Velencei olló 2.

Velencei hajnalok

„Ájult alvás az első héten – az otthon hagyott munkás év lassan ködbe veszett, cserébe az egész napos gyaloglások, a zsúfolt látványtömeg, a tenger, a nap, a szél, a hullámverés-zaj, a meleg, az illatsokaság súlya nőtt, és színes, végtelen ólomüveg-éjszakákat rótt rám, s ezen a hajnalonta százával megkonduló harangok zengése sem üthetett rést. Aludtam, és vártam, hogy egyszer mégis felébredjek korán, akkor, amikor a fény születik, és lássam a várost, ahogy még sosem. Kettesben Velencével, a hiúságok hiúsága…

De megtörtént. Egyszer, egy éjjel, kinyitottam a szememet, és nem hallottam semmit, sem a kockaköveken kopogó kerekes kofferok zaját, sem a szüntelen, intenzív emberi zsongást, sem a harangokat. Az ablakon át kibámultam az éjszakába, a tetőkre és a buján burjánzó tetőkertekre, amelyeket eleven árnyakkal népesített be a fakuló holdfény és lengedező sós szél. Most már volt egy hang, magányos, töredezett csobogás, a ház előtti kis téren álló sárkányfejes ivókút zaja, olyan hangos a nagy csöndben, hogy szinte bántóan hatott. Egyre csak folyt a víz, kisértetiesen, hiábavalóan, ahogy a forgalmi lámpák villognak éjszaka egy néptelen útkereszteződésben. Velence üres volt.

Gyorsan felöltöztem, és lementem a nyikorgó falépcsőkön. Mire kiértem, éppen hajnalodott – felszaladt egy redőny, egy ház régi kőfalán kitárt ablaktábla koppant. Furcsa, sivító, harsány macskanyávogás visszhangzott mindenütt a sikátorok fölött – életemben nem hallottam még ilyen hangot. Két házzal odébb, a sarkon túl rózsás fényben úszott a kis kőhíd, amely átível a legközelebbi lagúna fölött – lenéztem a zöld vízre, amelyen tehercsónak közelgett mindenféle dobozokkal, kosarakkal rakottan, és a kőlépcsőt verdeső vízben egy furcsa, vörös hajú törpét láttam, egy bábut, amely bizonyára egy gyerek kezéből esett ki egy vaporettóról tegnap éjjel, és most a víz ritmikusan csapkodta oda a vigyorgó törpét a kőhöz. A tehercsónak odaért – a hajós felnéz, és széles mosollyal int, visszaintek, ámulva, hogy ezek a jóemberek még mindig képesek rámosolyogni egy idegenre csak úgy, szívből jövően, ingyen… azután továbbindulok a harsány nyávogás felé.

A piacteret birtokukba vették a sirályok, ott nyüzsögtek mindenütt, szaporán totyogva, verekedve és hangosan nyávogva – mert bármilyen furcsa, tőlük jött a hang, ami semmi máshoz, csakis a macskanyávogáshoz hasonló. Utcaseprők seperték össze épp az éjszakába nyúló turista- és diáktivornyák maradványait, megszámlálhatatlan palackot, fémdobozt, újságot, üveg- és papírpoharat és egyéb szemetet – a sirályok széttúrták azt, amit a szemetesek összesepertek, kikapkodva mindent, ami ehetőnek látszott, de senki nem zavarta el őket, és a végére megegyeztek valahogy, és megtisztult a tér.

Egyre több ablaktábla és egyre több üzlet ajtaja nyílt ki, a boltosok üdvözölték egymást, mindenütt rakodtak, a süteményes boltok felől süteményillat, a kávézókból kávéillat, a lagúnák felől sós tengerillat áradt… és bementem egy falatnyi kávézóba, hogy együtt kávézzak a korán kelő helybeliekkel, akik beugrottak munka előtt, hogy átlapozzák a reggeli újságot, és eszmét cseréljenek a tegnap esti focimérkőzésről. Egyszerűen öltözött, idős munkásemberek ültek a tűzrőlpattant, testes vendéglősné pultjánál, és otthonosan beszélgettek… Kicsit furcsán néztek rám – ez az idióta talán azt hiszi, hogy itthon van, hogy így ideül közénk? -, de mindenesetre nem zavartak el, és én ártatlanul mosolyogtam. Egyedül a vendéglősné arcán futott át egy kelletlen fintor – talán volt némi tapasztalata turista hölgyekről, akik erőnek erejével próbálják velenceinek álmodni magukat.

Felhörpintettem mesés kávémat, és kimentem a piacra. Megjött a halárus, épp kitette jégkásás asztalára az éjszakai fogást – üvegszemű, kanyargós polipokat, friss halakat, nyitogatta az atlanti kagylókat, amelyek tenyérnyi, barna bordás héjtányéron kínálták tengervíztől nedves, friss, sárga húsukat. Megvettem a legnagyobbat, megsütöm vajon, pirítósra kenem, és megborsozom, ma ez lesz a reggeli – az utolsó sirály sóvár tekintete kísért, amint hazaindultam, ott somfordált a halárus mögött, lepotyogó hulladékokra lesve.

A tér túloldalán felhangzott a pályaudvar felől érkező legelső turista kofferjének kopogása a kövön, és az utolsó sirály nekirugaszkodott a levegőnek, hogy elrepüljön a nyílt tenger felé.” (Abody Rita)

A Tenger hitvese…

Goethét gigantikus hódvárra emlékeztette Velence, amikor 1786-ban először pillantotta meg. A csatornák, hidak, sikátorok és zsákutcák kusza szövevényének megértéséhez ismernünk kell keletkezésének történetét is.  A város – mindig is a tenger hitvese volt. Mocsaras szigetek csoportjára épült, melyeket vízi utak szegélyeztek és hidak kötöttek össze. A lagúnához facölöpök jelzik az utat. Kettesével, hármasával döngölték a földbe a gyalult rönköket, amelyekre fémabroncsokat tettek. Egyeseken szám, másokon a szám mellett még lámpás is látható. Némelyiken meg éppen semmi nincs. (esetleg sirály ) Mutatják, merre járható, s merre kerülendő el a sekély, hordalékos vízi út. A cölöpök anyaga többnyire tölgy, gesztenye vagy akácfa. Fajtájuk attól függ, hogy hol helyezték el őket, kevésbé fontos helyen vagy a Nagy Csatornán, az ódon paloták előtt, vagy a Lido villái közelében. A cölöpök csúcsán a turbánszerű dísz, s alattuk a fehér, kék vagy piros színű sávok a hatalmi ághoz vagy a jómódú réteghez való kötődést jelentik. A festett és a festetlen fa egyaránt korhad. Élettartamuk egyaránt rövid: csupán kicsivel haladja meg egy kutya életét, azaz húsz évnél kevesebb. Ezért kell állandóan figyelni és rendszeresen cserélni őket – az elkorhadt, kilazult vagy meghasadt helyébe új, szilárd cölöpöt bedöngölni. Állandó vendégeik a madarak, sirályok, kormoránok. Egy-egy ilyen „gyökértelen fatörzs” gyakori dísze egy kicsiny mélyedés, benne Szűz Mária-szobrocska, előtte muránói üvegben virág vagy mécses. 

A víz, amikor nem háborgatja semmi, a csatornákban átadja magát a napsütésnek és a paloták árnyékának – a fény és árnyék szüntelen játékának. A csatorna mentén a falakat és a lépcsőket elborító növényzet vékony rétege jelzi a határt, ameddig elhatol a nedvesség. Tegnap még alacsonyabb volt ez a szint, holnap talán ugyanilyen lesz. Az algák felülről első pillantásra a mohához hasonlítanak. Zöldek és sötétek. A nyirkosság beszivárog mindenhová: falba, kőbe, vasba, téglába és lélekbe. Korhadnak a régi deszkák, a rönkök a fondamenta alatt is mindenfelé, a mólón a kikötőoszlop, a bárka merítőlapátja, a szétszáradt evező. A kő is korhad, de másképpen, lassan, észrevétlenül. A rozsda a vasat marja, itt mélyebben, máshol kevésbé. Színei sokfélék: barna, vörös, fekete. Akárcsak Tiziano képeinek színei. 

„A campiellók, a kis terek, este titokzatosak, szerintem belőlük jön minden misztérium, éjjel Velence mágiát űz. … Nem tudom, mit találhat az ember a Rialto környékén, a Cannaregio krikszkrakszaiban, vagy a lagúnák tükörként szolgáló mozdulatlanságában, nekem mindig más Velence, akárhányszor látom, más a város lélegzése, hangulata, mozgása, mozdulatlansága. Mennyit sétáltam ugyanabban a kerületben, s mindig más találtam…” (Galla Ágnes: 1997)

A velencei naplementéket gyakran festették meg ragyogó színekkel a mesterek. Pedig nagyon nehéz a velencei naplementét ábrázolni. Szinte leírhatatlanul nehéz, hiszen különbözősége figyelhető meg a keleti és a nyugati oldalon, ahol a Castello kezdődik vagy ahol a Santa Croce véget ér. Az egyik parton a nap a tengerszintre hanyatlik és belemerül. A másik parton a partot szegélyező kisebb-nagyobb dombok mögött ereszkedik le. Ott, ahol a parton és beljebb is sík a terület, mint a Lagúnán, a tenger és a szárazföld kiegyenlíti egymást. Az alkony közeledtével az árnyak egyre hosszabbodnak. Az este valahol a part és a tenger határán kezdődik. A fény nyomai megmaradnak a magasban, a felhőkben, amelyek különös rózsaszín, sőt vöröses színeket vesznek fel. 

„Méltóság vesz itt körül; nem egy uralkodó, hanem egy nép egyesített emberi erőfeszítésének fenséges emlékműve ez a város. S bár lagúnái eliszaposodnak, gonosz gőzök szállnak mocsarai fölött, kereskedelme elsatnyult, hatalma lehanyatlott – a Köztársaság nem vált kevésbé tiszteletreméltóvá… Legyőzte az idő, mint mindent, aminek tűnő léte van…” (Goethe itáliai útinaplója 1786-ból)

Az évszázadok…

Amikor a gondoliere hanyagul felmutat a melletted tornyosuló tengervíz áztatta falakra, hogy ez itt Casanova háza, hirtelen el sem jut a tudatodig, hogy több száz éves kövek néznek vissza rád. Hogy a nagy kalandor ezen a kapun kibújva, saját csónakján, ugyanezen az útvonalon ringatózott legfrissebb hódítása ablakai alá.

A templomok…

Amikor az évszázadok során simára koptatott köveken megbotlasz és estedben legalább két szánakozó harangtornyot vélsz látni, óhatatlanul is arra gondolsz: ennyi templom ezen a zsebkendőnyi területen! És igen! Baktatsz a már-már jellegtelen sikátorban, magad előtt látod a fényt a végén, és egyszer csak bent szorul a levegő, mert „váratlanul” egy újabb építészeti csoda falai bukkannak elő szinte a semmiből. Föléd tornyosulnak a falak, a fényképezőgép lencséje be sem tudja fogni a látványt. A szemhez képest micsoda tökéletlen jószág, jóllehet a technika csodája! Nézed a sima márványfalakat és tenyeredben érzed egy apró darabkája súlyát. Innentől pedig már elképzelni sem tudod, hogyan tudták ezt a hatalmas súlyt az ingoványos talajon olyan biztos alapra építeni, hogy évszázadokon keresztül dacoljon az elmúlással. Odabent persze minden templom más és más arcát mutatja. 

A Frari könnyedségét, monumentalitását semmi sem múlhatja felül. (még Velence szimbóluma, a San Marco Bazilika sem – szerintem ) A fagerendák adta tartás teljesen valószerűtlen a hatalmas térben. A könnyű falakon a hatalmas síremlékek… eldönteni sem lehet, hogy terhei vagy támaszai azoknak.

A San Zaccaria, mely egyike a város legrégebbi templomainak. Aki kapuját elérte, menedéket kaphatott az igazságszolgáltatás vagy akár a népharag elől.  E jogával próbálkozott II. Vitale Michele dózse is, aki a bizánci császár ellen elvesztette flottájának nagy részét. Szerencsétlenségére pár lépéssel a kapu előtt utólérte a nép haragja.

A Zanipolo, eredeti nevén Santi Giovanni e Paolo, a Frari testvére. Belül hatalmas tér fogadja a látogatót. A dózsék Pantheonjának is nevezik, szám szerint 44 síremlék sorakozik a falak mentén.

A dallamos nevű Santa Maria della Salute, mely a fekete halál, a pestis felett aratott diadalt ünnepli. A kedvencem.

A Madonna del’Orto, Tintoretto nyughelye. 

Az egyedülálló mennyezetű San Pantalon, mely még saját alkotóját is annyira elvarázsolta, hogy művének utolsó simításai közben lezuhant az állványzatról és szörnyethalt.

A Santa Maria dei Miracoli, melynek márványköntöse varázslatos ékszerdobozzá teszi.

A San Lorenzo, mely macskamenhelyével és zárt kapuival igazi rejtélye a városnak. Feltételezések szerint itt temették el Marco Polót. Valaha egy szabados erkölcsű apácazárda is működött benne.

A San Rocco, amelyről azt írta Ruskin, hogy „Olaszország három legjelentősebb építménye közül az egyik”.

Velence legöregebb temploma, a San Giacomo di Rialto.

A Santa Maria Assunta (Gesuiti), a konyharuhásnak csúfolt pazar márványintarziás templom.

A La Piéta a Riva degli Schiavonin. Az Ospedale della Piéta volt a város leghíresebb lelencháza, és ezek az intézmények egyúttal a zeneiskola szerepét is betöltötték. A leánykórus Vivaldi vezényletével lépett fel a La Piétában. Miután a zeneszerzőt hírbe hozták egyik tanítványával, az affér papként és tanárként is ellehetetlenítette, ezért örökre hátat fordított Velencének. 

„Antonio Vivaldi. Sosem kapta fel a fejét, ha Vivaldit hallott. Most azonban a gyertyák homályos fényében élőben hallgatta a zeneszerző művét, a Négy évszakot. Templomban hallgatta, ahova ez a zene való, ahol a mester kis árvai növendékei szólaltatták meg először.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

Az impozáns Il Redentore a Giudeccán, és a felejthetetlen San Giorgio Maggiore. Ime néhány az igazán kimeríthetetlen névsorból.

„Velencének 107 temploma van, mégis minden turista úgy hiszi, hogy legalább 200-at látott. (Jan Morris)

Velence története…

…453-ig vezethető vissza, amikor is a hun Attila elfoglalta Itáliát. Legalábbis eddig ezt hitték a történészek, de nemrégiben római villa maradványaira bukkantak Torcello közelében a víz alatt. A velencei repülőtértől északra, egy százhektáros területen ma csak szóját és kukoricát termesztenek. A régészek azonban ezek alatt műholdképek és légi fotók segítségével egy hatalmas, az ókorban Altinum névre hallgató metropolisz maradványait fedezték fel, ahonnan Velence első lakói is származhattak. A város létezéséről és elhelyezkedéséről évszázadok óta tudtak, de mivel teljesen nyoma veszett, ebben ki is merült a tudomány. A 2-3 méteres mélységben rejtőző romok alapján a város méreteiben Pompejivel vetekedhetett. A műholdfelvételek segítségével széles utcákat és tereket, palotákat és templomokat, színházakat és csatornákat, valamint egy nagy amfiteátrumot azonosítottak. A várost átszelő csatorna összekötötte a mai Velence lagúnájával. A feltevések szerint Altinum a barbárok előretörésének esett áldozatul. Ekkor lakói a lagúna belsejébe menekültek és megalapították a szigeteken Velencét (Venetiae), felhasználva az építkezéshez városuk köveit. 

Tény, hogy a szárazföldön élő emberek a velencei lagúnákban kerestek menedéket.  A letelepülők itt halászattal és só-lepárlással keresték kenyerüket. Néhány száz év alatt a szigetek benépesültek. Az ügyes halászok, hajósok élénk kereskedelmet folytattak a lombardiai síkság és a dalmát partok lakóival. A közös érdekek képviselete érdekében 697-ben megválasztották az első dózsét, Paulicius Anafestust, és ezzel megkezdődött a velencei köztársaság 1100 évig tartó önálló politikai élete. 

„A magyarok (Ungri) igen pogány és kegyetlen népe Itáliába jött, gyújtogatva és rabolva mindent elpusztított, az emberek legnagyobb részét leöldöste, de sokakat fogolyként életben is tartott. Berengár király egy 15 ezer emberből álló hadsereget küldött ellenük, de ezekből kevesen tértek vissza. A magyarok pedig keresztül-kasul száguldozva Trevisón, Padován, Brescián és a többi határvidéken a Jób hegyéig mindent elpusztítottak. De lovaikon és bőrhajóikon Velencébe behatolva Cittanuovát a lakosság elmenekülése után tűzzel felperzselték és a tengerpartot végig pusztították. Péter és Pál kínhalálának napján megkíséreltek behatolni a Rialtóra és Malamoccóra azokon a helyeken, amelyet Albiolának neveznek. Ekkor Péter dózse úristen segítségével az említett magyarokat hajóhaddal megfutamította. Ez a háborgatás Itáliában és Velencében egy évig tartott. Berengár király tehát túszok és ajándékok adásával rávette az említett magyarokat, hogy Itáliából vonuljanak ki mindazzal a zsákmánnyal együtt, amit szereztek.”

Érdekes fényt vet életükre Velence legrégibb okmánya, egy levél, melyet az 5. században nagy Theodorik gót király tartományi parancsnoka intézett a „lagúnalakók tribunjaihoz”.  – „Falvaitok emberkéz csinálta sziklákhoz hasonlók, ti teremtettétek, földjét a szárazból behozva ti emeltétek ki a tengerből, és ti vontátok körül karókkal, csak egy törékeny falat húzva magatok és a hullám ereje közé … A világon sehol nem látni egyenlőbb törvények alatt élve gazdagot és szegényt, mint nálatok; minden asztalon ugyanazon étel, minden család felett ugyanazon szalmafödél …”

„Velence, a város, vízen himbálózó kitett gyermek volt, mint kosarában Mózes a sás között. Ezért kényszerült rá, hogy magára támaszkodjon, lopkodjon és improvizáljon” – így fogalmazta meg Mary McCarthy amerika esszéista Velence közelről című könyvében a város mítikus státusát.  Velence romantikus történelemmel ajándékozta meg magát, az orruknál fogva vezetve a történészeket. Szárazföldi vetélytársaival ellentétben, ez a város szabadnak és kereszténynek született, de nem volt mögötte fényes római múlt. Ezt ellensúlyozandó, Velence az ősi Trójától eredeztette magát, Bizáncért rajongott, s egyedül a keleti fővárost fogadta el tanítómestereként, öntudatlanul is gyűjtötte egy mesés aranykor „emlékeit”. 

„Kinek jutna eszébe, hogy a maláriás, bűzölgő mocsarakra és homokpadokra a Velencei öbölben egy halászkunyhónál többet építsen?” – tette fel a kérdést John Julius Norwich, és rögtön meg is válaszolta: „Annak, akinek nem volt más választása.”

Szóval, először a hunok elől menekült a föld népe a lagúnák sekély vizű mocsarai közé. Megalapították Torcellót. Ma kis sziget, mennyei a csendje, de ez a hely volt először a lagúnavidék központja. A magyar kalandozás elől újabb betelepedés indult a Canal Grande körül. Néhány ház volt mindössze egy kolostor körül. Lakosai hihetetlen nagyratörő tervet kovácsoltak. Az építkezésre alkalmatlan ingoványos talajon a legszebb és leggazdagabb várost akarták felépíteni. 

Velence 1000-től 1500-ig, fél évezreden át a luxus import egyetlen, európai beléptető állomása volt. Keletről a drágakövek, drága szövött áruk, indiai kelmék, arany és ezüst ötvöstárgyak, damaszkuszi acél, sokféle értékes fűszer – mind ezen az egy ponton jutott el Európa összes országába. Minden népnek volt áruraktára itt, Fondacónak nevezték. És a haszon ebben a városban csapódott le 500 éven át. Soha ilyen monopólium sehol a történelem során nem alakult ki. Hihetetlen gazdagság halmozódott fel. 

1156-ban lépett trónra a Köztársaság 38. dózséja, II. Vitale Michele. Ő volt az utolsó, akinek személyét a népgyűlés választotta meg. Ekkor még senki nem látta előre azt a borongós tizenhat évet, amely uralkodásához köthető. A velencei krónikások a Serenissima egyik legszerencsétlenebb uraként emlékeznek meg róla. Külügyei összeroppantak és csak a szerencsének köszönhette a város, hogy nem vált a Német-római Birodalom részévé. Az aktív kereskedővárosnak a rossz külügyek egyet jelentettek a gazdasági hanyatlással. Az egyre dühösebb velenceiek – több nemesi család támogatásával – fellázadtak és a felkelés egyik vezetője a Szent Zakariás kolostorban leszúrta a dózsét. A lázongások idejére azonban már több olyan munkálat is befejeződött, amely Vitale nagy tervei között szerepelt, és mind a mai napig Velence meghatározó építményei. Ebben az időben épült be a Canal Grande két partja, s ezzel a nemesi paloták és állami intézmények Velence fő vízi útjává tették a csatornát. Emellett Vitale készíttette el az Arsenal alapjait, amely részben a szárazföldre, részben pedig a vízre épült. 

Konstantinápoly 1204-ben történt elfoglalása óriási fellendülést hozott a velencei művészetben. Hatalmas mennyiségű hadizsákmány érkezett a városba.  A város lassan az európai és olasz kultúra központja lett.  A köztársaság a Nyugat fogyasztási cikkeit cserélte a Kelet luxuscikkeire. Ennek hatásait híven tükrözi a város gazdag kulturális öröksége.  Velence kezdett kőbe és márványba öltözni. A régi város bizonytalan talajára épült faházakat időszakonként óriási tűzvészek pusztították el. A gazdaggá vált város kőépületeket emelt helyükbe, a talajba sűrűn egymásba vert cölöpök ezrein. A középkor legpompásabb városa felépült. 

Velence térbeli kiterjedésének a természet szabott határt, s a város történetének már korai időszaka úgyszólván teljesen kitöltötte a határokat. Nem egymás mellé épülve, egymás köré bővülve alakult a város, hanem belterjesen, egymásra rétegződve, térben és időben változatos színes mozaikként. 

A jelentős, irigylésre méltó kereskedelmi kapcsolatok miatt Velence konfliktusba keveredett Genova városával. A problémákat nem tudták békés úton rendezni, így a két tengeri köztársaság több mint 100 évig háborúban állott, melyből végül Velence került ki győztesen. Ennek a háborúnak magyar vonatkozása is volt. A magyarok az Adria kikötővárosainak birtoklása miatt állandó harcban álltak Velencével. Genova ismerte ezt a vetélkedést és ezért felkérte Nagy Lajost, hogy amikor ők a tenger felől támadnak, a magyar lovasság gyújtsa fel a várost és ne engedje őket menekülni a szárazföld felé. A magyar király azonban nemet mondott. Harcol Velence ellen, hogy ne legyen túlságosan nagy hatalma, de megsemmisítésében nem vesz részt. 

Velence hálás volt a királynak. A magyarokra előnyös békét kötött. Évi adófizetést vállalt, és elküldte Thébai Remete Szent Pál ereklyéjét, aki a Pálosok védőszentje, és eddig Velencében őrizték. A János-hegy alatt, a Szépjuhászné táján állott kolostorban, a buda-szentlőrinci pálos kolostorban helyezték el.

„Velence felfedezte az államművészetnek azt az elvét, amely évszázadokkal később az alakuló, majd megszilárduló angol birodalom kormányainak alapelve lett hosszú időn át: a legerősebb versenytárssal szemben mindig a második legerősebbet kell támogatni – így a kettőt sakkban lehet tartani egymással.” (Erdődy S. A szárnyas oroszlán)

 A XV. század volt a város virágkora, a tengeri hegemónia időszaka.   A 16. század vége a világvárossá fejlődő Velence építkezésének egyik fénykora volt. Az 1567-es esztendőben majdnem teljesen elpusztította a tűz a Doge Palotát, de romjaiból rövid idő alatt újjá teremtették. A régi Rialto-híd helyén Antonio mester, akit hídépítő művészetéről Daponténak, Hidasnak neveztek el, új, hatalmas, évszázadokra szóló, ma is álló márványhidat alkotott. A híres Redentore-templomot a nagy pestisjárvány elmúlásának emlékére tervezte Andrea Palladio. Ekkortájt kapta meg a város végleges építészeti formáját, és ezekben az évtizedekben pazar szépségű paloták egész sora nőtt ki a földből. Palladio nemcsak korának egyik leghíresebb építőművésze volt, de döntő szerepet vitt a velencei városkép végleges kialakításában, kortársával, a Sansovinónak nevezett Jacopo Pattival együtt.  Hogy Velence olyan, amilyennek ismerjük, nagyrészt kettejüknek köszönhető. 

Ezekben az években a ciprusi trónra emelt velencei lány, Catarina Cornaro esetéhez hasonló házasságkötésről is beszélt egész Európa. Bianca Maria Capello, egy nemesi család lánya beleszeretett a velencei Salviati-bankháznál alkalmazott szegény firenzei fiatalemberbe, Piero Buonventurába. Meg is szökött vele, feleségül ment hozzá és Firenzébe költöztek. Egész Velence, főleg persze a Capello-család felháborodott, bosszút esküdött, de az idegen állam területén nem tudták utolérni a szökevényeket. A fiatalasszonyt megismerte az akkor már nagyherceggé vált firenzei trónörökös, Francesco. A férj egy jól fizetett udvari állásért valósággal eladta Biancát a hercegnek. Francesco aztán  tizenöt évvel később, már mint Firenze uralkodója, felesége halála után nőül vette Bianca Capellót. A házassági szertartásra fényes velencei állami küldöttség érkezett Firenzébe. A kitagadott és megalázott nőt a „Velence hűséges és kitűnő leánya” címmel ruházták fel. Bianca volt hát a negyedik velencei nő, akit idegen ország trónusára emelt a sors. Volt egy magyar, aztán egy ciprusi királyné, egy szultánfeleség és most egy firenzei nagyhercegné.

Más európai országokhoz hasonlóan Velencében is létezett ebben az időben az eretnekség felderítésére szervezett egyházi nyomozó hatóság, az úgynevezett Szent Inkvizíció. Itt azonban a kormányzat erős kézzel korlátozta az inkvizítorok működését. Velence történelme során elég ellentmondásos kapcsolatban állt a katolikus egyházzal. A lakosság elsősorban velenceinek és csak másodsorban tartotta magát katolikusnak. A várost a pápák legalább háromszor átkozták ki bullában, a főtanács (Serenissima Signoria) azonban halálbüntetés terhe mellett arra kötelezte a városi papokat, hogy továbbra is lássák el szakrális feladataikat. Cserében megvédte őket a Vatikán által emelt vádaktól. A város hatalmának hanyatlását jelzi az is, hogy a Szent Inkvizíció képviselői 1592-ben fényes nappal, a Canal Grande partjáról hurcolhatták el Giordano Bruno-t, a nyolc évvel később máglyán megégetett zseniális filozófus-szerzetest. 

„Non nobis Domine! Non nobis! – Ne nekünk Uram, ne nekünk! Ne nekünk adj, felejts el minket, Uram! Te nagy vagy és hatalmas. Félünk, nem azt adod és nem akkor, amikor mi szeretnénk. Szeretteink korán meghalnak, gyermekünk betegen születik. Ezek a Te adományaid. Jobb volna, ha valahogy hátat fordítanál, úgy, mintha itt se lennénk. Mi boldogulunk magunktól, a segítséged nélkül. Felejts el, és ne részeltess adományaidban, ez a kérésünk. – Így hangzik a velencei ima.” (Szinte Gábor)

Belső küzdelmek, pártok és csoportok harcai nyugtalanították ezekben az években a Köztársaság politikai életét. Régóta versenyzett az államon belüli hatalomért a velencei „régi házak” és az „új nemzetségek” csoportja. Huszonnégy nemesi család tudta kimutatni – több-kevesebb hitelességgel -, hogy ősei már az államalapítás első századaiban irányították a közügyeket. Persze nem csak hiúság állította szembe a régieket az újakkal. Nehéz dolog volt megosztozni az állam legnagyobb kiváltságain. Az ősi családok nevük fényével szerették volna kárpótolni magukat azért, hogy az újak között náluk sokkal gazdagabbak és befolyásosabbak akadtak. Legalább az államhatalom kulcsállásait akarták szilárdan a kezükben tartani. A Velencei Köztársaságban azonban a magas állami tisztség ugyan ténylegesen nagy hatalmat jelentett, ugyanakkor sokba is került. A javadalmazás alacsony volt, a kötelezettségek nagyok. Egy főrangú hivatalnok az államtól kapott fizetésének akár tízszeresét is köteles volt elkölteni reprezentációs célokra, és sok hivatal viselőjének szolgálati ideje alatt tilos volt bizonyos üzleti tevékenységeket végezni. Így aztán elkerülhetetlen volt a „régi családok” elszegényedése, és ezáltal erejük csökkenése. 

A város külpolitikáját mindig a különállás és a kivételezettség jellemezte. Európa többi népe leginkább ezért gyűlölte őket. Például ők voltak az egyedüliek, akik szabadon kereskedhettek az arabokkal. A más uralkodókat gyakran pánikba ejtő pápai kiátkozásokon csak nevettek. Több alkalommal független diplomatákként közvetítettek nagyhatalmak között. Jutalomként és fizetségként pedig a legtöbbször újabb kizárólagos jogokat kértek és kaptak. Elszigeteltségüket külföldön is megtartották. Azokban a városokban, ahol főleg kereskedelmi okokból, nagyobb számban éltek velenceiek – például Konstantinápolyban – külön városrészben laktak, saját önkormányzattal rendelkeztek és saját törvényeik szerint ítélkeztek. Külső gyarmataikon meghagyták a helyi vezetést és törvényeket, de azok a velenceiekre nem vonatkoztak. Tiltották a velencei helytartók keveredését a gyarmati városok népeivel és a nem-velenceivel kötött házasságot.

Érdekes módon az állam belső szervezetében is alkalmaztak elszigetelést, mégpedig a hatalom legfőbb birtokosának, a dózsének az elszigetelését. Jogköreinek fokozatos megnyirbálása folytán gyakorlatilag szimbolikus vezetője lett az államnak. A dózsévá választás egyet jelentett az adott személy politikai pályájának végével. Sok esetben éppen arra használták fel ezt a méltóságot, hogy a politikai életben túl nagy népszerűségnek örvendő szereplőt eltávolítsák a színről. A dózse szinte rabja volt hivatalának. Leveleit felbontották, tárgyalni, döntéseket hoznia tilos volt, még vendégeket sem fogadhatott a tanácsadó szervek hozzájárulása és jelenléte nélkül. Családtagjait is kitiltották a hatalmi pozíciókból. 

A valaha volt nagy ellenség, Genova érdekes módon vett elégtételt Velencén. Szülötte, Kolombusz Kristóf felfedezte Amerikát, és ezzel egy csapásra megfosztotta a „tenger királynőjét” egyeduralkodói rangjától. Amikor a 17. században a tengeri kereskedelmi útvonalak az óceánra tevődtek át, Velence hatalma és kapcsolata a világgal nem volt már a régi. A nyitott szemmel járó velenceiek aggódva figyelték, hogy lassan már behozhatatlan lesz a Köztársaság lemaradása más hatalmak mögött. Majdnem ezer éven át három dolog biztosította Velencei Köztársaság nagyhatalmi állását: kereskedelmének óriási forgalma és kizárólagos jellege; minden versenytársat felülmúló tengerészete; és államvezetésének szilárdsága. Az államgépezet még kifogástalanul működött. A másik két területen azonban már bajok voltak. Velence földrajzi helyzete, amelynek nagy részben köszönhette, hogy világhatalommá fejlődött, a nyugati vízi utak felfedezésével hátránnyá vált. Reménytelen kísérlet lett volna, ha részt akarnak az új kontinens, Amerika kiaknázásából. Hiszen az Adria legészakibb szögletéből induló velencei kereskedőflottáknak körül kellett volna hajózniuk az itáliai félszigetet, végigvitorlázni a Földközi-tengert egész hosszában, nagyrészt ellenséges partok mentén; és megfáradt legénységgel, megfogyatkozott készletekkel jutottak volna el oda, ahonnan a spanyolok és portugálok friss erővel indulhattak.  A Velencei Köztársaság tengeri kereskedelme és hajózása zsákutcába jutott. És nem mindenki fedezte fel, hogy ez zsákutca.  A Köztársaság hanyatlásának legfőbb oka azonban az volt, hogy fejlődése már nem tudott lépést tartani az európai viszonyok gyors és lényeges átalakulásával. A formálódó nagy erős államok mellett egy városállam már nem tudott versenyben maradni. 

Velence kereskedelme szinte egy csapásra megszűnt. Szörnyű csapás volt ez 500 év virágzása után. De ekkor újra csodát tettek a város lakói. Mivel a kereskedelem, hajózás megszűnt, a város gazdag polgárai belenyúltak színültig töltött pénzes ládáikba. 500 év nyeresége nagy tőke volt, és megindult a banküzlet. Sorban keletkeztek a bankházak, szemérmesen „scuolá”-nak, iskolának hívták őket. Ott a velenceiek voltak a tanárok és a kölcsönökért folyamodók a diákok. A bank bizalmi kérdés. Aki pénzt helyez el ott, az évek múlva is ugyanott akarja biztonságban tudni. Ennek egyetlen látható záloga a fényűző környezet. Ezért aztán szinte varázsütésre káprázatos paloták, templomok nőttek ki az addig egyszerű bizáncias környezetből. A bankok pénze előcsalogatta az addig ismeretlen, de istenáldotta tehetségeket is, festők serege dolgozott a díszesebbnél díszesebb palota és templom-belsőkön. 

A velencei utcán azonban mindebből még semmi nem látszott. Ekkortájt (a 16. 17. század környékén) kapta meg a város legfényesebb arculatát. Ezen a századfordulón építette Palladio az első állandó színházat és rövidesen bevonult Velencébe a legjellegzetesebb olasz színházi műfaj, az opera. Eddigre már kibontakozott teljes pompájában a világon egyedülálló, sajátos velencei építőművészeti stílus. A néző sokszor meghökkenve áll egy-egy palota vagy templom előtt. Egymagában vagy a világ bármely más helyén valóságos abszurdum lenne egy épületen az ennyire különböző építőművészeti elemek vakmerő keverése. Itt azonban természetes, elragadó – velencei. A régi Velence kb. a 15. századig úgy jutott képzőművészeti alkotásokhoz, hogy hadizsákmányként szerezte. Rabolt, vásárolt vagy egy időre meghívta a művészt, aki elkészített egy megrendelt alkotást. A 16. század utolsó évtizedeiben azonban már Bellini, Tiziano, Tintoretto műveit csodálhatta a világ. 

A színes, eleven világváros nyüzsgése és a magánélet nagy szabadsága (szabadossága) sok gazdag külföldit vonzott a városba. A pénzes idegenek és a jómódú velencei polgárok szórakoztatására készséggel vállalkozott a velencei kurtizánok egész serege. Ranglétrájukon a kikötői csapszék szolgálólányától a vendég francia király hódolatát élvező Veronica Francóig terjedt a sor. És felbukkantak a kalandorok, politikai cselszövők és szélhámosok is. A 16. század végén például felbukkant egy titokzatos férfiú, aki nem kevesebbet állított magáról, mint hogy ő Don Sebastiaó portugál király, akiről elterjesztették a hírt, hogy csatában elesett és vele kihalt a királyi család. Ez adott alkalmat II. Fülöp spanyol királynak Portugália bekebelezésére. Az idegen okiratokat mutatott föl – melyek nyilván kitűnően sikerült hamisítványok voltak – és kalandos történetet adott elő. Eszerint a csatában ugyan súlyosan megsebesült, de egy szerzetes megmentette, a kolostorba vitte és ott meggyógyították. Évekig rejtőzködnie kellett, nehogy Fülöp meggyilkoltassa. Most pedig azért jött Velencébe, hogy a Köztársaság segítségét kérje a trón visszafoglalásához. Az államférfiak valószínűleg azonnal átláttak a játékon, de a spanyol királysággal szemben felhasználható ütőkártyának tekintették a trónkövetelő személyét. Aztán alaposabb megfontolás után rájöhettek, hogy eléggé esélytelen kísérlet lenne a trónkövetelő kijátszása Spanyolország ellen, így a kezdeti támogatás után végül börtönbe vetették, majd két év után szabadon engedték, de el kellett hagynia Velencét. 

A velencei kormányok óvatosak voltak. Néha már-már túlzásokba is estek. Ennek példája Marino Sanudo, kiváló történetíró esete, aki maga is fontos állami tisztségek viselője volt, minden gyanún felül álló, megbízható állampolgár. Negyven évig gondos, aprólékos feljegyzéseket vezetett a közügyekről, jelentős és kevésbé fontos állami és társadalmi eseményekről. Munkájáról természetesen tudtak a hatóságok, úgyszólván hivatalos krónikaírónak tekintették. Halála után azonban a Tízek Tanácsa lefoglalta 58 vaskos kötetét. Az értékes iratot szerencsére nem semmisítették meg, de titkos iratként kezelték 200 évnél hosszabb ideig az egymást követő velencei kormányok. 

Óvatosságuk biztosította az állam és a társadalmi rend szilárdságát. Ennek egyik eszköze a rendőri nyomozó hatóságok és azonnal lesújtó bírósági szervek nem lankadó figyelme volt. Azelőtt a Tízek Tanácsának esetenként megbízott képviselői végezték politikai ügyekben a felderítés, vizsgálat és kihallgatások munkáját. Majd a Tanács alárendeltjeként, sőt majdnem egyenrangú hatóságként dolgozni kezdett a Nyomozó Hivatal, a helyi Szent Inkvizíció. Évente változó három vezetője volt, és ezek rövidesen szinte korlátlan hatalomra tettek szert. Gyakorlatilag senkinek nem számoltak el, félelmetes tevékenységükért senki nem vonhatta felelősségre őket. Más hatóságok, vezető személyek, de még a dózse tevékenységét is megfigyelés alatt tartották. Nagy állami pénzek felett rendelkeztek. Különleges gyűjtőhelyeket létesítettek a névtelen feljelentések számára. Ugyanakkor meglepő módon 220 év alatt „mindössze” 1300 perről számolnak be a Hivatal ügyiratai. 

 

„Ám Velence a kétszínűség városa volt. Maszkot viselt, akárcsak a karnevál idején az ünneplők. A gyönyörű felszín alatt a megtévesztés és csalárdság folyói folytak. Ez az állandó fenyegetés pedig nem másban öltött testett, mint a bocca del leonéban – az oroszlán szájában. A Dózse-palota mélyén egy kő oroszlánfej várakozott türelmesen az egyik falon. A sötét üreg alatti szavak arra bíztatták az embereket, hogy ha bármilyen információval rendelkeznek a Köztársaság valamely tagjáról, gyanújukat vessék papírra, amelyet aztán etessenek meg az oroszlánnal. Sok ilyen postaládát lehetett látni a városban, és mindegyiken külön felirat jelezte, milyen ügyekkel kapcsolatban lehetett elárulni valakit. A Dózse-palotában levő oroszlán  volt mind közül a legszörnyűségesebb – ő azok nevét nyelte el, akik a legnagyobb bűnt követték el: az állam elleni politikai árulást.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

A többi itáliai államhoz hasonlóan, a Velencei Köztársaságban is megbecsülték és jól megfizették a képzett hivatalnokokat. Rendszerint polgári származásúak voltak, és egészen a nagykancellár magas rangjáig feljuthattak. S az uralkodó velencei arisztokrácia nagyhatalmú politikusai – ha tetszett nekik, ha nem – mozdulni sem tudtak nélkülük. Ki voltak szolgáltatva az előttük hajlongó, de az államügyeket folyamatukban ismerő titkároknak. Ennek következménye lett, hogy a valóságos hatalom, a kormányzás ténylegesen egyre inkább a hivatali gépezet, a bürokrácia kezébe került. Ha okos volt a titkár, és meg tudta őrizni a látszatot, hogy ő csak szolga, és gazdája az úr, voltaképpen azt tehette, amit ő akart. Csak egyre kellett vigyáznia: a másik titkárra. Mert ezen a szinten is érvényesült az örök velencei bizalmatlanság. 

A városi lakosságnál egészen sajátságos volt a helyzet. A velencei polgár egyéni és családi vagyonosodása mindig megnyitotta számára az utat az uralkodó osztályba. A nép tehát nem szegült szembe vele, igyekezett bejutni a soraiba, és ez sokaknak sikerült is. A kézművesek, tengerészek, állami munkások, halászok és egyéb városi nincstelenek érdekei nem voltak közösek. Az államot szolgáló munkások és hajósok szigorú katonai fegyelem alatt álltak, amit az állam más országokhoz képest jobb bérezéssel és bizonyos gondoskodással igyekezett enyhíteni. A középkor századaiban ritka kivételként, a Velencei Köztársaságban a megrokkant vagy kiöregedett állami munkások nyugdíjféle pénzsegélyt is kaptak, még a muránói üvegfújók is. Az üzletemberek, kereskedők, hajózási vállalkozók, iparosok szolgálatában dolgozó vagyontalanok számára is nyitva állt a feljebbjutás lehetősége, mert Velencében nem voltak azok az áthághatatlan merev céhrendszerek, amely például német földön lehetetlenné tette, hogy egy kézműves-legény egy mesterlánnyal kötött házasság nélkül valaha önálló mester lehessen.  Így aztán a felkapaszkodás esélye a társadalmi ranglétra minden fokán az állam szilárdságát szolgálta.

Kísérőjelenségként a nemek viszonya is megváltozott. A férfiállam közelgő csődje furcsa reakciót váltott ki a velencei társadalomban. Nagyon rövid idő alatt a férfiak társadalmából Velence a nők világa lett. Az átalakulás erejét mutatta, hogy a társadalmi együttélés formái, a családi és társasági élet körülményei is gyökeresen megváltoztak. A nők átvették az uralmat. Természetesen az uralkodó nemesség és gazdag polgárság asszonyairól van itt szó. A velencei nő hálószobája évszázadokon át családi börtön, gyerekszülő és -nevelő helyiség volt. Most hirtelen társasági szalonná vált. A klasszikusan szigorú velencei családi élet egy csapásra felbomlott. A házasság addig is üzlet volt az uralkodó körökben, két vagyonos család szövetsége, most már azonban a látszatot sem védték. Nevetségessé tette volna magát az a velencei úrhölgy, aki férjével jelenik meg egy társasági eseményen. Kísérőként csak hivatalos „szolgálattevő lovagja” forgolódhatott körülötte. Már a házassági szerződésekben is feltüntették név szerint ezt a házasság-kiegészítő lovagot, s ha a férj kifogást emelt volna, azt házasságbontó oknak tekintették.

folyt.köv.