"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. március 1., péntek

Velencei olló 12.



Velence és a nagyvilág…
Ha az építészet, festészet és zene világában olyan neveket hallunk, mint Sansovino, Lombardo, Palladio (építészet), Veneziano, Tiziano, Bellini, Tintoretto, Veronese, Tiepolo, Canaletto (festészet), Monteverdi, Vivaldi (zene), szinte azonnal Velence és az ott felhalmozott hihetetlen műkincsrengeteg jut eszünkbe.
A lendületes, nyugtalan mozgásnak, az izgalmas női szépségnek, a férfierőnek és bátorságnak; a szikrázó színek és váratlanul felbukkanó árnyékok meghökkentő játékának; és a tragédiákon átsugárzó, a halálon is győzedelmes életörömnek festője volt Giambattista Tiepolo, a színek és formák legvelenceibb művésze. S ha nem hetven évvel a neki való modell halála után születik, ő festhette volna meg az igazi képmását Antonio Foscarininek.”

A tollforgatókat is megihlette a város. Velence megszámlálhatatlan irodalmi művet inspirált. Dante a Pokol jeleneteit az Arsenale hajógyárában vázolta fel. Petrarca a Riva degli Schiavonin lakott, amikor szerelmes szonettjeit írta. Shakespeare sosem járt itt, korabeli utazók beszámolói alapján mégis A velencei kalmárban olyan életszerűen ábrázolta a 16. századi Rialto mindennapjait, hogy ettől kezdve minden világlátott  író kötelezőnek érezte, hogy szívjon magába egy kis velencei levegőt és hangulatot. Byron, Shelley, Goethe, Proust, Thomas Mann – csak hogy néhányukat említsem. Viszonylag kevés velencei író vált ismertté Olaszországon kívül, de Goldoni neve fennmaradt színházi körökben. Marco Polo és Casanova terjedelmes, de igen eltérő emlékirataik (az egyik keleti utazásokról, míg a másik erotikus csábításokról szól) révén lettek halhatatlanok. 

Itt el nem hangozhat semmi (beleértve ezt az állítást), ami már korábban is el ne hangzott volna” – írja Mary McCarthy 1956-ban megjelent könyvében, és bizony igaza van. Kevés olyan város van még a világon, melynek kapcsán annyi tinta folyt volna el írók, költők, történetírók és tudósok keze nyomán, mint amennyit az Adria északi csücskében emelt városról papírra vetettek az évszázadok. De négyszázötven évvel az amerikai írónő előtt Pietro Casola milánói kanonok is már azt mondta 1494-es velencei utazásakor: „Velencéről annyi mindent mondtak és írtak az idők során, hogy úgy tűnik, semmi nem maradt már, amit elmondhatnék.” 

Mint minden, ami a szemnek vagy léleknek kedves, az érzékenyebbeket alkotásra késztet, Velence sem kerülhette el ezt a sorsot. Írók, költők, festők, szobrászok, zeneszerzők ragadták meg szerszámaikat, hogy a rájuk gyakorolt hatást érzékeltessék. Velencéről mindenkinek van véleménye, még annak is, aki maga sosem járt ott. Ha hihetünk Kantnak, aki szerint „az esztétikai élvezet nem más, mint a képzelet és az értelem szabad játéka”, akkor ennek legideálisabb helyszíne minden bizonnyal Velence. A város valóban állásfoglalásra késztet: az írók és képzőművészek versenyben dicsérik szépségét, vagy a keményebbek dekadenciájáról, műviségéről értekeznek. Ugyanakkor nem elég, hogy állásfoglalásra késztet, de ezt a véleményt, emléket, ihletet, inspirációt majd mindenki meg is akarja osztani.  A várost övező veszélyek mind-mind megihlették az alkotókat. Sorra születnek a víz romboló hatásával kapcsolatos munkák, a megoldást célzó ötletelések.  És a közelmúltban még a tűz szörnyetege is próbára tette a város ragaszkodását az élethez. A híres velencei operaház, a Fenice felgyújtása 1996-ban John Berendtet, a tényfeltáró irodalom egyik kiválóságát buzdította írásra. Velence hulló angyalai c. kötetében egy valóságos bűntény, vétkes felelőtlenség nyomába ered, melynek során csak a jó szerencsének volt köszönhető, hogy nem égett le a fél város. A történet hiteles körülményeinek reprodukálása közben észrevétlenül járjuk be Velence minden zugát, szinte szemünk előtt játszódnak az események, élő városlakókkal ismerkedünk. A könyv egyszerre regény, krimi, kultúrtörténeti kalauz, dokumentumtár, melyben felvonultat számos klasszikus és kortárs művészt, mester, főnemest. Betekintést enged életrajzokba, naplóbejegyzésekbe, egykori nemesi családok negyedik generációs tagjainak beszámolóiba. A könyv egy forgatagos és izgalmas „velencei karnevál”, amelyben senki és semmi nem az, aminek első látásra tűnik. (A tűz 1996. január 29-én, hétfőn, nem sokkal este kilenc előtt kezdett pusztításba.)

Signora Seguso éppen leengedni készült a függönyt, amikor villanásra lett figyelmes. Azt hitte, villámlott. Egy újabb villanás láttán már tudta, tűz van. Ég a Fenice! A színhát homlokzatánál újabb lángok csaptak fel, s megvilágították a füstöt, amelyről Signora Seguso az imént még azt hitte, köd. A Gran Theatro La Fenice, Velence ékessége kétségkívül a világ legszebb, s egyik legjelentősebb operaháza. A közönség kétszáz éve élvezhette a Fenice páratlan akusztikáját, csodálhatta az aranydíszítésű öt páholysort, és mindennek a fantáziadús barokk pompáját. Signor és Signora Seguso minden évadban páholyt bérelt, és az évek múltával egyre előkelőbb helyet kaptak, mígnem a királyi páholy szomszédságába kerültek. Signor Seguso némán nézte szobája ablakából, hogyan futnak végig a lángok a bejárati szárny egész felső szintjén. Tisztában volt vele, hogy a mesés szépségű Fenice abban a pillanatban nem volt más, mint egy óriási halom kiváló minőségű gyújtós. Segusóék házán kívül még számos épület állt a Fenice közelében. A színházat az előtte nyíló kis tér, a Campo San Fantin kivételével minden oldalról régi és éppolyan gyúlékony házak vették körül. Sok közvetlenül mellette állt, mások mindössze egy-két méternyire tőle. A velencei tolvajok megszokott manőverévé vált, hogy tetőtől tetőre ugrálva menekülnek el a tett színhelyéről. Ha a Fenicében felcsapó lángok ugyanígy tudnak szökkenni, meglehetősen nagy részt pusztítottak volna el a városból. Maga a színház sötét volt. Felújítási munkálatok miatt öt hónapra bezárták, s egy hónap múlva nyitotta volna meg kapuit újra a közönség előtt. A hátulsó falánál húzódó csatorna is le volt zárva – üres és száraz volt -, hogy a munkások kikotorhassák  belőle a hordalékot és az iszapot, s negyven év óta először megjavíthassák az oldalfalait.  Az üres csatornában tűzoltócsónakok nem közelíthették meg a Fenice épületét. A velencei tűzoltók úgy dolgoznak, hogy a csatornákból szivattyúzott vizet fecskendezik a tűzre. A városnak nem volt tűzcsaphálózata… Alfio Pini tűzoltóparancsnok addigra meghozta fontos stratégiai döntését: A Fenice odaveszett, a várost kell megmenteni!... A hajnali 3.00-kor kiadott közlemény szerint sikerült végre megfékezni a tüzet. A szertehulló törmelék ellenére nem keletkeztek melléktüzek és senki nem sérült meg súlyosan. A Fenice vastag falai megállították a lángokat, sehová nem terjedt át a tűz, noha az épületen belül minden elhamvadt.  A színház nem pusztította el Velencét, inkább, bizonyos értelemben, öngyilkosságot követett el. ” (Velence hulló angyalai – részlet)

A Velencében történtek az együttérzés áradatát váltották ki. Az operaénekes, Luciano Pavarotti bejelentette, hogy koncertet ad a Fenice újjáépítésének megsegítésére. Plácido Domingo nem akart lemaradni, közölte, hogy ő is koncertet ad, de az övé a Szent Márk-székesegyházban lesz. Pavarotti azzal vágott vissza, hogy ő is énekel a Szent Márk-ban, de ő egyedül. Woody Allen, akinek jazz zenekara nyitotta volna meg a megújult Fenicét egy koncerttel a hónap végén, azzal tréfálkozott egy újságírónak, hogy az operaházat minden bizonnyal egy „zeneértő” gyújtotta fel. „Ha nem akarták, hogy ott fellépjek, elég lett volna szólni.” A velencei prostituáltak gyűjtést rendeztek és egy 1500 dolláros csekket adtak át Cacciari polgármesternek, aki a tűz másnapján már bejelentette, hogy a város két éven belül újjáépíti a Fenicét, mégpedig pontosan olyannak, amilyen volt, nem lesz belőle modern színház. Felelevenítette a régi mondást, Com’era, dow’era (Amilyen volt, ahol volt), ami először abban a kampányban kelt életre, amely a Szent Márk előtti harangtorony, az 1902-ben összeomlott Campanile pontos másának megépítéséért indult. 
A Fenice újjáépítése során olyan régi mesterségek támadhattak fel, amelyek már kihaltak Velencében. Kézművesekre volt szükség, akik aprólékos munkával újra előállították a fa- és kőfaragványokat, a stukkó- és papírmaséformákat, a padlót, a festményeket, a freskókat, akik elvégzik az aranyozást, megszövik a függönyök, a fali és bútorkárpitok anyagát. A Fenice pusztulása tragédia volt, de újjáépítése meghozta a régi mesterségek reneszánszát. 

Sorolhatnánk még hosszan a Velencéről szóló, Velencében játszódó irodalmakat. Egy nagy író, mi több, költő, a Nobel-díjas Joseph Brodsky (Joszif Alekszandrovics Brodszkij), aki tizenhét telet töltött Velencében, rövidke kötetben örökítette meg gondolatait. A Velence vízjele (eredeti címe: Watermark) igazi különlegesség. Szellemes és gondolatébresztő. Brodszky Robert Morgannak ajánlotta művét. Az amerikai festő a költő barátja volt. Brodszky szinte minden érzékszervünkre egyszerre hat: „Szeles éj volt, s még mielőtt retinám bármit is regisztrált volna, mérhetetlen boldogság öntött el, orrlyukaimat megtöltötte az, ami számomra mindig ennek szinonimája volt, a fagyos hínár illata. Mások számára ezt jelenti a frissen kaszált fű vagy széna, megint másoknak a karácsonyfa és a mandarin illata. Nekem a fagyos hínár jelenti ezt, részben már magának a szónak a festői hangzása miatt, részben pedig a jelentésében rejlő apró össze nem illőség, a víz mélyében zajló rejtett dráma miatt.  Egyetemi tanárként nyáron is álmai városába jöhetett volna, de inkább a telet választotta. Nyáron kívülállósága a többi turistával együtt evidens lett volna. Télen viszont esélye lett volna az elvegyülésre. De a város mégsem akarta befogadni, látogatónak tartotta ennyi éven át. „Mert hiába töltöttem, ontottam, öntöttem, költöttem időt, vért, tintát és pénzt itt, még magamnak sem állíthattam meggyőzően, hogy elsajátítottam valamit is a helyi jellegzetes vonásokból, hogy a legcsekélyebb mértékben is velencei lettem.” Halálával megtört a jég, a szigorú szabályokkal temetkező Velence befogadta végrendeletének megfelelően Brodszky-t is. 

A Nobel-díjas, száműzött orosz költő, Joseph Brodsky 55 évesen, szívroham következtében váratlanul elhunyt New Yorkban. Brodsky szenvedélyesen szerette Velencét. Girolamo Marcello gróf palotájában írta utolsó könyvét, a velencei lírai reflexiókat tartalmazó Velencei vízjelet. Brodsky még életében kinyilvánította, hogy szeretné, ha halála után itt helyeznék örök nyugalomra. Marcello tudta, hogy ez nem lesz könnyű. A temetőben, San Michele-szigeten évekkel előbb lefoglaltak minden lehetséges sírhelyet. Köztudomású volt, hogy az újonnan ide temetetteket, még Velence szülötteit is, tíz év elteltével exhumálják, és a lagúna távolabbra eső temetőjében helyezik nyugalomra. Ám egy nem velencei zsidó ateista akár ideiglenes sírba helyezésének engedélyeztetése is számtalan nehézséggel jár. Vannak persze figyelemre méltó kivételek. Igor Sztravinszkij, Szergej Gyagilov és Ezra Pound. Őket az anglikán és a görög-keleti részbe temették, s az engedély örök időkre szól. Volt ok tehát a reményre, hogy Bordskyt is odatemethetik.” (J.Berendt: Velence hulló angyalai)

Néhány szerzőt nem maga Velence érdekelt elsősorban, hanem az ott élők, ami nem ugyanaz. De nem sokan választották ezt a nézőpontot. Jobbára átutazókról szólnak a Velencében játszódó legismertebb regények és filmek: a Halál Velencében, Az Aspern-levelek, a Velence, nyár, szerelem, az Idegenek Velencében, Az olasz meló. (stb.) Ezeknek a történeteknek a főszereplői nem velenceiek, még csak nem is a városban élő külföldiek. Átutazók.  Félig mese, félig idegencsapda” – írta róla Thomas Mann, aki maga is ennek a mesének a csapdájába esett. 

Velence talán az egyetlen példa arra, hogy a költészet ráteheti a kezét egy városra, és foglyul ejtheti. Immár sokadszor mutatkoznak a dolgok a fejük tetején állva ebben a lagúnában, ahol az ellentmondás az úr, és a révedezés mit sem tud a kudarcokról. A lagúna csendre inti a gyakorlatias fitymálást, és polgárjogot ad a megnevezhetetlen szomorúságnak, amely hatalmába kerít csupán csak azért, mert a víz sejtelmesen ring a kőből emelt rakpartok között, és valami illanó van a levegőben, a feledéshez hasonló. A romantika itt már nem fél, hogy divatjamúltnak nézik. Sőt, az ellenségei azok, akik csak szökve tehetik be lábukat Velencébe.” (Octavian Paler)

A város híres-hírhedt lakója volt Ezra Pound, az amerikai modern költészet egyik első alkotója. Olaszországi évei alatt együttműködött Mussolinivel, ezért háborús bűnösként felelősségre vonták Amerikában. Beszámíthatatlannak nyilvánították, ideggyógyintézetbe zárták. 1958-ban Velencébe költözött és ott is halt meg. Élettársa Olga Rudge amerikai zongorista volt, aki élete nagy részét Olaszországban töltötte. 1924-ben ismerkedett meg Pounddal. Velencében Pound igazi remeteként élt az általa Titkos Fészeknek nevezett házban.  Tartotta magát híres némasági fogadalmához. Sosem szólalt meg nyilvánosan. Ezra Pound halála után Olga élete fő céljának tekintette a kedves rehabilitálását. 

Ludovico de Luigi kivételes drámai érzékkel rendelkező, Dali képi világát idéző művész. Kísérteties képein meghökkentő környezetben jelennek meg a jól ismert velencei épületek. Például a nagy kupolás Santa Maria della Salute-templom tengeri olajfúró toronyként magasodik a hullámok fölé, vagy a vízzel borított Szent Márk téren óriási Polaris tengeralattjáró emelkedik fel a mélyből, és tart a székesegyház felé. Velencében nemcsak művészete tette őt ismertté, hanem hóbortjai is. Egy alkalommal lehetősége nyílt arra, hogy egy lovas szobrát felállítsa a Szent Márk téren, ő pedig anélkül, hogy a hatóságokkal előre közölte volna, meghívta az eseményre az olasz parlament egyik hírhedt tagját, Staller Ilonát, akit a pornófilmek kedvelői csak „Cicciolina” néven ismertek. A félmeztelen Cicciolina gondolán érkezett a Szent Márk térre, majd felült a lóra és kijelentette, hogy ő egy élettelen szobron ülő eleven műalkotás. Mentelmi jogának köszönhetően nem indult ellene eljárás közszeméremsértés miatt, de De Luigit perbe fogták. A művész védekezésében közölte, hogy nem számított arra, hogy Cicciolina majd levetkőzik. Mire a bíró megkérdezte: A művésznő előéletének ismeretében nem tudta elképzelni, hogy leveti majd a ruháit? Mire De Luigi így válaszolt: Bírónő, én művész vagyok. Élénk a képzelőerőm. Azt is el tudom képzelni, hogy ön levetkezik itt a bíróságon. De nem számítok rá. A bírónőnek is volt képzelőereje, öt év börtönbüntetésre ítélte volna a művészt, de végül is csak öt hónapot szabott ki, és egy általános amnesztia következtében az is hatályát vesztette.

Caludio Monteverdi – zeneszerző. 1613-tól a velencei Szt.Márk székesegyház zeneigazgatója volt. Velencei működése nyomán az akkori Európa egyik legtekintélyesebb zeneszerzőjének számított. 1630 után, amikor Velence megnyitotta színházait a nagyközönség előtt, Monteverdi három új operát írt. Életében nagy elismerésnek örvendett, de halála után tíz évvel hazájában szinte elfelejtették, kéziratainak javát Velencében francia katonák hordták szét vagy pusztították el. Csak a 19. században „fedezték fel” ismét.

1678-ban Velencében született a „Vörös pap”, a zeneirodalom egyik legnépszerűbb művének, a Négy évszaknak komponistája, Antonio Lucio Vivaldi. Zenélni borbélyból lett hegedűs apja tanította, akivel gyakran léptek fel együtt. 25 évesen pappá szentelték, de törékeny egészsége miatt (valószínűleg asztmás volt) két év múlva felhagyott a misézéssel és egy évvel később az egyházi szolgálatból is kilépett. A hajszínére utaló Prete Rosso ragadványnév élete végéig elkísérte. Élete szegénységben telt, kéziratait kiárusította, majd halála után szétszóródtak. Csak a 20. század elején került vissza a zenei köztudatba. Igaz, hogy műveinek csak töredéke csendült még fel koncerttermekben, s fanyalgók is akadtak: Igor Sztravinszkij például azt találta mondani, hogy „Vivaldi nem száz concertót írt, hanem egyet százszor.” Mindenesetre a műveiből áradó öröm népszerűségének fő titka. Műveit már terápiás célokra is felhasználják. 

Bár, külhonban háborúkba bocsátkozott, Velence a béke és biztonság szigetének tartotta magát, amit lakói számára a sokszólamú egyházi zene és a legnemesebb hangszer, az orgona muzsikája szimbolizált.
Peggy Guggenheim – Velencében kétségtelen, hogy a 20. században vált sokszereplőssé a múzeumi piac, a magángyűjtemények egyre szélesebb palettán mutatkoznak be. Itt mutatkozott be előbb a különc amerikai milliomosnő múzeuma a Canale Grandére néző, félbemaradottságában is lenyűgöző hófehér palotában, majd a Palazzo Grassi, a város vízi főutcájának másik oldalán. Peggy Guggenheim a modern műalkotások gyűjtője volt.

 Peggy Guggenheimet nem fogadták be a velencei társaság tagjai, akik kijelentették, hogy viszolyognak szexuális szabadosságától.„ „Köztudomásúlag szűkmarkú volt. A város halottkísérőjét választotta gondolásának, mivel a férfi alacsonyabb árat kért, mint a többiek. Peggyt láthatóan nem zavarta, hogy gondolása gyászdalokat énekelt szerenádként, s hogy gyakran részeg volt.” „Meglátogattam Peggyt, amikor már halálos beteg volt – mesélte Peter. Elmondta, hogy úgy rendelkezett, hogy a Canal Grande mellett álló palotája kertjébe temessék el kutyáival együtt. Egyébként, mire meghalt, 14 kutyája már a kertben várta. „ (J.Berendt: Velence hulló angyalai)

Thomas Mann: Mario és a varázsló c. művében az 1926-os itáliai útjának élményeit dolgozta fel.
Ez Velence volt, a hízelgő és gyanús szépség – ez a város, amely félig mese, félig idegencsapda, amelynek fülledt levegőjében egykor buján burjánzott föl a művészet, s ahol ringató, kéjes álomba zsongító hangok születtek a muzsikusok lelkéből.

A jól ismert menet volt a lagúnán, el San Marco előtt, föl a nagy csatornán. .. Az utas nézett, nézett és sajgott a szíve. A város levegőjét, tenger és mocsár fülledt szagát, amely elől oly sietve menekült, most mély, enyhén fájdalmas lélegzettel szívta be. Lehetséges, hogy ne tudta, ne érezte volna, mennyire csüggött a lelke mindezeken?...Amit oly nehezen bírt, sőt néha elviselhetetlennek érzett, nyilván az a gondolat volt, hogy Velencét nem fogja látni többé, hogy ez a búcsú mindörökre szól.” (TM: Halál Velencében)

Lord Byron, az európai romantikus költészet egyik legkiemelkedőbb alakja Londonban látta meg a napvilágot. 1816-ban házasságtörési botránya miatt örökre elhagyta Angliát és először Svájcba, majd Velencébe utazott. Olyan különcségei, mint rókákból és majmokból álló állatsereglete vagy az, hogy többször végigúszta a Canale Grandét, hároméves velencei tartózkodása alatt legendás alakká tették az angol romantikus költőt. Velencei ihletésű művei közé tartozik A két Foscari és önéletrajzi művének, a Childe Haroldnak a negyedik éneke. 

Marco Polo Cannaregioban született. Il Milione (Millió úr – amivel feltételezett túlzásaira utalnak) becenevét emlékiratainak megjelenése után kapta, amiben majdnem húsz év fantasztikus kalandjait meséli el, mint a mongol császár, Kublaj kán diplomatája. Szinte senki nem hitt neki, és könyörögtek, tartsa féken vadabb történeteit, hogy méltóságban halhasson meg. Ám Marco Polo ragaszkodott az igazához és állította, hogy még csak alig felét mesélte el a látott csodáknak. (A két kis udvarház, ahol családja élt, Corte Prima del Milion és Corta Seconda del Milion néven ismert) Neki köszönhető, hogy a nyugati világ megismerte a kínai csőtésztát, a mai makarónit, és az ablakredőnyt.  Corradinonak eszébe jutott Marco Polo története – a velencei kereskedő mesélte, hogy az ősi kínai Tang-dinasztia tagjai az ujjlenyomataik alapján azonosították magukat, és ez azóta is fennmaradt Keleten.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

Marco Polo kereskedőcsalád gyermeke volt. Apja és annak két fivére rendszeresen járt keleti országokba. 1271-ben Marco is útrakelt apjával és egyik nagybátyjával. Átkelve a Fekete-tengeren, Perzsián, Tibeten és a Góbi sivatagon végül Pekingbe ért. Pekingben Kublaj kán, Dzsingisz kán unokája uralkodott, az ő udvarában dolgozott Marco tizenhét éven át. A kán meghatalmazottjaként sok országban járt, így Szibériában, Dél-Indiában és Japánban. Visszatért Velencébe, majd a genovaiak fogságába került. Egy évig volt börtönben és itt diktálta le egy fogolytársának nagyszerű útleírásait. Ez volt az első könyv Ázsiáról, amelyet a Nyugat megismert és évszázadokig mérvadó is maradt. Több mint száz évvel később egy fiatal genovai az ő könyve alapján tartotta lehetségesnek, hogy nemcsak Arábiába, hanem Indiába is eljuthat a tengeren. A férfit Kolumbusz Kristófnak hívták.

John Ruskin brit műkritikus aprólékos, határozott véleményű és elfogult szeretetről tanúskodó műve, a Velencei kövek volt az első munka, amely a látogatók figyelmét a képzőművészet helyett a város egyedülálló építészeti örökségére és gótikus stílusára irányította. A könyv nagyrészt egy 1849-es utazás hatására született meg.
Henry James amerikai regényíró 1872 és 1909 között Itáliai órák címmel útinaplót írt, tele Velencére vonatkozó megjegyzésekkel. 

Ernest Hemingway önkéntes mentőautó-sofőrként az I. világháborúban közvetlen tapasztalatokat szerzett Olaszországgal kapcsolatban. A folyón át a fák közé c. írása a Harry’s bárban játszódik.
Charles Dickens, a nagy angol regényíró itáliai utazása során Velencében is eltöltött némi időt, és a város álomszerű jelenetekre ihlette Itáliai képek című művében. 

Giovanni Casanova – ez az elbűvölően romantikus figura egy személyben volt diplomata, tudós, felszentelés előtt álló pap, hazárdjátékos, kalandor, ügyvédbojtár, hegedűművész, nőcsábász, száműzött, milliomos, író és kém. Varázslás vádjával a Doge palota börtönébe zárták, ahonnan hírhedten vakmerő szökéssel szabadult. 

Giuseppe Volpi di Misurata gróf – a Velencei Filmfesztivál megalapítója, Marghera kikötőjének létrehozója. Mussolini pénzügyminisztere.
Velence, mint háttér és mint a történet szerves része egyaránt megihlette a filmeseket is. Néhány példa, messze  a teljesség igénye nélkül:
Egy éj Velencében (fekete-fehér magyar vígjáték, 1934.), Othello, a velencei mór tragédiája (rendező Orson Welles, 1952.), Velence, a hold és te (Dino Risi, 1958.), James Bond: Oroszországból szeretettel (1963.), Halál Velencében (Visconti 1971.), Fellini-Casanova (Fellini 1976.), James Bond – Moonraker (1979.), Szabadlábon Velencében (vígjáték, 1979.), Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag (Steven Spielberg 1989.), Nikita (Luc Besson 1990.), Only You (romantikus vígjáték, 1994.), A velencei kurtizán (1998.), A tehetséges Mr. Ripley (1999.), Lara Croft: Tomb Raider (2001.), Az olasz meló (2003.), A szövetség (2003.), A velencei kalmár (2004.),Chasing liberty (2004.),  Casanova (2005.), James Bond - Casino Royal (2006.), Az utazó (The tourist 2010)…

So e Zo I Ponti – A nagyböjtre eső, nem versenyszerű maratoni futás hidakon és csatornákon vezet át. Kicsik és nagyok egyaránt benevezhetnek.

Zene, zene, zene
A Canal Grande rendszeres esti szerenátáinak is ősi hagyományai vannak, hiszen ez a barcarolák városa. Egyike azoknak, ahol az európai melódia született, és itt, a Canal Grandén évszázadokkal előttünk is gitárok pengése mellett, madrigálok hangjai között siklottak a nobilik és vendégeik gondolái. Itt nyíltak meg az első nyilvános operaházak 300 éve, itt csendültek fel Monteverdi dallamai, ezek között a paloták között zajlott a 18. századi Velence végnélküli maskarás, rokokó farsangja. 

Igaz, e mostani szerenátás estéken érződik a mesterkéltség, az idegennek borravalójára utazó, ötödrangú zenészek izzadságszagú „romantikája”. De ez is régi hagyomány, s ha 200 éve Goethe nem szégyellt elábrándozni rajta, hát, mi se restelljük, ha élvezzük. Van benne giccs, de van benne igazi hangulat-élmény is. A lampionos bárkák utasa őszintén átérzi ennek a hangulatnak a varázsát, mely elsősorban ennek a tengeren „úszó” furcsa mesevárosnak márványköveiből, ősi palotáiból árad. 

Már a szigorú Dante is nosztalgikusan szólt a város különös hatásáról, amely szinte kikapcsol az élet megszokott kereteiből. Az ilyen estéken pedig úgy érezheti az ember, hogy szinte kiszakadt a 21. század mindennapi életéből és gondjaiból. Feloldódik ennek a környezetnek különös, időtlen hangulatában.
Bár az opera a 16. századi Firenzében született, Velence rövidesen az élre tört. A 17-18. század a velencei zene fénykora, melyet Monteverdi és Vivaldi muzsikája töltött meg nemesen szárnyaló kórusművekkel. Mire az opera önálló műfajjá fejlődött, Velence lett az egyik legfontosabb itáliai központja. A 18. századra 19 nyilvános opera működött a városban, köztük a La Fenice is. A velencei közönség nagyigényű volt, színvonalas szövegkönyveket és kimunkált díszleteket várt el, s meg is kapták. Lélegzet visszafojtva csodálták a fantasztikus színpadi trükköket, a kísértetek lebegését. Épületek omlottak össze, hullámok söpörtek végig, villám és mennydörgés sújtott le a színpadon.  Az előadások nem csupán zenei élményt jelentettek, az opera a társasági élet helyszíne is volt.

Hová lesznek ékszereid, Velence, Velence, melyeket kalmárok, mórok szórtak a lábad elé,
ledér vagy, büszke, nyugodt és fejedelmi,
ugyanúgy hagyod magad megszeretni, mint máskor, s bujálkodsz a növényekkel a víz alatt.
Egyszer hívatlan kérőként eljön érted a tenger, száz év múlva megunja már
a bókolást, morogni fog, rád csapja hullámait, elsüllyednek a gondolák,
s végül elrepül a szárnyas oroszlán.
(Galla Ágnes: Velence 5-6.)

befejezni nem lehet, csak abbahagyni” (Galla Ágnes)

Búcsú…
Ahogy elfordítom a fejem, már hiányzik. Mindegy, hogy tíz kilométer választ el vagy hétszáz… látnom kell, csak akkor vagyok nyugodt, csak akkor hiszem el, hogy létezik. Magamnak akarom, ki akarom sajátítani. Túl sok az ember… túl nagy a nyüzsgés… Ti nem ismerhetitek úgy, nem szerethetitek úgy, mint én. Ti csak felületesen megfürödtök szépségében, de vajon érdekel-e benneteket akkor is, ha nem a legérdekesebb, legbarátságosabb arcát mutatja, Engem igen … Mégis … ezek helytelen gondolatok. Nem birtokolhatom. Ő mindenkié – és senkié …” (Alessia)

„Velencébe több irányból érkeztem már, északról a szárazföldön, délről és keletről a tengeren, egyszer széllel szemben, egyszer szélirányban. Ugyanolyan volt, mégis minden évszakban különböző, nappal és éjszaka, napsütésben és esőben. Először, másodszor és ki tudja hányadszor megérkezvén, megértettem a keleti bölcs figyelmeztetését: Ne írd le a helyeket, ahol sokan megfordultak; ezt már megtették előtted mások, talán jobban. Velencét számtalanszor leírták és megfestették, tollal és ecsettel. Már régen közhellyé vált. Óvakodj a közhelyektől, kerüld őket! - figyelmeztetett a bölcs, amikor elbúcsúztunk. „ (Predrag Matvejevic: Egy másik Velence)

K. Kabai Lóránt szerint „Velencéről nem lehet beszélni. Legalábbis úgy nem, hogy garantáltan elkerüljük a közhelyeket, a dilettantizmust, az érzelgősséget, vagy a giccset.” Lehet, hogy igaza van, de én vállalom, hogy közhelyes, dilettáns vagy érzelgős ez az írás. Helyenként talán giccses is. Olyan, mint a város, és mint azok a milliók, akiket reakcióra, reflexióra ihletett. 

Kell tudni úgy szeretni, hogy fájjon… Várost, embert, állatot – persze, mindegyiket megfelelő értelemben. Tudjál szeretni egy várost úgy, hogy ha érkezel és távozol, könnyek gyűljenek a szemedben… Az igazi szeretet, fáj, mert fél és félt. Mi lesz majd, ha nem hallom, nem látom többet… ha nem lépek lépcsőin, kövein, ha nem járhatok már arra… Mi lesz majd, ha nem látom többet? Elég lesz-e az emlék?” (Alessia)

Aki belefog, hogy ismét leírja a Szent Márk bazilikát, előtte a térrel és a harangtoronnyal, a Ca’d’Oro, a Sóhajok hídja és a karnevál hangulatát, a történelmi regattát, a híres Bucintorót és minden mást, nem tudja, minek teszi ki magát: ez csak ritkán, egy emberöltő alatt talán egyszer, évszázadonként két, legfeljebb három alkalommal sikerül.” (P.M. Egy másik Velence)

 „Velence a jövő városa. Nincsenek autók, minden a gyalogosoké, békét és nyugalmat sugároz.” (Matteo Secchi)

Vissza fogok menni. Megint. Nem tudom, miért… Mikor most hazajöttünk, úgy éreztem, azért egy időre elég volt, sokba is kerül; ha lesz pénzem, másra kellene költeni, vagy még inkább spórolni kellene … De egy új könyvet nézegettem ma a könyvesboltban és újra elkapott a „hűűű, még ezt sem láttam” érzés; és az sem érdekel, hogy aki velencei lakos, valószínű az sem látott mindent. Nekem mennem kell, látnom kell, ott kell lennem újra és újra.” (Alessia)


1 megjegyzés:

csez írta...

Kellemes utazás volt! Köszönöm! <3