"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. február 18., hétfő

Morgan ~ Mindent kutyámról



Két éve múlt már, hogy nincs velünk. Még élt, amikor úgy éreztem, le kell írnom, mit jelent nekünk, hogy van, hogy szeret bennünket, és hogy szereti az egész világot és mindenkit, aki benne él. Személyes főhajtás egy kutya előtt, akiről azt hittem, pótolhatatlan, de az idő bebizonyította, hogy igazából „csak” felejthetetlen.

Ez a történet Morganról szól, a Golden retrieverről, aki szó szerint bearanyozta az életünket.

Morgan, azaz Templomtéri Bright Harold 1996. január 10-én született Szakmáron. Anyja neve Templomtéri Bright Cecil, apja holland vendégmunkásként Irian v.d. Drunenborgh. Felmenői között több igazi vadászkutya is volt, így Királytelepi Arany Colin és Ligeti Brighton Alexandra, az anyai nagyszülők. (egy éves korában, egy kiállításon megállapíthattam, hogy tiszta nagyanyja ez a kölök) 


A kis Harold a tenyésztésben a 1147/96-os tetoválási számot kapta, amely így sok-sok év elmúltával is tökéletesen olvasható a fülében. Rejtély, hogy abba az akkor még csöpp kis fülecskébe hogyan sikerült ilyen tökéletesen beletetoválni.
1996. március 2-án pedig új családja körében, azaz nálunk, a sokkal kifejezőbb Morgan nevet kapta. A kis gézengúz – főleg kezdetben – rászolgált a híres kalózvezértől kölcsönzött nevére. 1997. március 1-én egy kalocsai klubkiállításon „nagyon jó” minősítést szerzett. 1998. február 1-én az „engedelmes’ cím viselésére lett jogosult. Életének további száraz adatait az oltási könyv bejegyzései tartalmazzák, melyek közlésétől itt most eltekintenék.
És amitől ő Morgan lett, a Mi Kutyánk? Hát, kezdődjék a mese egy aranyszín selyem bundáról, macskaszerű puha léptekről, a szemében  ragyogó szívéről, túláradóan barátságos lényéről. Ő Morgan

Az írás egyben emléket állít Buksi III-nak, a tacskónak, aki nélkül Morgan nem lett volna az, aki …


Előrebocsátom, hogy az írás helyenként (és többnyire) csapongó lesz. Csapongó, mint az élet kutyával. Mert az csak féligazság, hogy a kutyatartás rendszert visz az ember életébe. Azt is. Meg izgalmat, kalandokat és sok-sok váratlan helyzetet. Kutyát tartani jó. Kutyát tartani öröm. És kutyát tartani nem mindig öröm, viszont mindenkor felelősség.

*** 

Majdnem minden gyerek szeretne kiskutyát. Én is szerettem volna, de valahogy a családunkban ennek nem volt hagyománya. A nagyszüleim vidéken éltek, volt is a ház körül csirke, kacsa még malac is, macska is akadt – a népes egérpopuláció megrendszabályozására - de kutya, az nem volt. Nagyapám valamilyen oknál fogva haszontalan állatnak tartotta. Talán nem is meglepő, hogy gyerekei, unokái idővel szinte mind kutyatartók lettek. Mi sajnos még ebből is kimaradtunk, társasházunkban a házirend nem engedte az állattartást.
Szóval, majdnem minden gyerek szeretne kiskutyát. Hangsúlyozom, kiskutyát. Mert együtt felnőni, ez egy bizalommal, szeretettel teli kapcsolat alapja. Együtt rosszalkodni, együtt viselni a következményeket. Van, akinek testvére van, van, akinek kutyája. A szerencséseknek ez is, az is. Nekem egyik sem volt.

Amikor férjhez mentem, kutyás családba kerültem. A kutya jelen esetben egy tacskó volt, Buksi II., aki valahogy mégsem tudta igazán belopni magát a szívembe kiszámíthatatlan viselkedésével, de nem is velünk élt, így nem volt gond. Aztán megszülettek a gyerekek és a kutyakérdés nem is volt napirenden egészen addig a napig, amíg a kisebbik fiamat a Városligetben egészen apja nyakáig nem kergette egy Szamóca névre hallgató apró, masnis terrier. Hát, ez így nem mehetett tovább! De még mindig nem léptünk. Aztán egy napon a munkahelyemről kiszaladtam tíz deka párizsit venni. Sejthető, hogy az aznapi tízórai elmaradt, viszont gazdagabbak lettünk egy négylábúval és sok-sok évre való feladattal. 


A Rákóczi úti árkádok alatt egy vadászruhás férfi kis dobozból három tacskókölyköt árult. Aprók voltak, nagyon aranyosak, én pedig tisztában voltam vele, hogy a férjemnek szíve csücske lenne egy ilyen apróság. Anyósom is egyedül élt, Buksija már az örök vadászmezőkön kergette a porcicákat, így aztán bennem megszületett a döntés, kutyát veszünk. A férjemért siettem – mégiscsak ő a szaktekintély tacskó ügyben - válassza ki a leendő családtagot. Egy pillanatig sem tétovázott. Miután már két lány tacskójuk is volt, most egy zsemleszínű ifjonc mellett döntött, aki hirtelenjében a fantáziadús Buksi III. nevet kapta.

Munkát, vevőket feledve kocsiba ültünk és a kis legénnyel meg sem álltunk anyósom ajtajáig. Ő ajtót nyitott, szeme könnybe lábadt, majd könnyes mosollyal rebegte, hogy neki kutya már nem kell. Éreztem én a közelgő veszélyt, de tenni ellene már nem tudtam. Férjem közölte, ez a kutya neki már a szemébe nézett, vissza nem tudná vinni, így jobb, ha inkább azon gondolkodunk, frissen felújított lakásunkat hogyan óvhatnánk meg az új lakótól.      

Hazafelé mindenféle faanyagot vásároltunk és amíg én vackot, tálkákat kerítettem, megetettem, megitattam a kutyust, ő addig rácsot ácsolt a parkettás nappali és a köves étkező közé. A gyerekeket hazahoztam az óvodából; na, volt is meglepetés. A kicsi – emlékezve a nem régi parkbeli ijedelemre – azonnal a hátam mögé bújt, mondván: „harap a heggembe”.
Lassan aztán összebarátkoztunk. A tacskókról csak annyit tudtam, ha az ember későn kapcsol, könnyen a fejére nőhet, így aztán az első naptól kemény fegyelem mellett nevelkedett, sokszor több eredményt felmutatva a nevelési elveim terén, mint saját gyerekeim.

Buksi igazán nagyszerű kutya volt, a sors iróniája, hogy a vadász pont őt nem tartotta meg, mert igazi vadászkutya-vér csörgedezett az ereiben. Megfogott ő mindent, a szomszéd gyerekek húsvéti nyulától kezdve, a balatoni szomszéd csirkéin keresztül, a bokrok alatt megbújó sündisznóig. Egyetlen állattal nem boldogult, a valahogyan emeleti lakásunkba tévedt egérrel. Hiába zártuk őket egy helyiségbe, Buksi rövidesen az ajtó kaparásával jelezte, ne csak mi álljunk a hokedli tetején, őt is kimenthetné valaki. De az is lehet, hogy csak a feladatot tartotta rangján alulinak.

Akármilyen zegernye idő jött, a napi sétáiról le nem mondott, nem volt az az ölbe bújós fajta. Kutya volt, a szó legnemesebb értelmében. De egyedül volt napközben és ezt nem szerette. Ilyenkor elfoglalta magát, amiből aztán szinte mindig botrány lett. Gyereksapka teteje, tisztítóból éppen csak hazahozott télikabát alja, kesztyű ujja, szőnyeg széle szerepeltek az egyre bővülő veszteséglistán. Buksi a parkbeli kutyákkal sem játszott, inkább harcra hívta őket minél nagyobb, annál jobb alapon.

A kutyák fajtája is meghatározó lehet az egymáshoz való viszonyukban és úgy tartják, hogy az őrző-védő fajták vagy a terrierek sokkal hajlamosabbak verekedést kezdeményezni, mint például a vadászkutyák. Nos, a tacskók vadászkutyák, de vérmérsékletük alapján a terrierekkel állhatnak rokonságban. Így aztán elég magányos volt. De ez őt nem zavarta, beérte velünk. Játszani se szeretett, nem kergette a labdát, csak napozott és a nagy séták után csendben megbújt a közelünkben.   

Itt érdemes elidőzni egy percet amellett a nagy igazság mellett, hogy kutyát tartani minden szempontból egészséges és remek dolog (kivéve, ha allergiás vagy rá).
Van egyszer a nevelési kérdés, hogy gyerekeid idejekorán felismerik a valakiről gondoskodás felelősségét. Hát, ezt most ne feszegessük… Az esetek túlnyomó többségében ugyanis a gyerek nem veszi ki a részét a kutyatartás felelősségteljes részéből, úgymint sétáltatás, etetés stb. Persze néha rá lehet venni, de a rendszerességet ne is várjuk tőle; vagy csak én rontottam el valamit az események kezdetén.

Marad tehát a szülői egészség rendszeres sétákkal való megőrzésének lehetősége. Itt elmondanám, hogy soha azelőtt nem voltam ennyit náthás, hiszen korábban soha nem kellett hűvös hajnalon hálóingben és papucsban a kertben lófrálnom. És most ne jusson eszünkbe az a séta közbeni rossz mozdulat sem, mely a kutyasétáltatást hosszú időre más családtagokra ruházta át egy lábközépcsont törése okán. Ámbár valószínűleg ott is én rontottam el valamit.

Sétálni egyébként jó! Nem mondom, hogy mindig kitörő örömmel veszem a kezembe a pórázt, amikor odakint ordítanak a farkasok, szánkóznak a jegesmedvék vagy csak simán Noé integet a bárkájáról az özönvízben; de hozzá lehet szokni. Ugyanis – mint ez általánosságban is igaz – csak az indulás nehézkes, úton lenni már jó. Ilyenkor az ember már túl van azon a bosszúságon, hogy önszántából számos tennivalói sorába felvett egy újabbat, ami ráadásul nem halogatható. Amíg a vacsorához hiányzó egyes alkatrészek beszerezéséről – ha nem akarunk útnak eredni - kis találékonysággal akár le is lehet mondani, kutyánk szükségleteit azonban mindenképpen ki kell elégíteni. Mert nem akarunk neki felesleges szenvedést okozni. Miért is tennénk, hiszen ő csak azért van, mert mi akartuk, és tisztában voltunk leendő kötelességeinkkel akkor is, amikor bársonyos szemébe nézve az ő életét is befolyásoló döntésünket – miszerint otthonunkba kutyát akarunk – meghoztuk. 


Szóval, vesszük a pórázt és indulunk. Séta közben ismerkedünk, barátokat vagy akár ellenségeket is szerzünk és kommunikálunk. Ha senki mással, akkor a kutyánkkal. Ebből persze adódhatnak vicces esetek is.
Egy sötét téli estén például Morgannal egy olyan járdaszakaszon bóklásztunk, ahol alapvetően keskeny a járda. Ráadásul a kerítésen kinőtt gaztól még keskenyebb. És ahogy az lenni szokott, a kutyának kilométeres körzetben ez a legizgalmasabb szagokkal megáldott hely. Törvényszerű, hogy az egyébként kihalt utcán ilyenkor jöjjön valaki. És jött is. Láthatóan könnyű, de terjedelmes csomaggal közelít egy hölgy és a kutya „természetesen” keresztben áll, szaglászik. Én persze igyekszem legalább menetirányba fordítani, közben halkan korholom: Cicám, nem lehet melletted elférni. Mire felháborodott válasz érkezik: „Nem vagyok a cicája és egyébként se tegezzen!” A félreértéstől meglepetten mindenféle válasz a torkomon akad, frappáns pedig végképp nem is jut eszembe.

De nem baj, legalább az út hátralevő részére megvan a program. Mert séta közben istenien lehet gondolkozni. Mindenről. Napi problémákról éppúgy, mint az Élet Nagy Kérdéseiről vagy éppen a blogba illő történet megfogalmazásáról. Más kérdés, hogy a friss levegőn szárnyaló gondolatok többnyire a másodperc tört része alatt illannak el a lakásba lépve.


A séta egyébként igen felelősségteljes munka is, nemcsak szórakozás. Az ebnek is és gazdájának is. A kutya ilyenkor önmagának, nekünk és a nagyvilágnak is bizonyíthat. Megmutathatja, hogy a rengeteg gyakorlásnak igenis van eredménye, mert a járdák szélén vár, esetleg ül, hívásra visszajön, ha úgy adódik – ültéből semmilyen zavaró körülmény hatására el nem mozdul.

Ezzel ki lehet vívni mások elismerését és ez nem jön rosszul az élet egyéb területein egyébként pont az elismertség hiányával küzdő gazdinak sem. A kutyára mindig figyelni kell, mert nem valószínű, hogy majd ő figyel ránk. Hiszen őt sokkal több inger éri, szagok, zajok terelik el rólunk a figyelmét. Ha sétálni indulunk, az időt és a figyelmet ennek a programnak a szolgálatába kell állítani. Nem olvashatunk közben újságot, nem beszélgethetünk a szomszéddal az új kocsijáról és főleg nem hagyhatjuk, hogy a póráz nélkül bóklászó állat a hátunk mögött poroszkáljon, hogy egyszer csak arra ébredjünk, fogalmunk sincs, hol hagytuk el kedvencünket.

Tudomásul kell venni, hogy nem mindenki kutyabarát. Hogy vannak, akik kisgyermeküket féltik – nem, persze nem rögtön a kutyatámadástól, hanem egyszerűen csak egy állattól, aki szerintük piszkos, harapós, nagysága okán „balesetveszélyes” vagy egyszerűen csak valamilyen régi rossz emlék miatt. És figyelni kell az idősekre is, akik szintén vagy kedvesen közelítenek (de bottal a kezükben) vagy alapvetően félénkek az állatokkal és mindenképpen nehezebben mozognak, nehezebben őrzik meg az egyensúlyukat.
Mellesleg ez a „bot” probléma Morgan szemében egyszerűen nem létezik, mivel még soha senki nem fenyegette bottal, így ha játékból megtesszük, akkor sem érzi a fenyegetést, legfeljebb azt hiszi, ez után a bot után kellene neki most villámgyorsan eliramodni. 


Persze séta közben be lehet gyűjteni a rosszindulatú megjegyzések seregét is. Például a kutyapiszok kapcsán. Egy kutyát nem lehet „macskaalomra” szoktatni, ő az utcán, parkban teszi a dolgát. Mivel azonban ezek a helyek mindenfajta értelemben közterületek, a gazda kötelessége ezeknek a nyomoknak a feltakarítása. Ez teljesen jogos és ésszerű elvárás, hiszen ő maga sem szeretné önmagát vagy kutyáját összepiszkítani; mást pedig végképp nincs is joga. Ez tiszta sor. De csak egyeseknek és ebből adódnak a kutyások és nem-kutyások közötti néha igen viharos ellentétek.

Praktikus megoldás a zacskó, aminek segítségével egy mozdulat az egész. Innentől a dolgok már bonyolultabbak. Sétálunk, az egyik kezünkben a póráz, a másikban az „illatozó” csomag. És sehol egy szemetes, utcákon át, ahol ettől a csomagtól szabadulni lehetne. Persze nem lehet a mosószerreklámokból ellesett laza mozdulattal a kerítés mögé hajítani, így lóbáljuk tovább. Ha utunkba akad egy kósza, utcán felejtett kuka vagy egy konténer, szerencsénk van. Mert ne áltassuk egymást, fővárosunk kertvárosi utcái bizony erősen híján vannak szemetes edényeknek.

Az emberek egyébként magát a csomagot ritkán figyelik, ezért is fordul elő, hogy rendszeresen szorulok más gazdák miatt és ilyenkor belengethetem a bizonyságul szolgáló zacskót: íme, mi tudjuk a kötelességünket. A járókelők többségéből azonban mégiscsak a kutya váltja ki a megjegyzéseket. Ha szerencsénk van, akkor a „de aranyos kutya”, ha kevésbé barátságos alannyal találkozunk, az „ez is inkább szülne, mint kutyát tart” szöveg hangzik el. Momentán az illetőt az sem érdekli, ha láthatóan a kérdéses időszakon már túl vagyok, ne adj isten korábban gyerekeimmel kézen fogva is láthatott.  A gazda, ha nő, máris támadhatóbb.

Jellemző példa, amikor a hévhez igyekezve, a megálló területén még nem volt szájkosár a kutyán. A biztonságiak, jól megtermett férfiak, azonnal figyelmeztettek, előre vetítve az összes szankciót, amennyiben azonnal „fel nem öltöztetem” a kutyát. Nem messze tőlünk bikanyakú fiatalember beszélget, kezében nem kevésbé kigyúrt küllemű kutyájának feszülő póráza. Szájkosár még jelzésértékű közelségben sem. Őt azonban nem háborgatják. Jobb a békesség! De egy Golden – most úgy tűnik – már látványában is a legvéresebb kutyatámadásokat idézi.

Tudom, persze, senki nem köteles etológusi tudással a tarsolyában osztályozni a kutyákat, elég, ha négy lába van, már kimondható, hogy veszélyes, hiszen a farkas ősök vére bármikor a felszínre törhet. Ugyanakkor előttem a kép, amikor Buksit, az édes kicsi és … igen, harapós kutyát azonnal mindenki simogatni akarta, Morgant a méretei miatt viszont félve kikerülték.

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az emberek – úgy általánosságban – nagyon keveset tudnak a kutyákról. Ezért is fordulhat elő, hogy sokadik emeleti panelban, elfoglalt emberek nagy mozgásigényű fajtákat tartanak bezárva. Vagy idős embereknek a jó szándékú, ám tudatlan rokonok erős, domináns fajtákat ajándékoznak, akik aztán a nevelés teljes hiánya miatt átveszik a hatalmat. Amikor a helytelen tartás, a nevelés hiánya tragédiákhoz vezet, ahogy divatosan fogalmaznak: a kutya bekattan; már csak a kutya a hibás.
Pedig mindig az ember a hibás! Meg kell érteni, hogy van, amikor a „szeretet” nem elég a nevelésben. Fontos, nagyon fontos, majdnem a legfontosabb, de nem elég. Mert mi is a szeretet a kutyanevelésben? Nemcsak a simogatás, nemcsak az étel rendszeres biztosítása, de a határok biztos kezű kijelölése, a rangsor nyilvánvalóvá tétele is az. Ez ügyben egyébként mi is elkövettük a magunk hibáit és csak a szerencsének, Morgan hihetetlen szerencsés természetének köszönhetjük, hogy idővel nem nőtt kellemetlenül a fejünkre. Nos, kicsit talán messzire kalandoztam Buksi és Morgan történetétől, de fontosnak éreztem ezeknek a mellékszálaknak a felfűzését is.

 folyt.köv.


3 megjegyzés:

Gabó írta...

Kellene nekünk is egy kutya! *sóh
Udvar is van (nem kell a koránkelős, sétáltatós részt bevállalni ;) )
Falun is lakunk, gyerek is van!
Mondhatni mázlisták lennénk!
Na még meggondolom! ;)
Köszönöm ezt a "mesét" is! ;)

Névtelen írta...

Szia!
Ezen a borongós délutánon sírtam és nevettem azaz emlékeztem és olvastam a történetedet. (Nyáron szaladt az örök vadászmezőnkre a kutyánk rá emlékeztem.)
An

csez írta...

<3
Mindig tudtam, hogy van még mit tanulnom Tőled!
Köszönet! ;)