t szeretné eladásra felkínálni. Nyugodtan vigyem be, hallgassak bele. Itt tartunk, amikor Morgan - kissé megkésve, felébredve délutáni szunyókálásából, álmos és érdeklődő szöszi fejével - megjelenik a hátam mögött. "Húúú, egy kutya" - hallom és a fiatalember már ott sincs.

*

A kutya, aki mellesleg a mindenem, mint a cím is tanúskodik róla, ma reggel nagyon kiakasztott. Szokásos hajnali ébresztője kapcsán hálóing-nagykabátban lebotorkáltam vele a lépcsőház ajtajáig. Kinyitottam, konstatáltam, hogy hideg van és mintha talajmenti fagy is lenne, kiengedtem. Visszabotorkálás. Nem egészen három perc múlva hallom, hogy az ajtó előtt nyafog. Kinyitom és ott találok egy négy (van térde a kutyának?) hónaljáig sáros kutyát, aki mellesleg a mellényére és a füle tövére is kent a tűlevelekkel súlyosbított humuszból. Én meg készületlenül állok a történések előtt, hiszen azt hittem a talaj odakint csontkemény. Kutya leültet, mosdóból meleg víz a kis lábmosóba. Lábanként vízcsere, aztán az utolsónál (talán már megunta a macerát) legényes mozdulattal ráült az edény szélére, innentől a lépcsőház és előszoba felmosása, kutya fenekéről víz felitatása, heveny agyvérzés túlélése … Jól indul a nap! Viszont teljesen felébredtem.

 *

 Öregszik a kutyám, jó. Szórakozik velem vagy csak az öregedés jele ez is, nem tudom, de hajnaltájban rendszeresen felébreszt, aztán mire én kibotorkálok a lépcsőházba, ő már megint békésen heverészik a hálószobában, úgy kell kidobni. Egy percen belül visszatér, majd jó félóra nyugalom következik. Akkor megint cirkusz, nyafogás. Az is elég, ha felkelek. A rábeszélős reggeli séta után ájult alvás (részéről).

Napközben a bejárati ajtó nyitása semmiféle reakciót nem vált ki, békésen heverészik a franciaágyon, még az a kötelező kis kíváncsiság sincs benne, hogy vajon ki érkezett? Néha annyira belemerül a szundiba, hogy percek telnek el, mire tudomásul veszi a zavaró körülményt, miszerint valaki jön-megy a lakásban, esetleg az illető még arra is vetemedik, hogy megsimogatja az ő pihe-puha fejecskéjét (jól megbúbolja). Esetleg sikerül leparancsolni a kertbe (közben szentbeszéd, hogy bezzeg más kutyák csak a tv-ben látnak zöldet). Késő délután érkezik a főgazdi, ennek látványosan örül, még le is megy eléje. Innentől éberség egyrészt a közelgő vacsora, másrészt az esti séta miatt. Utána részéről pizsamaosztás és ájult alvás a hajnali vicceskedésig.

Azért egyszer kipróbálnám, milyen lehet napi 20 órákat aludni…

 *

 Kutyálkodás - Mostanában annyit olvastam, hallottam a kutyák – ki tudja hányadik  - különleges képességéről, amivel kiszimatolnak és jeleznek földrengést, rákos daganatot, epilepsziás rohamot és tűzvészből mentenek családot; szóval, ha Morgan hajnali ötkor veszett nyüszögésbe kezd és hideg, vizes orrával bökdös, rögtön valami rám leselkedő rettenet érzetével riadok fel. Aztán persze kiderül, hogy csak őurasága unatkozik és ezt oldandó keres partnert, aki valami érthetetlen módon csak én lehetek. Arcán némi értetlenséggel figyeli bizonytalan lépéseimet az előszoba irányába, hiszen ő csak a kekszes dobozáig akart elnavigálni, a harmatos kerti világ egyelőre még őt sem érdekli.

Most két lehetőség van: vagy zseni a kutya, vagy idejekorán elfelejtettem kiosztani neki két sallert a hajnali szürkületben…

  

2008. március

J a j ! - 13. évét taposó, szőrös lakberendezési tárgy óriási szívvel, de annál hülyébb ötletekkel áron alul eladó! – Most is mit csinált? Varratszedést házilag, saját fogilag; minek következtében a délutánt ismét a műtőben töltöttük. Mivel aznap már evett, altatni sem lehetett, így helyi érzéstelenítésben kellett a jó nyolc centis sebét újra összefogni, fertőtleníteni, egyebek… Természetesen az én asszisztálásommal, mert a család férfi tagjai egy emberként ájultak a látványtól. Még szerencse, hogy ez a kutya menet közben is operálható.

 *

 Ez a kutya ért a jelekből. Mert azt aligha értette, hogy a telefonba valakinek azt mondtam, lemegyünk a Balatonra. Viszont az ágyamon ott a zsák, amiben minden alkalommal hozom-viszem a cuccost. Most vagy azt őrizgeti vagy én vagyok szoros emberfogásban, de itthon maradni tuti nem akar.

*

 Morgan – aki, mint a fejléc is tudatja, a mindenünk – januárban 13 éves volt. Ennek megfelelően néha már bosszantja, ha nála sokkal fiatalabb ebek szertelenkedve nekirontanak, lökdösik, bökdösik, azaz játszani akarnak vele. Már az az extrém helyzet is előfordult, hogy egy szukát utasított rendre. Éppen ezért – és ifjúkori harcos múltjára még jól emlékezve – én többnyire elkerülöm vele a parkot, főleg, ha sok más kutya is van kint. Van egy különösen bohém ifjú titán, Ricsi, aki nagyjából másfélszer akkora, mint Morgan, viszont esze talán még a struccnál is kevesebb. A vele való találkozásokat különösen kerülöm, ha lehet. Ma nem lehetett. Ricsi ugyanis a park túloldaláról is kiszúrt minket és egy gőzmozdony vehemenciájával közeledett. Morganról póráz le, lelki vért fel és vártam az elkerülhetetlent. … Nos, … nem ismertem a kutyámra. Kölyökkori legszebb napjait idézve ugrált, hempergett, „rohangált” ezzel a behemót nagy kajlával. Jó negyedórás tombolás után persze már nem volt benne elég szufla a folytatáshoz, de akkor sem zavarta el gorombán a fáradhatatlan Ricsit, hanem kicsit botladozó lábakkal odajött hozzám és értésemre adta, hogy mehetünk. Én meg csendben elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában, mert hihetetlenül jó érzés volt látni, hogy még ennyi vitalitás van az öregfiúban.

 *

 Bomba - Napközben egyszer csak bemondták a rádióban, hogy a házunk környékét lezárták, mert a szomszédos építkezésen második világháborús bombát találtak. Mint rendes gazda, rohanok haza, hogy az ebet kimenekítsem a veszélyes övezetből. Azonban az utcába már egy lélek se ki, se be. Próbálkozom a közeggel egyezkedni, hiszen alig száz méter és máris itt vagyunk. Hajthatatlan. Nem a robbanástól féltem, hiszen nem volt még példa (szerencsére) rá, hogy egy ilyen régi bomba a környezetében kárt tegyen. De szegény állat reggel nyolckor volt lent, és ki tudja, mikorra végeznek a tűzszerészek. Mi lesz, ha csak este engednek vissza a házainkba? De a rend őre hajthatatlan, nem engednek be érte, éppen azért, mert annyira közel van a bombához. Na, köszönöm szépen!

Néhány óra múlva a zárlatot feloldják. Nyitom az ajtót. Kutyám alszik, a közelben zajló izgalmakról mit sem sejtve. Hiába na, nem hallgat rádiót. J

 *

Új barát . Hát, igen … Morgannak már a szeme sem a régi. Öreg nénike jön az esti szürkületben velünk szemben, maga után húzva gurulós bevásárló táskáját. Morgan felvillanyozva, nagy farok-lengetéssel igyekszik üdvözölni új barátját.

 *

Hazatérve - Kicsit késve értem haza, így aztán kivételesen nem is kell könyörögnöm neki, hogy menjen le a kertbe, hívja a szükség. Vagy a szomszédból áthallatszó éktelen kutyaugatás vonzotta. Még én is kíváncsi vagyok, mi izgathatta fel szegény Macit ennyire, hát még, aki érti is a kutyabeszédet. Szokásától eltérően nem áll az ajtó előtt másfél perc múlva, így marad időm a levest megmelegíteni. Alighanem ennek a csábító illata csalogatja vissza a kert mélyéről. Vidáman bekocog. Szó szerint. Valami kocog. Nem a kissé maszatos, de puha, macskaszerű járásával jön befelé, hanem kicsit óvatosan és határozottan hangosan. Sorra emelgetem a tappancsait, mígnem az utolsóban (ez olyan Murphys) ott lapul egy fél dió héja. Ez kopogott olyan hangosan. Kegyesen engedi, hogy megszabadítsam tőle, közben orra már légszimatot vesz a konyhában illatozó levesről és leginkább a benne rejtőző omlós húsdarabról. Aztán türelmesen várja, hogy a „fájdalomdíjat” megkapja. Megosztoztunk testvériesen, na. 

 *

 Sétálunk - Kellemes, simogató napsütés, madárcsicsergés … Morgan úgy döntött, majd ő megmutatja, hova szeretne menni ma reggel sétálni. Naná, irány a park! És milyen mázlija volt? Két „csajszi” is ott szaladgált. Igaz, két kis tini, de mégiscsak szukák. Egy órán keresztül szaladgált velük (na jó, persze nem ugyanazt az iramot diktálták) és akkor is csak egy erélyesebb hívásra volt hajlandó egyáltalán mérlegelni a hazafelé indulást. A lépcsőn már kissé  remegő lábakkal botorkált fel. Ivott és most ájultan alszik. Olyan jó volt látni, ahogy öregfiúsan, de abszolút életvidáman hajkurássza a nőket.

*

 Takarítunk - A szombat délelőtt a lakás nem csekély energiát felemésztő felnyalásával telt. Közben Morgant kicsaptam a kertbe. Egyrészt nem szereti a porszívót, másrészt jobb, ha nem trappol össze mindent, mielőtt felszáradna a kő és a parketta. A számára száműzetésnek tűnő fél óra múltán beengedtem. … innentől sejthető … a takarítást akár kezdhetném is elölről. A napfény ugyanis kellemesen sárossá varázsolta a kertet és Morgan csodás öntisztulásra képes bundájából minden igyekeztem ellenére sem tudtam frissiben eltávolítani a kerti zuzmót, sarat,  apró leveleket, homokot. Viszont, jó fél óra elteltével, ezek az anyagok mind maguktól  leváltak a kutyáról, beterítve padlót, szőnyeget és részben az ágytakarót is. Tanulságok vannak, de ezt most inkább nem osztanám meg a nagyközönséggel. Egy biztos, vagy fogcsikorgató hideg vagy száraz, meleg nyár. A kettő közti maszatos időszak egyértelműen a kutyák lakásban tartása ellen kampányol.

*

 Szilveszter éjjel, vendégségben. Száraz egy éjszaka volt, én voltam a sofőr.  Morgan viszont jól érezte magát. Olyan nyugis volt, hogy a társaságban lévő gyerekek egy idő után megvizsgálták, él-e még. Az éjféli durrogtatáskor a kis kíváncsi kiment a gyerekekkel az utcára, én meg szívbajt kaptam, hogy hova lett. De aztán nagy vidáman szalad vissza hozzám. Hajnalban hazafuvaroztuk barátainkat és szundi. Morgan az „átbulizott” éjszaka után csak tíz óra felé reklamált a kert miatt.

 *

2009. január

Jó és rossz … Na, kérem, ez az igazi utálatos idő … szakad az eső és még a szél is fúj… brrr… nekem meg egész délelőtt szaladgálós programom van, áááhhh…

Morgan meg egy zseni. Beléptünk a lakásba, én örülök, hogy élek és végre száraz helyen vagyunk. Ő meg csak áll a lábtörlőn, nem mozdul. Merthogy törülközni kéne … Hát csoda, hogy imádom?

*

Kalandpark - Mióta ilyen nagy hó van a parkban (és a környékbeliek még mindig előszeretettel sózzák a járdákat), Morgannal rendszeresen megkísértjük a sorsot a reggeli és esti kutyasétáltatásnál. Már ez is olyan Morganos dolog, hogy itt ez a hatalmas kert, de az nem jó, nekünk menni kell! Hólapátolás helyett a parkban lébecolunk, mert a kertben Morgan nem viháncol, nem rohangál, csak fekszik a hóban és bánatos szemekkel néz, ahogy a havat túrom. Szóval megyünk. Pedig hosszú évekig inkább elkerültük a parkot mint lehetséges konfrontációs helyszínt. Az öregedésnek egyetlen pozitívuma van Morgan esetében, józan ésszel kezdi felmérni erőfölényének mulandóságát, és ennek megfelelően VÉGRE kitér az erőfitogtatások elől. Szóval mehetünk a parkba, kutyák közé.

Ma kit fogtunk ki? Naná, Ricsit, a Goldennek vett, de azóta inkább argentin dogra  emlékeztető izomkolosszust. Szerencsére nem volt gond, a két kan már-már haverságra hajazó összhangban szaglászott, futkosott, bokrokat derített fel. És akkor megjelent két tacskó. Namármost, azt tudni kell, Morgant tacskó nevelte, ennélfogva imádja őket, még ha ezt sok tacskó-tulajdonos fél is elhinni. Ricsi meg …nos, az ő feje lágya még nem igazán nőtt be, neki a tacskó jópofa, gurigatni való játék. Fiú-tacskót gazdája ölbe kapta, a lány meg ott rohangált a két nagykutya körül. És ekkor Morgannak valami bevillant a múltból(pedig Buksi már nyolc éve nincs velünk) és teljes mellszélességgel a tacsi és Ricsi közé állt, elővillantotta valaha ragyogó fogsorát, orrát harciasan felhúzta és olyan mély, gyomorból morgó hangot hallatott, hogy egy pillanatra még Ricsi is meglepődött. Szerencsére ez a pillanat minden érintettnek elég volt ahhoz, hogy összeszedje a kutyáját és a szélrózsa összes irányába távozzon. A stresszes helyzet elmúltával Morgan is látványosan leeresztett, de aztán vidám farok  csóválással ballagott hazáig, hogy lám, még képes egy kis kakaskodásra vagy nevezzük most inkább lovagiasságnak.

*

Fittness - Reggeli sétánál gondoltam egy merészet és nekivágtam a Sas-hegy emelkedőjének. Morgan egészen fellelkesült az új útvonaltól, ment felfelé mint a rakéta. Kutyás ismerős jön szembe és dicséri az öreg kutyát, hogy milyen fürge, fickós. A dologhoz nem sokat tudtam hozzáfűzni, mert a fickós kutyát a szemem előtt libegő lila karikáktól alig láttam, a dicséretet a lihegésemtől alig hallottam, válaszolni pedig már csak azért sem tudtam, mert azt hiszem, éppen a nyelvemen álltam.

 *

 2009. március

Félelem - Az ember tervez, aztán a dolgokat valaki más irányítja. És a rossz dolgok előszeretettel választják a hétvégét. Ma hajnalban arra ébredtem, hogy Morgan össze-vissza szédeleg a lakásban, összeesik, hány etc. Leviszem a kertbe (közben észrevétlenül átgázolunk egy tócsán a konyhában, ami nem fordult elő kölyökkora óta), pisil és pisil és pisil, mint aki abba se akarja hagyni. Felmegyünk, kis nyugalom, majd egy idő után minden kezdődik elölről. Nyugtalan, mintha vihar lenne és egyre gyakrabban megy ki alóla a lába. Hajnalodik, de állatorvosnak már mennek az sms-ek, nem meglepően semmi reagálás. Egyrészt nagyon korán van még és ő is csak ember …

 Hét előtt már nem bírjuk tovább, család minden tagja bőg, egyértelmű (?), hogy itt a vég, ölelgetjük, simogatjuk, búcsúzkodunk a magunk módján és felkészülünk rá, hogy ebből altatás lesz. Volt-rokon állatorvost mi ébresztjük, de sejti ő is, nagy baj lehet, ha ezen a korai órán ott állunk az ajtaja előtt. Vizsgálat és diagnózis. Morgant hajnalban agyvérzés érte, tünetei egyértelműek, szerencsére még nem párosult epilepsziás görccsel, mert az az ő korában könnyen végzetes lehet. Az altatás kérdése fel sem merül. Mindenféle injekciók vénába és bőr alá, hogy gyorsan és elhúzódóan is hasson. Aztán a jövő héten még egy ilyen kúra és akkor talán még megmaradunk egymásnak. Addig meg aggódás és türelem vég nélkül. Hát, ez van. 13 évesen már nagy csodákat nem várhatunk és sok haladékot sem. És mélyen bennem ott a kétely, hogy így a jó vagy … mert borzasztó lesz ezt még egyszer átélni.

 *

 Nem is tudom, hogy mondjam … Volt ugye a szombat hajnali rémület, meg az aznapi szomorúság a kutya elesettségét (szó szerint) látva, aztán jött a vasárnap, amikor már apró jelek jelezték, hogy talán jó irányba haladnak a dolgok. És eljött a hétfő, amikor már egészen reményteljes volt a nap … és eljött a hétfő este, újabb vizit az állatorvosnál, újabb injekciók és a jó hír, miszerint két hétig nem is akar látni minket. Mehetünk, „futhatunk” kedvünkre, mozogjon csak minél többet, „olvasgasson” kint az utcán, ez most mind a gyógyulást szolgálja. Nem mondom, hogy kis jelek, mint a félretartott fej, a néha  bizonytalan járás, a kicsit rosszabb hallás és látás ne lennének még meg. A lépcsőn csak a hasa alatt áthúzott sál adta biztonságban hajlandó lemenni továbbra is, de a fűben már szaladni is tud. Olyan ez nála, mint a biciglizés, gyorsan menni könnyebb egyesen, mint lassan. Röviden, valami hihetetlen átváltozáson ment keresztül lényegében három nap alatt. Embernél az agyvérzés szinte mindig tragédiába hajlik, így erre voltunk mi is felkészülve az ő esetében is. Ha valaki, akár az orvos is, szombaton ilyen reményekkel kecsegtet, nem hittem volna el neki. Persze nem is kecsegtetett, hiszen nagyon sok múlt azon, hogyan reagál a gyógyszerekre. Szerencsére jól, még a vártnál is jobban. Harcol a fiú, nem akar még ő sem itt hagyni minket. És ez olyan jó!

 *

 Aranyhám - Szóval a lépcsőzés egyelőre nemszeretem dolog. Eleinte egy sálat húztam át a hasa alatt és úgy poroszkáltunk le, de Mr.Golden addig ment, amíg arany kutyájának arany hámot nem szerzett. Tegnap nem hozott se  kenyeret, se tejet, viszont lement a térképről a hámért és ha már ott volt, vett mindenféle nasit is szegény betegnek. Amúgy őt látszólag nem is viselte meg annyira a dolog … Dehogynem!

*                                                                                                                     

J ó !    -    A tegnap esti sétánál egy bácsi gyönyörködve nézi Morgant. Kérdezi mennyi idős? Mondom, 13 éves múlt januárban.

„Olyan szép a járása, olyan ruganyos – jó nézni.” Elmeséltem, hogy bezzeg szombaton nem volt ilyen formában. Nem hitte el.

Néha én magam sem hiszem, hogy min mentünk keresztül néhány napja. Honnan van ebben a legényben ennyi élet?

 * 

 Öreg kutya, nem vén kutya … Ma reggel a parkban összefutottunk Scotty-val, a hasonlóan szépkorú nagyon szőrös bearded collieval. A két kutya érdeklődve szaglászta egymást, majd Morgannél az érdeklődés már-már tolakodásba ment át. Valamilyen oknál fogva rögeszmésen próbált Scottyra rámászni. Ez a dolog már csak azért sem volt jó ötlet, mert Scotty alig bír megállni a lábán. Morgan meg … hát, mostanában ő sincs már a topon, mint tudjuk. Scotty persze próbált tiltakozni, morgott, de Morgant ez nem tántorította el. Aztán Scotty nem bírta tovább a dupla súlyt és eldőlt, Morgan meg, aki szintén alig bírta már a hátsó lábán az imbolygást, rádőlt. Mondhatni, a két kutya dugába dőlt. Ebből rögtön két probléma adódott. Először is szegény Scotty közben megharapta a … saját nyelvét. Morgan pedig most megint azt hiszi, ilyen frankó nagyfiú ő (merthogy úgy alakult, ő volt felül). Most pár napig azt hiszem jobb, ha elkerüljük a parkot, mielőtt ez a Rambotata még valami fajsúlyosabb kollegával kezd ki. Pedig már éppen akartam írni egy posztot arról, hogy tulajdonképpen egy ilyen öreg kutya az ideális kutya. Poszt elnapolva.

 *

 Ó, a Balaton… Morgan már régen érezte ilyen fiatalosan magát, mint a húsvéti kiránduláson. Ugrált örömében az esti séta előtt, séta közben hancúrozott egy édes kutyakölyökkel, fáradhatatlanul csörtetett előre, lépcsők híján végre nem akarta levadászni a tavon úszó kacsákat (egy hasas a hideg vízbe a gazda nélkül most nem vonzotta annyira), barátságosan haverkodott egy fiatal és csodaszép Golden kannal, megkergette a focilabdát (majdnem úgy, mint régen) és békésen szunyókált mellettünk a tábortűz melegénél.

 *

Vidáman

Morgan ma könnyeket csalt a szemembe. Ezúttal a nevetéstől. Elcsente ugyanis a vasárnap kiszuperált teremfocilabdát, görgette ide-oda, majd ráfeküdt. Aztán hasa alatt a lábai közé szorult labdával szépen lassan felborult. Az a látvány az egész napomat megalapozta.

*

Stressz

Nos, a tegnap esti séta kicsit stresszesre sikeredett Morgan számára. Már a kapuból vissza kellett mennem, mert gyerkőc telefonált, hogy vigyem utána a papucsát az uszodába. Morgan persze azt hitte, átverés volt a nagy útra készülődés. Aztán az uszoda mellett vidám kertépítők két óóóriási cserepet raktak a növények közé. Méretükről annyit, hogy egy átlagos család kutyával simán elbújhatna benne. Funkciójukról még nincs ötletem, mert üresek, viszont a sötétben Morgan, aki egyébként is érzékeny a megszokottól eltérő dolgokra, szaglászás közben váratlanul érzékelve a Nagy Ismeretlent, úgy megijedt tőle, hogy felejtve rozogaságát, egy zerge fürgeségével ugrott el a közeléből. Alig heverte ki az ijedtséget, a sarokhoz érve egy zebra állta el az útját. A zebra nem nagy, viszont színes és reggel még nem volt ott, ezért aztán bizalmatlanul szagolt előbb a fenekébe, majd a hasa alá. Szerintem máig nem dolgozta fel az élményt.

 *

A kis haszontalan - Négyen vagyunk a társasházban. Alsó lakóval, aki nem igazán állatbarát, beszéltem a kert egy eldugott sarkáról, hogy ha majd egyszer eljön az idő, akkor ott szeretnénk Morgant .. szóval, értitek. Meglepő módon nem tiltakozott azonnal (igaz, az egyenesség nem is tartozik a fő erényei közé). Szó szót követett, majd reménykedve kérdezett rá, hogy akkor majd ugye nem akarunk megint egy ilyen nagy kutyát. Merthogy a tacskó még hagyján.. Nos, a tacskó képes lett volna leszedni róluk a nadrágot, csak erre már valahogy nem emlékszik. „Ennek a nagy kutyának meg úgysincs semmi haszna, hiszen még csak nem is ugat”

Mi van???

Miért kéne ennek a kutyának ugatni? Ha a kertben teszi, akkor félne tőle (szerintem így is). Ha a lakásban, az neki miért jó? Amúgy meg éppen ők nem akartak házőrző kutyát a kertbe. És mégis milyen hasznot kellene hajtania? (főleg neki) Velünk KEDVES (mellesleg idegenekkel is) és ez a legfőbb feladata, ezt pedig kiválóan teljesíti… uff… morr… na, ilyen, amikor egy kutyának is több esze van, de lelke mindenképpen.

 * 

Balaton - Nálunk a május 1. hosszú évek óta egyet jelent a balatoni szezonnyitással, azaz ha addig nem tettük meg, akkor kinyitjuk a házat, kicsit takarítunk, füvet nyírunk, megnézzük mi minden történt a környéken amióta nem voltunk lent, és főleg jókat főzünk. Ráadásul az idén az egész család, nagyszülőkkel, önállóságra törekvő gyerkőcökkel együtt képezte a családi karavánt. Így aztán csoda, ha még Morgan is ilyen elégedett pofát vág? Volt minden. Kedvenc kaják, nassolás, meleg és megfagyás, alvás a lakókocsiban kutyával (na, erre a tacskó még véletlenül se volt hajlandó; Morgannak mindegy, csak velünk legyen). Másnap alvás a saját ágyunkban (Morgannak tényleg mindegy, hogy hol mászik fel hozzám és honnan rángat ki hajnali háromkor). Vasárnap pedig anyák napi ebéd, beszélgetés és szépséges virágok, amikből egyet Morgan saját szájúlag hozott nekem.

 *

M ű t é t ...    -    Kiskölök simogatja a Morgant, sőt még a kefe is előkerült, hogy végre (néhány napos csúszással) egy esedékes kefélés is megejtessen. Egyszer csak ijedten kiált fel, itt egy daganat! Ütő és fakanál a kezemben megáll... Hogy micsodaaa? Hát, egy jó diónyi daganat a hóna alatt.
Futok, szaladok, kutya hanyatt döntve, vizsgálat.

A „daganat” ... nos, gondolom az egyik jó kis kertbéli hentergés alatt begyűjtött egy nagy bogáncsot, amit aztán a hosszú szőrével rendesen körbefont és most egy puha, nagy csomóként ott ült a hóna alatt. Kibontani lehetetlen, így aztán előkerült a nagy olló és miután Morgan is meggyőződött a műtéti eszköz szagáról, nekiálltam a lehető legkevesebb szőr eltávolításával a "daganat" kimetszésének.

A "beteg" hanyatt-fekve asszisztált, majd megszaglászta az eltávolított csomót és elégedetten beállt a kutyakekszes doboza mellé, a jól megérdemelt jutalomért.

* 

Vadvilág – Reggeli kutyasétáltatás off. Lóg a nyelve kutyának, gazdinak egyaránt. És akkor a lépcsőház hűvös rejtekéből "megtámad" minket egy (halálra rémült) gyík. Aztán még egy. Tiszta Jurassic park. Én sikítok (persze, hiszen olyan félelmetes az a tíz centis ősgyík *pirulós szmájli*, dehát váratlan volt a találkozás), Morgan meg bambán liheg a káosz közepén. Aztán rendet tesz. A kerti csapnál ivott víz maradékát lazán a gyíkokra folyatja. Ha direkt próbálta volna becélozni, akkor sem lehetne tökéletesebb a találat. A tomboló ősgyíkok megdermednek aztán futás a nyitott ajtó felé. He-he, mégis csak ők fogták menekülőre J

*

Morgan … Nem Gyurma volt, de tisztára gyurmás... Winston névre hallgatott, hat hónapos angol bulldog volt és tele életerővel. A gazdája szerint nem egy mozgékony kiskutya. Hát, nem tudom ... Morgan meglátta, beleszeretett, össze-vissza nyalta (ez se nézi a híradóban a H1N1-et) és annyit futott utána, mint az utóbbi egy hónapban összesen se. Most aztán alig bír lábra állni és amikor sikerül, hát, az is elég rozoga látvány. Ráadásul olyan féltékenyen kezdte őrizni az Ő kicsinyét, hogy haza kellett vonszolni, mert nekiment volna minden érdeklődő kutyusnak. Ebből a szépkorú kanból előtörtek az anyai ösztönök

*

Morgan rendszeresen anyáskodik Winstonnal. Ez leginkább abból áll, hogy Winston befekszik egy gödörbe, lábai az égnek állnak, Morgan pedig nyalogatja a fülétől a farkáig. A gazdi mai kérdésétől viszont az összes jelenlévő kutyás kifeküdt: Morgan szuka, ugye? Ugyanis sehogy sem fért a fejébe, hogy egy kan fogadta örökbe ezt a nagyra nőtt szuszogó kölyköt. Morgan a „sértéssel” mit sem törődve továbbra is babázik .

*

Morganról mostanában kevesebbet írtam, mert valami kretén ötlettől vezérelve elteltem a burkolási munkák feletti kínjaimmal. De most... Szóval, Morgan... Morgan már közelebb van a 14-hez, mint a 13-hoz és a tavaszi nagy ijedelem óta abszolút jó formába hozta magát. Ezt egyébként tegnap az állatorvos is elégedetten állapította meg. Bevallotta, hogy attól tartott, majd a nyári nagy kánikulák idején megint jelentkezünk valami bajjal, de hála ennek a nagyszerű ebnek, nem.

Morgan viszont határozottan öregszik. Bujósabb lett (ha ezt még lehet fokozni) és egyértelműen süket. Bizonyíték erre az augusztus 20-i tűzijáték, ami nálunk mindig a nagy rettenetek egyike, de most vidáman sétáltunk a Balaton partján, fejünk felett csodás tűzcsóvák robbantak milliónyi apró csillaggá, de Morgan mit sem törődött az "égi veszedelemmel". Körülöttünk elismerő pillantások, micsoda bátor kutya, ezt aztán nem zavarja a durrogtatás. Hát, nem is. Igaz, kicsit nassolós és követelőzős lett, még a hangját is képes kiereszteni néha, ami majd 13 évnyi hallgatás után meglepő fordulat. És milyen sértődötten tud nézni, ha kórusban vágjuk rá, hogy "kuss".

Ugyanakkor a korábban kötekedő kan mostanában békés, konfrontáció kerülő lett, aki a minap a parkban kitört verekedést méla undorral nézte, "egyesek mennyire nem tudnak viselkedni". Aztán előtörtek belőle az anyai érzések. Kölyökkutya nem tud úgy a közelünkben elmenni, hogy azonnal óvó "szárnyai" alá ne venné, gondoskodóan végig ne nyalná a fülétől a farkáig.
Hát, igen, a hallással gondok vannak. Régen, ha fordult a kulcs a zárban, már ott toporgott az ajtó mögött, vidám farok-csóválással üdvözölte a hazatérőt. Mostanában sehol senki, aztán ha a mélyen szundító kutyát megsimogatom, hogy "cicám, itt a gazdi", akkor szinte félálomban egy fáradt csóválás és szundi tovább. A séták viszont ... na, abból nem enged. Igaz, nálunk már régen nem a rohanásról szól a menet. Nem, mi megszagolunk mindent oda-vissza, és nem mindegy, hogy az utca melyik oldalán indulunk el és melyik oldalán térünk haza. Jó, legyen, rigolyáink vannak. Kinek nincs? És igen, az állatorvos Cavintont írt fel. Na és, az anyósom is szedi. Szóval, öregszik ez a jószág, de bizton állíthatom, még soha nem volt vele kellemesebb az élet, mint mostanában. Talán mert öregszem én is.

*

2009. szeptember

Egy írást befejezni sokkal nehezebb, mint elkezdeni. Amikor belekezdtem Morgan történetébe, még én sem voltam benne biztos, miről fogok írni, csak az első mondatok érlelődtek bennem egy ideje. És az végképp nem is foglalkoztatott, mikor és mivel zárom majd le. Segítségemre volt a rengeteg fotó, ami a hosszú évek alatt készült. Az albumokat lapozgatva, a képeket nézegetve egyre-másra bukkantak fel a régi történetek morzsái. A jelenhez közeledve újra elbizonytalanodtam, mi legyen a történet vége, hiszen Morgan még velünk van, nem memoár készül. A Sors majdnem beleszólt márciusban, de szerencsére túljutottunk a nehézségeken és (el ne kiabáljam!) Morgan a vártnál nagyobb erőre kapott, probléma nélkül vette a forró nyár akadályait, sőt szeptemberben kétszer is megfürdött a Balatonban mintegy szezonzárásként. Kirándulni járunk és élvezzük az életet. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy követve a „minden jó, ha a vége jó” elvét, itt teszek pontot a történet végére. Ezt a vidámságot akarom megőrizni, erre akarok emlékezni, ha kikerülhetetlenül el is érkezik egyszer a vég, nem pedig a könnyes drámára. Mert Morgantól semmi sem áll/állt távolabb.