"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. február 23., szombat

Morgan 6.



A Befejezés

Morgan kalandos történetét 2009 augusztusában lezártam, mert minden történetnek kell egy végszó. De az élet persze ment tovább. A nyugodt és élménydús nyarat egy még szebb, kirándulásokkal tarkított ősz és egy igazi morganos, havas tél, tavasz, egy kicsit fáradtabb nyár és újabb ősz követte. Ezt a csendes, mégis mozgalmas időszakot beszélgetések, blogbejegyzések örökítették meg. Álljon itt belőlük néhány:

 Szeptemberben a Balaton-felvidéken kirándultunk, majd Zamárdiba tértünk vissza. Hősiesen tűrte a hosszasra nyúlt autózást, a ki-beszállásokat, a köztes kis sétákat. Én féltem, hogy ennek az öreg kutyának esetleg túl sok lesz a jóból. De nem. Minden megállásnál érdeklődve ugrott ki az autóból az új kalandok reményével. És nem is csalódott. Megmásztuk együtt Sümeg várát, kocka fejjel figyeltük a lovasokat, Szigligeten a vár aljában várta a fotósok visszatértét, a Balaton partján pedig nem sokáig bírta a vízen ringatózó vadkacsák látványát, s lendületesen a habokba vetette magát. A neki „térdig” érő vízben még nagy volt a lendülete, de a vízszint emelkedésével egyre csökkent. Józan esze szerencsére előbb-utóbb a part felé navigálta. Miután a lépcsők nagy részét már kiemelték a vízből, mi is kipróbálhattuk, milyen hideg a víz, hogy a meredek parton kisegítsük a szárazra. Hálából aztán bundájának minden vízkészletét ránk zúdította. Utána még volt benne annyi lelkesedés, hogy akkorát sétáljunk, hogy hazatérve már majdnem teljesen száraz lett a bundája. Hihetetlen, hogy amúgy is selymes szőre a Balaton vizétől még bársonyosabb legyen, de így van.

A blogon is zajlott az élet, valamilyen formában pedig Morgan is sokszor említésre került. Például arra a körkérdésre, hogy „Mik voltak az elmúlt 10 évben azok a dolgok, élmények, amik igazán tetszettek vagy éppen megkönnyítették az életed? Írj egy toplistát az abszolút kedvenceiddel, bármi legyen is az (személy, állat, növény, könyv, film, kaja, hely… stb)” „meglepő” módon az első helyen Morgan szerepelt (ezer dolog miatt)

Közben Morgan gyógyszereket szedett. Na, semmi komoly, Milgamma-t (lényegében B vitamin), Cavintont, és néha, ha valami szükségessé tette, antibiotikumot. Eddig nem volt ezzel semmi gond, gyógyszerek maci sajtba, sajt Morgan szájába be, és annyi. De Morgan vagy már unja a maci sajtot, vagy csak simán kiérzi belőle a gyógyszert, mindenesetre ott hagyja. Kisfiam keménykedik, hogy majd Ő beadja, lenyeleti vele, nem kell itt a körítés. Kutya torkára gyógyszer letol, szája összefog, orrát megnyalja, gyógyszer (elvileg) lent van. Vagy mégsem. Az antibiotikum percekkel később a gyerek papucsából, a lábujja alól kerül elő. Morgan, a nagy varázsló, ezt hogy csinálta?

Októberben Morgan sántikálni kezdett. Aztán újra lelkesen vette a lépcsőket, fürgén szaladgált a parkban a nedves nyomokon. Sejtettem én, hogy ez amolyan korral járó dolog lehet, mivel egyébként nem foglalkozott a lábával, de a közelgő kirándulás előtt mégis csak megmutattam Csaba dokinak. A doktor a maga erőteljes, de szeretetteljes és óvatos módján megvizsgálta mind a négy futóművet. Morgan már a kiszállásnál rájött, hogy hova jöttünk, s bár igazán kellemetlen élmény nem fűzte a helyhez, mégis úgy döntött, hogy ő inkább a kocsiban várakozna. Így aztán elég vicces jelenet volt, ahogy én odakintről húztam, párom bentről tolta, miközben őkelme négy lába mintha a padlóhoz nőtt volna. De csak kivarázsoltuk a kocsiból. Odabent aztán teljesen elfelejtette, hogy ő tulajdonképpen nem is akart bejönni. Lelkesen szaladgált, szaglászott, amíg mi megbeszéltük a problémát, amit momentán be sem tudtunk mutatni. A doki hívására odaszaladt, leült, majd jószándéka jeleként azonnal adott egy pacsit. És itt meg is kezdődött az alapos, masszírozással is felérő vizsgálat. Befejezésül előadtak egy muris tornamutatványt, melynek keretében Morgan tulajdonképpen „kézen állt.” A diagnózis pedig: az öregségen kívül nincs semmi baja. (Azért ezt jó hallani!) A frontok persze nála is éreztetik a hatásukat. Ezért aztán kaptunk ugyan gyógyszert, de csak akkor kell szednie, ha ismét sántítani kezdene. Őrség jövünk!

A tavaszi ijedelem után nem is sejtettük, milyen szép kirándulás vár még ránk az őszi, októberi Őrségben. Igaz, olyan sokat nem gyalogoltunk, de ez az időjárás kiszámíthatatlansága miatt volt inkább. Ahol lehetett megálltunk, kiszálltunk és együtt derítette fel velünk a környéket. Az igazi ”erőpróbát” szállásunk laminált padlója jelentette, amin műkorcsolya-bajnokokat megszégyenítő technikával igyekezett egyensúlyozni. Csoszogva kopogott, de szerencsére leginkább aludt; még az ugatásról is megfeledkezett. De komolyra véve a szót, Morgannal minden probléma nélkül lehetett még mindig kirándulni, idegen helyen aludni. Neki minden mindegy volt, csak velünk lehessen.

Kutyát tartani jó! Meg éjjel a kertben bóklászni is. Morgan csak tudja.  Egy csendes reggelen, szemerkélő esőben indultunk a parkba. Kicsit későn ugyan, de azért sikerült más kutyásokkal is összefutni. És … verekedtünk! De nem mi kezdtük! És a másik … egy golden. 13 éves golden vs. 14 éves golden. Eszem megáll! A szerencse csak az volt, hogy Morgan ma már tudomásul veszi a leszorítást, a másik kutyát pedig nem egy tacskó nevelte, így aztán nem volt vérre menő küzdelem. Szegény gazdát még én vigasztaltam, hogy egy évvel ezelőtt még mi is elkerültük a parkot, talán előbb-utóbb az ő kutyája is megkomolyodik. 

Egy ragyogó napsütéses vasárnap reggelen még novemberben is élmény a kutyasétáltatás. Főleg egy mindjárt 14 évessel, aki már nem akar végigrángatni a kerületen, hanem komótosan megszaglászik mindent, van, amihez még vissza is térünk. Igen, mind a ketten, mert valami számomra érthetetlen oknál fogva, Morgan mindig oda megy vissza szaglászni, ahol éppen kocsival állnak ki, vagy a háziak éppen távozni szeretnének a kiskapun. Mutatni kell tehát, hogy készek vagyunk a lábát emelgető kutyát még a kellő pillanatban továbblendíteni. De nem is erről akartam írni, csak ez a kutya valahogy mindig elviszi az írás fonalát. Szóval, vasárnap reggel. Sok helyen nyitott ablakok. És az egész utcát húsleves illat lengi be. Innen is, onnan is kilibben egy finom illatfelhő. Hazatérünk, és a lépcsőházban már a saját levesünk illata fogad, mert reggel 7 óra óta ott gyöngyözik csendesen ő is. (Morgan nagy örömére, aki a levest is, de főképpen a benne puhuló marhahúst szereti)

Egy másik reggeli sétán az alacsonyan gomolygó sűrű ködben borús gondolatok forognak a fejemben. Morgan még élvezi is ezt a puhán elterülő tejfölszerű valamit, hol itt bukkan elő, hol egészen váratlanul teljesen más irányból. Én meg sasszemmel igyekszem követni a váltásait. Közben nem értem… nem értem, hogy a tv-ben naturálisan illusztrált vonatbalesetek mindenkori részvevői hova a búbánatos francba néznek, főleg, amikor nem működik a fénysorompó? Miért nem működik a vészcsengő mindenkiben, aki egy ilyen veszélyes kereszteződéshez ér? Nem inti óvatosságra az orra előtt gomolygó köd? Ennyire nem érdekel bennünket a saját tyúkszaros életünk? Engem még az is érdekel, hogy esetleg egy másik kutya bukkan fel a ködben, mást meg az a soktonnás monstrum sem?

Morgan mellesleg, a sokévi önkéntes száműzetés után rettentően élvezi a parkot és benne a szőrös sporttársakat. Winston mellé pedig már Zeuszt is örökbe fogadta. Minő meglepetés, szintén angol buldog.  Otthon pedig végre megszáradt a frissen mosott ágytakaró. Morgan, ne máááássssz fel az ágyra! Késő.

A karácsonyi készülődésből persze Morgan sem maradhat ki. A fán már ragyognak az égők, csillognak a díszek, csomagok a fa alatt. És még valaki… Morgan, aki már alig várja az ajándékosztást. Hogy le ne maradjon, nemes egyszerűséggel befekszik a csomagok mellé, a fa alá

Szilveszter hajnalban kissé nyúzott vagyok. Miután éjjel kettőkor sikerült megbeszélnem Morgannal, hogy lehetetlen időpontban akar lemenni a kertbe, végre alhatnék. De nem, kisfiam kérésére (életemben először) spenótos rakott palacsintát készítek. Korán kell kezdeni, hiszen le is kell még hűteni a borkorcsolyát. Amúgy a hangulat jó, Morgan vígan alszik a hangfal előtt, ahonnan pedig vidáman szólnak kedvenc dalaim.
Éjszaka aztán teljes nyugalom. Ez is jó egy öreg kutyában. Mármint, hogy süket, mint az ágyú. Így aztán nincs izgalom, rettegés a durrogtatástól. Béke van, nyugalom. A környékbeli kutyák versenyt ugatnak a petárdákkal, Morgan pedig békésen szunyókál a fotel mellett.

2010. január 10-én Morgan betöltötte a 14. életévét. Nem tudom, hogy ez emberi mértékkel számolva 98 vagy 105, mert egyesek azt mondják, hogy az első év duplán számít. Morgan mindenesetre nem törődik a számokkal, ő szerelmes. Nem eszik, viszont éjjelente lerángat a kertbe, így aztán én már lassan állva is tudnék aludni.

Januárban egyébként Morgan nagy örömére igazi tél lett, sok fehér puha hóval, amiben igazi öröm henteregni, fürödni, de még sétálni is. Ma már hihetetlennek tűnik, hogy az év elején ez az öreg kutya hasig érő hóban megmászta a Sas hegy kaptatóit és fáradhatatlanul rótta a havas utcákat.

Egy kedves barátunk azt firtatta, hogy egy átlagos jó gyerek esetében milyen gyerekkori balesetekre lehet számítani? Ha belegondolok, nálunk a fiúknak valami előre meg lehetett írva, mert apjuknak van a jobb szemöldöke felett egy sebhelye, valami régi szánkózásból kifolyólag. Nagyfiúnak ugyanott a kisasztal sarkából kifolyólag, Kiskölöknek ugyanott haver fakockájából kifolyólag. Így aztán nem is meglepő, hogy a négylábú gyerek is begyűjtött egy ilyen ismertető jegyet, ugyanott ő is visel egy sebhelyet egy ifjú golden-titán harapásából kifolyólag.

Márciusban emlékeztünk meg arról a borzasztó éjszakának az egy éves évfordulójáról, amikor Morgan agyvérzést kapott. Hihetetlen, hogy mennyire összekapta magát! Aki csak látja, hitetlenkedve hallgatja a történteket. Ma meg napsütésben bohóckodott a kölyökkutyákkal a parkban, csendes álmélkodással nézte az agarak és vizsgák száguldását, aztán boldog „mosollyal” futott a kitárt karomba. Aztán lábam mellett szuszogott, amíg az élményeket megosztottam blog-társaimmal a neten.

„Gáz van, de gondolom volt már ilyen.
Nem. Nem volt még ilyen.” (Argo – Kowalszky meg a Vega)
Morgan valamit felnyalt, elkapott (vagy más a baj), de elég kellemetlen meglepetésben volt részem, amikor hazaértem. Nyitom az ajtót, és érzem ám, hogy valami nincs rendben. Merthogy büdös van, nagyon büdös. (Momentán az összes ajtó-ablak tárva-nyitva, pedig odakint esik) A konyhában kisebb hányás fogadott, de ez nem indokolhatta a rettentő szagot. Gyanakodva vizsgáltam végig a lakás összes termeit, főleg a szőnyegeket, mert Morgannak jó szokása, hogy igazit csak szőnyegre lehet hányni. Semmi. A lakás legvégén elérem a fürdőszobát, ahonnan a szag is felerősödik. Hát, igen. Ezen nincs mit szépíteni, szegénykém fosott ottan egy borzasztót.
Az ősrobbanás erejéről legyen annyi elég, hogy szép új mosógépem oldalát és a kádat is sűrű pöttyök tarkították, pedig próbálkozott csórikám a lefolyó környékén elhelyezni a rettenetet. Tuti, ha tudott volna, felül a klotyóra. Már a gondolattól odavoltam, hogy ezt most valahogy fel kéne vakarni, fürdőszoba szőnyeget kimosni. A tett pedig hát, meglehetősen hősies volt. A buszon hazafelé még az a remény éltetett, hogy a kihagyott reggelit is pótolom majd, de ez a kérdés most bizonytalan ideig lekerült a napirendről.
Arany pofám bánatosan nézte küzdelmemet a háborús övezetté nyilvánított fürdőszobában (a konyhai művelet emellett igazán eltörpült), majd akkurátusan megszaglászta a tömény ecettel (is) felmosott követ. Őszintén reméltem, hogy ez a szag nem csal elő belőle újabb ezt meg azt. Most pedig megnyugodva (hogy a nyomok nyomtalanul eltűntek) szuszog a nagyszoba közepén. Kár volt azt a Kowalszkyt reggel betenni…

Egy kutya legyen kölyök, pár hetes apróság, mert ennél édesebb dolog nem sok létezik. Vagy … legyen idős, komoly, egészséges eb, akivel az élet még soha olyan kiegyensúlyozott nem volt, mint mostanában. Persze, itt igen fontos az egészség megléte. Mert sántíthat szegénykém a korral járó ízületi bajok miatt, arra azért van némi gyógyír. Kicsit süket, sebaj, ezzel nem probléma együtt élni. De legyen étvágya, kedve a mozgáshoz, a társasághoz. Kedve a sétához, kedve a bújáshoz. A parkban őszintén megkedvelték a többi kutyások, mert a végtelenségig nyugodt, barátságos. És jópofa. Sok vidám percet szerez mindenkinek, ahogy a kicsiket és kölyköket „örökbe fogadja”, játszik, sőt „szaladgál” velük. Nem tudom, mennyi időt tölthetünk még együtt, de az utolsó évek olyan szépek, hogy nem cserélném el semmiért. Szóval, el ne kiabáljam, Morgan köszöni, jól van, csak most a nagy kalandok helyett a csendes hétköznapokat éljük.

A nyár nem volt kíméletes, frontok jöttek-mentek, hőség és hirtelen lehűlés, szegény öreg kutya nem győzött alkalmazkodni. De azért elvolt szép öregesen. Reggelente a telken ment egy ellenőrző kört, reggelizett, aztán aludt. Nagyjából egész nap. Hol a kertben, hol a szobában, de leginkább a küszöbön. Ha szükséges volt, lezuhanyoztuk a bundáját. Estefelé aztán „feltámadt”, és egyszerre több dolgot is akart. Például vacsorázni, sétálni menni, a kertben megint járőrözni. Lehetőleg egyszerre. Az egyik séta alkalmával a tópartra is elvetődtünk. Fogd meg, mert bemegy a vízbe! – mondtam páromnak. Dehogy megy, nem hülye, hogy a hideg vízbe vigye öreg csontjait – jött a válasz. De akkor már csak a csobbanást lehetett hallani.  Kijönni a nehéz, vizes bundában már nem is tudott egyedül, úgy kellett a nyakörvénél fogva kisegíteni. Megrázni már nem merte magát, mert lábai nem biztos, hogy megtartották volna. Így aztán csurogtunk, csöpögtünk hazáig. De a kedve töretlen maradt, kocogtunk, szaglásztunk … hiszen szép az élet.
A nyár nagy „újdonsága” volt, hogy néha nem jött fel a hálószobába aludni. Meredek az a lépcső, igaz. Mit csinál ilyenkor a gazda? Kényelmét feladva levackol a kanapéra, szegény kutya ne aludjon egyedül odalent.  Hálából aztán a négylábú legközelebb mégiscsak megpróbálkozik a lépcsőzéssel, ami némi segítséggel sikerül is. Odafönt aztán irány a langyos erkély, majd az éjszaka közepén némi lefetyelés után az ágy mellé heveredik le, mert így szoktuk meg. Mi is, ő is.

Azt gondolná az ember, hogy egy 14 éves kutyáról már sok izgalmasat nem is lehet írni. Pedig … Szóval, az elmúlt hónapokban a korához méltó nyugalommal bandukoltunk ki a parkba. Vágyott a kutyatársaságra annak ellenére, hogy a játékban már nem vett részt. Winstonnal még el-elbohóckodott, de többnyire csak a nyomok olvasásával töltötte az időt. Este pedig csak egy laza levezető sétával fárasztotta magát. Aztán egyik napról a másikra úgy döntött, hogy nem megyünk sétálni. Se reggel, se este! A kertben egy kis bolyongás elég napjában többször. Már az utca „hírei” sem érdekelték. De a lakásban még nem fásult bútordarabként hevert. Hol nyugodtan aludt, hol követte a mozgásomat, jött velem teregetni, aztán a másik szobában lefeküdt a lábam mellé. Néha-néha engem is meglepve pedig mégis a kapu felé vette az irányt. Ilyenkor megnyugtattuk az aggódó ismerősöket a parkban vagy csak lenyomoztuk a legfrissebb híreket a közeli utcákban. Aztán újabb 1-2 hétig önkéntes kerti karantén. Ki érti? Két hetente kapta az injekcióját, hogy fájós lábai minél kevesebb gondot okozzanak neki. Hetek, hónapok teltek így el. Jókedvűen, jó étvággyal, de nem túl sok mozgással. Eleinte ez bizony valaha sportos alakján is meglátszott. A szőnyegen fekve már-már puha párnához hasonlított, melyben a tollat jól felverték. Persze igyekeztünk ellenállni a könyörgő barna szemeknek, mert falánk lett, mi tagadás. Mintha fő öröme a valamikori aktív mozgás után most az evésben teljesedett volna ki. Eszünkkel tudtuk, hogy minden extra falat többet árt, mint használ, hiszen megnövekedett súlya még jobban megterheli amúgy is fájós lábait. De aki nézett már könyörgő kutyaszemekbe, tudja, hogy szinte ellenállhatatlan.
Idővel ez is változott. Bármennyit evett, súlya már nem gyarapodott, teste a puha, selymes bunda takarásában látszólag változatlan maradt. Simogatás közben azonban kis dudorokat érzett a kéz, de mivel ő nem foglalkozott vele, mi sem vettünk róluk tudomást. Csak a fésülésnél lettünk óvatosabbak.

Aztán alaposan megijesztett. Egy pénteki délutánon hívom le a kertbe. Próbál felállni. Nem megy. Lassan tíz perce próbálkozunk közös erővel. Sikertelenül. Segítő szándékomat ráadásul kaffantásokkal honorálja. Hagyjam békén! Hátsó lábai nem találnak kapaszkodót a síkos kövezeten, ereje nincs, hogy feltornázza magát. Én persze azonnal a legrosszabbra gondolok. Telefon az állatorvosnak. „Hallva”, hogy már végelgyengülésről esik szó, egyszer csak feláll, jelezve, hogy semmi baj. Nem sokkal később ügyesen letrappol a lépcsőn, ki a kertbe. Dolgát végzi, barangol egy kicsit. És az Élet megy tovább. Este már a Balatonon tornázza fel magát az emeletre. Az erkélyen szuszogva alszik, majd másnap reggel sétára jelentkezik a kapunál. Mert az Élet élni akar!

Elmúlt a nyár és Morgan még mindig velünk van! Bár rendszeresen kap injekciókat, mégsem azok tartják életben, hanem a vágya, hogy még velünk maradhasson. – Ezeket a sorokat 2010. októberében vetettem papírra. Akkor még nem is sejtettük, hogy nem lesz ez mindig így. Illetve sejtettük, de elhinni nem tudtuk. Aztán az injekciók egyre rövidebb ideig kezdtek hatni. Amikor próbáltunk ezzel a gondolattal megbarátkozni, megint összekapta magát, rekordot döntött, három hét után kellett csak újra szúrni. Aztán változott az idő és változott ő is. Eleinte kisebb balesetek történtek a lakáson belül, a felállás már csak segítséggel sikerült, a hám már le sem került róla. De még ebből az időszakból is ki tudott jönni. Ha sopánkodtunk, egyszerűen felállt, kekszet kunyerált, az utcára kéredzkedett sétálni. Ő sem, mi sem akartuk tudomásul venni, hogy a gyorsan múló hetek ellenünk dolgoznak. Hogy örülnünk kell minden napnak, órának, ami még közösen megadatott nekünk.

A baj, mint mindig, most is hirtelen tört ránk. A sántítása egyik napról a másikra felerősödött, felállítani már két ember segítsége kellett. Fektében annyi ereje nem volt, hogy egyik oldaláról átforduljon a másikra. Érdekes módon a lépcsőn – segítséggel ugyan, de saját lábán tudott le-fel járni. A kertben kisebb távokat megtett, de már a dolgát nem volt képest elvégezni, nem volt annyi ereje, hogy az ehhez szükséges pózt megtartsa. A kertet hó borította, egy olyan takaró, amit világéletében kedvelt, de persze már nem merte megkockáztatni, hogy szíve szerint belehenteregjen, hiszen felállni nem lett volna képes. Éjszakánként vakkangatásait már nem tudtuk értelmezni. Ha levittük, utána nem nyugodott meg, rövidesen újra kezdte. Sejtettük, hogy most már a fájdalmaira panaszkodik, hiszen ennyiszer aligha akarta volna a dolgát végezni. Két nap alatt olyan állapotba került, hogy az állatorvost hívtuk. Tudtuk, hogy innen már nincs visszaút. Ha sikerül is némi javulást elérni, az egyrészt csoda lenne, másrészt csak néhány nap haladék. Meg kellett hoznunk azt a döntést, amit a legjobban szerettünk volna elkerülni. Be kellett lássuk, most akkor fejezzük ki legjobban a szeretetünket és megbecsülésünket, ha segítünk neki túljutni ezen a tarthatatlan állapoton.  Az idei évben a Mikulás nálunk szomorúságot hozott. Reggel 8-ra mentünk az állatorvoshoz. Kapaszkodtunk belé, simogattuk, amíg csendesen el nem aludt. Megsirattuk őt, mert magával vitt mindannyiunk szívéből egy darabot, ami örökre csak az övé marad. Olyan társunk volt az elmúlt 15 évben, aki sokkal többet adott, mint amennyit kapott. Bennünk pedig él a remény, hogy ha van kutyamennyország, akkor Ő onnan figyel minket, és tudja, hogy örökre megőrizzük emlékét. Mert utódja lesz biztosan, de pótolni Őt nem fogja senki. 

„Virágok közt Veled lenni, tudom, jó volna kedvesem, Virág sincsen, Te sem vagy már…”



PS.

Sosem gondoltam volna, de van élet azután is, hogy egy négylábú családtagot elveszít az ember. Persze, az első megtört percekben esküdözöl, hogy soha többé... elrámolod a játékait, edényeit, pórázát (mert kidobni persze nincs szíved). Aztán elmész otthonról és amikor hazatérsz, beléd hasít a fájdalmas hiány. Senki nem szalad eléd boldogan, hogy láthat, és ettől feltépődik a seb. Az eszed és a szíved vívnak csatát, mert szeretnél egy kicsit felszabadulni abból a kötöttségből, amit egy háziállat jelent, de ugyanakkor önző módon akarod, hogy újra fontos legyél valakinek... mindenkinél fontosabb.

A szerencsés helyzet, ha a párod is úgy áll a kérdéshez, mint te. Neki is nagyon hiányzik, ráadásul a te szomorúságodat is orvosolni akarja, mert senkinek sem jó az a komor hangulat, ami megüli a mindennapokat. Ezért aztán titkon szervezkedik, internetet böngész és egyszer csak bejelenti, kutyánk lesz!

Te tiltakozol, mert még friss a gyász, hogy is képzeli, hogy idehoz egy vakarcsot, aki majd befurakszik a nagy előd helyébe. Aztán beismered, hogy ez az egyetlen ésszerű megoldás, ha nem akarsz holnap is, jövő héten is arra gondolni az ajtó nyitásakor, hogy jaj, miért nincs már velünk? És hálás vagy, amiért a döntés terhét levették a válladról. Aztán elmész a kis vakarcsért és könnybelábadó szemekkel kanalazod fel a porból és öleled magadhoz, mert egész egyszerűen imádnivaló, egy négy lábon járó, bársonyos bundájú, csupaszív fájdalomcsillapító, aki végtelen bizalommal bújik hozzád, hogy új társad legyen. Nem Morgan helyett, hanem utána. De Colin története már egy másik történet...

Azért annyit megsúgok, hogy bár sosem hittem az ilyen dolgokban igazán, de ... Colinnak valahogy nem tudtunk olyan flottul nevet választani, mint nagy elődjének. Az nyilvánvaló volt, hogy Morgan II. nem lesz belőle. Már hazaértünk, amikor még mindig a klasszikus „Gyere ide, Takarodj!” névre hallgatott. Aztán olvasgatom a mamája törzskönyvét és mit látok... Az egyik dédszülője Királytelepi Arany Colin..., aki Morgannak is az egyik felmenője volt. Volt valami sorsszerű ebben a találkozásban ezzel a kis kócos szöszkével! A közös ős után természetesen azonnal Colinnak neveztük el, és azóta is bennünk van az a kis melengető, bizsergető érzés, hogy ha ilyen nyakatekert módon is, de Morgan velünk maradt még sok sok évig.

4 megjegyzés:

csez írta...

:'( <3

vusi írta...

Borítékolva volt, hogy a befejezésnél pityogni fogok... Köszönöm, hogy olvashattam! Colinnal ki tudott alakulni hasonló szoros kötelék köztetek?

Meg kell állapítanom a padlólapunk törtfehérben is jól mutat ;)

Gabó írta...

Megsirattam én is Morgant!
De azzal a mozdulattal üdvözöltem körünkben Colint!
Öröm, vidámság, néha komolyság volt olvasni a soraidat, de tanulságos, és szívmelengető történetet hoztál nekünk.
Pusza! Köszönöm!

Névtelen írta...

Szia!
Most értelek utol benneteket. A gépem sajnos doktor bácsinál pihen:(. Tegnap és ma pótoltam:)
Igazán örültem, hogy bepillanást nyerhettem Morgan életébe. Nagyon sokat nevettem! Na természetesen nem rajta! Szerintem is igazi csoda minden egyes kutya.:) Sajnos az elválás nem egyszerű dolog, de sajnos ez az élet. További sok kalandot kívánok Colinhoz ( mert szerintem kaland egy kutyával való élet:) )
És annak is örülök, hogy rátaláltam a blogodra. :) Köszönöm, hogy megosztottad velünk ezt a történetet! Kíváncsi vagyok mivel rukkolsz elő:)!
An