A Befejezés
Morgan
kalandos történetét 2009 augusztusában lezártam, mert minden történetnek kell
egy végszó. De az élet persze ment tovább. A nyugodt és élménydús nyarat egy
még szebb, kirándulásokkal tarkított ősz és egy igazi morganos, havas tél,
tavasz, egy kicsit fáradtabb nyár és újabb ősz követte. Ezt a csendes, mégis
mozgalmas időszakot beszélgetések, blogbejegyzések örökítették meg. Álljon itt
belőlük néhány:
Szeptemberben a Balaton-felvidéken kirándultunk,
majd Zamárdiba tértünk vissza. Hősiesen tűrte a hosszasra nyúlt autózást, a
ki-beszállásokat, a köztes kis sétákat. Én féltem, hogy ennek az öreg kutyának
esetleg túl sok lesz a jóból. De nem. Minden megállásnál érdeklődve ugrott ki
az autóból az új kalandok reményével. És nem is csalódott. Megmásztuk együtt
Sümeg várát, kocka fejjel figyeltük a lovasokat, Szigligeten a vár aljában
várta a fotósok visszatértét, a Balaton partján pedig nem sokáig bírta a vízen
ringatózó vadkacsák látványát, s lendületesen a habokba vetette magát. A neki
„térdig” érő vízben még nagy volt a lendülete, de a vízszint emelkedésével
egyre csökkent. Józan esze szerencsére előbb-utóbb a part felé navigálta.
Miután a lépcsők nagy részét már kiemelték a vízből, mi is kipróbálhattuk,
milyen hideg a víz, hogy a meredek parton kisegítsük a szárazra. Hálából aztán
bundájának minden vízkészletét ránk zúdította. Utána még volt benne annyi
lelkesedés, hogy akkorát sétáljunk, hogy hazatérve már majdnem teljesen száraz
lett a bundája. Hihetetlen, hogy amúgy is selymes szőre a Balaton vizétől még
bársonyosabb legyen, de így van.
A
blogon is zajlott az élet, valamilyen formában pedig Morgan is sokszor
említésre került. Például arra a körkérdésre, hogy „Mik voltak az elmúlt 10
évben azok a dolgok, élmények, amik igazán tetszettek vagy éppen
megkönnyítették az életed? Írj egy toplistát az abszolút kedvenceiddel, bármi
legyen is az (személy, állat, növény, könyv, film, kaja, hely… stb)” „meglepő”
módon az első helyen Morgan szerepelt (ezer dolog miatt)
Közben
Morgan gyógyszereket szedett. Na, semmi komoly, Milgamma-t (lényegében B
vitamin), Cavintont, és néha, ha valami szükségessé tette, antibiotikumot.
Eddig nem volt ezzel semmi gond, gyógyszerek maci sajtba, sajt Morgan szájába
be, és annyi. De Morgan vagy már unja a maci sajtot, vagy csak simán kiérzi
belőle a gyógyszert, mindenesetre ott hagyja. Kisfiam keménykedik, hogy majd Ő
beadja, lenyeleti vele, nem kell itt a körítés. Kutya torkára gyógyszer letol,
szája összefog, orrát megnyalja, gyógyszer (elvileg) lent van. Vagy mégsem. Az
antibiotikum percekkel később a gyerek papucsából, a lábujja alól kerül elő.
Morgan, a nagy varázsló, ezt hogy csinálta?
Októberben
Morgan sántikálni kezdett. Aztán újra lelkesen vette a lépcsőket, fürgén
szaladgált a parkban a nedves nyomokon. Sejtettem én, hogy ez amolyan korral
járó dolog lehet, mivel egyébként nem foglalkozott a lábával, de a közelgő
kirándulás előtt mégis csak megmutattam Csaba dokinak. A doktor a maga
erőteljes, de szeretetteljes és óvatos módján megvizsgálta mind a négy
futóművet. Morgan már a kiszállásnál rájött, hogy hova jöttünk, s bár igazán
kellemetlen élmény nem fűzte a helyhez, mégis úgy döntött, hogy ő inkább a
kocsiban várakozna. Így aztán elég vicces jelenet volt, ahogy én odakintről
húztam, párom bentről tolta, miközben őkelme négy lába mintha a padlóhoz nőtt
volna. De csak kivarázsoltuk a kocsiból. Odabent aztán teljesen elfelejtette,
hogy ő tulajdonképpen nem is akart bejönni. Lelkesen szaladgált, szaglászott,
amíg mi megbeszéltük a problémát, amit momentán be sem tudtunk mutatni. A doki
hívására odaszaladt, leült, majd jószándéka jeleként azonnal adott egy pacsit.
És itt meg is kezdődött az alapos, masszírozással is felérő vizsgálat.
Befejezésül előadtak egy muris tornamutatványt, melynek keretében Morgan
tulajdonképpen „kézen állt.” A diagnózis pedig: az öregségen kívül nincs semmi
baja. (Azért ezt jó hallani!) A frontok persze nála is éreztetik a hatásukat.
Ezért aztán kaptunk ugyan gyógyszert, de csak akkor kell szednie, ha ismét
sántítani kezdene. Őrség jövünk!
A
tavaszi ijedelem után nem is sejtettük, milyen szép kirándulás vár még ránk az
őszi, októberi Őrségben. Igaz, olyan sokat nem gyalogoltunk, de ez az időjárás
kiszámíthatatlansága miatt volt inkább. Ahol lehetett megálltunk, kiszálltunk
és együtt derítette fel velünk a környéket. Az igazi ”erőpróbát” szállásunk
laminált padlója jelentette, amin műkorcsolya-bajnokokat megszégyenítő
technikával igyekezett egyensúlyozni. Csoszogva kopogott, de szerencsére
leginkább aludt; még az ugatásról is megfeledkezett. De komolyra véve a szót,
Morgannal minden probléma nélkül lehetett még mindig kirándulni, idegen helyen
aludni. Neki minden mindegy volt, csak velünk lehessen.
Kutyát
tartani jó! Meg éjjel a kertben bóklászni is. Morgan csak tudja. Egy csendes
reggelen, szemerkélő esőben indultunk a parkba. Kicsit későn ugyan, de azért
sikerült más kutyásokkal is összefutni. És … verekedtünk! De nem mi kezdtük! És
a másik … egy golden. 13 éves golden vs. 14 éves golden. Eszem megáll! A
szerencse csak az volt, hogy Morgan ma már tudomásul veszi a leszorítást, a
másik kutyát pedig nem egy tacskó nevelte, így aztán nem volt vérre menő
küzdelem. Szegény gazdát még én vigasztaltam, hogy egy évvel ezelőtt még mi is
elkerültük a parkot, talán előbb-utóbb az ő kutyája is megkomolyodik.
Egy
ragyogó napsütéses vasárnap reggelen még novemberben is élmény a
kutyasétáltatás. Főleg egy mindjárt 14 évessel, aki már nem akar végigrángatni
a kerületen, hanem komótosan megszaglászik mindent, van, amihez még vissza is
térünk. Igen, mind a ketten, mert valami számomra érthetetlen oknál fogva,
Morgan mindig oda megy vissza szaglászni, ahol éppen kocsival állnak ki, vagy a
háziak éppen távozni szeretnének a kiskapun. Mutatni kell tehát, hogy készek
vagyunk a lábát emelgető kutyát még a kellő pillanatban továbblendíteni. De nem
is erről akartam írni, csak ez a kutya valahogy mindig elviszi az írás fonalát. Szóval, vasárnap reggel. Sok helyen nyitott ablakok. És az egész utcát
húsleves illat lengi be. Innen is, onnan is kilibben egy finom illatfelhő.
Hazatérünk, és a lépcsőházban már a saját levesünk illata fogad, mert reggel 7
óra óta ott gyöngyözik csendesen ő is. (Morgan nagy örömére, aki a levest is,
de főképpen a benne puhuló marhahúst szereti)
Egy
másik reggeli sétán az alacsonyan gomolygó sűrű ködben borús gondolatok
forognak a fejemben. Morgan még élvezi is ezt a puhán elterülő tejfölszerű
valamit, hol itt bukkan elő, hol egészen váratlanul teljesen más irányból. Én
meg sasszemmel igyekszem követni a váltásait. Közben nem értem… nem értem, hogy
a tv-ben naturálisan illusztrált vonatbalesetek mindenkori részvevői hova a
búbánatos francba néznek, főleg, amikor nem működik a fénysorompó? Miért nem
működik a vészcsengő mindenkiben, aki egy ilyen veszélyes kereszteződéshez ér?
Nem inti óvatosságra az orra előtt gomolygó köd? Ennyire nem érdekel bennünket
a saját tyúkszaros életünk? Engem még az is érdekel, hogy esetleg egy másik
kutya bukkan fel a ködben, mást meg az a soktonnás monstrum sem?
Morgan mellesleg, a sokévi önkéntes száműzetés
után rettentően élvezi a parkot és benne a szőrös sporttársakat. Winston mellé
pedig már Zeuszt is örökbe fogadta. Minő meglepetés, szintén angol buldog.
Otthon pedig végre megszáradt a frissen mosott ágytakaró. Morgan, ne máááássssz
fel az ágyra! Késő.
A
karácsonyi készülődésből persze Morgan sem maradhat ki. A fán már ragyognak az
égők, csillognak a díszek, csomagok a fa alatt. És még valaki… Morgan, aki már
alig várja az ajándékosztást. Hogy le ne maradjon, nemes egyszerűséggel
befekszik a csomagok mellé, a fa alá
Szilveszter
hajnalban kissé nyúzott vagyok. Miután éjjel kettőkor sikerült megbeszélnem
Morgannal, hogy lehetetlen időpontban akar lemenni a kertbe, végre alhatnék. De
nem, kisfiam kérésére (életemben először) spenótos rakott palacsintát készítek.
Korán kell kezdeni, hiszen le is kell még hűteni a borkorcsolyát. Amúgy a
hangulat jó, Morgan vígan alszik a hangfal előtt, ahonnan pedig vidáman szólnak
kedvenc dalaim.
Éjszaka aztán teljes nyugalom. Ez is jó egy öreg
kutyában. Mármint, hogy süket, mint az ágyú. Így aztán nincs izgalom, rettegés
a durrogtatástól. Béke van, nyugalom. A környékbeli kutyák versenyt ugatnak a
petárdákkal, Morgan pedig békésen szunyókál a fotel mellett.
2010.
január 10-én Morgan betöltötte a 14. életévét. Nem tudom, hogy ez emberi
mértékkel számolva 98 vagy 105, mert egyesek azt mondják, hogy az első év
duplán számít. Morgan mindenesetre nem törődik a számokkal, ő szerelmes. Nem
eszik, viszont éjjelente lerángat a kertbe, így aztán én már lassan állva is
tudnék aludni.
Januárban
egyébként Morgan nagy örömére igazi tél lett, sok fehér puha hóval, amiben
igazi öröm henteregni, fürödni, de még sétálni is. Ma már hihetetlennek tűnik,
hogy az év elején ez az öreg kutya hasig érő hóban megmászta a Sas hegy
kaptatóit és fáradhatatlanul rótta a havas utcákat.
Egy
kedves barátunk azt firtatta, hogy egy átlagos jó gyerek esetében milyen
gyerekkori balesetekre lehet számítani? Ha belegondolok, nálunk a fiúknak
valami előre meg lehetett írva, mert apjuknak van a jobb szemöldöke felett egy
sebhelye, valami régi szánkózásból kifolyólag. Nagyfiúnak ugyanott a kisasztal
sarkából kifolyólag, Kiskölöknek ugyanott haver fakockájából kifolyólag. Így
aztán nem is meglepő, hogy a négylábú gyerek is begyűjtött egy ilyen ismertető
jegyet, ugyanott ő is visel egy sebhelyet egy ifjú golden-titán harapásából
kifolyólag.
Márciusban
emlékeztünk meg arról a borzasztó éjszakának az egy éves évfordulójáról, amikor
Morgan agyvérzést kapott. Hihetetlen, hogy mennyire összekapta magát! Aki csak
látja, hitetlenkedve hallgatja a történteket. Ma meg napsütésben bohóckodott a
kölyökkutyákkal a parkban, csendes álmélkodással nézte az agarak és vizsgák
száguldását, aztán boldog „mosollyal” futott a kitárt karomba. Aztán lábam
mellett szuszogott, amíg az élményeket megosztottam blog-társaimmal a neten.
„Gáz
van, de gondolom volt már ilyen.
Nem.
Nem volt még ilyen.” (Argo – Kowalszky meg a Vega)
Morgan
valamit felnyalt, elkapott (vagy más a baj), de elég kellemetlen meglepetésben
volt részem, amikor hazaértem. Nyitom az ajtót, és érzem ám, hogy valami nincs
rendben. Merthogy büdös van, nagyon büdös. (Momentán az összes ajtó-ablak
tárva-nyitva, pedig odakint esik) A konyhában kisebb hányás fogadott, de ez nem
indokolhatta a rettentő szagot. Gyanakodva vizsgáltam végig a lakás összes
termeit, főleg a szőnyegeket, mert Morgannak jó szokása, hogy igazit csak
szőnyegre lehet hányni. Semmi. A lakás legvégén elérem a fürdőszobát, ahonnan a
szag is felerősödik. Hát, igen. Ezen nincs mit szépíteni, szegénykém fosott ottan
egy borzasztót.
Az
ősrobbanás erejéről legyen annyi elég, hogy szép új mosógépem oldalát és a
kádat is sűrű pöttyök tarkították, pedig próbálkozott csórikám a lefolyó
környékén elhelyezni a rettenetet. Tuti, ha tudott volna, felül a klotyóra. Már
a gondolattól odavoltam, hogy ezt most valahogy fel kéne vakarni, fürdőszoba
szőnyeget kimosni. A tett pedig hát, meglehetősen hősies volt. A buszon
hazafelé még az a remény éltetett, hogy a kihagyott reggelit is pótolom majd,
de ez a kérdés most bizonytalan ideig lekerült a napirendről.
Arany
pofám bánatosan nézte küzdelmemet a háborús övezetté nyilvánított fürdőszobában
(a konyhai művelet emellett igazán eltörpült), majd akkurátusan megszaglászta a
tömény ecettel (is) felmosott követ. Őszintén reméltem, hogy ez a szag nem csal
elő belőle újabb ezt meg azt. Most pedig megnyugodva (hogy a nyomok nyomtalanul
eltűntek) szuszog a nagyszoba közepén. Kár volt azt a Kowalszkyt reggel
betenni…
Egy
kutya legyen kölyök, pár hetes apróság, mert ennél édesebb dolog nem sok
létezik. Vagy … legyen idős, komoly, egészséges eb, akivel az élet még soha
olyan kiegyensúlyozott nem volt, mint mostanában. Persze, itt igen fontos az
egészség megléte. Mert sántíthat szegénykém a korral járó ízületi bajok miatt,
arra azért van némi gyógyír. Kicsit süket, sebaj, ezzel nem probléma együtt
élni. De legyen étvágya, kedve a mozgáshoz, a társasághoz. Kedve a sétához,
kedve a bújáshoz. A parkban őszintén megkedvelték a többi kutyások, mert a
végtelenségig nyugodt, barátságos. És jópofa. Sok vidám percet szerez
mindenkinek, ahogy a kicsiket és kölyköket „örökbe fogadja”, játszik, sőt
„szaladgál” velük. Nem tudom, mennyi időt tölthetünk még együtt, de az utolsó
évek olyan szépek, hogy nem cserélném el semmiért. Szóval, el ne kiabáljam,
Morgan köszöni, jól van, csak most a nagy kalandok helyett a csendes
hétköznapokat éljük.
A nyár nem volt kíméletes, frontok jöttek-mentek,
hőség és hirtelen lehűlés, szegény öreg kutya nem győzött alkalmazkodni. De
azért elvolt szép öregesen. Reggelente a telken ment egy ellenőrző kört,
reggelizett, aztán aludt. Nagyjából egész nap. Hol a kertben, hol a szobában,
de leginkább a küszöbön. Ha szükséges volt, lezuhanyoztuk a bundáját. Estefelé
aztán „feltámadt”, és egyszerre több dolgot is akart. Például vacsorázni,
sétálni menni, a kertben megint járőrözni. Lehetőleg egyszerre. Az egyik séta
alkalmával a tópartra is elvetődtünk. Fogd meg, mert bemegy a vízbe! – mondtam
páromnak. Dehogy megy, nem hülye, hogy a hideg vízbe vigye öreg csontjait –
jött a válasz. De akkor már csak a csobbanást lehetett hallani. Kijönni a
nehéz, vizes bundában már nem is tudott egyedül, úgy kellett a nyakörvénél
fogva kisegíteni. Megrázni már nem merte magát, mert lábai nem biztos, hogy
megtartották volna. Így aztán csurogtunk, csöpögtünk hazáig. De a kedve
töretlen maradt, kocogtunk, szaglásztunk … hiszen szép az élet.
A
nyár nagy „újdonsága” volt, hogy néha nem jött fel a hálószobába aludni.
Meredek az a lépcső, igaz. Mit csinál ilyenkor a gazda? Kényelmét feladva
levackol a kanapéra, szegény kutya ne aludjon egyedül odalent. Hálából aztán
a négylábú legközelebb mégiscsak megpróbálkozik a lépcsőzéssel, ami némi
segítséggel sikerül is. Odafönt aztán irány a langyos erkély, majd az éjszaka
közepén némi lefetyelés után az ágy mellé heveredik le, mert így szoktuk meg.
Mi is, ő is.
Azt
gondolná az ember, hogy egy 14 éves kutyáról már sok izgalmasat nem is lehet
írni. Pedig … Szóval, az elmúlt hónapokban a korához méltó nyugalommal
bandukoltunk ki a parkba. Vágyott a kutyatársaságra annak ellenére, hogy a
játékban már nem vett részt. Winstonnal még el-elbohóckodott, de többnyire csak
a nyomok olvasásával töltötte az időt. Este pedig csak egy laza levezető
sétával fárasztotta magát. Aztán egyik napról a másikra úgy döntött, hogy nem
megyünk sétálni. Se reggel, se este! A kertben egy kis bolyongás elég napjában
többször. Már az utca „hírei” sem érdekelték. De a lakásban még nem fásult
bútordarabként hevert. Hol nyugodtan aludt, hol követte a mozgásomat, jött
velem teregetni, aztán a másik szobában lefeküdt a lábam mellé. Néha-néha engem
is meglepve pedig mégis a kapu felé vette az irányt. Ilyenkor megnyugtattuk az
aggódó ismerősöket a parkban vagy csak lenyomoztuk a legfrissebb híreket a
közeli utcákban. Aztán újabb 1-2 hétig önkéntes kerti karantén. Ki érti? Két
hetente kapta az injekcióját, hogy fájós lábai minél kevesebb gondot okozzanak
neki. Hetek, hónapok teltek így el. Jókedvűen, jó étvággyal, de nem túl sok
mozgással. Eleinte ez bizony valaha sportos alakján is meglátszott. A szőnyegen
fekve már-már puha párnához hasonlított, melyben a tollat jól felverték. Persze
igyekeztünk ellenállni a könyörgő barna szemeknek, mert falánk lett, mi
tagadás. Mintha fő öröme a valamikori aktív mozgás után most az evésben
teljesedett volna ki. Eszünkkel tudtuk, hogy minden extra falat többet árt,
mint használ, hiszen megnövekedett súlya még jobban megterheli amúgy is fájós
lábait. De aki nézett már könyörgő kutyaszemekbe, tudja, hogy szinte ellenállhatatlan.
Idővel
ez is változott. Bármennyit evett, súlya már nem gyarapodott, teste a puha,
selymes bunda takarásában látszólag változatlan maradt. Simogatás közben
azonban kis dudorokat érzett a kéz, de mivel ő nem foglalkozott vele, mi sem
vettünk róluk tudomást. Csak a fésülésnél lettünk óvatosabbak.
Aztán
alaposan megijesztett. Egy pénteki délutánon hívom le a kertbe. Próbál
felállni. Nem megy. Lassan tíz perce próbálkozunk közös erővel. Sikertelenül.
Segítő szándékomat ráadásul kaffantásokkal honorálja. Hagyjam békén! Hátsó
lábai nem találnak kapaszkodót a síkos kövezeten, ereje nincs, hogy feltornázza
magát. Én persze azonnal a legrosszabbra gondolok. Telefon az állatorvosnak.
„Hallva”, hogy már végelgyengülésről esik szó, egyszer csak feláll, jelezve,
hogy semmi baj. Nem sokkal később ügyesen letrappol a lépcsőn, ki a kertbe.
Dolgát végzi, barangol egy kicsit. És az Élet megy tovább. Este már a Balatonon
tornázza fel magát az emeletre. Az erkélyen szuszogva alszik, majd másnap
reggel sétára jelentkezik a kapunál. Mert az Élet élni akar!
Elmúlt
a nyár és Morgan még mindig velünk van! Bár rendszeresen kap injekciókat,
mégsem azok tartják életben, hanem a vágya, hogy még velünk maradhasson. –
Ezeket a sorokat 2010. októberében vetettem papírra. Akkor még nem is
sejtettük, hogy nem lesz ez mindig így. Illetve sejtettük, de elhinni nem
tudtuk. Aztán az injekciók egyre rövidebb ideig kezdtek hatni. Amikor
próbáltunk ezzel a gondolattal megbarátkozni, megint összekapta magát, rekordot
döntött, három hét után kellett csak újra szúrni. Aztán változott az idő és
változott ő is. Eleinte kisebb balesetek történtek a lakáson belül, a felállás
már csak segítséggel sikerült, a hám már le sem került róla. De még ebből az
időszakból is ki tudott jönni. Ha sopánkodtunk, egyszerűen felállt, kekszet
kunyerált, az utcára kéredzkedett sétálni. Ő sem, mi sem akartuk tudomásul
venni, hogy a gyorsan múló hetek ellenünk dolgoznak. Hogy örülnünk kell minden
napnak, órának, ami még közösen megadatott nekünk.
A
baj, mint mindig, most is hirtelen tört ránk. A sántítása egyik napról a
másikra felerősödött, felállítani már két ember segítsége kellett. Fektében
annyi ereje nem volt, hogy egyik oldaláról átforduljon a másikra. Érdekes módon
a lépcsőn – segítséggel ugyan, de saját lábán tudott le-fel járni. A kertben
kisebb távokat megtett, de már a dolgát nem volt képest elvégezni, nem volt
annyi ereje, hogy az ehhez szükséges pózt megtartsa. A kertet hó borította, egy
olyan takaró, amit világéletében kedvelt, de persze már nem merte
megkockáztatni, hogy szíve szerint belehenteregjen, hiszen felállni nem lett
volna képes. Éjszakánként vakkangatásait már nem tudtuk értelmezni. Ha
levittük, utána nem nyugodott meg, rövidesen újra kezdte. Sejtettük, hogy most
már a fájdalmaira panaszkodik, hiszen ennyiszer aligha akarta volna a dolgát
végezni. Két nap alatt olyan állapotba került, hogy az állatorvost hívtuk.
Tudtuk, hogy innen már nincs visszaút. Ha sikerül is némi javulást elérni, az
egyrészt csoda lenne, másrészt csak néhány nap haladék. Meg kellett hoznunk azt
a döntést, amit a legjobban szerettünk volna elkerülni. Be kellett lássuk, most
akkor fejezzük ki legjobban a szeretetünket és megbecsülésünket, ha segítünk
neki túljutni ezen a tarthatatlan állapoton.
Az idei évben a Mikulás nálunk szomorúságot hozott. Reggel 8-ra mentünk
az állatorvoshoz. Kapaszkodtunk belé, simogattuk, amíg csendesen el nem aludt.
Megsirattuk őt, mert magával vitt mindannyiunk szívéből egy darabot, ami örökre
csak az övé marad. Olyan társunk volt az elmúlt 15 évben, aki sokkal többet
adott, mint amennyit kapott. Bennünk pedig él a remény, hogy ha van
kutyamennyország, akkor Ő onnan figyel minket, és tudja, hogy örökre megőrizzük
emlékét. Mert utódja lesz biztosan, de pótolni Őt nem fogja senki.
„Virágok
közt Veled lenni, tudom, jó volna kedvesem, Virág sincsen, Te sem vagy már…”
PS.
Sosem gondoltam volna, de van élet azután is, hogy
egy négylábú családtagot elveszít az ember. Persze, az első megtört percekben
esküdözöl, hogy soha többé... elrámolod a játékait, edényeit, pórázát (mert
kidobni persze nincs szíved). Aztán elmész otthonról és amikor hazatérsz,
beléd hasít a fájdalmas hiány. Senki nem szalad eléd boldogan, hogy láthat, és
ettől feltépődik a seb. Az eszed és a szíved vívnak csatát, mert szeretnél egy
kicsit felszabadulni abból a kötöttségből, amit egy háziállat jelent, de
ugyanakkor önző módon akarod, hogy újra fontos legyél valakinek... mindenkinél
fontosabb.
A szerencsés helyzet, ha a párod is úgy áll a
kérdéshez, mint te. Neki is nagyon hiányzik, ráadásul a te szomorúságodat is
orvosolni akarja, mert senkinek sem jó az a komor hangulat, ami megüli a
mindennapokat. Ezért aztán titkon szervezkedik, internetet böngész és
egyszer csak bejelenti, kutyánk lesz!
Te tiltakozol, mert még friss a gyász, hogy is
képzeli, hogy idehoz egy vakarcsot, aki majd befurakszik a nagy előd helyébe.
Aztán beismered, hogy ez az egyetlen ésszerű megoldás, ha nem akarsz holnap is,
jövő héten is arra gondolni az ajtó nyitásakor, hogy jaj, miért nincs már
velünk? És hálás vagy, amiért a döntés terhét levették a válladról. Aztán
elmész a kis vakarcsért és könnybelábadó szemekkel kanalazod fel a porból és
öleled magadhoz, mert egész egyszerűen imádnivaló, egy négy lábon járó,
bársonyos bundájú, csupaszív fájdalomcsillapító, aki végtelen bizalommal bújik
hozzád, hogy új társad legyen. Nem Morgan helyett, hanem utána. De Colin
története már egy másik történet...
Azért annyit megsúgok, hogy bár sosem hittem az
ilyen dolgokban igazán, de ... Colinnak valahogy nem tudtunk olyan flottul
nevet választani, mint nagy elődjének. Az nyilvánvaló volt, hogy Morgan II. nem
lesz belőle. Már hazaértünk, amikor még mindig a klasszikus „Gyere ide,
Takarodj!” névre hallgatott. Aztán olvasgatom a mamája törzskönyvét és mit
látok... Az egyik dédszülője Királytelepi Arany Colin..., aki Morgannak is az
egyik felmenője volt. Volt valami sorsszerű ebben a találkozásban ezzel a kis
kócos szöszkével! A közös ős után természetesen azonnal Colinnak neveztük el,
és azóta is bennünk van az a kis melengető, bizsergető érzés, hogy ha ilyen
nyakatekert módon is, de Morgan velünk maradt még sok sok évig.
4 megjegyzés:
:'( <3
Borítékolva volt, hogy a befejezésnél pityogni fogok... Köszönöm, hogy olvashattam! Colinnal ki tudott alakulni hasonló szoros kötelék köztetek?
Meg kell állapítanom a padlólapunk törtfehérben is jól mutat ;)
Megsirattam én is Morgant!
De azzal a mozdulattal üdvözöltem körünkben Colint!
Öröm, vidámság, néha komolyság volt olvasni a soraidat, de tanulságos, és szívmelengető történetet hoztál nekünk.
Pusza! Köszönöm!
Szia!
Most értelek utol benneteket. A gépem sajnos doktor bácsinál pihen:(. Tegnap és ma pótoltam:)
Igazán örültem, hogy bepillanást nyerhettem Morgan életébe. Nagyon sokat nevettem! Na természetesen nem rajta! Szerintem is igazi csoda minden egyes kutya.:) Sajnos az elválás nem egyszerű dolog, de sajnos ez az élet. További sok kalandot kívánok Colinhoz ( mert szerintem kaland egy kutyával való élet:) )
És annak is örülök, hogy rátaláltam a blogodra. :) Köszönöm, hogy megosztottad velünk ezt a történetet! Kíváncsi vagyok mivel rukkolsz elő:)!
An
Megjegyzés küldése