A régi Velence
Velence hatalmának az alapjait a kereskedelem vetette meg, a
rizs, a kávé, a cukor és a fűszerek velencei közvetítéssel jutottak Európába.
Elég találomra kiválasztani néhány utcanevet és máris megértjük, miben rejlett
ennek a városnak a hajdani ereje. Fűszerkereskedők utcája, Kávébab utca, Bor
utca, Olaj utca, Osztriga utca, Gondola-telep, az Ügyvédek utcája és ami talán
a legérdekesebb, az Orgyilkosok utcája. A káprázatosan szép paloták és
templomok a hajdani nemesek egykori vagyonának csak töredéke. Igaz, nagyon
látványos része.
A lagúnán épült városról kialakított képünkre nagy hatással
voltak a látképfestők néven ismert 18. századi velencei festők munkái.
Francesco Guardi mellett a legjelentősebb velencei látképfestő kétségtelenül
Antonio Canal, ismertebb nevén Canaletto volt.
A pillanat megragadása, a benyomás, hogy a képen ábrázolt
városi élet azon nyomban tovább zajlik, a festményeken szereplő sok-sok
mellékes alaknak köszönhető. Az aprólékosan kidolgozott épületek között
mindenütt felbukkannak az eleven város élet nyomai: egy ács ablaka, egy nyitott
templomajtó, egy félig lezárt kút, egy meglebbenő függöny. De Canaletto képei
sokkal többet nyújtottak Velence élethű képénél. Ezekről tudjuk ma, hogy
mennyit süllyedt a város az elmúlt évszázadok során, hogy mit és hogyan
építettek át.
A velencei kurtizánok
A kurtizánok fellegvára a 16-tól 18. századig a független,
üzleti szellemű Velence volt. Veronica Franco kora egyik leghíresebb kurtizánja
volt, s egyúttal az irodalmi élet ünnepelt alakja. Az érzelmeit megörökítő
levelek és versek intelligens, melegszívű nőnek mutatják, aki nem titkolta,
mennyi fájdalmat és örömet köszönhetett a szerelemnek. A velencei kurtizánok a
18. századig megőrizték hírnevüket Európa-szerte. A korabeli velencei források
szerint az egyszerű prostituáltak is, a kurtizánok is a város gazdasági
életének fontos szereplői voltak. De a „tiszteletre méltó kéjnő” cím csak a
kurtizánoknak járt ki. A kurtizánok a tisztességes társadalomból kiszorultak,
de megmenekültek koruk fenyegető nyomorától. Fiatal, szép nők, ha sikerült
szert tenniük egy vagy több állandó szeretőre, aki gondoskodott lakásukról,
élelmükről és ruhájukról, sőt havi jövedelmet is biztosított nekik, olyan jól,
akár fényűzően élhettek, amilyenre más körülmények között soha nem lett volna
lehetőségük. Annyit kerestek, mint egy magas rangú pap vagy egy ügyes
hajóskapitány, és kétszer annyit, mint egy ügyes kézműves mester. Számos
kurtizán annyi pénzt tudott félretenni, hogy tisztességes hozománnyal mehetett
férjhez. Sokan gyönyörű nők voltak, és elég műveltek ahhoz, hogy gazdag
ügyfeleiket felolvasásokkal, művelt csevegéssel, énekléssel, zenéléssel és
tánccal szórakoztassák. Mindehhez gazdag szexuális tapasztalat és némi vagyon
járult, így akár igen kívánatos menyasszonyjelölteknek számítottak. Rendszerint
mesteremberekhez vagy kereskedőkhöz mentek férjhez. Az ilyen házasságok okoztak
némi botrányt, ami azonban hamar elült és elfogadták őket.
Ám a társadalmi felemelkedés csak az érem egy oldala volt. A
másik a nők kiszolgáltatottsága. Gyakran brutálisan bántalmazták őket, sőt,
előfordult, hogy egy visszautasított szerető gyilkosságra vetemedett. A
kurtizánok védtelenek voltak az előkelőségek – hiszen szolgálataikat csak ők
tudták megfizetni – brutalitásával szemben, hacsak nem élvezték egy másik
szerető oltalmát.
A velencei állam is a velencei gazdasági élet fontos
tényezőjének tekintette őket. Ugyanakkor
elsősorban öltözködésüket szabályozó rendeletekkel igyekezett megkülönböztetni
őket a gazdag polgári vagy nemes hölgyektől. Ez nem feltétlenül megalázásukat
szolgálta, hanem így akarták elkerülni, hogy tájékozatlan idegenek tiszteletre
méltó arisztokrata nőknek tegyenek félreérthetetlen ajánlatot.
A Calle dei Do Mori felől megközelíthető egykori San Matteo
negyed egy azóta lebontott templomról kapta a nevét. A sok kocsma és fogadó
mellett ebben a városrészben összpontosult a prostitúció is. Az első nyilvános
bordélyház Il Casteletto néven nyílt meg.
Velence és a mesterségek …
Az üveg ma olyan olcsó, hogy el sem hinnénk, egykor milyen
értékes volt. A korai évszázadokban a hétköznapi dolgok, mint a homok és a szik
tűzön való átalakítása törékeny és áttetsző anyaggá igazi alkímiának tűnt. A
római időkben az üveggyártás nagyra becsült szakma volt Veneto vidékén. Mikor
az üveggyárakat áthelyezték Muranó szigetére, elkerülendő a tűzvészt a
városban, az üveg már elsőrendű exportcikk volt. Velence monopolhelyzetben volt
az európai tükörgyártásban is évszázadokon át.
„Én egy lettem az üveggel. Valahol Velencében, vagy messze a
tengeren túl, bőröm örökre benne marad egy serleg vagy gyertyatartó
megkeményedett kovájában.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)
A márványpapír szintén velencei jellegzetesség, sok kis
üzlet szakosodott erre a mesterségre a Frari templom környékén és Dorsudoroban.
Az eljárás a Távol-Keletről érkezett Perzsiába és az arab világba. Velencébe
kereskedők révén jutott el, feltehetőleg a 13. században. A papírok kézzel
készülnek, olaj alapú ragasztóanyagok segítségével.
A maszkok készítése a karnevál 1979-es újjáéledése és a
turizmus fellendülése óta virágzó üzlet. Az igazi, kézzel készített mesterművek
hosszú eljárás során agyagból, alabástromgipszből és papírmaséból állnak össze.
Az egyik legnépszerűbb a baljós, kampós csőrű maszk, a „dottore”, amit az orvosok
viseltek a pestis járványok idején.
A tradicionális buranói csipke ritka és roppant drága. Ma
már csak kevés nő hajlandó ezzel rontani a szemét és a boltokban kapható
példányok túlnyomó többségükben a távol-keleti országokban készülnek gépeken.
Velence előkelő helyet foglal el az európai nyomdászat
történetében. Alig két évtizeddel Gutenberg felfedezése után a tízedik európai
nyomda itt létesült, s a velencei nyomtatványok szépségükkel és gondosságukkal
hamarosan nagy hírt szereztek. Az első nagy velencei nyomtatóművész Aldus
Manutius nyomdászdinasztiát alapított. A műhelyükből kikerült könyvek, az ún.
„aldinák” ritka szépségük és figyelmes kritikával megszerkesztett szövegeik
következtében ma is megbecsült kincsei a könyvgyűjtőknek. A könyvnyomtatás
amolyan „melléktermékeként” a velencei bankjegynyomtatás meghatározó szerepet
játszott Európában.
A Karnevál
„Az ember akkor fedi fel magát igazán, ha maszkot ölt.”
(Oscar Wilde)
A romantikus Velence egész évben a nászutasok zarándokhelye.
Az „ötödik évszak”, a farsang azonban már életkorra, nemre és családi állapotra
való tekintet nélkül is idevonzza mindazokat, akik a februári szürkeség helyett
az életörömöt szeretnék választani. Mindenütt zene szól és a pompás jelmezekbe
öltözött emberek a történelmi kulisszák között fantasztikus bálteremmé
változtatják a Szent Márk teret. A Doge
Palota előtti téren, ahol a tiltás előtt a galambok ezreit etették a turisták,
februárban elszabadul a pokol – tombol a karnevál. Velence hat kerületének
összes utcája, terei, színházai és éttermei mind vendéglátókká válnak. Rengeteg
külföldi művész is érkezik a városba. A
világ minden részéről érkezett bohócok szórakoztatják a bálozókat. De a
vidámság sosem válik alpárivá. A karneválnak mindig van valami arisztokratikus
emelkedettsége. Ez persze igazán a különböző palotákban rendezett reneszánsz
bálokon érvényesül igazán, ahova 4-500 euróért lehet bejutni. A szabadban a jelmezes felvonulások gyakran
színpadi előadásokba torkollnak. Éjszakánként pedig tűzijátékban gyönyörködhetnek
a bálozók a Canale Grande vize felett. A hidakon és a tereken minduntalan vidám
jelmezes emberekbe botlik a járókelő. Akik egyáltalán nem bánják, ha
megcsodálják vagy lefotózzák őket. Néha egész családok öltöznek be egymáshoz
illő jelmezekbe. Például a Nap a Holddal és a csillagokkal jelenik meg.
Harlekin bohóc a szerelmével, Colombinával. Casanova pedig a szeretőivel.
Farsangba legvidámabb volt Velence és legvadabbul járta
egykoron,
Táncolt, dalolt a boldogság kegyence larcba, mint valami víg
toron. (G.G.Byron)
A karnevál lényegét a színpompás álarcok adják, amelyek mögé
rejtőzve sokan szívesen bújnak új szerepbe. A maszkok stílszerűen velenceiek és
történelmiek és mind meseszépek. Az álarcok és jelmezek többsége valóságos
műalkotás, és ennek megfelelően persze méregdrágák. Ezért legtöbben kölcsönzőből veszik ki őket,
de vannak, akik maguk készítik, hogy aztán részt vegyenek a nagy
jelmezversenyben. A karnevál a középkor
folyamán egyszer egy évben alkalmat adott arra, hogy mindenki másnak mutassa magát,
mint aki-ami a valóságban, s szabályok nélkül közeledhessen a másik álarcoshoz.
Lázadó hangulatú, zavargásoktól sem mentes időszak volt ez, szabad utat adott a
fantáziának, a szenvedélyeknek, a bujaságnak és a szélhámosságnak is. Talán ezért tiltotta be Napóleon … Egzotikus, messze földről idehozott
vadállatok lepték el a Szent Márk teret, a színházakban kártyabarlangokat
rendeztek be, a férfiak nőnek öltöztek, míg asszonyaik szajhák közé keveredtek.
A társadalmi különbségeket sutba dobták, a résztvevők a szó legszorosabb
értelmében inkognitóban voltak. Az álarc
lehetőséget nyújtott a fegyverviselésre is, anélkül, hogy bárki felismerhette
volna az illetőt, de alkalmas volt a hitelezők előli elrejtőzésre is, ezért a
kaszinók nem engedélyezték a viselését. Aztán persze rendeleteket hoztak a
zabolátlan polgárok megrendszabályozására. Így például 1502-től nem
engedélyezett az álarc és fegyver együttes viselése, a jelmezesek nem
látogathatják a templomokat. Az egyetlen maszk, aminek a hordását majdnem egész
évben engedélyezték, a bauta volt. Ez egy fél-álarc, ami kényelmes is, hiszen a
maszk levétele nélkül bárki ehetett-ihatott kedvére. A bautát kizárólag arisztokraták viselték. 
„A hagyományos tabarro kosztümnek, amely a fehér maszktól
eltekintve tetőtől talpig fekete, el kell rejtenie őt üldözői tekintete elől.
Legalábbis annyi időre, amíg elvégzi utolsó feladatát. A sírásók lapátjára
emlékeztető, kisérteties bauta maszknak rövid orr- és hosszú állrésze van, így
teljesen meg fogja változtatni a hangját, ha esetleg meg kell szólalnia.
Cseppet sem meglepő, hogy nevét a baubauról kapta, a gonosz szörnyről, akivel a
szülők ijesztgetik rossz gyermekeiket. „ (Marina Fiorato: A muránói üvegfúvó)
Egy másik jellegzetes velencei maszk a pestisdoktor. Először
az 1630. évi velencei pestis idején említi egy bizonyos Lancetta nevű patikus,
hogy néhány orvos különös viseletben járja a pestises utcákat, hatalmas
csőrszerű álarcot viselnek, a fejük búbjáig beöltöznek, kesztyűs kezükben
hosszú pálca.
Egy 1790-ből származó lírás szerint: „A mashera-öltözék néha
szürke, de leggyakrabban – szinte mindig – fekete velencei köpenyből áll. A
köpeny selyemből van. A fejre fátyolból és fekete csipkéből egy pici kámzsát
tesznek, ami elfedi az arcot, de a szájat szabadon hagyja. Az egészet kalap
tartja, amelyet fehér tollbokréta díszít. „
Európa több országába eljutottak az itt készült maszkok,
Magyarországra is innen hozatták az álarcokat és ruhákat Mátyás király
korában.
A karnevál szó eredetére két teória alakult ki. A legvalószínűbb,
hogy a karnevál szó a középkori latin „carne levare” szóból ered, melynek
jelentése a „hús elhagyása”. A hús azonban nemcsak a keresztény ünnep
böjtmegelőző jellegére utal, hanem a farsangi eszem-iszomra is. Ilyenkor
ugyanis mindig rengeteg hús fogyott.
A velencei karnevál hivatalosan tíz napig tart, és az utolsó
napja mindig Húshagyókedden van. De a farsang maga Velencében nem Vízkeresztkor
(vagyis január 6-án) veszi kezdetét, mint másutt, hanem már István-napkor, azaz
december 26-án. Ettől fogva volt szabad álarcot viselni egészen Húshagyókeddig.
Utána jöhetett a húsvét előtti negyvennapos böjt. Ahogy a neve is mutatja:
carne vale – ég veled hús. Ez a szokás még a Velencei Köztársaság, a
Serenissima idejére vezethető vissza. A Velencei Karnevál ugyanis évszázados
hagyományokkal rendelkezik. Első írásos emléke 1095-ből való. Fénykorát
Casanova korában érte el. A híres kalandor is élvezte a tarka nyüzsgést,
amelyben anélkül adhatta át magát az élvezeteknek, hogy felismerték volna.
Ebben az időben már a külföldi nemesség is ideözönlött, hogy kimulassa magát a
város utcáin zajló forgatagban, no meg persze a mulatókban, színházakban és
kaszinókban. A szigorú vallásos
hétköznapi életet ez a féktelen örömünnep váltotta fel. Ilyenkor minden
tilalmat feloldottak a karneváli időszak idejére. Kötelező volt az álarc
viselése, amelyet már akkor is papírmaséból készítettek és díszesen festettek,
dekoráltak. Így volt ez egészen 1797-ig, a Köztársaság bukásáig. Utána az
osztrák uralom alatt, majd a társadalmi változások következtében megszakadtak
ezek a hagyományok, és mintha a velenceiek is megfeledkeztek volna róluk.
„A maszk foglya egy arcban van, egy ruhában, egy kalapban
vagy egy formában. A távolság nem a földi messzeségben mérhető, hanem a
csöndben. Fontos szabály, hogy a maszkosoknak nem szabad megszólalniuk. A
maszkot viselő magánya önként vállalt. Csendje a lelke csendje. Lehet
integetni, gesztikulálni, de aki megszegi a szabályt, az elárulja a maszk
mögötti életét is. Kötelező a csend, a Túlvilág pecsétje, hiszen a halottak nem
beszélnek. A maszk, illetve „masca”, lombardul a halott költők lelkét jelenti.
A velencei karnevál valóban a Túlvilág karneválja is. „ (Galla Ágnes)
A karnevált a 70-es évek végén újra bevezették, Velencében,
de álarcok viseléséről ekkor még szó sem volt. Az álarcos karnevált a Velencei
Biennálé találta kis és vezette be óriási mediális hírveréssel, piaci
marketing-technikával 1979-ben. Ez olyan siker lett, hogy ma már a riói után a
velencei a második leghíresebb karnevál a világon. Az elő-karnevál február 6-án
veszi kezdetét, este kilenckor a megnyitó ünnepséggel. Másnap, pontban 12
órakor kezdődik az angyal repülése a Szent Márk téren. Miközben élő zene és konfetti-eső kíséretében
tarka léggömbök szállnak az ég felé, a Szent Márk templom harangtornyából
leszáll az angyal. Az „angyal” különféle formákat ölthet. Korábban egy
papírmasé-galambot húztak le kötélen, majd egy török kötéltáncos sétált át a
tér felett kifeszített kötélen. Később angyalruhába öltözött nők libegtek le.
Majd jöttek a meglepetések. 2006-ban például Coolio, a fekete amerikai rapper
ereszkedett le a Campaniléből. Belőle aztán igazi bukott angyal lett, mikor nem
sokkal később kábítószer-birtoklás miatt dutyiba került. 7-én délután a San Pietro Sestiere Castello
negyedben lovagi játékok, kosztümös történelmi parádé kezdődik, majd egy
szépségversenyen megkoronázzák Velence legszebb hölgyét. A legszebb maszkok versenyének döntőjére
14-én kerül sor. A Húshagyókeddi finálé a karnevál záró eseménye, a hagyományos
koncerttel a Szent Márk téren, amelyet gyakran gyertyákkal kivilágított
csónakok felvonulása kísér.
Húshagyókedd a karnevál utolsó napja és egyben a csúcspontja
is. Az utolsó nap búcsúznak el a Karnevál Hercegétől, és ahogy az első napon
mindent odaadtak neki, ekkor mindent elvesznek tőle. Hogy elűzzék a tél rossz
szellemét, s hogy valójában véget érjen a mulatozás, szimbolikusan megölik a
karnevált. A Karnevál Hercege élt, evett, ivott, de a karnevál végén
kellőképpen elbúcsúztatják: elkísérik utolsó útjára és megsiratják. Az
álarcosok kendőkkel törlik az arcukat, hogy kifejezzék bánatukat. A herceget
még bíróság elé is viszik, s rákennek minden rosszat, ami a városban történt, s
kiszabják rá a büntetést. Ezután a nép a máglyához kíséri. A máglyánál az élő
alak helyet cserél a szalmabábuval, amit aztán a tűzre dobnak. A karnevál
fontos eleme a tűz, amely a megtisztulást jelképezi.
A városvezetés 2009-ben tematikus programokkal készült. Az
alapötlet szerint Velence hat negyedében a hat emberi érzékszerv szerint szerveződtek
a programok. Cannareggioban az ízlelésé volt a főszerep. A programok azonban
nem merültek ki a falatozásban. A kulináris élvezeteken túl a turisták akár
sütő- főzőszenvedélyüknek is hódolhattak különböző rögtönzött
szakácstanfolyamokon. A Castello negyed az érintésé volt. A karnevál ideje
alatt várta a látogatókat a „Karnevál a sötétben” című rendezvény, melynek
alapját a „Párbeszéd a sötétben” című nagysikerű kiállítás adta, amely szerte a
világon vonzotta az érdeklődőket. Lényege, hogy vak idegenvezetők vezetik körbe
a látogatót teljes sötétségben. Így járják be a vendégek a kiállítótermet.
Érdekes és izgalmas tapasztalás ez, hiszen egyszeriben felértékelődik a
különböző érzékek szerepe, különösen az érintésé. Dorsoduro negyedében
elsősorban zenei rendezvények leltek otthonra. San Marco negyede a hatodik
érzéké. Ebben a városrészben az elme, mint hatodik érzékszerv köré
csoportosultak a programok.
A Karnevál elmaradhatatlan elemei a nyitónapon a gyermekek
karneválja a San Marco negyedben és az elmaradhatatlan Feste Delle Marie, ahol
kiválasztják a hét velencei szépséget, majd korhű jelmezekben színes felvonulás
indul. A rendezvénysorozatok legviccesebb eseménye a Drag Queen elnevezésű
verseny, ahol a sárkánykirálynők vicces jelmezekben kelletik magukat és
ruhakölteményeikkel kifigurázzák az ismert hírességeket.
1994 óta minden évben megrendezik a Bálok bálját, a velencei
Dózse Bált. Az esemény kitalálója – egy korábbi hagyomány felélesztője –
Antonia Sautter (maszk- és jelmezkészítő művész), aki több száz embert lát
vendégül a világ minden tájáról. Megfordulnak itt gazdag olajsejkek,
politikusok, neves színészek, felsővezetők. Mindannyian természetesen a
művésznő által megálmodott ruhákban. A XV. századi palazzóban rendezett esemény
felkerült a „100 dolog, amit mindenképpen látnod kell, mielőtt meghalsz”
nemzetközi listájára. Mivel e belépő igen borsos árú, csak nagyon keveseknek
adatik meg, hogy betekintsenek ebbe a különleges világba, ahol úgy tűnik,
mintha megállt volna az idő valahol a 18. század derekán.
„Carnevale. A Dózse-palotában ünnepre készülődnek. A finom,
fehér homlokzat sötét, titkos termeket rejt. Akárcsak az emberek, az épület is
álarcot visel. Színes, rikító ruhákba öltözött alkok kapaszkodnak össze, színes
szalagként ölelve körbe a boltíves folyosót. Fejük felett, mint egy komor
vigyorra húzódott szájban a szürke fogak, két feldíszítetlen oszlop elválik
vidám társaitól. A legenda szerint ez a két oszlop állandóan vörös volt a
bűnözők vérétől, akiket itt akasztottak vagy négyeltek fel. Ám az ünneplők nem
gondolnak ezekre a szörnyűségekre. Velence, a Serenissima ezen a napon cseppet
sem visszafogott.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)
A velencei álarcról – „… domborzatként kell az álarccal
dolgozni, nem szabad csak grafikusan elképzelni az arcot. Nem rajz, hanem
szobrászat az álarckészítés. a gipsznegatívot nem elfolyó péppel töltöttük meg,
hanem egymásra ragasztott papírrétegekkel alakítottuk domborzattá. Az első, a
legkülső réteg beáztatott itatós volt, majd több igen finoman összecsirizelt
selyempapírréteg került rá, hosszában, keresztben, illetve haránt elhelyezett
csíkokból. Miután megszáradt, természetesen az elejére, az arcra is
selyempapírt ragasztottunk. A természetes, lélegző anyagokból készült álarcok
akár több órás bevetést is kibírnak, nem mállanak szét, még csak nem is
deformálódnak. Az az álarc, amelyet viselni kíván a karneválban ugráló, táncoló
ember, csak természetes anyagból készülhet. A papírálarc több rétegű kell
legyen, mert ha nem, akkor az izzadtságtól kilapul, mint a pizza. „
„Köztudomású, ha az
ember magára ölt egy jól sikerült commedia dell’arte álarcot, eluralkodik rajta
a figura. Egyből átváltozik az ember, az egész testére kihat. Ezekben az
álarcokban benne van a szerep maga.”
(Molnár Gyula)
A bőr-álarc - ennél gipszről már szó sincs. Először
csinálnak agyagból egy arc-pozitívot, amit megszárítanak, majd keményfába
vésik. Erre a keményfára ütik szarukalapáccsal lassú, aprólékos munkával a
bőrt. A bőrálarc ára ennek a pepecselésnek megfelelően jó borsos.
„A maszkos a maszkok birodalmában él. Úgy zárja magába a
titkokat, mint a lagúnák a több millió cölöpöt, amelyre a város épült.” (Galla
Ágnes)
„A maszk lelke a tükörből jön elő. Nemcsak Velencében, hanem
más itáliai karneválban is szerepel a tükör szimbóluma. (Galla Ágnes)
És amikor nagy gondolatok találkoznak: Galla Ágnes és Joseph
Brodsky, távol egymástól térben és időben és valahol mégis összekapcsolódva:
“A szállodai tükrök természetüknél fogva lélektelenek, és
még homályosabbak attól, hogy olyan sok mindent láttak. Amit visszatükröznek,
az nem mi vagyunk, nem az identitásunk, hanem az anonimitásunk.” /Joseph
Brodsky/- Alessia
„Bella mascara!” – mondja az olasz. „Szép maszk!” – mondja a
magyar, s a kifejezés nemcsak maskarát jelöl, hanem erkölcsi ítéletet is takar,
hiszen köztudott, hogy az ember jelleme az arcára van írva. Lombardul a maska a
halott költő lelkét jelenti, s talán ezért van, hogy a velencei maszkok
többsége valami időn és téren kívülit sugároz, valami archaikus üzenetet
hordoz, s a turista ösztönösen megérzi a mítosz jelenlétét.
A karneválon minden érzékszervünket csábításnak teszik ki.
Érdemes hát kipróbálni a klasszikus karneváli falatokat, velencei
specialitásokat. A fritelle például egy csicseriborsóból és lisztből készült,
kelt, majd olajban megsütött párnácska. Van édes és sós változata. Kóstolásra
csábít a cicchetti, ami a spanyol tapas távoli rokona – kis kenyérszeletkék
zöldséggel vagy salátával megrakva, rajtuk fűszeres sajtkrémekkel. Vagy ott
vannak a halpástétomok variációi – olivával, kapribogyóval, paradicsommal, a
sült zöldségek, a húspogácsák, polenták és az öntetes szalámis és sonkás
szendvicsek. És ne feledjük a tramezzini-t, ezeket a nyelven szétomló forró
falatkákat, amelyekbe rákhúst és rucola vagy radicchio salátát tesznek.
Grissini- grissotti – „a történet szerint ez a pálcika igazi
velencei találmány, az étel, amelyre kereskedő államunk épült. Hosszú
nemzedékeken keresztül csak szóban adták tovább egymásnak a receptjét, míg a
18. század végén egyszer csak megszakadt a lánc. Aztán 1821-ben Krétán, Velence
egyik bezárt előretolt állásán valaki rengeteget talált belőle, és addig ette,
amíg rájött, hogyan kell elkészíteni.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)
A falatkákhoz ombrát isznak, vagyis egy deci vörös vagy
hűvös fehérbort. Ez nem luxusital, hanem egyszerű, de tisztességes tájbor. Az
ombra azt jelenti, árnyék, és megvan a maga története. Az apuliai borkereskedők
a 19. században a Szent Márk téren árusították a boraikat, és hogy hűvösen
tartsák a hordókat, mindig a harangtorony árnyékát követték a standjukkal.
„Tanultam egy szót: ombre. Azt jelenti: árnyék. De
Velencében jelenti a bort is, mert régen a kereskedők a San Marcon folyamatosan
mozgatták a szekereiket, hogy a nedű állagát megóvandó mindig a Campanile árnyékában legyenek.
Szóval elvileg ha azt mondom: „due ombre” – akkor ki kell hozniuk két pohár
bort. Hát ezt ki kell próbálnom!”
(Alessia)
A Friuli-Venezia Giulia borvidéken könnyű fehérborok és
testes vörösek is készülnek. Sokan tudják, hogy ehhez a tartományhoz tartozik
Tocai. Régóta megy már a huzavona Magyarország és Olaszország között Tocai
miatt. A háború azon tört ki, hogy ki használhatja a Tokaji nevet a nemzetközi
kereskedelemben: a hegyaljaiak vagy az olasz tartomány? Óriási pénz forog
kockán. S a presztízs sem mindegy. Meg a hagyományok. Mi, magyarok már több
fórumon nyertünk a közelmúltban. Az Európai Bíróság elutasító végzésében ismét
nyomatékosította, hogy 2007. április 1-jétől nem használható az olasz borok
megjelölésére a TocaI elnevezés. Korábbi, 2005-ben született ítéletében a bírói
fórum megállapította már, hogy az Európai Közösség és Magyarország között
született bormegállapodás alapján a Tocai megnevezés tilos, és így pl. a Tocai
Italico elnevezés nem tüntethető fel az olaszországi Friuli-Venezia Giulia
tartományban készült borokon. 2007. április 1-től azok a borok sem
forgalmazhatóak a betiltott nevek alatt, amelyek évjárata a döntést megelőző
időszakra esik. A korábban készített borokat az olaszoknak át kell címkézniük.
A tapasztalatok szerint azonban a bírósági döntés ellenére javában forgalmaznak
az olaszok betiltott címkéjű borokat.
A velenceiek hozták divatba az olaszok körében az ismeretlen
fekete szert, amellyel a jelentések szerint a dózse konstantinápolyi követe a
töröknél találkozott először az 1580-as években. Végül 1640-re hódította meg
Itáliát a kávé. Eleinte gyógyszernek tartották. „Azt mondják, képes az embert
ébren tartani”. A koffeinszenvedély lángra lobbant, Velence első kávéháza
1683-ban nyílt meg ott, ahol 1720 óta a Caffe Florian áll.
És amit feltétlenül meg kell kóstolni, ha Velencében jár az
ember – természetesen a híresen könnyű és finom borok mellett – a Spritz: a
velenceiek egyedülálló kedvence a fehérbor, egy korty Bitterrel vagy Aperollal
és ásványvízzel. Vagy a Bellini: friss őszibaracklé Prosecco borral keverve (a
Harry’s bárban dolgozó Cipriani újítása). És ebéd után egy Sgroppino: a
helybeliek citromsörbetből, vodkából és Proseccoból kevert, hét lakat alatt
őrzött titka.
Ünnepek és rendezvények
Velencében egész évben történik valami. A legnépszerűbb
események a karnevál és a szeptemberi filmfesztivál. Noha a lagúnában mintegy
száz regattát, evezősversenyt rendeznek, a legfontosabb a szeptemberi.
Történetesen kultúrtörténeti szempontból is ez a legfontosabb hónap, hiszen a
történelmi regatta mellett ekkorra esik mind a filmfesztivál, mind a művészeti
és az építészeti biennálé. A legtöbb velencei vízi ünnepség gyermekbarát, és
sok esetben van tűzijáték is. Novemberben kezdődik az operaszezon az újonnan
restaurált La Fenicében, s a Nemzetközi Zenei Fesztivál több különböző
helyszíne is megnyitja kapuit. Egész évben rendeznek nagyszerű művészeti
kiállításokat. Gyakori koncerthelyszínek a templomok (pl. La Piéta, Madonne del
Orto, La Salute, Santa Maria Formosa, Santa Maria dei Miracoli).
A város szépsége úgy tűnik örökké való. Mint a szerelem.
Mert mi más lenne Velence, ez a végzetesen vonzó város, mint a szív
dobbanásainak fenséges háttere? Nászutasok serege keresi fel évszázadok óta;
tagadhatatlan romantikája miatt a szerelmesek városaként híresült el. Talán ezért is fordulhatott elő
az a nem is oly régi eset, amikor egy kislány és egy kisfiú – az egyik 12, a
másik 13 éves kiskamasz – megszökött otthonról, a toscanai Grossetóból. Mert
szüleik tiltották románcukat, Velencébe utaztak a zsebpénzükön. Kéz a kézben
andalogtak a szűk utcácskákban, lábukat lógázták a csatornák partján, a hidak
tövében. Az est leszálltával szállás után nézték és rátaláltak a Zecchini
Hotelre. Ott aztán a recepciós gyanút fogott és felhívta a csendőrséget. Csak a
mesében igaz, hogy az igaz szerelem mindent legyőz. A szülőket természetesen
nem hatotta meg a már-már shakespeare-i románc, jöttek és hazavitték a
gyerekeket, messze az első édes-bús vonzalom szép emlékeitől.
A veronai történet velencei megfelelője is
létezik, természetesen. Velencében is volt rivális klán, a Catellani és a
Nicolotti, akik szó szerint háborúban álltak, nézeteltéréseiket vad harcokkal
rendezték a város hídjain. Velence
néhány hídján, például a Ponte dei Pugni-n fehér márvány lábnyomokat láthatunk. Ezek jelölik a rivális családok
között vívott ökölharcok kiindulási pozícióját. Az ellenségeskedés általában
ősszel kezdődött, célja a híd feletti ellenőrzés megszerzése volt. A harcok
szerfelett durvák voltak, sokan végezték a csatornákban, olykor életveszélyes
sérülésekkel vagy holtan. Végül ezeket a korábban jóváhagyott összecsapásokat
betiltották, így a velenceiek versenyösztönét kevésbé veszélyes mederbe
terelték, például csónakversenyekbe.
Pestis és más…
A régi idők egyik legiszonyúbb betegsége, a pestis főként a
középkorban tarolt Európában. Az emberekre is átterjedő állatbetegség
elsősorban a közép-ázsiai sztyeppék lakosságát sújtotta (és sújtja ma is). A
velenceiek és a genovaiak, akiket a fekete-tengeri Kaffa városában megostromolt
egy tatár sereg, nem tudták, hogy mit jelentenek a megfeketedett testek, amiket
a tatárok hajítottak át az erőd falain. Hazatérve egy velencei gálya a
fertőzött fekete patkányokkal és bolháikkal Európába hozta Keletről a fekete
halált. A kikötővárosokból elindult iszonyatos pusztító útjára a fekete halál.
Velencében, melyet elsőnek ért el a betegség, a lakosságnak több mint a fele
áldozatul esett a kórnak.
A középkor rettegett járványa, a Fekete Pestis
kitörésekor a város vezetői 1300-as évek második felében az elszigetelést
választották a védekezés fegyveréül. A történelem során először bevezették a
karantén (olaszul quarantina, vagyis negyven nap) intézményét, melynek
értelmében a városba érkező hajók utasai csak azután léphettek a város területére,
miután negyven napon át várakoztak a kikötőben a hajókon, mint egy mesterséges
szigeten, hogy kiderüljön, nem üti-e fel a fejét közöttük a halálos betegség. A
kormány minden prostituáltat ápolási feladatokra a járványkórházakba rendelt.
Azok a férfiak, akik a halottakat eltemették és holmijukat elégették, általában
az elítéltek közül kerültek ki, akiknek jutalmul kegyelmet ígértek.
A régészek a velencei Lazzaretto szigetén a világ első
járványkórházának maradványait és az ott eltemetett áldozatok tömegsírjait
fedezték fel 2007-ben. A szakértők szerint a Dózse és tanácsadói már a pestis
1348-as megjelenése után azon gondolkodtak, hogy miként lehetne megelőzni a
betegséget. Ennek eredményeként a 15. század elején a viszonylag kis szigeten
épült fel a világ első járványkórháza. Az intézményt 1630-ban zárták be, és a
szigetre egy laktanya épült, majd később kóbor kutyákat őriztek a falai között.
Az 1960-as évektől aztán teljesen elhagyatottá vált. A hatalmas temetőben 1560
ember földi maradványait sikerült azonosítani. Nem volt nehéz elképzelni, hogy
egyeseket a szigeten temettek el, de fogalmunk se volt arról, hogy ennyit –
mondta a kutatás vezetője. Az első sírt akkor találták meg, amikor az egyik
épület újjáépítésénél keletkezett törmeléket akarták eltakarítani. Azóta 240
hasonló sír került elő, és összesen 1560 csontvázat ástak ki, amelyek 4-600
évesek, és a legtöbb kiváló állapotban van. A maradványokból az derült ki, hogy
az átlagos, a köztársaság fénykorában élő velencei viszonylag alacsony, alig
165 centi magas, és igen jóltáplált volt. Egyesek reumával, míg mások
tuberkolózissal és rosszul összeforrt csontjaikkal küszködtek, de többségében
egészségesen éltek.
Egy korábban teljesen példa nélküli temetkezést fedeztek fel
a régészek Velencében. Az egykor élt személy szájába téglát tettek, hogy a
vámpírnak hitt nő ne falatozhasson a többi halottból. A pestisjárvány idején
sokan hittek abban, hogy a női vámpírok voltak felelősek a kór terjesztéséért.
A kutatók szerint ez az elképzelés abból a tünetből születhetett meg, hogy a
pestis áldozatainak sokszor vér folyt a szájából. A közhiedelem szerint a
járványban meghaltak mellé temetett „vámpírok” szomszédjaikból táplálkoztak,
amíg elég erősek nem lettek ahhoz, hogy kimásszanak a föld alól, és újra
megtámadják az élőket. A vámpírok azonosítása a halottak között a sírásók
feladata volt. Ennek során nagyon gondosan vizsgálták meg a tetemeket, és
amelyiket gyanúsnak ítélték, annak téglát tettek a szájába. Jelen esetben ezt
úgy erőltették bele a nő szájába, hogy annak néhány foga is kitörött. A most
talált csontváz Lazzaretto szigetén az 1576-os velencei pestis egyik
tömegsírjából került elő.
Galambok és Velence
Történelmi hagyomány fűződik Velence galambjaihoz, akik
legnagyobb számban mindig is a San Marcón vertek tanyát. A 13. században Krétát ostromló Dandolo
admirálisnak feltűnt, hogy a körülzárt Candiából sok galamb repül a védelmet
támogató genovai flotta irányába. Egyes galambokat elfogtak és a szárnyaik
alatt olyan üzeneteket találtak, melyek megkönnyítették a főváros elfoglalását.
Az emlékül hazahozott galambcsaládok a nép kegyeletes gondozásában békésen
szaporodtak. (Alessia fotója)
Sosem volt titok, hogy a velenceiek többsége ma már utálja a
galambokat. A polgármester egyenesen „repülő patkányoknak” nevezte őket, de számuk
csökkentésére tett javaslatai ellen az állatvédő aktivisták élénken
tiltakoztak. Velencében százhúszezer galamb él (élt). Számuk csökkentését a
következő érvekkel próbálták elfogtatni azokkal, akik szerint Velence
látképéhez a galambok elengedhetetlenül hozzátartoznak: Ha túlszaporodnak,
stresszes állapotba kerülnek, meggyengül az immunrendszerük és paraziták
támadják meg őket, amelyek tüdőgyulladást, chlamydiát, toxoplazmosist okoznak.
És szalmonellafertőzést is, ha emberi szervezetbe kerülnek át. A turisták
szívesen fényképezték őket. Már az is elégedett volt, akinek egy-két galamb
szállt a tenyerére, de volt olyan is, hogy szinte ki sem látszott a galambok
alól. Mivel a galambok Velencében tengernyi élelmet találnak, egész évben
szaporodnak. Ez nem természetes ciklus. Londonban például csak évente egyszer
költenek a galambok. Velencében egész évben küzdeni kell a túlszaporodásuk
ellen. És bár Velence szórakoztatni akarja a turistákat, és ebből a galambok
jelentős részt vállalnak, mégis betiltották a Szent Márk téri árusok
engedélyeit. A városvezetés azzal indokolta döntését, hogy csak a Szent Márk
téren közel negyvenezer galamb várja a turistákat. Óriási kárt okoznak a
történelmi épületek díszeiben, márványhomlokzataikban. Nem beszélve az éves
szinten tonnaszámra keletkező madárürülékről. Az intézkedést a helybéliek is
támogatták, hiszen évente 280 euró körüli összeget kellett a madarak elleni
védekezés címszó alatt megfizetniük. A madáreleség-árusok pedig bármilyen jó
bevételt jelentettek a városnak, a tiltás érvénybe lépett. A szabályok
megszegőit pedig szigorú büntetéssel sújtják.
A turista kérdez…
A süllyedés kérdése mellett jócskán akadnak még kérdések,
amik az ide látogatókat nem hagyják nyugodni. Az egyik ilyen, hogy miért nem
renoválják a málló épületeket? Szigorú rendelkezések vonatkoznak a
homlokzatokra. Renováláskor csak porózus szerkezetű vakolatot szabad
alkalmazni, mivel minden más összefüggő rétegekben válna le a nyirkos, szeles
idő hatására, és veszélyeztetné a járókelőket. A levegő magas nedvesség- és
sótartalma miatt ugyanis a frissen vakolt homlokzatok néhány héten belül
mállani kezdenének.
Előfordul, hogy néhány turista rosszul méri fel a távolságot
a rakpart széle és a várakozó vízitaxi között, és kis híján a vízbe esik. Vajon
milyen mélység fogadná a vízben? Maximum 15 m mély a víz a kotrással
hajózhatóvá tett, és bőrrel bevont cölöpökkel jelzett csatornákban. Persze a
házak közötti kis rio-k nem ilyen mélyek. Egy-egy felújítás kapcsán magunk is
meggyőződhetünk erről a leeresztett csatorna partján állva.
Vajon van-e minden velenceinek hajója? Nyári vasárnapokon
senki sem lepődne meg ezen a kérdésen, amikor a családok evezve, vitorlázva
vágnak át a lagúnán. Sokuknak, persze, munkaeszköze a hajó. Átlagban azonban
csak minden második család rendelkezik saját hajóval.
Hogyan számozzák a házakat? A szemlélő számára bizonyosan
nagyon bonyolultan. A város hat adminisztratív körzetén belül a házszámok az
utcákat követve nőnek, egyszerre mindig csak egy oldalon haladva, a
keresztutcákat és az udvarokat is figyelembe véve. Cannaregioban, a legnagyobb
kerületben a számok egészen 6420-ig terjednek. A postások már hozzászoktak
ehhez a rendszerhez, a látogatók azonban jobb, ha tisztában vannak az utcácska
(calle), a tér (campo) vagy a rakpart (fondamenta) nevével.
1 megjegyzés:
-""
Megjegyzés küldése