Velencei olló 9.

A lagúnavárost a nyílt tengertől a  L i d o  hosszú földcsíkja választja el. Ez egyben Velence strandja. Ide vonultak ki 1172 óta minden évben egyszer a velencei előkelőségek gályái és gondolái, amikor is a doge aranygyűrűt dobott a tengerbe,  eljegyezve ezzel Velencét újból és újból az Adriával, fő kereskedelmi útvonalával, a város és a természeti környezet egyesülésének szimbólumaként. „Eljegyzünk téged, ó tenger, igaz és örökké tartó uralmunk nevében” Búvárok versenyeztek a gyűrű megtalálására. Aki sikerrel járt, jutalmat kapott. A rivális hatalmak kigúnyolták a szertartást; a török szultán megjósolta, hogy már nem tart soká, hogy a dózse tökéletesen egyesül a tengerrel, belebukva a vízbe a hajójáról.  La Sensa ünnepét (áldozócsütörtök utáni vasárnap) azóta is évről évre megtartják, amikor újra eljátsszák a tengerrel való házasság ceremóniáját és babérkoszorút dobnak a hullámokba. 

A velenceiek kezdetben a város védelmére használták a tengert, de hamar felismerték, hogy gazdasági erőforrást is jelenthet számukra. Nem csoda hát, hogy ez a szoros kapcsolat „házassággal” végződött. A Lidó már oly sok festőnek szolgált témául, és még több filmrendezőnek kulisszául. A Lido a velenceiek Rózsadombja. Az elit itt él, nyugodt, fás környezetben. A luxusszállodák is itt kaptak helyet. A homokos „beach” igen érdekes, tele van sátrakkal, ezekben pihennek az emberek. A furcsa az, hogy a sátrak három sorban kerültek felverésre, s aki a legbelső soron kap helyet, az nem látja a vizet, legfeljebb a másik sátrának a hátát, mégis kiveszik ezeket is. 

A 19. század végén bekövetkezett fejlődést megelőzően a Lidó nem volt más, mint puszta homokpad, ahová a 19. századi, Velencében tartózkodó romantikus lelkek elvonulhattak a világ zaja elől. Byron és Shelley itt lovagolt és úszott, John és Effie Ruskin a vízparton kószálva kagylókat gyűjtött és rákra vadászott, Browning pedig rajongva írt a „szeretett” Lidóján tett kellemes délutáni sétákról. A Lidón semmi sem velencei, és ha már megszoktuk a csendes, forgalommentes utcákat, akkor itt zavaró lehet a vaporettóból kiszállva autókkal találkozni.  De a látványért, amit Velence a késő esti nyári visszaúton nyújtani tud, mindenképpen érdemes a Lidóra elhajózni. 

„…egy kopár zátony, csupa bucka és örökké futó homok,

rengeteg bogáncs és mindenféle gyomok … egy lakatlan tengerpart …” (Shelley)

Még mielőtt a Lidó divatos lett volna, Shelley, Byron és egyéb utazgató irodalmárok itt leltek csendes menedékre a városi nyüzsgés elől. Byron igazi bajnok volt, a Lido és Rialto közti távot egyedül ő úszta végig egy hősies verseny során. (Shelley kevésbé volt szerencsés. 1822-ben a toszkánai partoknál belefulladt a tengerbe.)

A Lido egy olyan békebeli üdülőhely, mint amilyen Abbázia volt. Megőrzött néhány utcát és palotát egykori hangulatából, így aztán a Lidón is pontosan érezni a régi nagypolgári vagy arisztokrata vendégek számára teremtett légkört, a Hungaria Grand Hotel főhomlokzatával, széles sétálóutcájával. Igaz, a parton már nem azok a vászontetős ülőszékek vannak, amelyek a háború előtti tengerpartokra voltak jellemzőek.

Ez a hosszú földsáv Velence városa és az Adria közé ékelődik, s sem az egyikhez, sem a másikhoz nem tartozik igazán. Legfőbb szerepe, hogy megvédje a várost a dagály ostromától. 

A romantika korában Byron és Shelley vágtatott az üres homokfövenyen. Az 1840-es években aztán a fürdőzés divatja a Lidót sem kímélte, s elhozta ide divatos, nagyúri közönségét. Elsőnek az angolok és a németek érkeztek (mint mindenhova), de az  1880-as évekre a helybeliek is kifeküdtek a napra. A szigeten létesült a világ első strandja. Ruskin fennen háborgott a dohányosok bárdolatlanságán, akiknek tömegei megtöltötték kedvenc gőzöseit. „Az utazóközönség egész álló nap füstöl, és teleköpködi a piazettát, majd egy nyikorgó tákolmánnyal elhurcoltatja magát a Lidóra, ahol csak azért napozik, hogy másnap még több dohányt tömjön magába”. 

Ugyanakkor a Lidó, akárcsak Thomas Mann Velencéje, dekadens hely. Régóta a maradiság védőbástyájának számít, s minden hagyománytisztelete ellenére is világpolgári. Mivel nem versenyezhet Velence ódon műemlékeivel, a gazdagok települtek ide, vagy a pénzes turisták szálltak meg a szigeten. Itt terülnek el a legjobb, Adriára néző strandok tarkabarka kabinjaikkal. És itt sorakoznak Velence legelegánsabb szállodái, köztük a Hotel des Bains. Thomas Mann is megszállt az Edward-korabeli  eklektikus palotában, hogy ihletet merítsen a Halál Velencében megírásához.

A szeptemberi filmfesztivál idején a Lidó visszanyeri századfordulós csillogását. A világ legrégibb filmfesztiválja napjainkban versenyre kel a cannes-ival. A rangos eseményt a fasiszta Olaszország kezdeményezte propagandacélokból, sikere azonban mára feledtette ezt a dicstelen kezdetet.

Csillagok utasa

Hogy először tengeren - már megint

a régi gyerek voltam. Mennyi kincs,

mennyi szépség mindenütt! Rohanó

fény lett a kis velencei hajó

s rajta én a csillagok utasa.

Tulajdonképp sírnivaló, hogy a

Valóság úgy megtisztelt, a hegyek,

az ötlírás jegy, a táj, a kövek

a Márkus téren a talpam alatt,

s hogy a gőzös most énvelem szalad

ki a Lidóra az örök vizen!

Mintha valami szörnyű félelem

űzött volna, hogy mindez nem igaz

és eltűnik, úgy ittam-ettem az

új világot, Alpokat, utcalányt,

tengert, aloét, szobrot, Tiziánt,

összevissza: minden pillanatom

ima volt és újongó fájdalom.

/Szabó Lőrinc: Tücsökzene

Szigetek     

Bármilyen közel is esnek egymáshoz, a lagúna szigetei meglepően különbözőek. Ezek az alacsonyan fekvő szigetek viszontagságos múltra tekintenek vissza egykori kolostoraikkal, lőszerraktáraikkal, tébolydáikkal, veteményeskertjeikkel, lepratelepeikkel és omladozó erődítményeikkel.

 A San Giorgio Maggiore a Szent Márk térrel néz farkasszemet. Ez az egyetlen nagyobb sziget, amelyet nem fertőzött meg az üzleties szellem. Harangtornyából nyílik a legszebb kilátás Velencére. 1993-ban egy tomboló vihar ledöntötte a lanternát megkoronázó angyalt, de a kárt helyreállították. Az eredeti szobrot a templombelsőben állították ki, az időjárás viszontagságaival bronzból készült mása dacol. Valaha a ciprusok szigetének nevezték sűrű ligeteiről. Fenséges kolostora és a Campanilét mintául vevő harangtornya a városkép meghatározó része. Bár 1806-ban a napóleoni megszállás idején a franciák a kolostort is feldúlták, a barátok nem voltak hajlandóak elhagyni hajlékukat. Ekkor fejlesztették fel a kikötőt. A második világháború idején a kolostor egy részét hadianyagraktárnak használták, de ódon falai között napjainkban is bencések laknak. 1800-ban itt választotta meg a pápai konklávé VII. Piust, mialatt Rómában francia csapatok állomásoztak.

M u r a n o   

„Durva pokrócnak számít a velencei helységek között, Ahol az embernek az az érzése, hogy mindjárt záróra, és lecsapják a redőnyt.” – panaszolta róla Jan Morris.

Pedig Murano büszke patinás múltjára és világhírű üvegművességére. Régen a nemesség nyaralóhelyének számított, a 18. században híres volt villáiról, játékbarlangjairól és irodalmi szalonjairól. Igaz, mára sokat veszített varázsából. 

Bár lakói száma egykor elérte a 30 ezret, ma már csak 8 ezren lakják. Talán nincs ember a földön, aki ne tudná, hogy miről híres. Az „Üveg sziget” nevet 1291-ben kapta, amikor az üvegkészítőket és kemencéiket átköltöztették ide a város központjából, tartva a tűzvészektől. Ez volt a fellendülés korszakának kezdete. Az üvegfújók különleges privilégiumokat élveztek, bár fővesztés terhe mellett megtiltották nekik, hogy üzleti titkaikat kivigyék a Köztársaság határain túlra. Ám még ez a fenyegetés sem riasztott vissza néhány kézművest attól, hogy külföldre szökjön, engedve a külföldi nemesek és királyi udvarok által felajánlott gazdag jutalom csábításának. (lásd: M.Fiorato: A muránói üvegfúvó c. könyve) A sziget némi autonómiát is kapott Velencétől, saját rendőrsége és pénzverdéje volt. 

„Corradino tisztában volt vele, hogy az üvegfúvó mestereknek nem csupán a biztonság miatt kellett átköltözniük Muránóra. A velencei üveg a legjobb a világon, azóta az, hogy Konstantinápoly eleste után Itáliában megismerték az üvegfúvás keleti technikáját. A velencei mesterek aztán továbbfejlesztették ezt a technikát, amelyet a maestrók megismertettek inasaikkal, és ezek a titkoök hamarosan monopolhelyzetbe juttatták a Köztársaságot. És a Nagytanács nem akart erről lemondani. Muránó szigete nemcsak otthonává, munkahelyévé vált a mestereknek, de egyben a börtönükké is…. Ha néha-néha egymaestro engedélyt kapott rá, hogy átmenjen Velencébe, biztos lehetett benne, hogy a Tanács ügynökei minden lépését figyelik.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

Miért kezdett egy tengerésznép üveggyártásba anélkül, hogy lett volna nyersanyaga? Felfedeztek a középkorban egy hiánycikket, amelynek gyártása maga lett az aranybánya. A híres szíriai szaracén üvegfúvók (11-12.század) biztosan uralták a távol-keleti kereskedelmet, amikor Velence hozzáfogott az üveggyártáshoz. Később innen látták el egész Európát tükrökkel és finom üvegáruval egészen a 18. századig, míg a cseh kristály el nem hódította Velencétől az elsőséget. 

„Corradino gondolatban köszönetet mondott Angelo Baroviernek, a Maestronak, aki két évszázaddal korábban felfedezte a cristallo üveget, amellyel ő most dolgozott. Azelőtt minden üveg színes volt, még a fehér sem volt tisztán átlátszó, halvány homokszínű volt, vagy homályos, mint a tejüveg. A cristallo szó azonban azt jelentette, hogy a mester tökéletes átlátszóságot, kristályos tisztaságot érhetett el. „ (M.Firotato: A muránói üvegfúvó)

„Mikor a köztársaság elbukott, sorra jelentek meg az újabb műhelyek, összesen úgy 300 működhetett a városban. Ám amikor Velence elveszítette monopolhelyzetét és más népek is kitanulták az üvegfúvás mesterségét, Muránó elvesztette addigi jelentőségét. 1805-ben pedig szétoszlatták az üvegfúvók céhét, a műhelyeket bezárták, a mesterek pedig Európa-szerte szétszóródtak.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

 A „velencei üveg”, „velencei kristály”, „velencei tükör” mind azt hirdeti, hogy Velencében volt már nagyon-nagyon rég az üvegművesség központja. Az üvegolvasztás technológiájának sajátosságai miatt azonban gyakoriak voltak a tűzesetek, ezért inkább kilakoltatták a műhelyeket Murano szigetére. Szegény mesterek nem is hagyhatták el többé a szigetet, nehogy elárulják titkukat másoknak. Viszont cserébe kaptak kiváltságokat. Például lányaik beházasodhattak az előkelő velencei nemesség családjaiba. (De fiaik nem vehettek nőül nemes leányokat.)

„Miután 1291-ben átköltöztették ide az üveggyártást, a mesterek itt éltek és itt is haltak meg. Azzal tartották itt őket, hogy ha megpróbálnak megszökni, az élet6ükkel felelnek érte. És ha valamelyikük mégiscsak volt olyan ostoba, a családjukat börtönbe zárták, vagy legyilkolták, így kényszerítették a szökevényt, hogy térjen vissza a szigetre.” (M.Firotato: A muránói üvegfúvó)

A szigeten járva kihagyhatatlan program az üveggyári látogatás és a bemutató megtekintése. A kemencében melegszik a nyers üveg, a mester villámgyorsan forgatja, fújja, néhány pillanat és egy váza születik a szemünk előtt. Néhány boszorkányosan gyors mozdulattal még fület és mintát biggyesztenek rá. Kész. Nagyon könnyűnek tűnik, de ez ne tévesszen meg senkit. Ezek az emberek gyakorlatilag fél életükön keresztül ezt tanulják.  Itt nincs levelező szak.  Egészen fiatalon kezdik el és hosszú évekig kell gyakorolni, mire valakiből mester lesz. Természetesen ez a szakma is apáról fiúra száll. A gyors mozdulatokra szükség is van, hiszen az üveg gyorsan kihűl és akkor már nem formázható, csak törik. A segéd ebben a pillanatban egy darabka papírt dob a vázára. A papír azonnal meggyullad és hamuvá ég. Azért annyira még nem hűlt ki!   A bemutató után a kijárat felé minden látogató áthalad természetesen az üzleten. Több szobából áll és csak az egyikben vannak kitéve az árak .. a többiben alighanem külön tárgyalás alapját képezik. 

„A londoni tűzvész fellendítette a muránói üveggyártást. Károly, az angol király elhatározta, hogy újjáteremti Londont, és az új épületeket tükrökkel és egyéb üvegtárgyakkal akarta gyönyörűvé varázsolni. Így Corradino és társai egyszerre nagyon sok megrendelést kaptak a hideg, északi városból.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

A muranói üvegről azt tartották, hogy olyan törékeny, hogy egyetlen csepp méreg összetöri. DE halálos fegyverré is válhatott ezáltal. A pengeéles üvegszilánkokat fém foglalatba illesztve, a hírhedt velencei titkosrendőrség, akik a Tízek Tanácsát szolgálták a középkorban, fegyverként használta. Az áldozat húsába hatolva az üveg elpattant és gyakorlatilag észrevehetetlen sebet ejtett, mely idővel kínzó és halálos fekéllyé vált. 

„A penge olyan finoman siklott be a bordái közé, hogy az csak egy dolgot jelenthetett. … Egy hamisítatlan velencei távozás. Egy üvegtőrt használtak élete kioltására – muránói üveget. Valószínűleg egyikét azoknak, amelyeket ő készített. Érezte, ahogy a bérgyilkos a tőrt megcsavarva egy mozdulattal letöri a markolatot. Érzékelte, hogy húsa összezárul, ami után mindössze egy vékony karcolásnyom marad a hátán ott, ahol a finom fegyver behatolt. … A következő pillatban a víz összezárult fölötte, akár a tőr ejtette seb a hátán.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

Aki kíváncsi, az üvegipar termékeit a Museo Vetrario-ban is megtekintheti, amit a Palazzo Giustinianban, Torcello egykori püspökének lakhelyén rendeztek be. Az épület maga is megér egy pillantást. A remek kiállításba több mint 4 ezer üvegkészítmény tartozik, köztük olyan érdekességek, mint egy olasz kertet ábrázoló nagyszabású asztaldísz. Az üvegmúzeum közelében áll Murano másik fő nevezetessége, a 12. századi Santi Maria e Donato bazilika, az egyik legrégebbi az egész lagúnában. Muránót is átszeli egy Canal Grande, ahogy Velencét. Méltóságteljesen kígyózik az omladozó paloták és az ütött-kopott házak között.

A muranói Santi Maria e Donato templomban őrizték Szent Gellért püspök csontjait abban az ezüstkoporsóban, amelyet Nagy Lajos özvegye készíttetett és leánya küldött ide 1400-ban. Majd száz évvel később még említést tesznek róla, majd eltűnt. Szent Gellértnek köszönhetjük, hogy a világon egyedül a magyar olvassa a latin S betűt ’s’ hangnak, noha eredetileg ennek kiejtése ’sz’ volt. Ugyanis a velencei tájszólásban ez így történik. Ezért került az ’sz’ hang jelölésébe ’z’ módosító jel.  

A Santi Maria e Donato a lagúna legrégebbi templomai közé tartozik. Története a 7. századi nagy menekülthullám idejére nyúlik vissza. Akkor a Szent Szűznek ajánlották.  Amikor a szicíliai Szt. Donatus holttestét idehozták, még egy névadó védőszentet is kapott.  A belső tér büszkesége a mintás mozaikpadló egymásba kulcsolódó levélmintájával és allegórikus állatalakjaival.  A mintázat ókori üvegmozaik töredékeket is körbefon, emléket állítva a legjobb helyi kézműves hagyományoknak.

B u r a n o  

A legélettelibb a szigetek közül. Ami azonnal feltűnik, az a valószínűtlenül színes házikók sora. Hemingway tréfás véleménye szerint: „a helyieknek semmi más dolguk, mint hogy hajókat és gyerekeket csináljanak.”  Velence tömérdek műkincse után szinte megkönnyebbülés, hogy a szigeten alig van hivatalos nevezetesség, viszont annál hangulatosabb. Arculatának megőrzését a helyi közösség olyan fontosnak tartja, hogy következetesen visszautasítja a hotelek idetelepítését.  A sziget ferde templomtornya olyan szögben áll, hogy már nagyon megközelíteni se szabad,  nemhogy felmenni rá.

„Közepében mintha kissé gyermeteg színek fröccsentek volna szét, tükörképe szétfolyt a vízben, ezeket a gyászos csatornákat felborult festékes edénnyé változtatva … Harangtornya komikus szögben meghajlik, tele van sűrűn egymás mellé épült  derűs kis házakkal, mint élénk vályogfalu kuszasága a sárban.” (Jan Morris: Velence 1960.)

A sziget lakói mindig is halászattal foglalkoztak és azért festették színesre a házaikat, hogy a hazafelé úton hajózva már messziről lássák, minden rendben van, nem égett le a ház. A sziget még a csipkéiről híres. A legenda szerint egy kalandozó hősbe beleszeretett egy szirén, de a hős hű maradt otthon hagyott szerelméhez és nem viszonozta a hallány érzelmeit. A szirént ez annyira meghatotta, hogy a hajó orránál fodrozódó vizet csipkévé változtatta, ezt a hős hazavitte a szigetre. „A legenda szerint egyszer egy sellő adott egy darab kusza hínárdarabot egy tengerésznek, aki hazavitte kedvesének menyasszonyi fátyolnak. A lány tűjével felhajtogatta a hínár mintáit, így született meg a csipkekészítés.”  

Ez a vidám kis sziget igen kedvelt csinosan kifestett, az olasz fagyi összes színeiben pompázó házai miatt, melyek festőien tükröződnek a csatornák vizében. Kevés ház jelent építészeti látványosságot, de mind nagyon gondozott és a sok málladozó velencei épület után öröm rájuk pillantani. A San Martino templom aggasztóan ferde harangtornya egyike Velence legvészesebben elhajlott tornyainak.  

A közel 4 ezer lakos hagyományosan ma is halászattal és csipkekészítéssel keresi a kenyerét. A Museo del Merletto-ban csipkevarró iskola is van. Az oktatótáblák kinagyítva mutatják be a hagyományos buranói öltéseket, melyek gyakran olyan aprók, hogy szabad szemel nem is láthatóak. „A buranói csipke híres finomságáról, a kézimunkákhoz hasonlóan tűvel és cérnával készül. Pergamenhez erősítik, majd azt eltávolítják, s a csipke mintái enélkül is megmaradnak, mintha varázslat lenne (punti in aria) – pontok a levegőben. Hétféle öltés ismeretes a buranói hagyományban. Egy csapat munkás egy bizonyos öltésre szakosodik, majd kézről-kézre adják a csipkét. A roselline apró csillagformákból áll, a controtagliato nagyobb csigákból, a punto de Venezia vonalas mintákat tartalmaz, a velencei hidakat jelképezve. „ A csipkét sajnos hamar kikezdei az idő, ezért a legtöbb kiállítási darab 19. századi, köztük egy szép menyasszonyi uszály is. A velencei zárdákban a középkor óta vernek csipkét, ám a punto in aria módszer, amelyhez tűt és fonalat használnak, csak a 16. századtól terjedt el. 

Itt még él az a szokás, hogy masnit kötnek az ajtóra, ha kisbaba születik, és az sem ritka, hogy a szieszta idején, mosás után csipkét varr a ház asszonya. A legtöbb ajtó tárva nyitva, így egy szempillantásra részesei lehetünk a buranói hétköznapoknak. 

„Beszédbe elegyedtünk egy idős nénivel, aki éppen dolgozott egy kis csipke pillangón. Mondja, hogy 70 éve foglalkozik a csipke készítésével, mert a családi munkamegosztás úgy néz ki, hogy a fiatal kislányoknak adják a legegyszerűbb varrásokat, míg az ügyesebb családtagok varrják ki a mintázottabbakat. Mutatta, hogy az a pillangó, amit varr éppen, egy kb. 5 cm méretű munka, az hozzávetőleg 5 nap alatt lesz kész. Előbb egy papírra odarajzolja a formát, és úgy fog neki, hogy a papírt hímezgeti, és amikor már a sok tűszúrás miatt a papír elenyészik, akkor kihullik a papírforgács.” 

 T  o r c e l l o  

„Torcellóban a csend, a víz, bent is a sziget belsejében mint talajvíz  mindenütt, a templomhoz vezető út mentében, a gödrökben, kutakban, még a szentélyben is, Mária mozaikja alatt. A templom mögött is a csend, ismeretlen, apró madarak; a szedres.  Város volt itt valamikor, belőle ennyi egyelőre azért még megmaradt. A torcellói mozaik, amelyről annyit álmodoztunk odahaza, Pesten, holdas éjszakákon, hogy ha egyszer láthatnánk, s most itt vagyunk valóban. Egyetlen pillanat a nagy időben, amely azonban bennünk örökre megmaradt. Álltunk kézen fogva Fannyval, fölnéztünk Máriára, tényleg csak emlék, de egész életünkben, elég nagy zűrökön át összetartott.”  

Torcello valószínűleg a legelső terület volt a lagúnában, ahol az 5-6. század folyamán kolóniák létesültek, talán 20 ezer főnyi lakossággal is, akik gyapjúval és sóval kereskedtek. De ezután kettős katasztrófa sújtotta. Csatornái eliszaposodtak, majd a mocsaras területeken elterjedt a malária, így hamarosan lakhatatlanná vált. Lakói végül elhagyták és a környező szigetekre menekültek. A hasznosítható építőanyagokat is elhordták, így aztán nem maradt más a dicső múltból, csak egy pár történelmi emlék egy múzeumban, néhány étterem és ajándékárus.  Torcellót Burano felől közelíthetjük meg hajóval. 

A kikötőhelytől kövessük a csatornamenti ösvényt a korlát nélküli Ördög-hídig (Ponte del Diavolo). Továbbhaladva eljutunk Velence 639-ben alapított első katedrálisáig, a Santa Maria dell’Assunta magasba nyúló harangtornyáig.  Mellette áll az oszlopcsarnokos Santa Fosca templom, mely építészetileg az egyik legérdekesebb egész Velencében. 1100 körül épült, egyszerű, görög kereszt formájú belső tere van. De a fő látványosság persze a katedrális.  Jelenleg mindössze vagy ötvenen laknak itt állandóan.

George Sand az 1830-as években látogatott ide, s megragadta a hely hangulata: „Torcello egy szeletnyi visszahódított vadon. A fűzfa  és hibiszkuszligeteket sós vízű patakok szelik át, a csörgőréce és viharmadár hajléka ez.”

Ruskin pedig így írt róla: „Ez a vad tengeri mocsár a hamuszürke haragos árnyalataiban pompázik… meleg napnyugtákon úrrá lesz rajtunk e tágas és tiszta terek melankóliája, amely lapos gyászával a szemhatárig ér, és nyomasztó bánattal tölti el a szemlélőt.”

A velencei lagúnán hajózva Torcello felé, az „út” klasszikus facölöpökkel jelölve. Jobbról-balról nádasok, vízimadarak, a cölöpökön sirályok. A szigeten manapság talán 27 család él, pedig egykor Velencével vetekedett ez a hely, igaz, ez már igen régen volt. Betörtek a barbárok meg a malária, így sokan elhagyták a szigetet. Attila hunjaival is betört a szigetre és ennek emlékét őrzi egy fehér kőből készült trónszék a templom előtt. Nincs elzárva, bárki beleülhet és fotóztathatja magát. Talán ez is jelzi, mennyire valószínű az eredete. 

A Santa Maria Assunta Katedrálissal szemben van egy ház, csupasz indák futják körbe, az ajtó előtt egy régi szobor... ha közelebb megy a kíváncsi látogató és benéz a kerítésen, fantasztikus látványban lehet része. Rengeteg régi mohos szobor sorakozik odabent. A templom – nagyon régi, de szépen fel van újítva. Hatalmas mozaikok borítják a falat és a szószék… valójában egy trónus. Szinte érezni a hely történelmi levegőjét. . A sziget lakója volt mellesleg Hemingway is, még megvan a háza is a kikötőtől nem messze.

„Ó, lagúnák, Velence halotti maszkjai, Torcello, Murano, Burano messzesége, milyen kór gyötör titeket ma is? Miféle csatákról álmodtok hánykódva magatokban? A hétköznapok nehéz ünnepek. (Galla Ágnes: Velence 4.)        

A kikötőtől a csatorna mellett húzódó gyalogút vezet az Ördög hídja mellett tovább a Santa Fosca-hoz. A görögök építették egy szent ereklyéinek őrzésére. A román kori és bizánci elemek harmonikus példája. A bazilika a 11. században épült, egy időben a muranói Santi Maria e Donatoval, ezért nem meglepő, hogy ugyanolyan minták díszítik a homlokzatot. Oszlopcsarnok köti össze a Santa Maria dell’ Assuntával. A katedrális a lagúna legrégebbi műemléke, amely 639-ben létesült püspöki székhelyként. Eredeti a 7. századi oltár és a mozaikok többsége is a 7. századból való.

Giudecca  

A szegény Giudecca a Dorsoduro kerülethez tartozik, míg a tőle keskeny csatornával elválasztott San Giorgio di Maggiore a gazdag San Marco kerülethez.

A szigetet eredetileg halszálka, azaz spina longa alakjáról nevezték el. Nem világos, hogy a Giudecca név honnan származik: talán azzal kapcsolatos az eredete, hogy annak idején zsidók (giudei) telepedtek le itt. Egy másik értelmezés szerint az elítéltek jelentésű velencei zudegá (olaszul giudicati) szóból ered, mert régebben itt kaptak földet a száműzetésre ítélt előkelő velenceiek.  Mielőtt a város gazdagjai villákat építettek Velence környékén, ezen a szigeten voltak kertjeik és nyári házaik. Később mesteremberek és munkások telepedtek le a szigeten, és a Giudecca lassanként a szegényebb velenceiek lakónegyede lett. Kertsziget néven is ismert, mely a Szent Márk térrel majdnem szemben terül el. 

A több mint 2 km hosszú szigetet széles, mély csatorna, a Canale Vigano választja el Velencétől. Eredetileg halászok és fölművelők lakták, később azonban szerzetesi közösségek és jótékonysági egyletek is megtelepedtek itt. Ez a tény a 13-14. századtól kezdve igencsak fellendítette a talajjavítási munkákat és a terület városiasítását. A Giudecca távolsága a várostól megmagyarázza azt is, hogy a 13. századtól miért itt végezték a szennyező tevékenységeket, például a bőrcserzést. 

 „Egy kert. Egy kis eldugott szöglet. Amiről először azt hiszed, hogy valamelyik házhoz, esetleg szállodához tartozik, aztán a hídon átsétálva látod, hogy be is lehet menni, le is lehet ülni, meg lehet szagolgatni a bódító mirtuszt. Évszázados márványtöredéken ülsz, közben pedig nézel ki az „útra”,az állandó imbolygás már része testednek, lelkednek, amikor szilárd talajon állsz/jársz, akkor is úgy érzed, mintha ringatnának, ringatnak a hajók, a víz látványa, a ferde falú háza… ringat Velence (Alessia) 

A középkorban a rejtőzködés helye volt, a száműzetésben élő zsidók költöztek ide, hogy új életet kezdjenek, majd a 19. században sörfőzdék alakultak, ma pedig itt található a világ legfényűzőbb hoteljeinek egyike, a Cipriani. 

 

A 19. századtól az 1950-es évekig a sziget iparnegyeddé alakult át. De ahogy terjeszkedett az ipari övezet a szárazföldön, úgy szorult háttérbe a sziget termelése. A Giudecca lassan elhagyatott senki földjévé vált.

Ekkor azonban ideköltözött egy rocksztár, a maga sajátosan összeállított Warhol-, Damien Hurst- és muránói üveggyűjteményével, és minden megváltozott. (Palazzo Minelli „Casa dei Tre Oci”) Az itteniek Elton Johnnak tulajdonítják, hogy újra életre keltette a szigetet. Tény, hogy a popoláre, a munkásnegyed újjászületett, a sziget legjelentősebb épületeinek restaurálása megkezdődött. Az elhagyatott padlástereket művészek vásárolják meg, s a régi malmok, bútorgyárak fokozatosan divatos lakótömbökké alakulnak át.  

Ennek ellenére a szigetet nem érintette a turizmus. A templomokat helyreállították ugyan, de a női börtön máig működik, s a hajóépítő üzemek is működnek. 

                                                                             

Il Redentore – messziről látható a Szent Márk-öböl bármely pontjáról. A Megváltó templomát hálából emelte Velence népe, amiért 1576-ban megszabadította a pestis rémétől.  1575-ben szörnyű pestisjárvány tört ki Velencében. Több mint egy évig tartott és a lakosság több mint fele meghalt. A legnagyobb szegénység idején a szenátus elrendelte, hogy építsenek templomot a Megváltó (Il Redentore) tiszteletére, hálából, amiért megmentette őket. Színhelyül a Giudeccát választották, hogy a templomot jól lehessen látni a nagyobb szigetekről. Emlékeztetni akarták az életben maradt velenceieket, hogy hálával tartoznak Krisztus segítségéért. A terv elkészítésével a kor legjelentősebb velencei építészét, Andrea Palladio-t bízták meg.

Július harmadik vasárnapján még ma is megtartják a Megváltó ünnepét. Előestéje különösen hangulatos, a velenceiek kivilágított csónakokon föl-alá hajókáznak a csatornán, és piknikeznek a fedélzeten. Az, hogy a templom messze volt a fő szigettől, nemcsak jó távlati nézetet kínált, hanem lehetőséget teremtett a hosszú körmenetre is. Évente egyszer a dózse, kísérete és a velencei nép véget nem érő körmenetben vonult az Il Redentore templomhoz, hogy köszönetet mondjon, amiért megmenekült a pestistől. A széles Giudecca csatornán csónakokból épített különleges fahídon jutottak át. 

A vízparton áll a Le Zitelle is. Igazi velencei módra eredetileg apácazárdának szánták, idővel azonban neves zeneiskolává alakult. Jelenleg kongresszusi központ. A szeretetház csinos, ám szegény hajadonok (zitelle) otthonául szolgált, akikre máskülönben az örömlányok szomorú sorsa várt volna. Így azonban jó nevelésben részesültek, s később férjhez mehettek vagy zárdába vonulhattak. 

 

A Hotel Cipriani a sziget keleti csúcsát foglalja el. Az egész lagúnát belátni innen. Jelenleg a világ legdrágább luxusszállóinak egyike. A hotelhez gótikus palota tartozik, s kertjében az azálea, rododendron és leander borította virágágyások tágas úszómedencét vesznek körbe.

A sziget nyugati végében van a Mulino Stucky. Giovanni Stuckyt, a zsarnoki szellemű svájci tulajdonost munkásai 1910-ben meggyilkolták. Több évtizedes elhanyagoltság, sőt egy gyújtogatás után az erődszerű silót, tésztagyárat és malmot 2003-ban megfizethető lakótömbbé, hotellé és kultúrközponttá alakították át.