Lakótársak 23.

Köszönöm lányok az együttérző sorokat, azon vagyok, hogy mielőbb kikeveredjek ebből a kórból, már csak azért is, mert a konstans 39 fokos láztól már úgy érzem, mintha kihúzták volna belőlem a csontokat. A Rubophenre sokan esküsznek, nekem meg se rezdül tőle a lázam, viszont találtam valami ősrégi Algopyrint, (szerintem már régen lejárt), attól per pillanat lement 38,3-ra, úgyhogy örülés van. Ki is használom ezt a kis időt, amikor nem úszik könnytől a szemem, és felrakom a következő részt. Ezzel sajnos most minden előnyöm el is fogyott, úgyhogy kis türelmet, mert a láz érezhetően jó pár agysejtemet felzabálta, és még nem igazán látom, hogy keveredjek ki ebből a kavarodásból, amit összehoztam (már persze úgy, hogy ez nektek is tetsszen).

***  

Emma a szobájában üldögélt, mint szinte mindennap, amióta itthon volt. Látta ő az anyján, hogy aggódik, amiért látszólag elhagyta magát, de egyszerűen csak annyi történt, hogy a fürdőszobában már a teste változásával kellett szembesülnie, és a maga gyerekes módján még titkolózni próbált. Ugyanakkor már nagyon szeretett volna valaki előtt megnyílni. Majd ma este – tökélte el – ma este elmondom anyunak, hogy mi a helyzet.  A cd-lejátszóból Caro Emerald lemeze szólt. Emma nem ismerte az énekesnőt, de a boltban a nevét meglátva Robert huga jutott az eszébe és gondolkodás nélkül kifizette a cd-t. Aztán meglepve állapította meg, hogy tetszenek a számok, az érzelmes, zsongító dallamok. Fejét az ágytámlának döntve lehunyta a szemét és a zenét hallgatva, kezével végigsimított a még alig érezhető dudoron. 

Néhány hónapja még minden rendben volt. Húsvétkor Caroval a parkban vadásztak tojásokra, a szüleikkel és Connorékkal piknikeztek. Aztán este nevetve keresgélte a maga kis hímes tojásait a takaró alatt. Bohóckodtak, mint a gyerekek, aztán a szenvedély mindent elsöprő erejű hulláma feledtette a játékot és csak a vegytiszta gyönyör maradt. A Valentin nap, amikor Rob komoly arccal magyarázta a tulipáncsokorban rejlő mélyebb tartalmat. Ő egyszerűen csak szerette a tulipánt,  de a fiú tudományos alapossággal mesélt  a virág jelentéséről. Lángoló érzelmek, őszinte szerelem… És mindez egy pillanat alatt tovatűnt James csókjával. 

Hogy tudott egyáltalán kételkedni Emmában, amikor a születésnapján is odaadott mindent ott a dűnék között, nem törődve a következményekkel? A csalódás hullámokban tört rá, amiért Robert ennyire nem bízott benne. És vajon ezek után hogyan vett elégtételt a férfi-híúságán esett csorbáért? Találkozott más lányokkal? Le is feküdt velük? És ő maga vajon túl tudná tenni magát rajta, ha kiderülne, hogy Rob ilyen férfiasan bárgyú módon próbált volna vigasztalódni? De nem, ez a fiú nem tenné ezt meg vele, amíg nem beszéltek! Aztán valahogy mégsem tudott szabadulni a képtől, ahogy a kócos fürtökben egy női kéz túr, amik nem az ő kezei. Odakintről zajt hallott és még éppen idejében fordult háttal az ajtónak, amikor az szélesre tárult.

-Na, babám, most fogod azt a kis formás seggedet és felkelsz, lezuhanyozol, felöltözöl és szépen lemegyünk a partra! – harsogott az ajtóból Connor hangja. Emma felé fordult és csak annyit mondott:

-Fogd be!

Connor szíve szerint elmosolyodott volna a harcias hangtól, de a mosoly elakadt félúton, amikor a huga árkokkal barázdált szemeit meglátta.

-Szarul nézel ki hugi. – ült le mellé az ágyra.

-Közöd? – pislantott felé Emma és közben csak egyetlen kérdést szeretett volna feltenni, de remélte, hogy Connor magától is szóba hozza a barátját.

-Ő is szarul érezheti magát, mert azóta se lehet vele beszélni. Meggyőződése, hogy te leléptél James-szel, úgyhogy szerintem elég hülye ötlet volt ez a hazautazás. Szabadságon van, de ha visszamegyek, legkésőbb hétfőn elkapom, hogy beszélni tudjak vele. Csak előtte tőled akartam hallani, hogy van értelme a közvetítőt játszanom. 

-Connor! Szerinted? Nekem James semmit nem jelent már, ő meg egyetlen csóktól megkérdőjelezett mindent, ami köztünk történt. Baromira bízott bennem.

-Nana, te mit léptél volna hasonló helyzetben?

-Ha James-szel csókolózik? – kacsintott rá Emma fanyarul.

-Hülye! Ha látod, hogy egy csajjal enyeleg.

-Hát, én azt hiszem kikapartam volna a szemét neki is, meg annak is, aki a nyakában lógott volna.

-Oké, te egy csaj vagy, tőled ez normális reakció, de egy pasi sértett önérzete más tészta. Én megértem, hogy nem volt kíváncsi a magyarázkodásra. De ha visszajönnél, szerintem meg tudnátok beszélni a dolgot, mert az a srác szeret téged, még ha most – hogy is mondta… - egy Mata Harinak tart is. 

-Mata Hari? – nevette el magát Emma, aztán elsápadt és felpattanva a fürdőszobába robogott, hogy még időben ölelje magához a fajanszot. Connor elképedten állt a fürdőszobaajtóban.

-Basszus, te liba, mondd, hogy ez nem az, aminek így elsőre látszik! – suttogta.

Emma a mosdónál állva már az arcát törölgette, aztán a tükörben a testvérét nézve beismerően bólintott. –A szülinapján hoztuk össze, de ő nem tudja. És fogalmam sincs, hogy egyáltalán elmondjam-e neki. Vagy egyáltalán mi a fenét csináljak?

-Anyádék tudják?

-Nem. Előbb én akartam eldönteni, hogy mi legyen, de igazság szerint ez nem is kérdés. Megtartom.

-22 évesen? Emma! Ez nem olyan dolog, amiben egyedül dönthetsz. Neki is köze van hozzá, ha akarja, ha nem. Ezt nem titkolhatod a végtelenségig! Ha kibékültök, akkor sem biztos, hogy jó poén lesz, ezzel nyitni a békülést, de ha végleg szétmentek, akkor hazavágod magad ezzel a gyerekkel, aki egy életen át arra fog emlékeztetni, aki nem volt hajlandó neked egy második esélyt adni. 

-Nekem nem kell második esélyt adni! Én tettem semmi rosszat! – fortyant fel Emma. –Nem tehetek róla, hogy azonnal a legrosszabbat feltételezte rólam.

-Már akkor is tudtad? – kérdezte Connor, miközben azon járt az agya, hogy tudná elérni egy kontinensnyi távolságból a barátját, amikor a szomszéd utcából sem sikerült. Beugrott neki Peter, Robert kollégája, akivel néha együtt mentek bulizni. Ő talán jó közvetítő lenne, bár az is lehet, Rob nem fogja megköszönni, hogy egy kívülállót is belevett ebbe a szappanoperába. 

-Nem, amikor leszálltam, rosszul lettem és pont egy doki karjaiba ájultam. Vele mentem a kórházba, megvizsgált és közölte a tutit.

-Na jó, én akkor most lezavarok pár telefont, aztán addigra tényleg vakard össze magad, lemegyünk a partra, mert ebben a házban még a falnak is füle van, és ha nem akarod apáék előtt még kihirdetni a dolgot, akkor jobb, ha nem szóljuk el magunkat.

Connor elégedetlenül nyomta ki a telefont. Oké, ez a Peter gyerek is szabadságon van, soha rosszabb időzítést. Úgy tűnik, képtelen lesz elérni Robertet hétfőig. Aztán meglátta Emmát, ahogy egy lenge blúzban és farmersortban lefelé lépked a lépcsőn. Helyes! Most legalább nem úgy néz ki, mint egy rakás szerencsétlenség, vagy egy bedrogozott hippi. Elkapta Vivien mosolyát, ahogy egy „köszönöm”-öt formál némán az ajka, aztán kiterelte a hugát a nyári forróságba.

*

A repülőgépről Párizsban leszállva Robert kicsit elbizonytalanodva ült be a taxiba, ami a pályaudvarra vitte őket. Petertől kapott egy könyvet, amit a repülőút alatt szinte teljesen kiolvasott. Végre megtudta, hogy mire vállalkozott.

A Camino az út, az élet. Ha hív, menni kell, még ha néha fáj is. Végig segítenek, mutatják az utat, s ott vannak a jelek. Lehet, hogy eltévedsz, letérhetsz az útról, de ha akarod, visszatalálsz, és folytathatod. Fel is adhatod, és hazarepülhetsz - rajtad áll. Csak akkor sosem látod meg az óceánt!

Az El Camino, a zarándokút! Hallott már róla, de még sosem gondolt rá, hogy végigjárja, hiszen eddig azt hitte, ez csakis a mélyen vallásos emberek kihívása. A Szent Jakab-útról már a 11. században írtak útikönyvet, és a lényeg – úgy tűnt – azóta sem változott. Peter az úgynevezett Francia utat jelölte ki a számukra, ami a kimondhatatlan nevű Saint-Jean-Pied-de-Port-tól vezet Santiago de Compostelába majd 800 kilométeren keresztül. Peter megnyugtatta, hogy ma már nemcsak magukat kifejezetten vallásosnak tartó emberek indulnak el az úton, hanem egyre többen azok is, akik keresnek valamit, keresik önmagukat, keresik különféle kérdéseikre a választ. Laza vállon-veregetés mellett közölte vele, hogy rá való tekintettel a legkiépítettebb és leghíresebb útvonalat választotta, amit minden első alkalommal próbálkozónak ajánlanak, hiszen itt sűrűn vannak a szállások, jók az útjelzések és folyamatosan rengeteg információhoz jutnak a vándorok. 

Ismerve mindkettőjük fizikai állapotát – bár ezzel Robert most vitába szállt volna – Peter 30 etapra osztotta az utat, de kacsintva hozzátette, hogy az útikönyv szerint volt már, aki 23 nap alatt teljesítette. Kicsit lesajnálóan mutatta a könyvben azt a bejegyzést, amely arról szólt, hogy az oklevélért csak az utolsó 100 kilométert kell igazoltan megtenni, így ez a legnépszerűbb szakasza a zarándoklatnak, ott szinte tömegesen vonulnak a vándorok, elsősorban spanyolok.  

Robert az útikönyvnek elsősorban azokat a kis fejezeteit olvasgatta, amelyek a zarándokok feljegyzéseiről,  személyes élményeiről szóltak. Megragadták azok a lelkes, és a test gyötrelmeit semmibe vevő leírások, amik mind azt sugallták, hogy ez a kaland talán az ő számára is meghozhatja a megbékélést. Az utolsó fejezetet záró kis versike pedig egyenesen a himnuszává vált a következő hónapra:

Aki rohan, azt az idő szorítja, Aki zarándokol, azt az idő tágítja. Aki menekül, önmaga elől fut, Aki zarándokol, önmaga felé tart. Aki menetel, másokhoz igazodik, Aki zarándokol, saját ritmusára jár. Aki túrázik, teljesít. Aki zarándokol, teljessé lesz. Aki kirándul, kikapcsolódik, Aki zarándokol, bekapcsolódik. Aki sétál, nézelődik, Aki zarándokol, befelé figyel. Aki bóklászik, céltalan, Aki zarándokol, célra talál. Aki zarándokol, úton van. Aki zarándokol, jó úton van.

Párizst. elhagyva a TGV sebessége tényleg elképesztő volt, de mint mindent ezt is megszokja az ember. Délután értek Bayonne-ba, ahol több órát kellett várni a csatlakozásra. Órákig egy embert sem láttak, akiből kinézték volna, hogy zarándokútra jött. Már kezdtek megijedni, aztán egyszercsak berobogott egy-két taxi és busz a közeli reptérről. Tele lett az állomás hátizsákos, túrabotos emberekkel. Végül megjött a vonat is, ami gyönyörű szép úton vitte fel őket  Saint-Jean-Pied-de-Port-ba. Talán egy óráig tarthatott az út felfelé. Ez már a Pireneusok volt.

Mikor leszálltak, fogalmuk sem volt, merre kell menni, ráadásul az eső is elkezdett esni. Szerencsére volt, aki tudta az utat. Ők is elindultak utánuk. Az irodában,  ahol ki lehetett váltani a zarándokútlevelet, nagyon hosszú volt a sor, de végül ők is megkapták a passzust, beleütötték az első pecsétet. Adtak egy tájékoztatót az első szakaszról, valamint egy listát az úton levő, náluk bejelentett szállásokról, és a szállások közti távolságokról. Ezenkívül kaptak még egy fésűskagylót, amit a hátizsákjukra akasztottak. Ez a zarándokút jelképe.

Aztán elindultak szállást keresni. Közben felfedezték a várost, vettek gyümölcsöt másnap reggelire, meg ebédrevalót is. A városka régi negyede csodálatos volt, megadta az út alaphangulatát. De a hátizsák még mindig  szokatlanul nehéz volt, így örültek, amikor a szálláson végre letehették. Kétágyas szobák voltak, elég puritán módon berendezve, csak két ágy, matrac és más semmi. Még ajtó sem. Robert  itt döbbent rá arra, hogy mire is vállalkozott. 

Az első nap, az indulás napja persze izgatottságtól fűtve kezdődött. Már hat órakor útra készen álltak. Kicsit hűvös volt az idő, de hamarosan erős kaptatók jöttek, így nem fáztak. A másoktól hallottak szerint az aznapi szintemelkedés 900m felett volt, és ezt az eléjük táruló látványból el is hitték. Ahogy mentek tovább, egyre feljebb, egyre nagyobb lett a köd. A Pireneusok szépségéből egyre kevesebbet láttak. De talán ez volt a cél, hogy ne a tájjal foglalkozzanak, hanem kezdjék el azt, amiért erre az útra léptek.A gondolkodást, az elmélyedést, és a kérdések megfogalmazását.  Mikor átértek a gerinc túlsó, nyugati oldalára, hamarosan megszűnt a köd, kisütött a nap. Aztán 5,5 óra gyaloglás, 23km és megérkeztek. Bár nem tűnt nagy távolságnak, bemelegítésnek megfelelt és el is fáradtak rendesen.

Az apátságban lepecsételtették az útlevelet, vettek két belépőt a szállásra, aztán egy szélvédett helyen bóbiskoltak egy keveset, élvezve a napsütést. A szállás egy nagy hodály volt,  kb. 120 férőhellyel. Fürdés hideg vízben, mosás a zuhanyzóban. De valamiért ez éppen így volt jó, senki sem zúgolódott

Robert a szemét lehunyva hallgatta a többiek fáradt horkolását, és az indulás óta most először engedélyezett magának néhány gondolatot arra, ami ide vezette, erre a néhol vad, néhol bájosan vidékies tájra, ahol sajgó izmokkal rója a kilométereket egy kitaposott bakancsban, hátán azzal a kevéssel, ami most heteken át az otthont jelenti. A sötétben tapogatózva előkotort valamit a zsák elülső rekeszéből. 

Valami olyat, amit megfogadott, hogy sosem fog elővenni, egyszerűen csak muszáj volt magával hoznia. Valamit, amiért ezt az egész utat végigcsinálja, hogy talán a végén újra visszakapja a sorstól. A sima felületet simogatta az ujjával, lelki szemei előtt olyan élesen látta, mintha napvilágnál nézegetné. Aztán anélkül, hogy egy gyufa fényénél ténylegesen megnézte volna, visszacsúsztatta a rekeszbe, és lassan hagyta, hogy az álom magával ragadja.

A következő napon  az út viszonylag sík, de szép területen vezetett át Spanyolországba. Sokáig elkísérte még őket a Pireneusok hegyeinek látványa. Larrasoana-ig tervezték az utat a maga 27km-ével, de aztán meneteltek tovább, hisz a következő szállás csak 2,5 órányira volt. Csatlakozott hozzájuk egy svéd fickó és egy német lány, és így együtt  haladtak jó tempóban a Rio Arga nevű folyó partján. A víz csobogása nagyon sok erőt adott, mert már kezdték érezni a mostanában szokatlan megerőltetés hatását, aztán Villava előtt kb 1 kilométerrel már be kellett öltözniük, mert feltámadt a szél, az ég is beborult. Alig érték el a szállást, amikor özönvízszerű eső zúdult a városkára, de őket ez már nem zavarta. Fedél volt a fejük felett és a maradék elemózsián osztozva korán aludni tértek.

Peter napközben próbálkozott a barátját beszélgetésre bírni, de Robert csak elszántan rótta a kilométereket, némán, a gondolataiba merülve, vagy éppen az őket körbevevő táj szépségére koncentrálva. Nem akart cseverészni. Sem a saját bajáról, sem nőkről, sem munkáról, a világon mindent kizárt az agyából, csak a poros út számított, az izzadtságcseppek a homlokán és az útba eső forrás jéghideg vize. Két nap alatt felismerte, hogy az úton gyaloglók közül csak keveseknek volt misztikus késztetésük, a többség holmi erőpróbának tartotta, és sokan éppen olyan lelki regenerálódásnak, mint ő maga. Egyeseket a vallás hozott erre a tájra, másokat a hit. A hit önmagukban, hogy van bennük annyi erő és kitartás, hogy végig csinálják. Megint másokat az érzés, hogy eggyé válhatnak a földdel és a csillagokkal. Gyalogolhatnak csoportokban, akkor is egyedül lehetnek; és járják bár magányosan végig az utat, mégis részei egy közösségnek.

Robert hamar felfedezte magában az érzést, hogy bármilyen biztonságot is ad Peter társasága, mégis vágyik az egyedüllétre, amikor megfogalmazhatja a gondolatait. Aztán megtalálta a megoldást. A szálláson vett egy füzetet és napról napra abba írta le a benyomásait, az érzéseit, a gyaloglás közben megfogalmazott gondolatait. A gyaloglás tempója jó sebesség. Ha gyorsabban haladna, már nem látná maga körül a világot, de így szinte része lett a természetnek, élvezte a csendet, a madarak hangját, a kövek látványát. Örülni tudott egy gyümölcsfának, egy kis zárpornak és az azt követő szivárványnak. Peter egy ideig csendestársként ballagott mellette, néha sikerült pár szóra rábírnia, de aztán belátta, Robertnek ebben az útban most valahogy a hallgatás, a befelé fordulás a fontos. Megbeszélték, hogy külön mennek tovább. Ha összefutnak, akkor az öröm lesz, de a hosszú órákon nem kényszerítik egymásra az eltérő lelkiségüket. Peter innen fogva csatlakozott bármilyen nemzetközi társasághoz, aztán rövid idő elteltével hangadó lett itt is, ott is. Neki ezt hozta az út. 

Pamplona belvárosában a váron keresztül vitt az út, de Robertnek nem volt kedve megállni és nézelődni. A falakon mindenütt a közelgő bikaviadalra hívták fel a figyelmet, de ez olyan látványossága volt a városnak, amelyre egyáltalán nem volt kíváncsi. Szerette az állatokat és a kínzásuk semmilyen formában nem volt elfogadható a számára, még ha nemzeti hagyománnyal magyarázták is. Puente la Reina-nál a  hegy tetején lévő lemezből készült Don Quijote emlékműnél találkozott össze Peterrel és néhány holland fiatallal, akik füves cigivel felszerelkezve vágtak neki az embert próbáló útnak. Peter egy staubbal a szájában üldögélt a szobor talapzatán, aztán a fejét csóválva nézett Robert után, aki szerinte túl komolyan vette ezt a kalandot.  

Teltek a napok, fogytak a kilométerek, és teltek a lapok Robert naplójában. Itt egy sosem látott virágot préselt a lapok közé, amott egy kis homokot a szél tépte út porából. Esténként találkoztak Peterrel, beszélgettek az aznapi történésekről, találkozásokról, majd a sötétben Robert ujjai újra és újra előkotorták a kis fotót, de sosem nézte meg. Nem akarta, hogy a szeme becsapja, olyannak akarta látni Emmát, ahogy az emlékeiben élt, amikor még a karjaiba bújva hallgatták a zenét, élvezve a másik testének melegét. A forró nappalok után hűvösek voltak az éjszakák a szállásokon, ahol sokszor csak tető volt a fejük felett, de még fala sem volt a hodálynak. Hol egy templom kerengője nyújtott szállást, hol egy pajta, hol egy ütött-kopott kis szoba, ahová éppen a jó szerencséjük vetette őket. 

Az erőltetett menet, a szűkös táplálkozás máris éreztetni kezdte a hatását. Az a kis bébiháj, amit Emma a születésnapján még nevetve csipkedett meg, mostanra feszes izommá vált. A sápadt bőre először lepirult, aztán a napok múlásával egyre barnábbá vált. Eleinte nem is borotválkozott, de aztán rájött, roppant hülye látványt fog nyújtani, ha hazatérve megszabadul a bozonttól és alatta hullaszínű lesz a bőre.  Így aztán egy spanyol parasztnak addig magyarázott kézzel-lábbal, amíg megvehette tőle a régi, hagyományos, borotvaéles pengét, amivel nap nap után óvatosan lenyúzta a szőrt a képéről. Az első alkalommal örülve a friss szerzeménynek, már este meg akart borotválkozni, aztán még idejében letett a tervéről, amikor rájött, hogy a fáradtságtól úgy remeg a  keze, hogy nem kell sok hozzá, hogy a saját nyakán vágja el. Így aztán reggel korábban kelt, hogy a kényes művelethez is legyen elég ideje. 

Az út közepe felé volt egy durva szakasz – sokan ezt ki is hagyják, másoknak pedig a kevence  lett. Így volt ezzel Robert is. A Mezeta. Sík, nagyon száraz és forró útszakasz, nagyon sok kilométeren keresztül semmi árnyék, semmi víz. Akár a sivatag. Monoton. Az út is durva, nagy kövekből állt, még a stabil, kényelmes  bakancsban is megviselte a bokáját. A szállásra érve sziszegve bújt ki belőle, aztán a ház mögötti kis patakhoz sántikált és a jéghideg vízbe merítette a lábait. A hideg fájdalmasan rántotta össze az izmait, de a sebre jótékonyan hatott. 

Hangos dudálásra fordult hátra. Egy nyitott kis Volkswagen érkezett, legalább húsz éves kis csotrogány, kanárisárgára festve és alighanem lyukas kipufogóval, mert olyan hangon dübörgött be az udvarra, mint egy tank. Fiatal fekete hajú lány ugrott ki a kocsiból és egyenesen a házigazda nyakában landolt, aki nevetve forgatta körbe-körbe. Pergő nyelven beszélgettek, és Robert összekaparva a gimnáziumi spanyol nyelvleckék morzsáit, annyit megértett, hogy nagybácsi és unokahuga üdvözölték egymást. A vacsoránál aztán megtudta a hiányzó kis információkat is. Elena Madridban dolgozott és egy kolléganőjével indultak nyaralni, de útba esett a szeretett nagybácsi háza, így aztán egy éjszakát itt is eltöltöttek. 

Robert ezen az estén sok más mellett azt is megtudta, hogy mulatnak a spanyolok, főként, ha egy csomó idegen nyelvű vándort fogadnak az otthonukba. A vacsora után Manolo nagy máglyát rakott, amit a fiúk a nemrégiben kivágott öreg diófák felvágott rönkjeivel raktak körbe. Akinek nem jutott ülőhely, kényelmesen letelepedett a fűre és hamarosan egy gitár is előkerült. Tomas, a házigazda fia igazi spanyol dallamokat játszott, aztán kíváncsian körbekérdezett, tud-e valaki gitározni.

Peter Robert vállára csapva máris beajánlotta a barátját. Tomas a kezébe nyomta a gitárt, Robert pedig pengetni kezdett egy soha véget nem érő dallamot, amit egy filmben hallott korábban. A produkciót viharos taps követte, aztán Tomas visszavette a hangszert és  újra játszani kezdett. A lányok felugráltak és táncba hívtak mindenkit, aki a testes vörösbor után még kapható volt rá. Robert nevetve hárította el Elena hívását, mondván két ballába van a tánchoz, de a lány kitartóan ostromolta.

-Ha valaki ilyen jól érzi a ritmust a zenében, az kizárt, hogy a lába ne tudná követni. Próbálja meg! Higgyen nekem, bebizonyítom! – hunyorított rá biztatóan és a fiú megadta magát. A vérforraló dallamra összesimulva táncoltak, szinte észrevétlenül hagyva, hogy tulajdonképpen a lány vezesse őt. Ahogy a ritmus gyorsult, ahogy egyre szenvedélyesebbé vált a tánc, úgy lett egyre magától értetődőbb minden mozdulat. A társaság nevetve buzdította őket és Robert az elmosódó forgásban csak Peter ámuló arcát látta. Ő maga is meglepődött, hogy követni tudja a lány lépéseit,  és ezt a táncot nem a kínos botladozás jellemezte, hanem a felszabadult életöröm. 

A szám végeztével  a többiek lelkesen tapsolták meg a produkciót, aztán újabb dal következett, amit néhányan már énekkel is kísértek. Robert zihálva állt a kör közepén, de Elena még nem eresztette. Felszabadultan keringtek, toppantottak, hajladoztak, ahogy a zene kívánta. Végül Robert magához rántotta a fekete hajú szépséget és a körből kitáncolva, egy félhomályos zugban megcsókolta. Elena szenvedélyesen viszonozta, aztán a fiút kézenfogva ház mögötti csűrhöz vezette. Nemsokára már ott henteregtek a friss szénában. A lány adakozó volt, de ugyanakkor kiharcolta a maga örömét. Amikor elcsitult a vihar, mosolyogva simogatta meg a kába férfiarcot: Buen Camino! – aztán felpattant és eltűnt a házban. 

Másnap reggel Robert hiába kereste a lányt, a kis autó, amivel a lány előző este érkezett, már nem állt a ház előtt. Manolo nevetve magyarázta, hogy Elena azért tudott csendben elindulni, mert ő az éjjel megjavította a kipufogóját, hogy ne verje fel egész Spanyolországot a dübörgésével. Robert egész éjjel nem aludt, próbálta igazolni a történteket, de meglepő módon nem az Emmával szembeni lelkiismeret-furdalás szorította össze a szívét, hanem valami furcsa, szinte felemelő érzés, hogy hosszú hetek után végre először mintha azok a kövek, amiket az úton magával cipelt, észrevétlenül elmaradoztak volna. Ez az este a maga őrületével mintha visszarángatta volna az életbe, és ezért hálás köszönettel gondolt az ismeretlen spanyol lányra, akiről nem tudott szinte semmit, mégis olyan közelről ismerte meg, mint keveseket.

Aztán újra útnak indultak és egy elképesztően csodás, mesebeli táj következett, Galícia, az erdős ligeteivel, a növények és állatok fantasztikus fajgazdagságával. Amikor ezen gyalogolt keresztül, Robert elhitte, hogy vannak boszorkányok, koboldok, manók és tündérek. És egyre többet gondolt a saját boszorkányára, Emmára, a tündérre, aki tudtán kívül is hozzájárult ahhoz, hogy ezt a testét és lelkét egyaránt próbára tevő utat bejárja. Eljött az első este, amikor egy pislákoló viharlámpa fényénél újra elővette a képet. A vágy elemi erővel csapott le. A vágy a lány után, azután a boldogság után, amit egyszer már megtaláltak. Az első gondolata az volt, hogy veszi a holmiját és felül az első buszra, amivel találkozik, és ami repülőgép közelébe viheti. Visszamegy New Yorkba, vagy ha kell egészen Los Angelesig megy és visszaszerzi a boldogságot, ami Emmával elveszett.  Aztán nagyot sóhajtva visszadugta rejtekébe a képet és összeszorított fogakkal másnap reggel ismét útra kelt.

Santiago előtt és után eukaliptusz erdők vannak, kezdődik az óceáni éghajlat. A végcél, Santiago de Compostela száz kilométerre az Atlanti-óceán partjától feküdt. Peterrel álltak a hatalmas katedrális előtt és boldogan vigyorogtak egymásra, amiért ezt a hihetetlen erőfeszítéseket igénylő utat végig csinálták. Aztán felfedezték Johannt, az egyik holland fiút, aki a templomból kijőve odaintett nekik és tempósan indult tovább. Hová mehet? Peter a bibliájukká vált kis útikönyvet olvasgatva rábökött a megoldásra. Még három nap az óceánig. Itt már nem szabad megállni! Ha eddig eljöttünk, el kell mennünk az út végére! És a hátukra vett zsákkal a holland fiú nyomában elindultak ők is. 

Az eltelt hetekben naponta általában harminc kilométert gyalogoltak, hajnalban keltek, a madarakkal feküdtek, megismertek rengeteg embert a világ minden tájáról, kizsigerelték a testük tartalékait, de sosem érezték ennél erősebbnek magukat. Megterhelő volt? Igen. És nemcsak fizikailag, de lelkileg is. Ahogy járták az utat, a dolgok, amiket otthon elraktároztak, nem foglalkoztak velük, itt előbukkantak. Itt az ember nem hazudhat önmagának! Ha egyedül gyalogol, egy idő után nem tudja kikerülni a gondolatait, önmagát, mert ott vannak a legváratlanabb pillanatokban. A múlt kíméletlenül tudtodra adja, ha elvarratlan szálakat hagytál magad mögött, és az ezzel való szembenézés az út legkeményebb része volt. 

Amikor elérték az óceánt, Finisterrát, Robert térdre esett a végtelen víztömeget látva és könnyek gyűltek a szemébe. A belső utazás késztette erre, nem a fizikai megkönnyebbülés, hiszen úgy érezte, még akármeddig képes lenne gyalogolni. De az elhatározás már megszületett benne, bármit is hagyott maga mögött New Yorkban, visszamegy és rendbe teszi az életét. Az úton ő nem tartozott azok közé, akik megosztották a többiekkel a lelkük terhét és közösen keresték a válaszokat. Nem, ő magában dolgozta fel, hogy mit csinált rosszul, mit jól, és mi lehet az egyetlen megoldás arra, hogy a boldogság valaha is újra visszatérjen az életébe. 

Lement a víz mellé és kezét belemerítette a tajtékos hullámok közé.  Aztán felegyenesedett és integetni kezdett Peternek, aki  egy japán útitársukkal beszélgetett éppen. Háttal állt a hullámoknak, ezért nem láthatta, hogy az egyik tarajosabban érkezik, mint a társai, és a következő pillanatban a természet ősereje kibillentette az egyensúlyából és a sziklák közé esett. 

Filmajánló: Vándorút – trailer  

Az Út (The way) - teljes film   http://youtu.be/7H1w7EqAGgA

A caminos naplórészletekért szerettem volna köszönetet mondani egy magyar srácnak, de elkavartam a nevét itt a nagy hentergés közepette. Ha lesz erőm újra megkeresni, majd pótolom, ígérem.