"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. február 8., péntek

Lakótársak 28.

Sziasztok!
Szerintem lassan, de biztosan keveredünk azért ki a krédóból. Végül is az a cél, hogy ezek ketten boldogan éljenek, amíg ...
Influenza jelentésből annyit, hogy az ápoló személyzetet olyan sikeresen megfertőztem, hogy most nem győzöm ápolni ... remélem, nem ping-pong-meccs

***  

A szeptember a nyár tökéletes folytatása volt. Azok számára, akiknek még volt szabadságuk. Robert szenvedett. Munka rengeteg volt az első pillanattól kezdve és sokszor még a szombat délelőttöt is bent kellett töltse. Néha nem is bánta, mert Emma közelségében egyre gyakrabban támadt fel benne a vágy, hogy ezt a már-már baráti együttélést egy huszáros támadással átfordítsa valami mélyebb és lelazítóbb közelségre. Röviden a túracipője tele volt már a kanapén alvással. 

*
A beszélgetésüket követő vasárnap reggel Robert nem telefonált. Nem. A közeli pékségben bevásárolva beállított Connorhoz és mindannyiukat meghívta reggelire. Mire végeztek, nagyjából kiötlötte, hogyan kérdezzen rá Emmánál a döntésére, de mielőtt megszólalhatott volna, az nemes egyszerűséggel megjelent a csomagjaival, így aztán Connor és Rachel csodálkozó tekintetétől kísérve felcihelődtek és hazamentek. Ő nem kérdezett, Emma nem magyarázott. A lényeg az volt, hogy újra egy ajtó mögött érte őket az este. Robert lovagiasan vállalta a kanapét, Emma pedig magától értetődő természetességgel mászott be a hatalmas franciaágy közepére, és hetek óta először végre igazán mély álomba merült.

A kanapén már messze nem volt olyan vidám az élet. Robert jobb híján a párnákat ölelgette magához és vágyakozva nézte a fürdőszobából a hálóba vonuló mezítlábas szőkeséget, aki volt olyan kacér, hogy ezen alkalmakkor hol kicsit feljebb húzta, hol kicsit lejjebb engedte a testét amúgy is alig takaró törülközőt, miközben feltűzött tincsei a nyakán gyöngyöző vízcseppek körül repkedtek. Kevesebbtől is őrültek meg már férfiak – gondolta Robert kissé rosszkedvűen a nyilvánvaló froclizástól. 

Szerdán  a kórház előtt találkoztak, aztán a nőgyógyászaton Robert az orvos szobájába lépve belecsípett Emma fenekébe, aki ettől egy zerge kecsességével ugrott át a küszöbön. A helyes harmincas doki ugyanis dr. Eve Morrison volt, egy valóban csinos barna orvosnő. Napok óta összeszűkült gyomorral igyekezett nem gondolni arra a felzaklató gondolatra, hogy egy idegen férfi, ráadásul egy jóképű, fiatal férfi fog úgy nyúlni Emmához, ahogy neki egy ideje nem volt joga és lehetősége. Erre kiderült, hogy Emma szándékosan szívatta. 

A vizsgálat eredményeképpen kiderült, hogy a kicsi már éppen 4 hónapos, és ha nem csapta be az ultrahangos készüléket, akkor kislány. Szinte szédültek, amikor a vizsgálóból előkeveredtek. Annyira megfoghatatlan volt a tudat, hogy az érzés még utol sem tudta érni. Még otthon is, a vacsora mellett ülve csak néztek el egymás mellett. Mind a ketten tisztában voltak vele, hogy a dolog innentől hivatalos, hiszen pontos határidőt kaptak, amikortól szülők lesznek, akár felkészültek erre, akár nem. A dolog pikantériájaként, ha minden úgy megy majd, mint a karikacsapás, akkor a kicsinek ráadásul éppen  Valentin napon kellene a világra jönnie.

Eljött hát a pillanat, amikor színt kell majd vallani a családok előtt is. Emma szüleihez viszont Robert hektikus munkabeosztása miatt képtelenek voltak egy hosszú hétvégére elutazni. Ugyanakkor ezt a hírt nem akarták telefonon vagy emailben közölni. Hogy a család képviselve legyen, Connort ünnepélyes keretek között hivatalosan is nagybácsinak minősítették, aztán a lelkére kötötték, hogy el ne szólja magát, ha a hazaiakkal beszél. 

Rob szülei… nos igen, ez egy különleges alkalom volt. Robert amúgy is naponta beugrott az apjához a kórházba, s amíg altatásban volt, gyakran mesélt neki a babáról, a terveiről, az álmairól, a zűrös, zaklatott hétköznapokról. Aztán egy napon Anthony Palmer felébredt és onnantól csak kicsit kényszeredett beszélgetéseket váltottak. Aztán egy este Emma és Robert együtt léptek be a férfi szobájába, aki így fogadta őket:
-Gratulálok gyerekek!
-Mihez is? – nézett rá zavartan a fia.
-Az unokámhoz – kacsintott Emmára a férfi.
-De hát… honnan… ? – dadogott a fiú.
-Nem tudom, de volt egy olyan érzésem, hogy mintha te meséltél volna róla. Nem mostanában persze, hanem amikor még … szóval, amikor azt gondoltad, hogy úgysem hallom. Mindenesetre köszönöm, mert azt hiszem, ez a hír volt az, ami sok mindent helyretett bennem. Ezek után már muszáj volt magamhoz térnem. 

Ettől a naptól fogva a férfi állapota napról napra javult, míg egy csütörtöki napon végre hazatérhetett. Nem lepődött meg különösebben, amikor egy látszólag kirabolt lakás fogadta. Elisabeth elköltözött. Amíg a kórházban volt, a nő egyszer látogatta meg, felhánytorgatta neki a családja ellenszenvét és bizalmatlanságát. Anthony úgy hallgatta, mintha csak egy távoli ismerős beszélne a problémáiról. Szíve mélyén nem lepődött meg azon sem, hogy a gyerek nem az övé. Még talán vállalta is volna, ha a nő társként áll ki mellette a bajban, de az utóbbi időben érezhetően elhidegültek egymástól. Ez tiszta metszés – gondolta egy régi, sebészektől hallott szakkifejezéssel, ahogy szétnézett az üres lakásban.
Edith azonban már másnap megjelent, és egy csendes beszélgetést követően összepakolta a fontosabb dolgait és hívott egy taxit, aztán tíz év után először hazavitte a férjét.

Anthony talán életében először volt olyan figyelmes és egyúttal tapintatos, hogy a feleségével folytatott beszélgetésekből levonja a következtetést, Edith még mit sem sejt az unoka érkezéséről, így aztán ő is megtartotta a titkot.
*
A szokatlanul meleg vénasszonyok nyarán nem hagyták kihasználatlanul a parti ház adta előnyöket. Október elején egy ritka szép, napos szombat reggelen összegyűlt a család és természetesen ott volt a helye Connoréknak is. A fiatalok érkeztek később, és a csengetésre Edith szaladt ajtót nyitni. Elsőnek Connor örökké vigyorgós feje jelent meg az ajtóban, aztán Rachel pirulós bemutatkozása következett, majd Robert hajolt le a mamájához egy puszira és ölelésre. Aztán a háta mögül előhúzta Emmát, akit az anyja megölelt, megszorongatott, aztán zavartan elengedett és kicsit távolabb tolt. Anthony itt töltötte ki neki az első konyakot.

-Robert! – suttogta elhaló hangon Edith, aztán a kajlán, zavartan vihorászó fiára nézett, aki Emma kezéért nyúlt.
-Anya! – mosolyodott el, hogy belekezdjen a mesélésbe, aztán a hang a torkán akadt, ahogy az anyja pofon vágta.
-Hééé, ezt miért kaptam? – simogatta elképedten Robert az arcán égő kéznyomot.
-Szerinted? – sziszegett neki Edith, miközben oda sem nézve felhajtotta a kezébe nyomott pohár tartalmát. Hogy aztán hosszú percekig levegő után kapkodjon. 

Robert gyengéden paskolgatta az édesanyja hátát, miközben a többiek Anthonyhoz társultak a nappaliban, ahol aztán visszafojtott lélegzettel hallgatták a kintről beszűrődő hangokat.
-Fiam! Erre tanítottalak én téged? Bajba keverni egy lányt? Ezért veszett össze veled? Vagy te nem akartad válallni a felelősséget?... Ahogy elnézem, ez már nem is a kezdeti időszak. De hiszen még ő is gyerek... Jaj, Robert! Egy életre tönkretetted magad ezzel a hibával.

-Na, most hagyd itt abba! – hörrent fel a fiú. -Ez nem egy hiba! Oké, nem egészen jó az időzítés, meg igazából nem is terveztük, de akkor sem hiba. És különben, te is tehetsz róla!
-Miről? – hűlt el teljesen az asszony.
-Erről az egészről, mert ha nem szervezitek ide nekem azt a szülinapi bulit, akkor minden máshogy alakult volna.
-Nem drága fiam, ha téged nem a farkad irányít, akkor minden másképp lehetett volna. 

-Anya! Olyan nagy baj, hogy nagymama leszel?
-Micsoda? Dehogyis! Csak... ez annyira váratlan, és annyira korai még... a múltkor még külön voltatok, most meg ez a hír ... kb. mint derült égből a villámcsapás. Emma szülei mit szóltak hozzá?
-Hát, ... ők még nem tudják. – húzta el a száját a fiú.
-Jézusom, Rob! Mikor akarjátok elmondani? A keresztelőjén? És mikor lesz az esküvő?
-Nézd anya, ilyesmikről még nem beszéltünk. Igazából ezen a hétvégén kellett volna hozzájuk utazni, de Max éppen külföldön van, és nem akartuk Emma mamáját egyedül letámadni a hírrel. Talán nem árt, ha van mellette valaki. 

-Apád egyáltalán honnan tud róla? – jutott eszébe Edithnek egy kellemetlen gondolat.
-Ő csak véletlenül. Amikor nem volt magánál beszéltem hozzá, és valahol ezt is szóba hoztam, aztán meglepő módon ez eljutott hozzá.
-És nem árulta el, na majd vele is lesz egy beszédem...
-Ne már, én nem akartam, hogy mástól tudd meg! De most komolyan... ilyen nagy baj? 

-Édes Istenem, dehogy! – simogatta meg Edith a fia arcát. –Ha te örülsz neki, én még annál is jobban, csak tegyétek rendbe a dolgaitokat, mert egy gyereknek kerek családban kell felnőnie.
-Hát, mondjuk, a mienk sem volt egészen az. – morgott Robert csendesen az orra alatt.
-De most megint az, és csak ez számít. – húzta magához a nő ezt a nagy gyereket, aki ezzel a húzásával most már hivatalosan is készült belevágni a felnőtt létbe. –Emma! – kiabált ki a fia hóna alól, és kitárta a karját a pirulva, szája szélét rágva közelítő lány felé. –Gyere ide! Gratulálok nektek, de most aztán csinálj tisztességes pasit a fiamból, ha már nekem nem sikerült azzá nevelnem, oké!? 

Aztán csak álltak összeölelkezve, kicsit szipogva, aztán nagyon vigyorogva, amíg odabentről meg nem hallották Caro vidám hangját.
-Emma! Azonnal gyere és meséld el, a bátyám milyen pasi!? Én imádom, de most egy új szemszögből is meg kell vizsgálnom a kérdést. Pusztán, hogy tudjam, mire kell odafigyelnie egy lánynak, ha úgy érzi, megtalálta az igazit.
Mire Anthony kicsit rekedtes hangja szólalt meg: -Carolyn, neked még ma kinézünk egy apácazárdát.

*
Connor kicsit feszengve leste az óráját. A szülei nemsokára itt lesznek, és a nagy akciójáról Anthonyn kívül még senki nem tud. Amikor Roberték finoman érdeklődtek, hogy mikor látogathatnának haza, hallotta, hogy az apja külföldön van, de tudta azt is, hogy ma utazott volna éppen haza. Ezek után felhívta mindkettőjüket és Vivient is, az apját is New Yorkba hívta. Meglepetés! – idétlenkedett bele a telefonba. Robert, a munkája miatt mostanában nem nagyon tud utazni, de ez a hétvége remek lenne együtt, és így mégis össze lehetne hozni a találkozót. Szerencsére mind a ketten belementek a terveibe. Rachelt figyelte, aki a még mindig fejét csóváló Edith után indult a konyhába és tudta, a bűnsegéd most világosítja majd fel a növekvő létszámról. Hangos csörömpölés adta hírül, hogy a bejelentés megtörtént. A következő pillanatban Edith pulykavörös feje jelent meg a konyhaajtóban.

-Bocsánat, csak levertem valamit. Connor, megtennéd, hogy kijössz segíteni nekem?
Robert már pattant volna, amikor a barátja visszahúzta. -Én vagyok, Connor, ha jól emlékszem.
Robert a vállát rántva mutatott a konyha felé. –Tied a pálya. Akkor mi addig lemegyünk a partra – nyúlt Emma kezéért, de erre több irányból is élénk tiltakozás harsant fel: NEM!
-Mi ez a szavalókórus? – forgatta a szemét a fiú. –Nem világgá megyünk, csak le a partra. A baj már megesett, úgyhogy az ismétlődéstől sem kell tartanotok. – grimaszolt egyet, mire Emma bokán rúgta.
-Fiam, nem mentek sehová. Vacsoravendégeket várunk, és úgy illik, amikor megérkeznek, mindenki itt legyen! – emelte fel a hangját az anyja.

Robert nagyot fújtatva sóhajtott. Vacsoravendégeket. Pazar!  -De ha megjöttek és köszöntem, mint egy jó gyerek, akkor elmehetek végre sétálni a partra a kedvesemmel? – játszotta túl a kérdést.
-Akkor elmehetsz. – egyezett bele az anyja, majd a fia számára hallhatatlanul hozzátette: -ha még lesz mivel. Aztán egy sóhajtás után újra eltűnt a konyhában.
-Na gyere, akkor legalább a csomagjainkat vigyük fel, mielőtt a  kedves vendégek át találnak esni rajtuk. – gúnyolódott tovább Robert és Emmával máris elindultak az emeletre. –Egyáltalán, ki a fene jön? Azt hittem, jó kis családi hétvége lesz. – kiabált felfelé menet, de persze választ nem kapott. Még épp csak ledobták a táskákat és elhúzták a függönyöket odafent, amikor odalentről a csengő hangja hallatszott.

-Hm, ez gyors volt, akkor még akár jól is folytatódhat ez az este. Megyünk? – nézett Emmára, aki még a nagy ágyat nézte és a nyilvánvaló tényt, hogy itt Robert számára nincs kanapé.
-Menj csak előre, nekem még dolgom van odabent – biccentett a fürdőszoba felé, mire a fiú beleegyezően bólintva  kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Odalent már hangos üdvözlésektől zengett a lakás, és Robert fülében vészjóslóan csengett apja érces hangja:
-Vivien, Max! Micsoda meglepetés! A lehető legjobbkor! Hogy fognak örülni a gyerekek!

Bonus:

4 megjegyzés:

Henrieme írta...

Huh! Azt a rohadt!
Robert gatyamadzagot felkötni!

Eszméletlen vagy Jutka!!!!

Névtelen írta...

Szia!
Ó...Ó!! :) Mi lesz most? Nagyon jó lett! Sokat mosolyogtam rajta! Köszönöm!
Remélem hamar kilábaltok a bacikból!
An

csez írta...

Kezdem kedvelni Anthony-t ;) (bár ebben a családban igen könnyen megy a csajoknak a megbocsájtás.... O.o )
Az viszont nekem elképzelhetetlen, hogy egy lány így titkolózna a terhesség kérdésében az anyja előtt, de hát ez se marad már így sokáig ;)
Bírtam az apró humormorzsákat!!! <3
Ápoltadnak jobbulást!
K-P-NÖ

zsorzsi írta...

Nem tudok mit írni ,jó volt !